A múltkor egy parkban ücsörögtem és közben gondolkodtam. Pontosabban merengtem, többek között azon, hogy miért olyan jól eső érzés számomra azt nézni, ahogy mások pattogtatnak a parkban található kosárpályán – illetve azon, hogy anno én miért szerettem annyira kifulladásig dobálgatni a szülővárosom bitumenborítású pályájának gyűrűjére.
És akkor hirtelen megértettem.
Azért is tudtam megérteni, mert szemlélődő típus vagyok. Az a fajta, aki nem a kimondás, a hangos kommentár, hanem a csöndes elemzés révén tud megérteni összefüggéseket. Aki megfigyel, elemez, összegez, majd csak ezután következtet. Nálam a következtetés ritkán előzi meg a mérlegelést.
Na de, hogy jön ide a sport?
Tulajdonképpen először nem is a kosárral kezdtem, hanem a focival. Gyerekkén imádtam a focit, önfeledten rugdostam a labdát a tesómmal, a legjobb barátommal, dekázgattunk, passzolgattunk, tengóztunk, kapura lőttünk, ki az útra, az autósok meg anyázva dudáltak, ha átpattogott előttük. A kerítés nem volt elég magas, bár ez talán nem is akkora baj.
Játékostárs viszont nem midig volt, és ahogy a tesóm nőtt, úgy érdekelte egyre kevésbé a foci, lettek új, idősebb barátai a saját korosztályából, én pedig felfedeztem az egyedüllét szépségeit, ami kreatív energiákat is képes felszabadítani. Még egy saját egyérintős játékot is kitaláltam, amihez csak egy focilabdára meg egy falra volt szükség – szerencsére mindkettő volt otthon! – és egész bajnokságokat játszottam le egyedül. Ez persze kicsit flúgosnak tűnhet, de én nagyon élveztem és tök jól lekötött.
És ahogy nőttem út derült ki, hogy szerencsés az alkatom, megfelelő a genetikám a sporthoz. Kiváló atléta voltam, szerettem megmérettetni és szerettem a győzelem mámorító érzését, ami az akkori tesitanárom szerint, a csoki mellett az egyetlen dolog, ami ennyi endorfint tud felszabadítani. Hittem neki, mivel akkoriban még nem voltam szerelmes.
A sportban elismerésre leltem, szerettek minket a tesitanárok, volt egyfajta bajtársiasság abban, hogy mennyit szopunk és melózunk az edzéseken, míg a többiek otthon játszanak számítógépes játékokkal és élvezik a gyerekek gondtalan életét. De az egész atlétikához hozzátartozott az érzés, hogy végső soron mégis csak magadra számíthatsz, a saját fizikai képességeidre és teljesítményedre vagy utalva – hiába indultok csapatban, ez egy egyéniteljesítmény-alapú sport, ahol az 1+1 az 2, és nem 2,5 vagy 3, mint fociban vagy kosárban. És hát ott volt mögötte „a hosszútávfutó magányossága”, az a kellemes kiüresedés, amit egy futóversenyen érez az ember, a magány szépsége.
A játékosság viszont teljesen hiányzott belőle, nekem meg arra is szükségem van, önfeledten élvezni nem lehetett, inkább csak kiélvezni a sikert, siker viszont nem mindig volt, és ha volt is, nagyon meg kellett szenvedni érte.
Kapóra jött, hogy jó labdaérzékem volt, jók a reflexeim, és mindezt a szerencsés testalkatommal és az atlétikai képességeimmel kombinálva történhetett, hogy végül kapus lettem – előbb a sulis csapatban majd a városi serdülőben és ifiben.
Szerettem a kapuban állni és védeni – ahogy erről már korábban is értekeztem – szerettem hátul állni és onnan, messziről – félig kívülről – szemlélni a játékot, és élveztem az izgalmat, amikor valaki egy az egyben rám hozta a labdát. Szerettem, ha büntetőt kellett védeni és bizonyíthattam – ott igazán elememben voltam, jó százalékkal védtem a büntetőket, mert úgy éreztem, nincs veszítenivalóm. Bírtam a felelősséget – és azt is, hogy a többiekhez képest kívülálló vagyok, közben mégis a csapat tagja, egy ilyen köztes kívül is, belül is állapotban, a számomra kellemes senkiföldjén találtam magam – az integritásom is megmaradt, de a közösség is ott volt körülöttem, csak kissé a perifériájára szorultam, de jó volt ez így nekem.
Aztán egy idő után bejött az életembe a kosárlabda, én meg menthetetlenül beleszerettem. Sohasem voltam benne kivételesen jó, de a mai napig a kedvenc csapatjátékom. Tulajdonképpen szükségszerű volt a váltás: hisz mennyivel jobb szórakozás egyedül dobálgatni egy nehéz célpontra, mint mondjuk dekázgatni? Persze focizni is lehet egyedül, mindig lehet újabb célokat, nehezítéseket kitalálni, de az mégsem ugyanaz. Ráadásul a játék során sokkal több ember között oszlik meg a labda – kevesebbet találkozol vele, jobban ki vagy szolgáltatva a csapattársaidnak, mint kosárban.
A kosárlabda eredendően egy individuálisabb sport, kevesebb, mint feleannyi csapattárssal a pályán, sokkal több egyéni akcióval és egyéni megoldással – talán pont ezért is feküdt nekem annyira, nem kellett annyira támaszkodni a többiekre és hát az egyedül vívott küzdelem – a hősiesség ethosza – mint az atlétikában, itt is mámorító tudott lenni.
Rá kellett tehát döbbennem, hogy hiába vagyok introvertált, én a csapatsportokat élvezem (no meg arra is, hogy az atlétika egy ponton túl profi elhivatottságot igényel, annak meg, hacsak nem vagy élsportoló, nem sok értelmét látom). Érdekesség, hogy mégse lettem soha igazán jó kosaras, 5-5 ellen nem találom a helyem a pályán, nem vagyok olyan jó, mint 3-3 ellen, de leginkább 1-1 ellen szeretek játszani, amikor nincs taktika, nincsenek figurák, csak két ember képessége és elszántsága feszül egymásnak – talán ez a sportszeretetem és kosárszenvedélyem végső ellentmondása. És ebben mutatkozik meg, hogy milyen ellentétes irányú vágyak munkálnak bennem introvertáltként.
Nem vagyok vegytiszta introvertált, ez látszik, hisz csapattársak jelenlétére, csapatjátékra vágyom. De mindeközben utálok idegenekkel játszani, nyilvános meccseken kevésbé vagyok fesztelen, és nem is szeretek vérre menő meccseket vívni, ahol valaki könnyen megsérülhet, ahol az ellenfél túl agresszív, de azért a versengést, ha van egy kis tétje is a dolognak, azt igen is, szeretem.
És valahogy ez a történet vezet el az íráshoz is, ami egy izolált, magányos tevékenység. Szemlélődés, elemzés és számvetés előzi meg. Ez az én világom, amire szükségem van, amiben elmerülhetek. Hát így lesz egy introvertált kosarasból az írás megszállottja. De nincsen ezzel semmi baj. Sőt.
(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)
