Szédítően zárkózott

Amikor az írás nem enged szóhoz jutni

2019. július 25. 08:20 - darvinisdead

Megnémulok, ki sem merem nyitni a számat, amikor mégis kinyitom, nem találom a megfelelő szavakat. És minderről az írás tehet! Hogy is van ez?

Az van, hogy lassan már egy hónapja nem írtam semmit – ide. Merthogy máshová nagyon is írok, gőzerővel gyártom a szövegeket, de a blogra már egyszerűen nem jutok el, vagy mire eljutok, elfogy a megosztani érdemes mondanivaló. Innen jutott eszembe a mostani poszt címe és témája, pedig igazából nem is erről akarok írni... → Tessék. Valami ilyesmi a gyakorlatban az, amikor az írás nem enged szóhoz jutni.

Egyszerűen túl sok a téma, és túl kevés az idő, miközben sajnos – vagy szerencsére? – az írás lenne a közlés legtökéletesebb módja az esetemben, erre viszont már nem adódik lehetőségem. Szeretek írni, épp írótáborból jövök, és hát önző és kényszerű módon a fikciós történeteim kötnek le azóta is, azokon jár az eszem, és még önreflektálni sincs időm (kivéve most), miközben tudom, hogy jó volna szusszanni, és közben tovább csinálni, amit ezzel a bloggal vagy két éve elkezdtem. Persze épp ezért született meg ez a bejegyzés, mert folytatni akarom.

 

Ahogy korábban már hosszasan értekeztem róla, néha az írás minden mást elnyom bennem, egyszerűen képtelen vagyok nem írni, a szavak felbuzognak bennem, kiárad a gondolatfolyam, én pedig kénytelen vagyok becsatornázni és szöveggé alakítani azt. Még akkor is ha formátlan, a szerkesztés, a megformálás később is ráér. Ilyenkor a közlés a lényeg. Akár közönség nélkül is, akár csak önmagamnak. A ráébredés, ráeszmélés egy belső monológon keresztül - mindez sokkal lényegesebb ilyenkor.

Máskor viszont megmukkanni se bírok. De mi lehet ennek az oka? Milyen ellentmondás feszül e között a két, rám nagyon is jellemző létállapot között? Ez az ellentmondás én vagyok, jobban mondva ez is, a lényegemhez tartozik, a személyiségem elidegeníthetetlen része, akár tetszik, akár nem, egy adottság.

Tehát az írás átvitt értelemben akkor nem enged szóhoz jutni, amikor a kedvtelésből való írás miatt nem jut elég időm pl. a munkámra, vagy a rendszeresség miatt néha kötelességként rám háruló blogolásra (amire én írásgyakorlatként is tekintek). Ez történt mostanában, ezért nem volt időm új bejegyzésekre.

Máskor viszont a címben használt fordulat elsődleges jelentése is érvényes: egyszerűen írásban öltenek testet a gondolataim, és ez nem enged szóhoz jutni. Az írott gondolatokat annyival kifejezőbbnek érzem, hogy egyszerűen nem jutok szóhoz, túl nagy a távolság a kettő között, engem pedig zavar és megnémít ez a vélt vagy valós hiány. Ahogy testet ölt a hang, elvész a ritmus, amit a mondataimnak írásban tudok adni, a struktúra meggyengül, összeomlik, a hangom elszürkül, és amit mondok, érdektelenné válik. A levegőben lógó mondatok nem kapcsolódnak többé, én pedig nem kapcsolok időben, folytatom vagy abbahagyom, de már késő.

A cím metaforikusan az introvertáltakra is igaz, legalábbis rám, introvertáltként biztosan - és itt próbálom ezt az egészet összekötni a blog központi témájával. Vagyis hogy tapasztalataim szerint a legtöbb introvertált otthonosabban mozog a közvetettebb közlésformák (lásd: írott nyelv), mint például a beszélt nyelv világában. Nem is feltétlenül a szégyenlősség vagy a távolság, hanem inkább a jelenlét miatt. A kommunikáció ugyanis nem csak egymás mellé pakolt szavakból áll, hanem erőteljes jelenlétből is, akkor ragadod meg mások figyelmét, ha a szavak mellett, a hangerő, a beszédtempó, a hangsúly, a testbeszéd és a karizma mind egyszerre a helyén van. Ha valami borul, minden borul, és a legtöbb introvertáltnak ez nehezére esik, nem megy, fárasztja, nem érdekli.

Ezzel szemben írásban csak az írás van, ez a szimbolikus jelrendszer. A nyelv lecsupaszítva. Amit még mindig lehet gazdagon, szegényesen, egyedi vagy középszerű, bonyolult vagy közérthető módon használni. És persze mint közlésforma nem nyilvános, így nincs közvetlen visszacsatolás, nem látjuk a többiek arcát mikor írásban elmesélünk valamit, és ami még fontosabb: nincs rajtunk a nyomás, hogy amit mondjuk, az mindenképp lekösse a másikat. Kisebb a tét, és kevésbé tapintható. Hasonló okból kifolyólag fogja az egyszeri ovis kisfiú vagy kislány szerelmeslevélben elmondani, hogy mit érez, mert az sokkal könnyebb számára. Persze halkszavúnak vagy szégyenlősnek és introvertáltnak lenni nem ugyanaz. Itt a nyilvános szerepléstől való félelemnél többről van szó.

Írásban nem vagyunk mások direkt visszajelzéseinek kiszolgáltatva - és ezekre a közvetlen reakciókra nem is kell odafigyelnünk, ami egy introvertált számára különösen megterhelő tud lenni. Nem azért mert buta, hanem mert befelé figyel. Az energiái belülről, saját maga felől indulnak, és mutatnak kifelé. Jó néhányan így működünk.

Nem tudom, ez az okfejtés mennyire volt érthető eddig – és itt jön be a cím jelentésének harmadik szintje, amikor annyira szeretnél elmondani valamit, és annyi minden tolul egyszerre a fejedbe, hogy nem tudod megfelelően átadni, nehéz strukturálni a sok kis apró gondolattöredéket, nem is bírod kivárni, hogy formát öltsenek, inkább csak szeretnéd közölni, kiadni magadból, leírni azonnal, mielőtt elillan az ihlet – na, ilyenkor megint csak az írás és tettestársa, a túl sok mondanivaló az, ami nem enged szóhoz jutni. Egy töprengésre hajlamos introvertált ráadásul ebbe is gyakran belefut, én legalábbis küzdök ezzel, néha már-már birkózom is vele, mint azt ti is láthatjátok...

Szóval nagyjában így vagyok én ezzel a NEM szóhoz jutás dologgal. ¯\_(ツ)_/¯ 

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://intro-vertigo.blog.hu/api/trackback/id/tr7914976750

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása