Életemben először Budapestre felköltözve lettem úgy igazán magányos. Pedig még azt se mondhatom, hogy különösebben magamra maradtam volna, itt voltak körülöttem a barátaim, a testvérem, de az a szoros háló, ami otthon a családom és az osztálytársaim révén körém szövődött kibomlott, és csak néhány köteget találtam, amiben ideig-óráig bele tudtam kapaszkodni. Valahogy így találkoztam én azzal a mély, metafizikai magánnyal, ami egy régen volt ideális állapot hiányából táplálkozik, néha gyötrő, néha észrevehetetlen, de azóta is az életem része.

És a magányommal, az emiatt érzett szorongásaimmal nem vagyok egyedül. Sőt! A nyugati társadalom (és nagyvonalúan ide sorolom magunkat is) mentális állapota cefetül fest: a depresszió ma már népbetegség, a fejlett országok lakói soha nem látott mennyiségben tömik magukba az antidepresszánsokat. Bár az orvosok többsége biológiai okokkal magyarázza a depressziót (pl. hajlam), Johann Hari legújabb könyve, az Elveszett kapcsolatok (Lost Connections) vitába száll ezzel. A szerző maga is hosszú éveken át küzdött a depresszióval, de ő úgy tapasztalta, hogy a gyógyszerek csak átmeneti megoldást nyújtanak - ezért máshol kereste az okokat, és állítása szerint meg is találta - a társadalomban.

Az egyik legfontosabb probléma szerinte a közösség hiánya, röviden: a magány.

És valahol itt jövünk mi, introvertáltak a képbe mint ilyen szempontból halmozottan hátrányos helyzetű csoport, amelyik természetéből adódóan még jobban ki van téve az elszigetelődés veszélyének.

Különösen, ha valaki a kelleténél jobban belehelyezkedik az introvertált pozícióba. Gondolok itt arra, hogy élből elutasít minden közösségi alkalmat, mérlegelés nélkül kivonja magát programok, társas helyzetek alól, pusztán azért, mert legutóbb volt egy rossz tapasztalata - és nem mondjuk azért, mert minden alkalommal társas szorongást érez. Egyszerűen csak így kényelmesebb. Ilyen is előfordulhat.

De egy tényleges - és nem rosszul (ön)diagnosztizált - introvertált számára is kínzóvá válhat a magány, ha minden alkalmat lemond, minden lehetőséget eldob magától. Ez a végletesség sem egészséges, hiába a társas helyzetekkel szembeni idegenkedés, a teljes visszavonulás sokkalta veszélyesebb. Ha csak megszokásból, automatikusan legyintünk mindenre, az introvertáltság egy idő után kifogássá válhat. Pedig az már régen rossz, ha pajzsként tartjuk magunk elé.

A depresszió is egy bénult állapot (persze az már patologikus mértékű bénultság), viszont nem szabad hasonló mértékű tehetetlenségbe süppedni egy téves alapállásból, ami az introvertált önmeghatározást tekinti hivatkozási alapnak.

Az introvertáltságból egyszerűen nem következhet az izoláció, nem szabad, hogy az következzen belőle!

Persze ezt mondani könnyű, próbálkozni viszont… próbálkozni viszont érdemes, nem csak az egészségünkért, hanem úgy amblokk a saját magunkért. Érthetőbben: a kihagyott ziccerekért és az elbaltázott lehetőségek ellenében érdemes. Mert az elvesztett barátságokat, a túl sokáig halogatott közeledéseket egyszer még bánni fogjuk.

Egy introvertált is képes barátkozni - én is képes vagyok rá, csak épp nem tömött fesztiválokon fogok idegeneket leszólítani, hanem egy közeli ismerősök által szervezett összeröffenésen találkozom új emberekkel, és lehet, hogy ott megtalálom az új legjobb barátomat - te pedig megtalálod a lelki társadat, vagy csak egy jó fej valakit.

Hányszor előfordult, hogy váratlan helyről jött egy új barát, egy jó ember az életembe! Találkoztunk, és pillanatok alatt egymásra hangolódtunk, pedig tényleg nem vagyok egy szociokurva, aki bármilyen helyzetből kidumálja magát, sztorizásból várat épít. Ezek inkább csak adódnak, a kölcsönös szimpátia mágikus pillanatai. Na, de első körben esélyt kell adni nekik.

Nem akarok hazabeszélni, meg totál idealista álmokat dédelgetni erről az egészről, de talán az ilyen fórumoknak, mint ez a blog meg a hozzá tartozó oldal, annyi értelme van, hogy ha nem is képes betölteni egy hagyományos, zárt, közvetlen kapcsolatot nyújtó közösség funkcióját, de legalább egy virtuális (sors)közösséget létrehoz, ahová bárki becsatlakozhat, így erősíti a valahová tartozás érzését, és csökkenti a kitaszítottság képzetét. A közösség, az, hogy ezeket a cikkeket bizonyos tekintetben hasonló emberek olvassák, az itt felvetett témák iránt valakik érdeklődnek, azt az üzenetet közvetíti, hogy nem vagyunk egyedül. És ez a tudat megnyugtató. A semminél talán ez is több.

Ez a vége? A bejegyzésnek biztosan

Idén is túléltük a karácsonyt, behúzhatjuk az újabb strigulát. Ez nem kis teljesítmény, tekintve, hogy az egyik prominens ünnepünk az utóbbi években mintha kezdene őrületbe fordulni (persze soha nem a nyugalomról szólt, az csak mítosz). Az egyre agresszívebb reklámdömping, a Black Friday akciók még nagyobb nyomást helyeznek az emberekre (különösen a szülőkre): költsenek többet újabb és jobb ajándékokra, vegyék meg, üssék le, rendeljék meg – a vásárlás könnyebb, a választás nehezebb mint valaha, közben persze a munka ugyanannyi (sőt!), hiába a sok céges karácsony meg a tengeren túlról az életünkbe beleerőltetett secret Santa (értsd: mikuláshúzás) intézménye, ami csak egy újabb terhet ró a népre.

És akkor még nem beszéltünk a vég nélküli zabálásokról, a családi programokról és konfliktusokról, jövés menésről, állandó készültségről, elintéznivalókról, égő gyomorról, alváshiányról és találkozók miatti kitettségről...

(vagy micsoda)

Persze a karácsony sem csak sötét ármány, fájdalom és szenvedés, de most főleg ezekről fogok beszélni.

Merthogy a karácsony=kötelesség. Ez az egyik legnehezebb benne, hogy számos kötelezettséget ró az emberre, miközben az egésznek nincsenek megteremtve a társadalmi keretei. Ez igaz az ajándékozástól a hazautazáson át a családozásig szinte mindenre. Se időnk, se pénzünk, se energiánk, a legkevésbé pedig kedvünk nincs - vagy legalábbis mire oda kerülünk nem marad - arra, hogy önfeledten ünnepeljük a karácsonyt. Mire sikerül feldíszíteni a fát, kicserélni a lerohadt LED-eket a szar, olcsó, kínai izzósoron, megegyezni abban, hogy idén melyik csúcsdísz passzol a legjobban a fához, összeállítani és elkészíteni a karácsonyi menüt, ami egyszerre húsimádó, vegetáriánus, vegán, laktóz-, glutén- és jóindulat-mentes, az ember már rég csak túlélni szeretné az egészet. Így pedig nem lehet élvezni egy ünnepet. Nem utalnak rá ki extra szabadságot, csak szökőévente sikerül nyugodt körülmények között letenni a lantot december huszonvalahanyadikán, és karácsonyi bónuszról a legtöbb munkahelyen csak álmodhatnak. Boldog Karácsonyt!

És ha az ember introvertált, a karácsony kellemetlen hozadékai csak hatványozódnak.

Az én személyes kálváriám az egyhetes családolással vette kezdetét - semmi kettesben (nemhogy egyedül) töltött békés rákészülés, dec. 22-én indult a vonat - tömött IC, ahogy kell - pedig az első félidőben még csak ötösben kezdtük el felzabálni egymás idegeit, majd jött a folytatás, amikor nyolcasban folytathattuk, ráadásul azt már nem a szülői házban - legalábbis nem az enyémben - töltöttük, ami csak még nehezebbé tette számomra az állandó társalgási kényszert. A pálinka és a sör volt az én Xanaxom, persze tudjuk jól, ha ilyesmihez kényszerből kell nyúlni, az már régen rossz (főleg itthon), szerencsére nem is nyúltam hozzá annyiszor, mint ahányszor igény lett volna rá.

Mindeközben történt egyszer, hogy karácsony másnapján a család összeült a nagymamámnál, sütizés, kedélyes csevely, gyereknézés - a szokásos. És míg a "felnőttek" a nappaliban beszélgettek, a két tizenéves unokatesókám szinte egész este a szomszéd szobában üldögélt, amit kicsit furcsálltam, pedig nem először fordult elő.

Aztán két nappal később, amikor már az én barátnőm szüleinél gyűlt össze az ő családja, és a sok beszélgetés végén nekem kellett zúgó fejjel, idő előtt elvonulnom, én magam szégyenkeztem önkéntelenül. Nem értettem miért, és csak utólag döbbentem rá, hogy a srácok reakciója is teljesen természetes volt, cseppet sem kellett volna furcsállnom. Vajon miért is kellene nekik ott ülni a többiekkel, ha nincs kedvük hozzá?

Miért az az elfogadott, és miért az a kötelező norma, hogy mindenkinek közös helyiségben kell tartózkodnia és szinte megállás nélkül társalognia?

Persze, megértem én, ha valaki minden előjel nélkül totálisan és látványosan kivonja magát a családi programok alól, azt legalábbis ferde szemmel nézik, de miért kellene mindent a konstans együttléthez igazítani? Főleg ha valaki egyszerűen nem így van kalibrálva. Ha a társadalom ebben csak egy kicsivel több rugalmasságot mutatna, az már üdvözítő lenne sokak számára. Nem kellene sutyorogni, kérdőn vagy rosszallóan nézni - helyette viszont meg lehetne beszélni. De jellemzően nem ilyen dolgok kerülnek elő a vacsoraasztalnál, hanem olyan üres témák, mint a munkahelyi státusz, a szilveszteri/újévi tervek vagy irodai és családi anekdoták, amik nem rejtik magukban a komoly beszéd és a konfliktus veszélyét. És ez baj. A helyzet nem fog egyik napról a másikra megváltozni, de talán egyik évről a másikra sikerülhet neki.

Valahol egyébként az igazi karácsonyi csoda az, hogy a sok nyomorúság, fel nem ismert és ki nem beszélt probléma ellenére az ünnepbe így is képes belefészkelni magát a meghittség, és abban a 3-4 napban mindig eljön egy-egy olyan pillanat, amikor felvillan a szeretet, felszámolja vagy legalábbis megtöri az ellentéteket, és ha csak annyi időre is, mint egy felvillanó csillagszóró, érezzük, hogy a körülöttünk lévők fontosak, az emberi kapcsolatoknál pedig nem nagyon létezik értékesebb dolog a földön. Ezért csináljuk végig újra és újra. Ki így, ki úgy. De a végén azért nem bánjuk meg, hogy idén is hazalátogattunk.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

Ma december 7-e van. Mikulásról, meg boldog ünnepekről kellene írnom, de arról éppenséggel nem tudok. Nincs miből. Hiányzik az idill, az utóbbi hónapok eseményei egy jókora űrt hagytak maguk után, bennem mindenképp, és azt hiszem, a társadalomban is.

Nincs két hónapja, hogy elfogadták a törvényt, ami azokat az embereket büntette, akiknek az volt a legnagyobb bűnük, hogy nincs semmijük. Azt is mondhatjuk, hogy lassan már két hónapja, de még mindig friss az élmény, nehéz felocsúdni belőle, főleg, hogy csak a napokban kopogtatott be a tél Magyarországra, sőt, úgy igazán majd ezután fog, de már a saját bőrünkön tapasztaljuk, milyen érzés huzamosabb ideig a szabadban lenni, úgy hogy nincs hajlék a fejünk felett. Ehhez képest a hajléktalanok számára no go zóna lett az aluljáró, szinte az egyetlen biztonságos és meleg hely a városban ahová visszahúzódhattak. Mindez egy olyan törvény értelmében, ami a hajléktalanok érdekeire hivatkozva űzte ki a hajléktalanokat a városközpontból...

Most tekintsünk el attól, hogy azóta betartatják-e a törvényt vagy sem, úgy látom, sok helyen a hajléktalanok visszatérhettek a föld alá. Ettől függetlenül néhányukkal addigra példát statuáltak: emlékezhetünk, hogyan hurcolták őket vezetőszáron bíróság elé, a Pilisi Parkerdő Zrt. emberei hogyan dózerolták le figyelmeztetés nélkül néhány ember viskóját, otthonát - ezek a képek beleégtek a kollektív tudatunkba, az enyémbe legalábbis biztosan.

Hogy jön most ide ez az egész? Nagyon is ide kapcsolódik, ha ez elsőre nem is egyértelmű. Mindannyiunkra tartozik. Általában itt a blogon sokat írok a szolidaritás fontosságáról, lehet kissé túl sokat is, pedig semmiképp sem szeretném elkoptatni ezt a nagyon fontos kifejezést. De tény ami tény, szolidaritásra hatalmas szükség van, főleg mi introvertáltak tudnánk erről mesélni. Illetve most már főleg a hajléktalanok tudnának.

A hajléktalantörvény kapcsán én például az egyéni igényeket, a járókelők kényelmi igényeit is megértem, de egy ember szabad élethez, és emberhez méltó lakhatási körülményekhez való joga szerintem előbbre való. Ami nekünk egy büdös aluljáró, az másnak az élet.

Akkor tulajdonképpen mit jelent ez a törvény?

Mit jelent belerúgni a földön fekvőbe?

Hol érint ez minket?

A közöny nagyon veszélyes dolog. Ami alól egy vállrándítással kivonjuk magunkat, könnyen elérhet bennünket.

"Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna." 
– Martin Niemöller német teológus

És láthatóan van, akinek semmi sem drága. Hiába okoz mérhetetlen károkat a társadalomnak, hogy módszeresen leépítik az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásának értékét, egy pillanatra sem merül fel a keresztényinek hazudott erkölcs számára, hogy ez elfogadhatatlan.

Mit gondolnak, mit üzennek azzal, hogy hajléktalannak lenni bűn, egyesek puszta léte lehet bűn, vagyis legálisan szankcionálható, hogy valaki - gyakran önhibáján kívül - úgy él, ahogy?

A hajléktalanok ügye megosztó, legfeljebb egy kisebbség érzi át, milyen elviselhetetlen és megalázó (nem beszélve arról, hogy a jogállamisággal szembemegy, alkotmányellenes), hogy embereket a puszta anyagi helyzetük, a puszta létük alapján büntetnek és elítélnek. De amíg egy kisebbség ennyire kiszolgáltatott, és a társadalom egy kicsit sem zár össze az ő megaláztatásukat látva, mi a garancia arra, hogy holnap nem másik kisebbség jut hasonló sorsra? Ma a hajléktalanok, holnap a liberálisok (lipsik), illetve a liberális tanárok már ma, a nem lojális, nem eléggé """nemzeti érzelmű""" (és ezt nem győzöm elég idézőjelbe tenni) művészek már ma, holnapután majd a furcsák, nem csak a másként gondolkodók, de a másként viselkedők is. Ha egy nem eléggé konform kisebbségek vegzálása, kriminalizálása belefér, elfogadott, sőt támogatott, akkor miért ne rugdoshatna meg valaki az utcán egy introvertáltat. Azok úgyis olyan furák, gyanúsak meg templomba se mind jár. Túlzás, de 1-2 éve még nem éreztük volna ugyanúgy túlzásnak, hogy majd egyszer másként gondolkodónak bélyegzett egyetemet fognak bezárni, listázni fogják az MTA kutatóit?

Jó, ha tudjuk: az, hogy egy csoportot a bőrszíne, származása vagy önhibáján kívüli élethelyzete miatt törvényileg szankcionálnak, az a fasizmus előkapuja.

Ez ellen csak egyféle védekezés létezik: a már említett szolidaritás. Az, hogy felemeljük a hangunkat másokért, ahogy mások is felemelik a hangjukat értünk. Hogy ha valaki Kárpátiás pólót akar hordani, hordhasson Kárpátiás pólót, amíg ez nem jár együtt azzal, hogy mások ellen uszít, mert azoknak mondjuk más a bőrszínük, én pedig hadd menjek el a Pride-ra ha úgy tartja kedvem, addig amíg nem uszítok békésen tüntető kopaszok ellen (kicsit abszurd példa, de miért ne lehetne ilyen).

Hála az égnek, hogy miközben ezt a posztot írtam, kijött noÁr legújabb klipje, amiben azt a keserűséget és felháborodást énekli meg, amit az embertelenséggel szemben érez. Mert mégis csak beteg az a világ, ahol az utcán élést kriminalizálják, az önkormányzati lakásokat elkótyavetyélik (egy jó részüket hagyják üresen állni), családokat lakoltatnak ki a családok évében, és mindeközben a család szerepéről konzultálnak sok milliárd forintból.

Akit érdekel és felháborít ez az egész, az az Utcazene az utcán élőkért eseményre váltott szimbolikus jeggyel segíthet. És persze hétfő este személyesen is kifejezheti a szolidaritását. Higgyétek el, jó buli lesz.

Én biztosan ott leszek, remélem találkozunk!

Legutóbb kimaradt egy alkalom, már ami a blogposztokat illeti, de most nagyon sok minden összejött főleg a melóban, mellette pályázatok, ügyintézés (vagyis meló 2.0) terén, közben egy utazásra készülök, mert sikerült elég jól szerepelni egy szakmai versenyen, aminek a döntője már nemzetközi megmérettetés lesz. Az indulás jogát egy nyilvános fellépéssel, egy prezentációval nyertük el, ami számomra maga volt a pokol - és itt el is érkeztünk a mai témánkhoz, ami (nem, nem a pokol, hanem) a nyilvános fellépés. 

Gyakran megtörténik, hogy elő kell lépni introvertáltként. Ez lehet egy fellépés, egy kiállás vagy egy találkozó, egy váratlan helyzet a munkahelyen, az utcán vagy az életben. Bármilyen elcsépelten is hangzik, ezekkel a helyzetekkel szembe kell nézni, és érdemes rájuk felkészülni. 

Mintha csak én lennék nyilvános megszólalás előtt.

Számomra például azért is fontos ez, mert hiába vagyok introvertált, szeretek emberekkel lenni, sőt, kíváncsi természet lévén nyitott vagyok az újra, például szeretek megismerni új, és lehetőleg jó fej embereket. Ez viszont gyakran összeakad a természetemmel, ezért csak módjával és óvatosan vetem bele magam közösségi szitukba és ismerkedem új emberekkel (erre jók pl. az olyan biztonságos helyzetek, amikor egy ismerős vezet be egy új társaságba, amikor már van egy bizalmasom az adott közegben). 

Lehet, hogy furcsa introvertált vagyok, de én nagyon is keresem az emberi társaságot, csak épp nagyon megválogatom, kivel szeretek együtt lógni. Elég szűk a prominensek köre, szigorúak a bekerülési feltételek, de ha valakit megismertem és megkedveltem, azt igyekszem megbecsülni. Nekem is szükségem van mások társaságára, különben egyedül érzem magam - másrészt az egyedüllétre is szükségem van, mert huzamosabb ideig emberek között lenni engem is kimerít. 

Utóbbihoz némi adalék, hogy én nem vagyok az a multitasking-bajnok, amit egy open office meg úgy általában egy sor társas helyzet megkövetelne, hogy olvasom a leveleket, közben lazán lököm a poénokat ide-oda, és fél kézzel még három excelt is feltöltötök tartalommal és még meg is formázom. 

Én sokkal inkább egy merengő, elmélyülten gondolkodni, töprengeni vagy akár álmodozni szerető ember vagyok – engem így huzaloztak, ilyen a természetem. Jogsim sincs még (egyáltalán nem biztos, hogy van összefüggés a kettő között, de engem például kifejezetten megrémít, hogy vezetés közben egy csomó dologra kell odafigyelni, nem tudsz semmiben elmélyülni - csak a vezetésben, ami viszont a mindenre odafigyelés (értsd: a semmiben sem elmélyülés) ideáltipikus esete. Igazi fából vaskarika :), és eléggé tartok az autózástól, ahogy a bringázástól is Budapest utcáin, többször is előfordult , hogy annyira elméláztam a nyeregben, hogy majdnem koccoltam, borultam vagy ütköztem, pedig még koncentrálni is próbáltam. Talán kicsit ez is összefügg azzal, hogy nem szeretek szociálisan túltelített helyzetekbe kerülni, ahol úgy érzem, nincs nálam a kontroll, ahol nem tudok mindenre odafigyelni és reagálni, talán ez is az introvertáltságomból fakad vagy épp fordítva: ráerősít arra.  

Már-már nevetségesen komoly dolgokról van itt szó kérem szépen!

Ugorjunk vissza a kezdeti problémához: azokhoz a helyzetekhez, amikor introvertáltnak lenni hátrányt jelent, legalábbis sokan annak érezzük. Pedig néha egyszerűen muszáj kilépni a biztonságos elzárkózás állapotából. Nem jókedvünkben vagy mazochizmusból, hanem mert így adódik. Például ha van egy kicsi, nagy vagy bármilyen ötleted, azt általában saját magadnak kell eladnod. Ez, ha ügynökségnél dolgozol, lehet egy reklámötlet, ha multinál, egy folyamatfejlesztési javaslat, ha tervezőmérnök vagy, egy módosítási ötlet az adott konstrukción, ha filmes, egy filmterv, ha álmodozó, egy startup terve stb. És első körben személyesen neked kell eladnod az ötletet! Nem lesz más helyetted, aki kiáll és elmondja, amit te szeretnél, hogy miért hiszel az ötletben, nem fognak érvelni helyetted. Ez mindig egy társas helyzetben fog lejátszódni. Még ha egy félreeső szobában, emberektől távol is szeretnél dolgozni, el kell menned egy interjúra, ahol meg akarnak majd ismerni téged. Vannak már helyek, ahol nem így megy, de a munkaadók, leendő partnerek, befektetők többsége fontosnak tartja a személyes találkozást, az első benyomást. De annak tartja vagy fogja tartani a (leendő) párod, férjed vagy feleséged is.

Szóval bele kell tanulni. És mire fut ki ez az egész írás? Hát arra, hogy érdemes megpróbálni, mert hiába volt számomra pokoli az az 5 perc, amíg kiálltam emberek elé, simán megéri a jutalom, hogy most sokkal nagyobb színpadon van esélyem bizonyítani. Ilyenkor meg kell ragadni a kínálkozó alkalmat. Persze nem kell feltétlenül erre vágyni, minden áron kiállni, szerepelni, előlépni, de vannak helyzetek, amikor megéri. És ahhoz, hogy egyáltalán el tudjuk dönteni, hogy megéri-e nekünk vagy sem, előbb képessé kell válnunk arra, hogy az ilyen helyzetek elől ne meneküljünk, ne utasítsuk el őket zsigerből (hiába nem komfortos számunkra).

Mert nem szabad kifogásként magunk elé tartani, hogy mi introvertáltak vagyunk. Ez a lényeg, és aki egy cseppet sem vágyik a fenti dolgokra (előlépni, kiállni, véleményt mondani, véleményt formálni, akár konfrontálódni, előadni vagy hangot adni egy gondolatnak), az vélhetően nem is fog ezzel törődni. Ez az írás a többieknek szól, akik érzik magukban az elhivatottságot a fentiekre, de valami visszatartja őket. Azt a valamit kemény munkával le lehet küzdeni. Néha meg kell tudni szólalni, néha elő kell tudni lépni – és ez nem kell szeretni, de ha vágyunk valamire, érdemes tenni érte!

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

Ne csináld, mert úgy maradsz! - mondogatták a szüleim kiskoromban, amikor hülyéskedve kancsalítottam (felénk úgy mondtuk: kancsítottam). Azóta erről a tanácsról is kiderült, hogy egy tévhiten alapul, de azt gondolom, általánosságban is elmondható: attól, hogy csinálsz valamit, egyáltalán nem biztos, hogy úgy maradsz. Ugyanúgy igaz ez a közösségi médiára, mint a kancsalításra. Pedig sokan ezzel ijesztgetnek a közösségi média kapcsán, mondván, a túl sok facebookozás miatt lesz valaki zárkózott, a sok pötyögés elkorcsosítja a szociális képességeinket, stb.  

Az ember hajlamos szélsőséges és egyoldalú következtetésekre jutni. Mivel narratív állatok vagyunk, a tudásunk jó része történetek formájában létezik, és persze vonzódunk az izgalmas történetekhez.

A Facebookról is mindenkinek van egy története, mindenkinek él egy narratíva a fejében, hogy mire jó, vagy miért rossz. Ez a történet 6-7 éve még egy pozitív sztori volt, időnként már-már hurráoptimista felhangokkal, és egy szebb jövő ígéretével. Hiszen a Facebook demokratizálta a véleménycserét és a kommunikációt, az Arab tavasz idején pedig elnyomott népek számára segített, hogy lerázhassák magukról elnyomóikat, forradalmakat robbantottak ki a segítségével (bár ezek a felszabadulási kísérletek hosszabb távon szinte kivétel nélkül kudarcba fulladtak).

Ma már persze a többség sokkal szkeptikusabb, különösen mióta kiderült, hogy egy cég 87 millió Facebook-felhasználó adatait lopta el, és a Facebook ezt titkolta. A közhangulat ma sokkal Facebook-ellenesebb, teszem hozzá, teljes joggal, ettől függetlenül az érdemeit sem szabad elvitatni, és ami talán még fontosabb: nem szabad a nyakába varrni olyan dolgokat, amikről nem tehet.

Pedig sokan vádolják azzal a közösségi médiát, és különösen a Facebookot, hogy zárkózottabbá, kvázi „introvertáltabbá” teszi az embert: odaköti a képernyő(k) elé, a lájkok révén állandó jutalmat ígér, függőséget okoz és hasonlók.

Az alapprobléma ezzel, hogy introvertált nem lesz valaki. Vagy introvertált az ember vagy nem, ez viszonylag korán eldől, és nem lehet kinőni, nem lehet levetkőzni (és nem is szabad megpróbálni).

A másik a Facebook mint kommunikációs eszköz szerepének félreértelmezése. A Facebook épp olyan vívmány, mint anno a könyvnyomtatás vagy a rádiózás. Forradalmasította az életünket, de ettől még nem lesz szükségszerűen jó vagy rossz. Egyszerűen csak egy viszonylag új eszköz, aminek a használatát még mindig tanuljuk.

Gondoljunk bele, 3-4 évvel ezelőtt ki hitte volna, hogy a Facebook hathatós közreműködésével mindent elárasztanak majd az álhírek? Hogy hatékony, optimalizált és morálisan finoman szólva megkérdőjelezhető Facebook-kampányok választásokat fognak eldönteni? 

Én viszont hiszek benne, hogy minden hátulütője ellenére jól is lehet használni a Facebookot, és nem csak a fake news, hanem értékes gondolatok terjesztésében is segíthet. Nekem legalábbis valami ilyesmi lenne a célom:

A társadalom minél nagyobb százalékával megértetni, mit jelent introvertáltnak lenni, és minél több introvertáltat meggyőzni arról, hogy teljesen normális dolog introvertáltként létezni. Ez egy adottság, és nem valami hiba, defektus vagy betegség.  

Ahogy a Huffington Post egyik cikke is írja, a közösségi média például gyakorlást jelenthet a személyes (vagy csúnya szóval interperszonális) kommunikációra. Sok introvertáltnak ez nehézséget jelent, pedig ez is tanulható, és sokak számára tanulandó készség, hiszen az életükhöz, munkájukhoz elengedhetetlen (mégiscsak egy emberek és emberek alkotta intézmények által szervezett társadalomban élünk, vagy mi).

Ugyebár itt is a használaton múlik minden. Ha valaki a közösségi médiába menekül, és kizárólag passzívan használja (csak olvas, videózik, fotókat nézeget), idővel zárkózottabbá válhat. De ha tudatosan használja, könnyebbé válhat számára a másokkal való kapcsolatteremtés, akár élőszóban is!

A hollandiai Twente Egyetem egyik kutatásából például az derült ki, hogy a közösségi média javítja az introvertált hallgatók csoportos tanulási teljesítményét és növeli az önbizalmukat.

"A városi levegő szabaddá tesz" - szállóigévé vált mondás a középkorból. Hogy jön ez ide? Sehogy, csak rímel a poszt címére!

Ezen kívül egy csomó közösség létezik a Fb-on kimondottan introvertáltak számára, ahol a gondolataikat szabadon megoszthatják egymással, megbeszélhetik a problémáikat, társaságra és akár otthonra is találhatnak, amennyire egy ilyen laza közösséget otthonnak lehet nevezni. Mindenesetre a csoportok révén tartozni lehet valahová, és ez már önmagában jó dolog.

Szóval innen is nézhetjük a kérdést, és én hajlanék rá, hogy inkább innen nézzem. Ettől még az egészséges szkepticizmust és kritikai attitűdöt nagyon is kívánatosnak tartom - különösen a mások személyes adataival seftelő multicégekkel szemben -, de olyasmivel ne vádoljuk a Facebookot, amiről nem tehet. Mert ha ezt tesszük, azzal a tisztánlátásunkat is beáldozzuk, és így a valódi problémákat nem fogjuk észrevenni.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

Tehát a szabályok:

Igyál ha...

1. ...azt kérik mosolyogj a kamerába.

Tipikus helyzet, belépő szint, bármilyen közösségi összejövetelen, kiránduláson találkozhatsz vele. Mióta a legolcsóbb telefonokon is van kamera, rosszabb a helyzet, mint a VHS-korszakban: egy rossz mozdulat, és fent találod magad az Instán, a Facebookon vagy a Google Drive-ban cirka 200 ismerőssel megosztott családi albumban. Be kell látni, a 21. század egyik legfontosabb hard skill-je a mosolygás, akinek nem megy, az idővel csúful kihullik a közösségi rostán. Szerencsére az alkohol nem csak a gátlásokat oldala, de fokozza a jókedvet is, így végre felszabadultan vigyoroghatunk a kamerába, még akkor is, ha kicsit már keresztbe áll a szemünk.

2. ...neked kell beszédet mondani (régies, vidéki gyerekváltozat: ha neked kell locsolóverset mondani - de ilyen esetben csak kólát igyál!) 

Ez ritkábban fordul elő, de annál fájdalmasabb. Kiállni egy csomó ember elé, vásárra vinni a bőrödet és a szónoki képességeidet, na ez nem egy introvertáltnak való vidék. Csak hosszas felkészülés, esetleg néhány pirula Xanax árán abszolválható biztonsággal. Egyébként marad az izzadó tenyér, a remegő hang meg a rettegés. És persze borítékolható, hogy épp a te kezedben romlik majd el a mikrofon. Úristen, mikrofon? Igen, az is előfordulhat, hogy kihangosítanak, hadd hallják még többen, mit összemekegsz és -bénázol. Sokkal cukibb, amikor a gyereket rugdossák ki előre a felnőttek, hogy a nagymamának/szomszéd néninek szavalja el a zölderdőbenjártamot. De vajon a gyerek is olyan aranyosnak találja? Ha introvertált, valószínűleg pont annyira, mintha kínpadra szólítanák. Egy kis lelki nyomorgatás persze még senkinek sem ártott, sőt, hozzájárul a növésben lévő szervezet egészséges fejlődéséhez, nem igaz?

3. ...ha megérkezel egy új munkahelyre, és váratlanul felszólítanak, hogy pár szóban mutasd be magad.

A beszéd tipikus, munkahelyi változata, amikor jobbára minden előjel nélkül kell kiállnod az emberek elé, és frappánsan, pár szóban bemutatnod magad. Ilyenkor jó, ha magadnál tartasz egy kétdekást, mert ezt tényleg nem lehet máshogy bírni - vagy előre betanulsz egy szöveget, ami univerzálisan, minden helyzetben és munkahelyen alkalmazható (az is mókás, amikor az állásinterjúról felrántva körbevezetnek. Mindenki nagyban dolgozik, nem tudnak rólad semmi, és perpill nem is akarnak, de neked mind a 80 potenciális munkatársnak vigyorogva be kell mutatkoznod egyetlen perc alatt. Egy perc és nyersz!)

4. ...ha az asztalodra, és ezzel együtt minden mozdulatodra rálátnak.

Csodálkozunk, hogy a felső-középosztályban is ennyi alkoholista van? Másképp hogy is lehetne elviselni, hogy napi 8 (heti 40, havi 160) órában megfigyelés alatt állsz? Igen, egy irodában a munkaállomás fekvése az egyik legfontosabb szempont, már ha az ember ép ésszel akar hazatérni a napi mókuskerékből. De a nyugodalmas munkára egyre kevésbé van lehetőség, különösen manapság (és igen, most érkeztünk el a vesszőparipámhoz!) az open office korában, amikor munkahely személytelenített terek összefüggő egységéből áll, megszűnik a privát szféra, és minden mozdulat és megnyilatkozás nyilvánossá válik - na arra varrjon gombot egy introvertált, aki mindezt szeretné józanul végigülni! (Máris revideálom magamat, nem is tűnik akkora hülyeségnek az a fodrászbúraszerű dizájntalálmány, amit introvertált irodistáknak fejlesztettek ki.)

5. ...ha le kell menni a boltba, és megszólít a beszédes szomszéd.

Itt ugye lehetőség szerint érdemes terepszemlét tartani az ablakból, és jó előre meghúzni a flaskát, hisz nem tudhatjuk, vajon tényleg megszólít-e minket az a szószátyár gazember. Egy biztos: nem érdemes a dolgot a szerencsére bízni, különben hirtelen azon vesszük észre magunkat, hogy közben ránk estelegett, de még mindig szóval tartanak minket az a szószátyár gazember. Már a friss kenyér is keményre száradt a kezünkben, bezzeg mi kínunkban leadtuk az összes folyadékot, kilátástalanul döcög a beszélgetés, nem tart sehová, de a szomszédnak mindig eszébe jut még egy dolog. Mi pedig bánjuk, hogy nem ittunk eleget, persze ahhoz, hogy ezt kibírjuk, nincs akkora mennyiség, ami elég lehetett volna.

6. ...ha elköszönsz valakitől, aztán ugyanabba az irányba indultok el.

Bárkivel előfordulhat, és mindenkivel elő is fordult már. Szó bennszakad, hang fennakad, hisz már elköszöntünk, vagyis mindent elmondtunk, amit szerettünk volna, nincs több téma, és egy cseppet sem voltunk felkészülve arra, hogy újra kell kezdeni egy lezárt beszélgetést. A gépezet hangosan kattog, az izzadtságszag megüli a levegőt, a feszültség... nem is, a feszengés szinte tapintható. Többet nem is mondok, ez a miniképregény magáért beszél:

7. ...ha a vacsoraasztalnál azt kérik, mesélj, mi újság veled, és minden szempár rád irányul.

 Jó étvágyat, pontosabban: egészségedre!

8. ...ha egy régi ismerőssel találkozol, és nem ismered meg.

És ez még ki is derül, és utána beszélgetnetek kell, mert például egymás mellé szól a jegyetek vagy csak hirtelen kínos lenne otthagyni a másikat. Általában jó oka van annak, hogy nem emlékszünk valakire, és a másikkal szembeni érdektelenség idővel sem változik jelentős mértékben. Szóval ott álltok, te lebuktál, hogy a másik még arcról sincs meg, mindketten szarul érzitek magatokat, de közben nem is vágysz a társaságára, bénítólag hat rád a jelenléte, ami rá is bénítólag hat, pedig épp egy felszabadult beszélgetést kellene imitálnotok. Érthető, hogy az első kérdés, ami az eszedbe jut: Nem iszunk valamit? 

9. ...ha táncolnod kell/felkérnek táncolni.

Ezt gondolom nem kell magyarázni. A szituáció magában hordozza, hogy nem te mész oda önként és kezdesz el táncolni, hanem külső kényszerként nehezedik rád a tánc, mint olyan. Esküvő, szalagavató és egyéb bálok, illetve ki tudja még milyen alkalmak, de egy közös bennük: egyiket se lehet józanul kibírni.

10/A ...ha megkérnek, hogy mesélj el egy régi, kínos sztorit magadról.

Mondjuk, ilyenkor az is megoldás, hogy nem meséled el. De mi van akkor, ha...

10/B ...kiderül rólad egy kínos sztori, és megkérnek, hogy TE meséld el.

Ilyenkor jobb, ha saját kezünkbe vesszük az események alakítását, minél hálátlanabb a feladat, annál jobban járunk, ha mi végezzük el a piszkos munkát, és nem adjuk mások kezébe a sorsunkat, közben egyúttal pucolhatjuk is a szennyest. Gondoljunk bele: mi a jobb, ha egy régi, letolt gatyás sztorit a köcsög haverunk mesél el, vagy ha mi? Na ugye! Mindezt persze józanul nem lehet végigcsinálni.

10/C ...ha megkérnek, hogy egy random sztorit inkább TE mesélj el, mert te olyan jól adod elő (nem igaz).

Jobbára azt sem tudod, miről van szó, mikor váratlanul megkapsz egy ilyen nemes felkérést, és az is teljes homály, miért gondolják, hogy te olyan jól elő tudod mesélni. Borítékolható, hogy ilyen helyzetben, ha elvállalod, egy kínlódás lesz a mesélésből, ha meg visszautasítod, akkor egy nem kevésbé kellemetlen huzavona kerekedhet belőle. Nincs tehát nyertese a történetnek, leszámítva persze az alkoholforgalmazókat.

Alighanem az emberiség végső kérdéseinek egyike ez, alig kettővel a "Mi az élet értelme?", a "Van-e élet a halál után?", "Mi a szerelem?" és a "Mi ez a viszkető, piros folt itt a ...?" című örökbecsű kérdések után. Meg ugye egy ilyen dilemma mindig jó apropó egy kis hógolyócsatára, hogy egymásnak feszüljenek az ösztönös, már-már állati meggyőződések, ami sokak számára az identitás egyik legkisebb, szinte már oszthatatlan egysége. Egy ilyen kérdés pillanatok alatt éket tud verni a végletekig pacifista, normális körülmények között békésen egymás mellett élő állattartók közé... de én korántsem összeugrasztani, hanem inkább összehozni szeretném a feleket, hogy közösen beszéljük meg, egyáltalán van-e a fenti kérdésnek relevanciája. Meggyőződésem, hogy van, és hogy nagyon is fontos, épp ezért, mérlegelést igénylő döntés az, hogy milyen házikedvencet választ magának az ember. Mert ha rosszul választ, annak legalább ketten (de inkább többen) még hosszú éveken át ihatják majd a levét.

Nézzük, mit mond a történelem? 

Az egyiptomiaknál például már megjelent a kutya és a macska is, méghozzá isten képében. Anubiszt farkas, vagyis gyakorlatilag kutya képében ábrázolták, ő volt a halottak istene. Thot-ot íbiszként és kutyafejű páviánként is ábrázolták, ő volt az írás, a bölcsesség és a tudományok istene (ezek az introvertáltakhoz eléggé közel álló területek, szóval eddig inkább 1:0 a kutyáknak); Básztet volt a macskaistennő, a vidámság és a zene istene (abszolút extrovertált erényekhez passzoló tematika, 2:0 a kutyáknak). Ennek megfelelően Egyiptomban szent állatként tisztelték a macskákat, később az ókori Görögország felvirágzásával ez a kultikus tisztelet megszűnt, majd később a középkorban több helyütt Európában egyenesen üldözték a macskákat, a sátánt látták benne. Egy biztos: a történelem során se a kutyából se a macskából nem vált olyan hobbiállat, mint manapság, így nem is tudjuk őket egyértelműen hozzárendelni az introvertáltakra vagy épp extrovertáltakra jellemzőbb életmódokhoz. 

Kultúra

A kultúra nem sokat állít ebben a kérdésben, inkább csak benyomásokra, szubjektív listákra és feljegyzésekre alapozhatunk. Lehet csak az én fejemben él, de például a macskás író képe számomra sokkal élénkebb, mint pl. a kutyás íróé, pedig utóbbira is van jó néhány példa - akár J.K. Rowling vagy Stephen King, esetleg a további 217 ezer találat valamelyike, amit a Google feldob a "kutyás írók" szóösszetételre - utóbbi szám egyébként 100 ezerrel több, mint a "macskás írók" találati száma.

Ami viszont sokkal jellemzőbb irodalmi-filmes toposz, az a magányba belebolondult macskás vénkisasszony alakja, ami ugyebár a zárkózottakat és az introvertáltakat sújtja, illetve tovább sulykolja, hogy mennyire "nem egészséges" dolog keresni az egyedüllétet, kerülni az embereket satöbbi.

Valamiért a macskákat érezhetően sokkal szívesebben hozzuk összefüggésbe a remeteléttél. Vélhetően azért is, mivel egy macskát nem kell naponta sétáltatni, kiengedni, nem igényel annyi elfoglaltságot, mint egy kutya (ettől még igényelhet, de a kutyával mindez szükségszerűen együtt jár, példának okáért nem tudja elvégezni a dolgát odabent, mint a macska).

De ha a kétféle állattartás különbségeit vesszük figyelembe, abból is az jön le, hogy kutyázni sokkal szociálisabb tevékenység. Az ebeknek nagy a mozgásigényük, rendszeresen le kell vinni őket sétálni, a kutyafuttatóban más kutyusokkal és kutyásokkal lehet találkozni, de a kutyatartókra általánosságban is jellemzőbb egy összetartóbb közösség, az utcán, fórumokon, nyilvános kutyatalálkozókon sokkal szívesebben mozognak együtt, mint a macskások (ha belegondolunk, viszonylag ritka a Fb-on meghirdetett macskatalálkozó).

És az állati nézőpontjáról se feledkezzünk meg(!), hiszen például a kutya - pontosabban a farkas! - génjeibe van kódolva, hogy közösségi lény: az ősidőktől fogva falkában él, az ő dolga megvédeni a többieket. A kutya már csak táplálkozásából adódóan se tudna meglenni az ember nélkül, a macska viszont vígan el tud egerészni, vadászni, zsákmányolni, akár városban is (azaz képesek zsírban és fehérjében gazdag étrenden élni), nincs annyira kiszolgáltatva az embernek, ráadásul sokkal később háziasították, mint a kutyát. Ez a folyamat - a macska háziasítása - lényegében még alig kezdődött el.

Ráadásul, bár ennek már végképp semmik köze az intro-extro személyiségtípusokhoz, hiába a megtévesztően ártatlan külső, a macska egy veszedelmes gyilkológép. Az iszonyatosan cuki afrikai feketelábú macska pl. egy BBC dokumentumfilm szerint konkrétan a föld leghatékonyabb gyilkológépe ragadozója: 10 vadászatéból 6 sikeres.

Introvertált vagyok, kutyám van és utálom a macskákat
- (forrás: Gyakorikérdések.hu) -

Mivel ezt az egész kutatást véresen komolyan gondolom, tudományos igényességgel eredtem a rejtély nyomába, és megpróbáltam a legmegbízhatóbb szakmai forrásokat is felkutatni - így a címben megfogalmazott kérdést feltettem Gyakorikérdések.hu-ra is! A kérdés egész komoly hullámokat vetett, és számomra, vagyis egy igazi Gyakorikérdések-szűz számára meglepő aktivitást váltott ki a közösségből.

Ez összesen 15 választ jelent, és volt ott gyakorlatilag minden: introvertált, aki utálja a macskákat; introvertált, aki rühelli a macskákat (mert a finom különbségekre is figyelni kell); olyan intro, aki a kutyáját és a macskáját is imádja; és olyan intro, aki macskás, és el se tudja képzelni az életét kutyával. Szóval első blikkre tényleg minden volt, aztán elkezdtem egyesével megnézni a válaszokat, és azt hittem, hogy hát megint csak beigazolódik a régi "igazság" (értsd: sztereotípia), de a második oldalra átkattintva rájöttem, hogy nem egészen. Ugyanis a korai macskás kommenteket szépen ellensúlyozták a későn aktivizálódó kutyás válaszadók. Olyannyira, hogy a 15 válaszadó közül pontosan 3-an mondták, hogy mindkettő, azaz kutya/macska egyformán jöhet, 6-an mondták, hogy macskásak, míg szintén 6-an mondták, hogy intróként kutyások. (Fun fact: hozzátartozik a történethez, hogy pár válaszadó el is bizonytalanodott, hogy akkor ő kutyásként introvertált-e - ennyire megingathatatlanok ezek a vélt összefüggések, valaki inkább a saját magának tulajdonított személyiségvonásokat vitatja el, mintsem elfogadja, hogy ő introvertáltkén nagyon is lehet kutyás).

Még egy kis személyes adalék a témában

Introvertáltként sokkal hajlamosabb vagyok a szélsőségekre és következetlenségre (mint ahogy arról egyszer már hosszabban is értekeztem), a hangulatom egész nagy amplitudóval lengedez egyszer pozitív másszor negatív irányba - ilyen értelemben a macskák szeszélyessége hozzám közelebb áll, ebből persze nem szeretnék általános érvényű következtetést levonni . Főleg, hogy személy szerint jobban kötődök a kutyákhoz - miután ők is jobban kötődnek hozzám -, bár saját kutyusom nincs, csak keresztkutyám. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy ha most választanom kellene egy háziállatot, hiába a kutyaszeretet, inkább macskát választanék, egyszerűen azért mert kényelmesebb lenne, jobban passzolna a jelenlegi életvitelemhez, és kisebb mértékű elköteleződést jelentene. 

Érdekes egyébként, hogy a kutyák jellemrajza a hűséggel, a játékossággal, az aktivitással (több szaladgálás, szociálisabbak nem csak az emberekkel, de a többi kutyával, vagy néha más állatokkal is) sokkal jobban megfeleltethető egy extrovertált személyiségtípusnak. Közben a macskákat a passzivitással, a lustasággal hozzák összefüggésbe, ami az introvertáltakkal szemben is gyakran megfogalmazott vád. Lehet, a macskákat is épp annyira félreérti a társadalom, mint az introvertáltakat. Talán pont ezért talált így egymásra ezt a két hátrányosan megkülönböztetett társaság.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

A korábbi posztjaimban már sokszor körüljártam, mit jelent introvertáltnak lenni: befelé fordulás, belülről szerzett energiák, egyedüllét - ilyen és hasonló kifejezések kapcsolódnak hozzá, de egyértelműen lehatárolt meghatározást nem sikerült adni. Az introvertáltságot inkább csak körülírni lehet, épp úgy ellenáll a kőbe vésett definícióknak, mint például a melankólia fogalma.

Mi a melankólia? Rezignáció, elmélkedés, búskomor töprengés, szomorúság, unalom, közöny? Ahány kor és kultúra, annyiféle értelmezés létezik. Számomra talán a mélabú tűnik a legtartalmasabb szinonimának, de még ez is jócskán leszűkítő, messze nem képes lefedni egy ilyen sokarcú létállapot és jelenség minden árnyalatát.

Annyi talán kijelenthető, hogy a melankolikus ember az introvertált személyiségtípus rokona, talán egyenesen előfeltétele. Mindenesetre abban, hogy jobban megértsük az introvertáltakat - és magunkat - sokat segíthet a melankólia megismerése. A fogalom eszmetörténetét Földényi F. László térképezte fel Melankólia című kiváló könyvében. Az esszékötet az ókortól napjainkig vizsgálja a melankólia fogalmát és felfogását, mindeközben számos, az introvertáltakra is vonatkoztatható (vagy legalábbis számomra elgondolkodtatóan ismerős) jelenségről ír.

“Miért, hogy mindazok, akik kimagaslóak a filozófiában vagy a politikában vagy a költészetben vagy a művészetekben, melankolikusak?” 

A fenti idézet Arisztotelésztől származik (idézi: Földényi). Az egyik legnagyobb ókori filozófus a melankolikust kivételes embernek tartotta, akit gyakran gyötör, nyomasztó súlyként nehezedik vállára ez a kivételesség. (Fontos, hogy Arisztotelész ezt még akkor mondta ki, amikor a politizálás erénynek minősült! - persze ezt ma már nehéz elképzelni...)

A kiválóság, a rendkívüliség és a melankólia fogalma itt fonódik össze először, pontosabban innen indult, hogy kacskaringós úton eljusson oda, hogy a 17. századi romantika korában a szerelemmel és a hallállal való intim, de ellentmondásos viszonnyal (a haláltól való viszolygás és az arra való, reménytelen vágyakozás együttes érzése); később, a 20. században pedig a világ szétesése miatt érzett hiánnyal és ürességgel hozzák összefüggésbe.

De a melankólia értékelésében már az ókorban sem volt teljes egyetértés: míg Arisztotelész szerint a melankolikus időtálló művek előállítására képes, addig Hippokratész szerint a melankólia betegség. És bár a korszak felfogása szerint rokonítható az őrülettel, vagyis az extázis, az önmagunkból való kilépés és emberfeletti teljesítmények köthetők a melankolikusokhoz (pl. Héraklészt is melankolikusnak tartották - a hőst, aki hiába vitt véghez isteni dolgokat, félig ember volt, és soha nem találta a helyét a halandók között).

Caspar David Friedrich, a történelem legmelankolikusabb festőjének Vándor a ködtenger felett c. festménye

"A bölcsesség ismerője, a jós, az őrült, tehát a melankolikus, nem az elkülönülés iránti vágya miatt magányos, hanem azért, mert nem élhet másként: aki átlát valamin, annak rendkívüli erőfeszítésébe kerül, hogy behunyja a szemét, és úgy tegyen, mintha azon túl semmi se lenne. (…) Aki a létezés belső rejtélyeibe pillant, az előtt a szavak elveszítik jelentőségüket, megrepedeznek, és leleplezik saját esendőségüket. A melankolikus hallgatásra kényszerül” – foglalja össze Földényi, mit jelentett a korszakban melankolikusnak lenni. És egy töprengésre hajlamos introvertált számára ma is mennyire közeliek, mennyire ismerősek ezek a gondolatok!

De nem ez volt a többségi vélekedés. A melankolikusok elfordultak a világtól, megkérdőjelezték a civilizáció eredményeit - a rendet - és ezen éleslátás birtokában visszavonultak a közélettől. Nem véletlen, hogy ez riasztóan hatott egy nem melankolikus átlagember számára, akikből irigységet és megvetést váltott ki a melankólia. A hellenizmusban vagy csodálkoznak rajtuk vagy kigúnyolják őket. Galénosz görög orvos és filozófus szerint a melankólia a has felső részének, az úgynevezett hypochondriumnak a megbetegedéséből fakad - később a melankóliát ezért eredeztetik a hipochondriás, beképzelt betegségekből.

Majd jön a sötét középkor és az olyan nézetek és kommentárok, mint amikhez hasonlók az itteni bejegyzésekre is gyakran érkeznek. Egy késő középkori kézirat szerint a melankolikus sárgás-zöldes színű bőre van; kicsi, mélyen ülő szeme, állandóan a földet bámulja, válla hajlott, szexuálisan gyenge, lusta, nehéz felfogású, unalmas, ritkán nevet, csal, lop, hálátlan… stb. A melankolikus megkérdőjelezi a(z isteni) rendet, a tökéletességet, vagyis “a melankolikus felesleges dolgokon töri a fejét, tartja a középkori közvélemény több mint egy évezreden át”. Ebből a feleslegességből egyenesen következik, hogy a melankolikus haszontalan, azaz lusta. “A lustaságot a középkorban az ördög vánkosának nevezték, és a lustaságra hajlamos embereket melankolikusnak tartották” - írja Földényi.

Dante az Isteni színjátékban a Styx sáros vizébe száműzi a melankolikusokat, akik túl sokat méláztak sötét dolgokon, Aquinói Szent Tamás intelmei pedig a melankólia elleplezését szolgálják, a szomorúság leplezését - és a meglévő világrend tartósítását célozzák.

Visszatérő vádak ekkor a melankolikusokkal szemben, hogy betegek – vagy megvetni valóan gyengék, haszontalan és hitvány tagjai a közösségnek.

Nem ismerősek valahonnan ezek a vádak? Dehogynem! Innen a kommentszekcióból:

"Elmondtam a véleményemet, az önmagát, különlegesnek azaz introvertáltnak minősítő, narcisztikus emberekről. Áruljátok már el nekem, mi közöm van ezekhez a gyogyósokhoz,(túl érzékenyekhez, az autistákhoz, a melegekhez,alkoholistákhoz, füvezőkhöz és az egyéb emberi roncsokhoz stb.), semmi, nem érdekelnek." – egy kommentelőm

-------- -------- -------

"Jajj jajj sajnáljatok olyan rossz nekem. Szánalmas feltünési viszketegségben szenvedő hulladék vagy inkább. Holnap vegyél kötelet magadnak akkor majd a hírekben is bennt leszel." – egy másik kommentelőm

Nincs új a nap alatt, de míg a középkorban ennek oka az isteni parancsolattal való szembehelyezkedés (hisz, aki melankolikus nem képes átérezni az isteni üdvöt, az nem képes teljes szívvel hinni, veszélyezteti az egész keresztény világképet), ma már sokkal inkább a különbözőség elutasítása, a xenofóbia áll emögött, vagyis az egyre instabilabb világ még kisebb egységekre való töredezése, illetve az ettől való félelem (introvertált-extrovertált, akár ambivertált, feminista, pacifista, baloldali, jobboldali, nemzeti, lokálpatrióta, székely deszkás, metálos, technós, melós, irodista, home office-ista stb. - egyre több egység, és kategória, ami a meglévő, jól megszokott rendet felrúgja és a homogén többség integritását sérti).

A középkor után jön a reneszánsz majd az újkor, ami meghaladja a melankolikusokat megbélyegző, és őket a társadalomból kirekesztő elképzelést, hogy aztán a polgári világ ismét megpróbálja megszelídíteni a rendet tagadó, és ezáltal a modern intézmények létjogosultságát, a polgári társadalom vívmányait megkérdőjelező melankóliát.

Kicsit összecsaptam a történet végét, de egy majd 300 oldalas esszékötetről beszélünk (amit mindenkinek ajánlok elolvasásra). A lényeg, hogy ma van egy jelenség, egy pszichológiai fogalom, ami legalább annyira problematikus és sokszor homályos, vagy legalábbis nem megértett, mint volt egykor a melankólia. Bár az introverzió egyre ismertebb és elismertebb - még a tudomány is megtalálta magának (Jung óta létező és elfogadott kategória) - a társadalom egy igen nagy részének még mindig befogadhatatlan, hogy egyesek másképp működnek, mint egy "ideáltipikus" egyén (szociális, kommunikatív, kiegyensúlyozott stb.). Ezek a reflexek pedig ilyenkor automatikusan működésbe lépnek: mindig lesz, aki rásüti, hogy betegség, lesz aki emberi gyengeségnek fogja tartani. Számunkra egy a fontos: lehessen róla vitatkozni, és ennek révén meg némi gondolkodás árán legyen egyre inkább érthető, miért viselkedünk mi így (ahogy egyes helyzetekben mások számára kevésbé elvárható vagy elfogadott), és erre a társadalom miért reagál úgy ahogy (meglepetéssel, el nem fogadással, megbélyegzéssel). Amíg ez feldolgozási folyamat halad és fejlődik akkor nagyjából jó irányba mennek a dolgok.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

A csenddel az a legnagyobb baj, hogy a társadalom a hiány felől közelíti meg: ilyen értelemben a csend a közlés hiánya. A hiány pedig, mint tudjuk, bizonytalanságot kelt és gyanakvást ébreszt. A csenddel nehéz szembesülni, épp a társas kapcsolatok egyik legfőbb alapját képező egyértelműség hiányzik belőle. Egyáltalán nem orientál, és helyet hagy a kételynek. Olyan, mint az irónia, csak még szélesebbre feszíti az értelmezés kereteit. Túlságosan elbizonytalanít.

A csendeseket épp ezért mindenféle vad és irreális vádakkal illetik, személyükhöz hajlamosak kellemetlen tulajdonságokat társítani. „Sunyi, lapít, meghúzza magát, hallgatózik, süketnéma, értetlen, lassú, ostoba” - ilyen és ehhez hasonló megjegyzések rendre előfordulnak, ha valaki nem szólal meg, sőt, feltűnően csendben van. Persze nem mindenki gondol ilyenkor rosszra, de a kelleténél gyakrabban kerülnek el a fentiekhez hasonló, rosszmájú feltételezések. Pedig az introvertált csendje egészen mást jelent.

Az hogy csendesek vagyunk, nem azt jelenti, hogy hallgatózunk

Csend és hallgatás között is van ám különbség - ugyanúgy, ahogy a magány, az egyedüllét és a társtalanság mást és mást jelenthet. Egy introvertált számára az egyedüllét szükséglet, míg a túlzott magányba, ha nincs mellette senki, ugyanúgy képes belerokkanni, mint egy extrovertált. És persze magány nélkül is tud valaki társtalan lenni - legyen az illető akár extrovertált, akár introvertált.

Az én esetemben például a csend sokkal inkább egy belső elmerülés kísérőjelensége. Ez a belső elmerülés az a pillanat, amikor nem kifelé, nem a külső eseményekre és ingerekre koncentrálok, hanem befelé - amikor gondolkodom, elképzelek valamit vagy intenzíven újraélek egy emléket. Nevezhetjük merengésnek, vagy valami olyan létállapotnak, ami rokon a melankóliával.

De ez egyáltalán nem jelent depressziót, szenvedést, önpusztítást, és nem szükségszerű, hogy egyéb negatív képzettársításokat vonjon maga után. Valahogy a társadalom mégis úgy van huzalozva, hogy aki nem beszél, aki nem elég hangos, aki nem feltűnő és nem demonstrálja a jelenlétét folytatólagosan, az a közvélekedés szerint szenved, társtalan, magányos (hogyan is lehetne másképp?). Gyerekkorunktól ebben szocializálódunk. "Miért nem mész játszani a többiekkel?" - hangzik az anyai kérdés, és mögötte felsejlik, a nyomasztó társadalmi elvárás, no meg az aggodalom, hogy ezzel a gyerekkel valami nincs rendben, valami szokatlan (deviáns?) a viselkedésében.

Akkor mégis mi lehet a csend? Például megtermékenyítő erő. Nem véletlen, hogy gyakorlatilag ezen a címen (A csend ereje) született meg az introvertáltak bibliája Susan Cain tollából. Ő volt az első, aki kimondta és leírta, hogy a csend igen is helyén való, sőt, iszonyatos kreatív erő rejlik benne, a fantázia, a képzelet mind táplálkozhat a csendből.

Mihez járulhat még hozzá a csend?

"Solitude is a catalyst for innovation" - Susan Cain

Vagyis: „Az egyedüllét előmozdítja az innovációt.”

Itt ugye nem közvetlenül a csendről esik szó, mégis szinte azt is kihallani belőle (hogy egy szemléletes képzavarral éljek). A csend a teremtés, az elmélyült gondolkodás előfeltétele. Számvetés, analízis és a szikra, amiből kipattan az új ötletet. Azért ez az eseményláncolat általában nem beszéd közben vagy hangzavarban szokott lejátszódni.

Amint ebből is látszik, Susan Cain-nek elég sokat köszönhetünk: többek között a csend emancipációját.

Ha ő nem foglalkozik a csenddel, most talán engem se érdekelne a téma, és velem együtt akár több (száz)ezer introvertált siklana át azon az egyáltalán nem mellékes körülményen, hogy a csend bizonyos társas helyzetekben szinte tabunak számít. És hogy ez mennyire nincs jól. Ha erről nem beszélünk, a csend gyanús marad - egy kifogásolható viselkedésforma, ami lehetőséget ad a bántó megkülönböztetésre. Ezért is jobb, ha letakarítjuk róla az oda nem illő jelentésrétegeket, és mindenkinek megadatik a csendhez való jog. Csak ennyit akartam mondani.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

Jó látni, hogy az emberekben szüntelenül buzog a vállalkozókedv, és a legabszurdabb találmányban is üzleti potenciált látnak, miközben a fogyasztási szempontból legkevésbé megragadható csoportok környékén is piaci rést sejtenek. Így pl. olyan, nem túl homogén csoportok esetében is, mint amilyen az introvertáltaké.

Ez történik: időről-időre felbukkan egy-egy startup, ami halálosan komolyan veszi magát, és megpróbál az introvertáltakra szabott termékekkel és szolgáltatásokkal bankot robbantani, miközben teljesen félreérti az introvertáltakat, és meg sem próbálja beleélni magát a helyzetükbe vagy csupán az alapítók képtelenek az empátiára (vagy simán csak asimovi értelemben vett androidok).

Pedig az introvertáltak célcsoportként nem működnek valami jól, hiszen csak egy nagyon tágan értelmezhető vonásban hasonlítanak (és nem azonosak - fontos különbség!) - mind befelé fordulnak inkább, és onnan nyerik az őket működtető energiákat. De ezen túl embere válogatja, hogyan állnak például a társas összejövetelekhez, a szerepléshez a barátokhoz, a munkához. Egy ilyen diverz csoport esetén pedig tök nehéz valami olyan dolgot kitalálni, amihez a többség kapcsolódni tud, ami szinte mindenkinek hasznos és megfelel. Pedig a fenti vívmányok ilyesmire törekszenek, persze meglehetősen kevés sikerrel.

Egy üzleti szempontból ideális célcsoport jellemzője, hogy bizonyos, jól megragadható attribútumokat tekintve azonos emberek alkotják. Hát az introvertáltaké pont nem ilyen, ezért nem marad más számunkra, mint hogy az ilyen ingoványos talajra tévedő vállalkozók és vállalkozások ügyetlenkedésén harsány kacajjal szórakozzunk. Lássuk a felhozatalt!

1, Privacy pod

A privát szféra-burok (vagy szándékosan rossz fordításban magányhüvely) jó példája az introvertáltak meg nem értésének. Egy introvertált célja nem légmentesen elzárnia magát másoktól, hanem szeretne elvonulni és nyugalomban lenni, erre pedig két köbméter lefóliázása nem nyújt megoldást. A cucc jelen állapotában semmiben sem különb egy sátortól, legfeljebb jobban szigeteli a hangot és a levegőt (értsd: levegőtlen), előbbit pedig egy közepes árszínvonalú fejhallgató is tudja. Másrészt a használóját beteszi a kirakatba - de szó szerint, hiszen a burok használat közben műanyag vitrinné változik. Pedig általában is jellemző a legtöbb introvertáltra, hogy nem rajong érte, ha bámulják. Na egy ilyen hordozható gumiszobában garantáltan bámulni fogják, sőt, ha gyanútlanul beállít vele mondjuk a Deák térre, vadul fotózni és videózni is.

2, Introvert cafe

Az étteremről már többször is megemlékeztem, mivel felesleges és kontraproduktív, egyszerű látványossággá, freak showá silányítja, azt ami egyeseknek kézzel fogható probléma, pl. nehézséget jelent számukra nyilvánosan étkezni (és az open office-kifőzde-gyorsétterem háromszögben esélyük sincs máshogyan). Erre jelenthetne megoldást a fenti étterem, ami valójában sokkal inkább elbagatellizálja a problémát. Nem tudom, pl. hosszú távon kin segít, ha nem látja a pincért, miközben rendel (ugyanakkor találkozik vele, legalábbis a videó szerint), ráadásul láthatóan turistalátványosságnak tervezték a helyet, az meg nem épp introvertáltbarát, ha egy placcot ellepnek a mindent fotózó, videózó, az újdonságoktól hangosan izgalomba jövő turisták. Ennyit a nyugodt vacsoráról, és a ragyogó, világmegváltó ötletekről.

3, Curved body pillow

Egy alvó alkalmatosság, amit a Buzzfeed ajánl, és állítólag ezzel többé nem kell mindenféle emberekkel megosztani az ágyunkat (mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy ez univerzális cél). Az ún. hajlított testpárna állítólag nagyon kényelmes, bár ez elsőre nem látszik rajta. A fenti illusztráció alapján annyi biztos, hogy még egy terhes anyuka is belefér, bár emiatt van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem igazán introvertáltak, hanem kismamáknak fejlesztették ki. Mindegy, kuckózni vágyó és az érintéstől irtózó emberek számára ideális társ. Az órási C-betű alig kevesebb, mint 13 ezer forintért rendelhető is Amazonról.

4, Office helmet

Hát ha a privacy pod miatt hülyének néztek, emiatt garantáltan annak fognak. Vajon mennyire életszerű, hogy az egyébként tényleg borzasztó open office-ok egyikében valaki berendeli az Ikeából ezt a praktikus kis sisak/paraván kombinációt, összerakja, majd nagy komolyan beledugja a fejét, hogy majd akkor a kollégái békén hagyják (és nem mondjuk röhögve szénné fotózzák, hogy munka közben úgy néz ki, mint az Űrgolyhók törpe Darth Vadere). A bútort Tomoko-nak hívják, és Anna Salonen, illetve Yuki Abe finn dizájnirodája követte el. Egyébként a szerkezet elvileg zajszűrős. Ja, hogy mintha már feltalálták volna a zajszűrős fejhallgatót, ami idióta megjelenés nélkül ugyanezt tudja (illetve többet, hisz még zene is szól belőle)? Persze az exhibicionista introvertáltaknak jó lesz, de belőlük sajnos viszonylag kevés van.

5, Mermaid blanket

Már a neve is csábító: ki ne szeretné az éjszakát egy kishableány takaróba burkolózva tölteni? Képzeljük el a beszélgetést, amint egy sör/bor mellett azt ecseteljük a barátainknak vagy egy családi vacsorán büszkén meséljük az anyánknak, mekkora világbajnok szundiban volt részünk az új kishableány takarónknak köszönhetően. De valójában az elnevezésen túllépve jönnek csak az igazán súlyos, szerkezeti problémák a termékkel. Pl. a zsákszerű kialakításnak köszönhetően mellkastól lefelé eléggé akadályoz a szabad mozgásban, amit nem biztos, hogy minden felhasználó díjazni fog (kivéve, ha titkon kotorékebeknek fejlesztették). Ugyanitt jegyezném meg, hogy fő tulajdonsága egy mezei hálózsákkal vagy egy, a seggünk és lábunk alá begyűrt takaróval is tökéletesen reprodukálható, így nem kell érte potom 65 dollárt, vagyis cirka 18 ezer forintot fizetni, mint a fenti csodáért. De hát könyörgöm, kishableány takaró - bármennyi pénz megér!

Persze lehet ezt jól csinálni, ha némi önirónia is keveredik az eszetlen kúlság és komolykodás közé, így a gyártónak máris nyert ügye van. Mondjuk azt sajnos nem tudom, valóban elkezdték-e árulni ezeket az intróknak szóló termékeket, de ha igen, a biznisz tuti sikersztori lehetett. A kreativitás, az okos humor, és az önnön esendőségünkkel való szembenézés mélyen bele van gravírozva az alábbi cuccokba:

Szappan és gyertya introvertáltaknak - "Mert most komolyan, úgyse mész sehova/nem jön át senki, igaz?"

Pár kivételtől eltekintve úgy tűnik, az üzleti áttörés még várat magára, de addig is rengeteg sorozat, kiváló könyvek egyedül űzhető programok, társasjátékok és Spotify-playlistek (ezernyi más dologgal egyetemben) állnak minden introvertált rendelkezésére!

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.