Régen imádtam egyedül játszani és játékokat kitalálni. A játékaimból egész világokat, moziuniverzumokat építettem fel, jóval azelőtt, hogy a szuperhősfilmek farvizén a Marvel, a DC és a Disney közös univerzumba hozták volna a szuperhősöket és fantasztikus karaktereket; nálam a Tini Nindzsa teknőcök már akkor megfértek a Toy Story meg a GI Joe mellett. Jean-Claude Van Damme mozifilmeket játszottam újra, csatákat vívtam, focimeccseket, autóversenyeket játszottam le tök egyedül – és rettenetesen élveztem. Aztán később rájöttem, hogy a közösségi móka egészen más minőséget jelent, de attól még a mai napig fontos számomra az egyedüllét. 

A szüleim persze forszírozták, hogy menjek ki, és játsszak másokkal, mint ahogy a szülők ezt általában forszírozni szokták. És itt kezdődtek a furcsaságok, egész pontosan az a fura szégyenérzet, ami sokszor csak évekkel, évtizedekkel később tudatosul az emberben, ha egyáltalán. Rám is hatással volt, csak épp felnőttként jöttem rá:

Menj ki szépen játszani a többiekkel, mint egy RENDES gyerek!

– mondja az egyszeri szülő, aki anno ugyancsak a szüleitől tanulta ezt, ők meg a nagyszülők példáját vették át. Így öröklődik generációról generációra a konvenció, aminek a levét mi, introvertáltak isszuk meg. 

A percepció persze változik, vagy legalábbis árnyalódik, két generációval ezelőtt a nagyszüleim talán még az introvertált szó jelentését sem ismerték. Ma már ehhez képest köztudott, hogy vannak zárkózottabb gyerekek, sőt, léteznek speciális nevelési igényű kicsik, akiknek különleges elbánásra van szükségük, a lényeg, hogy a szülői és vele együtt a társadalmi felfogás sokat árnyalódott, pl. elfogadottabbá vált, hogy egy gyereket nem kell rugdosni azért, hogy közösségbe járjon, ha mondjuk nem akar. Szóval vannak biztató jelek. 

Ha már szülők: az introvertáltakkal kapcsolatos többségi hozzáállásra látni egy szemléletes példát a Tully (magyarosan: Pszichoanyu) című filmben. A történetben a Charlize Theron által játszott anyuka kisfiával kapcsolatban hangzik el az álpolkorrekt iskolaigazgatótól a peculiar (magyarul: különös, furcsa, speciális) jelző. Mondjuk a filmben a gyerek tényleg viselkedészavaros (düh és érzelemkitörésekkel), de vajon mi nem épp ilyen hozzáállással szembesülünk a hétköznapokban? Mintha beilleszkedési zavarosak lennénk, miközben a társadalom nyitottságának hiánya predesztinál minket arra, hogy hibásnak érezzük magunkat.

Ez a rossz értelemben vett kitűnés, a normától való eltérés a mi keresztünk, amire úton-útfélen emlékeztetnek bennünket. Van persze ellenpélda is, egyfajta pozitív diszkrimináció – vagy inkább önfényezés?

Merthogy a Google szerint például leginkább királyak vagyunk (awsome) meg okosabbak (smarter), ami persze hízelgő, de utána sorban jönnek az olyan jelzők, mint a bunkó, az unalmas vagy épp az önző, szóval így szoktak ránk keresni, vagy legalábbis ilyen jelzős szerkezetekkel szoktak minket a leggyakrabban azonosítani online. A Google szerint...

De ha az internet másik szegletét nézzük, a nem mindig kíméletes UrbanDictionary.com definíciós oldalon is egész tisztességes meghatározásokat találni az introvertáltakról, semmi kirekesztő, megbélyegző, sőt, csupa empatikus leírással találkozni, talán még érzékenyítő haszna is van, pont a felületes sztereotípiákat igyekszik lebontani a legtöbb definíció.

Ha pedig tovább keresgélünk az interneten, hamar kiderül, hogy vannak különféle altípusai az introvertáltaknak (hol 4-féle, hol többféle), vannak kimondottan az introvertáltaknak való munkák, cikkek melyek listázzák az ilyen melókat, listák amelyek listázzák a melókat bemutató cikkeket és így tovább, de az is kiderül rólunk, hogy jó, sőt, másoknál jobb vezetők vagyunk.

Szóval az internetes tartalmak egyre nagyobb százaléka kezdi árnyaltabban láttatni az introvertáltakat, de a hétköznapi érintkezések szintjén azért még mindig messze nem járt csúcsra az elfogadás. Egy introvertált gyerek számára kihívást jelent érvényesülni az osztályközösségben, később a főiskolai/egyetemi csoportban, majd a munkahelyen, a nyugdíjasklubban, gyakorlatilag bárhol emberek között. Introvertáltnak lenni sokak számára még mindig egy nehezen elfogadható furcsa, freak dolog, pedig tök jó lenne már túllépni ezen.

Ja és időnként érezhetően magunkat is rosszul ítéljük meg: vagy nincs önbizalmunk és magyarázkodunk – hogy miért nem beszélünk annyit, hogy nem is vagyunk bunkók, hogy milyen egyéb előnyeink vannak (a sok hátrány mellett) például egy munkahelyen (lásd fentebb: jobb vezetők vagyunk).

A másik eset, hogy átesünk a ló túloldalára, és azt bizonygatjuk, hogy mindenkinél jobbak vagyunk – különösen az extrovertáltaknál (éééss máris visszajutottunk a Google ajánlásaihoz)! Ez viszont tökre kontraproduktív, pont olyan kirekesztés, mint aminek a lebontása mindannyiunk érdeke. Persze lehet egy önvédelmi stratégia, hogy mindenkit lenézünk a picsába magunk körül, válaszul arra, hogy a szociális érvényesülésben jókora hátránnyal indulunk, de érdemes tisztában lenni vele, hogy ilyen attitűddel introvertáltként is konzerváljuk a kirekesztést, a megbélyegzést és a megosztottságot. 

A lényeg talán annyi, hogy bármelyik gyerek lehet RENDES – erre minden gyereknek másképp van igénye. És ez igaz ránk, felnőttekre is. Ezért aztán tényleg nem érdemes ferde szemmel nézni ránk – én nekünk se egymásra.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)