Hát persze, hogy idén is elkövettem azt a hibát, hogy az egyik ajándék beszerzését az utolsó pillanatra hagytam – pedig életemben először még a Black Friday-t is kihasználtam (mondjuk nem vagyok rá büszke, sőt…), csak hogy hamarabb megszabaduljak a terhektől, és ne kelljen az utolsó napokban embereket kerülgetni. De egy fontos elem kimaradt, és csak a vidéki utazás előtti utolsó napon, ráadásul hétvégén, jutott rá időm, hogy elmenjek egy plázába, ahol egy terminálon keresztül eladók, árusok és egyéb nyomulós idegenek közbenjárása nélkül tudjam kinyomtatni a fotókat.

Pedig minden évben megfogadom, hogy többé nem megyek karácsonyi plázának még a közelébe se. Aztán ezt elfelejtem, és minden december huszonvalahanyadikán szembe jön a valóság és lekever nekem egy méretes pofont. Valószínűleg az agyam próbálja elnyomni az előző évek bevásárlásainak traumatikus élményét, mert tényleg minden alkalommal őszintén meg tudok lepődni azon, hogy milyen pokoli tud lenni a zsúfoltság egy plázában. Vánszorgó szatyros emberek a fotocellás ajtóknál, a mozgólépcsőnél zombiként támolygó párok, akik mintha élveznék, hogy jólöltözött tereptárgyként akadályt képezhetnek. Pedig számomra olyan nehéz elképzelni, hogy létezik emberi lény, amelyik nem azért küzd ösztönösen, hogy minél előbb kiszabaduljon abból a katlanból. Merthogy a pláza pokla nem csupán szűkös, de forró is ilyenkor, a kapitalizmus logikája igyekszik mindent elkövetni azért, hogy az ember szarul érezze magát fizikailag, és cserébe a fogyasztással vigasztalódjon.

Hömpölygő karácsonyi tömeg az Allee-ban, a második emeletről nézve

Én például már tíz perc után átizzadt pólóval lihegtem, és nyomkodtam vadul az egyik fotónyomtató gép érintőképernyőjét. Aztán kicsivel később, mivel már indulás óta pisilnem kellett, a legrosszabbra felkészülve elindultam a vécék felé. Ám az igazi meglepetés még hátra volt, ugyanis a plázában, ahol egy gombostűt nem lehetett leejteni, a férfivécé tök üres volt. És akkor hirtelen rájöttem, hogy hát persze hogy az, amikor az ember a lelkét is kiizzadja a sok rohangálástól, tolakodástól, stressztől meg frusztrációtól, és mire eljuthatna a vécékig, már vagy rég összecsinálta magát vagy végérvényesen kipárolgott a szervezetéből minden folyadék. Az már csak haszonelvű hab a tortán, hogy a plázákban tényleg az egészségügyi határérték háromszorosáig tekerik a fűtést, így az ember egy helyben ülve is szarrá izzadja magát, vagy ha nem akarja, beáll a sorba, fizet a ruhatárért a pénz mellett az idejével (és persze a fogyasztás pszichológiája itt is belép a képbe: ha már annyi időt töltünk a plázában, hogy sorban állunk, leadjuk pénzért a ruhánkat, akkor már nem csak egy üzletbe fogunk benézni, hanem jó eséllyel egy nagyobb bevásárlásra is rászánjuk magunkat, hogy a végén úgy érezzük, megérte vesződni a kabáttal…). 

És természetesen a karácsonyi csúcsban minden... sokkkal... las... sabb... Rengeteget kell várakozni, az eladók kevesen vannak, türelmetlenebbek, egy idő után mi is azok leszünk, tök kellemetlen és keserves az egész, mégis szinte lehetetlen megúszni. Mindeközben a háttérben szólnak azok a bugyuta és fájdalmasan unalmas karácsonyi dallamok végtelenítve - így próbál a pláza vezetősége ünnepi hangulatot teremteni a túlélésért vívott közelharc közepette, ami inkább groteszk, mint meghitt.

Számomra úgy, hogy előre gondolkodtam (bár láthatóan nem eléggé), és célirányosan az önkiszolgáló fotónyomtatáshoz mentem, alsó hangon fél óráig tartott, hogy elindítsam a folyamatot, fizessek majd 4 órával később még vissza is kellett mennem a kész képekért. Ezután kifelé menet még egy újságoshoz is elugrottam, és emiatt önmagában kikeveredni is vagy 10-15 perc volt. Karácsonyi pláza, pusztulat a neved!

És az ok az megintcsak a fogyasztás és profit, a nagy monopolyjátszma, mert ha az embernek sikerül valahogy megértetnie és elfogadtatnia a családjával, hogy mindenki jobban jár, ha idén/jövőre/azután (de akkor már tényleg!) nem ajándékozunk, akkor is lesz valami, ami az utolsó pillanatra marad, ha nem ajándék, akkor a nagybevásárlás vagy valamit befizetni, elintézni, postára vinni, mert nonstop készültségben kell állni az irodában, a gyárban vagy egyéb munkahelyen, az ünnepek közeledte nem hatja meg a profitot, a termelés nem áll le. Így marad a rohangálás vagy épp a karácsonyi duplaműszak, hogy nyűgös introvertáltakat kelljen kiszolgálni - csak hogy ne saját magamat helyezzem áldozatszerepbe, mert az igazi áldozatok azok, akik még az utolsó pillanatban is a szalag vagy épp a kassza melett görnyednek.

Szóval elég jó lenne új alapokra helyezni ezt az egész karácsonyozást, mert egyrészt hamarosan meg fogunk tőle zakkanni, másrészt már rég nem arról szól, amiről valójában kellene, észre se vettük, de a karácsony egy rohanó, őrült, stresszes idegen testté változott a naptárunkban, amire jóval többet kell készülni, mint amennyit kapunk tőle, már ha egyáltalán nem egy agyfasz lesz az a valami, amit kapunk. 

Jövőre tehát a mottó: minimál karácsony, hogy a békés ne csak üres jelszó legyen. Addig is mindenkinek sikeres túlélést kívánok a rokonlátogatásokhoz, a plázánál talán az sem lesz rosszabb, bár ki tudja. És még akkor is, ha egyelőre a karácsonyi nagy reform távoli álom csupán, idén ajándékozzunk egymásnak kicsivel több teret, megértést és türelmet!

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)