Hányszor megtörtént már velem, hogy egy társaságban nem mondtam ki, amit gondolok, hogy csendben feszengtem, és ahelyett, hogy megpróbáltam volna alkalmazkodni, inkább feladtam és leléptem? Vagy hogy el se mentem ilyen alkalmakra, lemondtam a bulit, mert aznap (azon a héten, hónapban?) nem éreztem magam eléggé szociálisnak, aztán meg mardosott a kétely, hogy vajon jól tettem-e. Ilyenkor azt éreztem, hogy gyenge voltam, nem próbálkoztam eléggé, elbújtam, megfutamodtam. Egy szóval kudarcélményként éltem meg, és hiába jöttem rá később, hogy nálam ez a viselkedés nagyon is normális, a rossz érzés így sem múlt el teljesen, legfeljebb csökkent az intenzitása.

Szerencsére az élet (vagy az internet) azonban igazságot szolgáltat, hisz cserébe számos dimenzióban én - vagyis inkább mi, introvertáltak vagyunk a legkirályabbak! Elég csak egy keresést lefuttatni, hogy kiderüljön, az intrók köztudomásúan jobb főnökök és beosztottak is, mint kevésbé szerencsés fajtársaik, továbbá hűségesebbek, érzékenyebbek, jobban meghallgatják a másikat, kreatívabbak (de még networkingben is jobbak!), és még ki tudja hány ezer további dimenzióban szárnyalják túl a középszert.

Vagy mindez csupán ábránd, szemfényvesztés? Menekülés a győzelembe a kamucikkek és tudománytalan felmérések árnyékában? - teszem fel a provokatív feladványt, kiszámítható megoldással.

Fogadd el!

Szóval itt vagyunk mi, és nyugtatjuk magunkat mindenféle személyiségtesztekkel, -tipológiákkal meg myers-briggs skálákkal, de az igazság emögött az, hogy félünk a megbélyegzéstől, félünk attól, hogy a többség szerint magunknak való, morózus suttyók vagyunk, és hiába tudjuk, hogy nem így van, kellenek ezek az önigazolások, hogy aszondja, kihozta a teszt, hogy mennyire jó partner vagyok, három normális férjen/feleségen túlteszek, annyira túlbuzog bennem az empátia meg az EQ, csak épp nem tudom kimutatni, meg amúgy is menjél ki a szobából...

Egy introvertált nem vágyik társaságra. Nem egyáltalán, hanem annyira. Itt a titok nyitja, és az egyedüllét-szükséglet mögött nem merő rosszindulat lappang - ezen is tök jó lenne már túllépni, ugyanúgy, mint a fenti önfelmentős kis körökön, ami pozitív irányba ferdít (már ha egy ilyen képzavarnak van bármi értelme), azt mutatja, hogy mi vagyunk a jobbak, pedig hát dehogy vagyunk mi jobbak, nincs olyan objektív kategória, hogy jó, különösen olyan, amibe mi épp az emberundorunk okán passzolunk tökéletesen, nem úgy mint azok a népszerűséghajhász extrovertáltak, akiknek már a szeme se áll jól.

Mindenki megváltásra vágyik, miközben az őszinteséggel meg az önelfogádással sehogy se állunk. Igen, a társadalom nem épp a legfogadóbb az introvertáltakkal, de attól még jó lenne, ha az introvertáltak közössége nem azt a képet és ideológiát erősítené saját magában, hogy itt nekünk meg kell magyarázni magunknak, hogy miért is nem vagyunk mi szar emberek.

Milyen partner vagy? Hát még szép, hogy kurvajó!

Egy buborékban élünk, és mióta mindenféle Facebook-csoportok is vannak, ez csak még szélsőségesebb és látványosabb - az introvertált csoportokban, mindenki puffog a többségen, az extrovertáltakon, a világon, közben feszeng, megerősítést kér, de önmérsékletet, önkritikát vagy épp forráskritikát nem tanúsít, illetve gyakorol. 

Ez az állandó igazodási kényszer a soha fel nem szabadulás nyomasztó érzését plántálja belénk. Emiatt magyarázkodunk folyton és gyártunk listákat meg mémeket, amik elviccelik ezt az egész problémát, hogy tudniillik mégiscsak az az alapállás a világban, hogy mi nem tudunk viselkedni

Épp ezért gondolom, hogy a büszkeségtől dagadó mellel megosztott listák helyett mégiscsak jobb lenne a kapcsolatot keresni (és nem feltétlenül a különbségeket) egymással meg a világgal. Hasznosabb volna és több tanulságot hordozna, mint az öntömjénező túláltalánosítások. Az önismeret fontos, de az önhittség eddig nem túl gyakran vitte előrébb a világot. Szóval ne a mémekben higgyünk (de azért használni ér őket!), hanem magunkban és közösség erejében, meg a valódi, értelmes és tartalmas beszélgetésekben és a vitaindítókban. Mert én se a frankót szeretném mindenki más ellenében kinyilatkoztatni, inkább csak egy véleménynek adok hangot, amivel lehet egyetérteni, de anyázva el is lehet küldeni érte a fenébe. Én akkor is vállalom, de az igazság felé vezető széles, végeláthatatlan mezőt semmiképp se szeretném egyetlen szűk kis átjáróvá szűkíteni - nem úgy mint a fenti igazságcikkek többsége. Én inkább a termékeny kételyben hiszek, és azt mondom: az igazságot mindenki találja meg magának.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)