Életemben először Budapestre felköltözve lettem úgy igazán magányos. Pedig még azt se mondhatom, hogy különösebben magamra maradtam volna, itt voltak körülöttem a barátaim, a testvérem, de az a szoros háló, ami otthon a családom és az osztálytársaim révén körém szövődött kibomlott, és csak néhány köteget találtam, amiben ideig-óráig bele tudtam kapaszkodni. Valahogy így találkoztam én azzal a mély, metafizikai magánnyal, ami egy régen volt ideális állapot hiányából táplálkozik, néha gyötrő, néha észrevehetetlen, de azóta is az életem része.

És a magányommal, az emiatt érzett szorongásaimmal nem vagyok egyedül. Sőt! A nyugati társadalom (és nagyvonalúan ide sorolom magunkat is) mentális állapota cefetül fest: a depresszió ma már népbetegség, a fejlett országok lakói soha nem látott mennyiségben tömik magukba az antidepresszánsokat. Bár az orvosok többsége biológiai okokkal magyarázza a depressziót (pl. hajlam), Johann Hari legújabb könyve, az Elveszett kapcsolatok (Lost Connections) vitába száll ezzel. A szerző maga is hosszú éveken át küzdött a depresszióval, de ő úgy tapasztalta, hogy a gyógyszerek csak átmeneti megoldást nyújtanak - ezért máshol kereste az okokat, és állítása szerint meg is találta - a társadalomban.

Az egyik legfontosabb probléma szerinte a közösség hiánya, röviden: a magány.

És valahol itt jövünk mi, introvertáltak a képbe mint ilyen szempontból halmozottan hátrányos helyzetű csoport, amelyik természetéből adódóan még jobban ki van téve az elszigetelődés veszélyének.

Különösen, ha valaki a kelleténél jobban belehelyezkedik az introvertált pozícióba. Gondolok itt arra, hogy élből elutasít minden közösségi alkalmat, mérlegelés nélkül kivonja magát programok, társas helyzetek alól, pusztán azért, mert legutóbb volt egy rossz tapasztalata - és nem mondjuk azért, mert minden alkalommal társas szorongást érez. Egyszerűen csak így kényelmesebb. Ilyen is előfordulhat.

De egy tényleges - és nem rosszul (ön)diagnosztizált - introvertált számára is kínzóvá válhat a magány, ha minden alkalmat lemond, minden lehetőséget eldob magától. Ez a végletesség sem egészséges, hiába a társas helyzetekkel szembeni idegenkedés, a teljes visszavonulás sokkalta veszélyesebb. Ha csak megszokásból, automatikusan legyintünk mindenre, az introvertáltság egy idő után kifogássá válhat. Pedig az már régen rossz, ha pajzsként tartjuk magunk elé.

A depresszió is egy bénult állapot (persze az már patologikus mértékű bénultság), viszont nem szabad hasonló mértékű tehetetlenségbe süppedni egy téves alapállásból, ami az introvertált önmeghatározást tekinti hivatkozási alapnak.

Az introvertáltságból egyszerűen nem következhet az izoláció, nem szabad, hogy az következzen belőle!

Persze ezt mondani könnyű, próbálkozni viszont… próbálkozni viszont érdemes, nem csak az egészségünkért, hanem úgy amblokk a saját magunkért. Érthetőbben: a kihagyott ziccerekért és az elbaltázott lehetőségek ellenében érdemes. Mert az elvesztett barátságokat, a túl sokáig halogatott közeledéseket egyszer még bánni fogjuk.

Egy introvertált is képes barátkozni - én is képes vagyok rá, csak épp nem tömött fesztiválokon fogok idegeneket leszólítani, hanem egy közeli ismerősök által szervezett összeröffenésen találkozom új emberekkel, és lehet, hogy ott megtalálom az új legjobb barátomat - te pedig megtalálod a lelki társadat, vagy csak egy jó fej valakit.

Hányszor előfordult, hogy váratlan helyről jött egy új barát, egy jó ember az életembe! Találkoztunk, és pillanatok alatt egymásra hangolódtunk, pedig tényleg nem vagyok egy szociokurva, aki bármilyen helyzetből kidumálja magát, sztorizásból várat épít. Ezek inkább csak adódnak, a kölcsönös szimpátia mágikus pillanatai. Na, de első körben esélyt kell adni nekik.

Nem akarok hazabeszélni, meg totál idealista álmokat dédelgetni erről az egészről, de talán az ilyen fórumoknak, mint ez a blog meg a hozzá tartozó oldal, annyi értelme van, hogy ha nem is képes betölteni egy hagyományos, zárt, közvetlen kapcsolatot nyújtó közösség funkcióját, de legalább egy virtuális (sors)közösséget létrehoz, ahová bárki becsatlakozhat, így erősíti a valahová tartozás érzését, és csökkenti a kitaszítottság képzetét. A közösség, az, hogy ezeket a cikkeket bizonyos tekintetben hasonló emberek olvassák, az itt felvetett témák iránt valakik érdeklődnek, azt az üzenetet közvetíti, hogy nem vagyunk egyedül. És ez a tudat megnyugtató. A semminél talán ez is több.

Ez a vége? A bejegyzésnek biztosan