Valamit be kell vallanom: egyáltalán nem vagyok grafomán.
Nincs íráskényszerem, mégis több tízezer karakternyit körmölök hetente. Még csak nem is írok gyorsan (közel nem megy gépírói tempóban, ha ugyan létezik még olyan), de legalább pontosan se, félórákat-órákat tudok a szerkesztéssel elpepecselni, mégis nekiülök minden áldott héten, szinte minden nap, kivétel nélkül.
Akkor mi a titok? Az, hogy a végeredmény kárpótol. Sokszorosan. Az alkotás élménye, a teljesség felé vezető út, ahogyan egy szöveg elnyeri a végső formáját - számomra ez egy kivételes, lebilincselő élmény. Ahogy az egymás mögé dobált szavak, mondattöredékek értelmet nyernek az páratlan, erre csak a szavak képesek: létrehozni valamit a semmiből, ilyet a kémia nem tud. A tiszta teremtés - ez a nyelv sajátja, egy varázslat, ami írásban még látványosabb, mert ugye a szó elszáll, egy blogposzt viszont... hát ugye az is. Épp ezért van a szövegeknek egyfajta hierarchiája. A legkevesebbet a mondott szó éri, aztán a nyilvánosan mondott szó, aztán az online leírt szó, végül a kinyomtatott szó. Egy Facebook- vagy blogposzt megírásához nem kell engedély, nem kell különösebb fáradozás, hogy megjelenhessenek a mondataid. Ellenében egy folyóiratban való megjelenésért, ne adj isten, egy könyv megírásáért és kiadásáért már nagyokat kell fáradozni, akkorákat, hogy az a legtöbb ember képességeit meghaladja, vagy szimplán nem éri meg nekik, csak néhány szent bolond feccöl ebbe ennyit. Egyszer én is ilyen szent bolond szeretnék lenni, persze ez nem szeretés kérdése, bizonyos szempontból már most bolond vagyok, persze szentnek semmiképp se mondanám magamat, ilyesmit én nem ambícionálok, elég, ha olvasnak.
Mi, akik ezzel az időrabló, fáradtságos tevékenységgel töltjük a napjainkat (legalábbis azt kell gondolnom, hogy ezzel nem vagyok egyedül) nem kisebb célért csináljuk, mint hogy az örökkévalóságból elcsíphessünk egy darabkát. Nem hírnevet akarunk, hanem valami maradandót létrehozni, ezért ez a nagy hajcihő. És ha nem jön össze, akkor is alkottunk valamit, amit az emberek olvastak, és lehet - csak lehet - hogy néhányuknak még tetszett is az a valami. A szerkesztőnek biztosan, ha kitette vagy megjelentette, és már az is visszajelzés. Apró buksisimi, de jól esik, akkora hülyeséget talán csak nem mondtuk, vagy ha igen, akkor legalább valaki mással együtt vagyunk hülyék, és nem egyedül. Azt is sokkal jobb, mint magunkra maradni a hülyeségünkkel.
Persze az írás lehet csapda, lehet valami veszélyes sötét (okkult?) dolog is - a hatalom számára különösen az szokott lenni -, de én most pszichésen értem, hogy ha valamit elfed a sok szövegelés, és valójában kimagyarázni szeretnénk magunkat a sok szarságból, ami körülvesz, egy körrel belebb bújunk a csigaházban, és arra koncentrálunk, amiben jobban el tudunk veszni. Az írás számomra is menedék, megnyugtatóan ismerős terep, de szeretném azt hinni, hogy én nem bújok az írás mögé, inkább kiteljesedek benne. Ha akarom, fel tudom függeszteni, nem telepszik rám, nem rángatja a kezem, még ha néha ő is az erősebb.
Tény, hogy nem vagyok valami nagy kalandor. Én a szövegekben kalandozom, és azt vallom, hogy sokkal jobb bent ülni lehúzott redőnyök mellett, mint kimenni és a használt levegőt újra cserélni. Ezért szeretek írni, döbbenek rá, az előző mondatot körmölve, a szavak sokkal meghízhatóbbak, mint az emberek (a saját írói képességeimről ugyanez nem mondható el, de hát egy kis frusztráció meg már igazán nem oszt, nem szoroz).
Én is kicsit ilyen vagyok, szeretek mindig új dolgokba belevágni, csak a régieket ne kelljen befejezni, sokkal jobb az úgy nekem, ha mindig stimulál valami, és a végérvényességgel, a dolgok állásával nem kell szembenéznem. Jó ez így, csak akkor nem az, amikor mégis valaminek a végére érek, mert akkor rögtön három másikat húzok be a helyére. Sziszifuszi? Az bizony.
Most, amíg ezt a bejegyzést írom, most is három mások írással kellene foglalkoznom inkább, de félek, hogy azok még nem jók, ennél meg azt érzem, hogy jó, mert igaz és őszinte, szinte semmi szerkesztgetés csak automatikus írás, mintha József Attila lennék, neki is hogy bejött ez a terápia.
Is it though?
Épp tegnap olvastam egy posztot a WMN-ról, egy munkafüggő nő írta, aki rengeteget túlórázik önként, és rájött, hogy ez egy valódi, kőkemény függőség, amivel más dolgokat próbál elfedni. Furcsa ez, mert én tuti nem vagyok munkafüggő, de az írással mégis nagyon hasonló a viszonyom, ha abból indulok ki, mennyi gyötrődést okoz. Nem kellene annyira szeretnem, mint amennyire kötődöm hozzá. A nap végén valahogy mégis azt érzem, hogy kárpótol, csak azt nem tudom, milyen értelemben, de ezen már nem is szoktam agyalni, inkább megnyitok egy új doksit a wordben, és már pörögnek is a karakterek, a kérdés meg ott lóg a levegőben, amíg ezernyi másik végleg el nem homályosítja. Ez vagyok én: a befejezetlen írás maga, egy félkész szöveg az egész életem, úgy érzem, nem merek hozzányúlni, hogy rendesen ráncba szedjem, azzal a végérvényességet kockáztatnám, nem visz rá a lélek, hogy az utolsó mentést megtegyem, hisz egy szövegen mindig lehet még dolgozni, akkor meg mit akarok? A tökéletesség kergetése fog a sírba vinni, a szükségszerű tökéletlenségben keresgélek valamit, ami nincs.
Ennek a szövegnek sem találom a végét, hiába próbálom, mindig továbbszalad a villogó kurzor, nem érem utol, ahogy magamat sem - hát ilyen mocskos egy ambivalens viszonyom van nekem az írással meg a szövegekkel, kegyetlenül nehéz és felszabadító egyszerre, mágikus, a teljesség ígéretét hordozó, de sohasem teljes, és persze könyörtelen. Hiába, én csinálom tovább (nem is tudnák mást), hátha nem fog a sírba vinni, legfeljebb a sírig kísérni. Meglátjuk.
