Egyszer csak egy értelmező kéziszótár leesett a polcról, és éppen az introveltált szócikknél nyílt ki. Akkor dőlt el minden...

Nem, nem így lettem introvertált. Nem is igazán lettem, inkább azzá formálódtam, és a sok, lassan emlékké szelídülő tapasztalat közepette egyszer csak észrevettem magamon, hogy sok szempontból másként működöm, mint a többség. Nyilván ebben van egy jó adag hajlam, meg néhány gombóc szocializáció (és főleg az!). Most az utóbbiról, és az idáig vezető utamról fogok beszélni, hátha sikerül magyarázatot találni rá, hogy kerültem ide.

Nem emlékszem pontosan, mekkora dumagép lehettem vagy nem lehettem gyerekként, de már az is gyanús, hogy egy-egy társaságban – legyen az családi, ovis, szomszédolós, iskolai, esküvői vagy valami más gyerekzsivajtól hangos alkalom – mindig inkább egyesével leltem barátokra, az ismerkedés valahogy jobban ment így, oldottabban viselkedtem, ha csak kettesben-hármasban találkoztunk (1. intő jel!).

A kisközösségekben is mindig egyesével haverkodtam össze az emberkékkel, csak akkor még nem tudtam, hogy számomra ez a normális működés. Hogy nem én fogok egy sámlira állva, az ovis jelemet a magasba tartva lázadást szítani a délutáni alvás ellen, de én leszek az, aki a sarokba húzódva egy betűtésztás ebéd alatt életre (vagy legalábbis ovira) szóló barátságot köt Petivel, Tomival vagy Mikivel.

Fantáziavilágok

Egészen hamar rájöttem, hogy egyedül lenni nem jó. Úgy értem, teljesen egyedül. Nem fizikailag, hanem a lelki-szellemi magárahagyottság állapotában. Amikor felüti a fejét a leküzdhetetlen hiány, azzal nem lehet mit kezdeni. De szerencsére soha nem voltam egyedül igazán, a fantáziám mindig kisegített, és külön bejáratú kis világokat kreált nekem, hogy otthonosabban érezzem magam. Mint egy jó cimbora, lekötött és elszórakoztatott, így soha nem unatkoztam. Ugyanezt ma már sajnos nem mondhatom el magamról – ez a felnőttkor és a felnőtt tudat egyik legszomorúbb tanulsága:

 Az ártatlanság mellett a teremtés képességét is elvesztettük.

De mi volt régen?

Az egyik legélénkebb gyerekkori emlékem, hogy a bátyámtól örökölt Playmobile-szerű (vagyis inkább arról koppintott), de egyébként egy magyar-német cég által gyártott Schenk-katonákkal játszom hatalmas csatákat, könyvekből és dobozokból várakat építettem, amit aztán a huszárokból és kalózokból álló zsoldoshadseregemmel megostromoltam, ráadásul mindenféle királylányrablós romantikus szállal is kiegészítettem a háborús sztorit. Aztán a végén a főhős és a főgonosz egy leszámolási jelenetben csapott össze, mint az akkori kedvenc Jean-Claude Van Damme filmjeim fináléjában.

Jól elvoltam egyedül, na (2. intő jel!). Hatalmas autóversenyeket rendeztem a homokozóban vagy a veteményeskertben, a krumplipalánták között; azóta is rendre előkerülnek matchboxdarabok, amikor ősszel a szüleim felszántatják a kertet.

Rengeteg bugyuta, mégis, visszatekintve csodálatos játékot űztem régen. Szerintem én voltam az egyetlen kiskölyök a városban, aki saját magával focizott, pedig nem voltam megzakkanva. Mivel nem volt otthon focikapunk, kitaláltam egy játékot, amit a házunk kopott tűzfalán játszhattam. Csak egy olcsó gumilabda kellett hozzá meg a házunk, és egész focibajnokságokat tudtam lejátszani így. Előbb „sorsoltam” – ráböktem két csapatra – aztán jöhetett a meccs! A játék úgy nézett ki, hogy a falnak rugdostam a gumilabdát, és rúgásonként felváltva bemondtam az összepárosított csapatok nevét. Amelyik csapat nem tudta visszaadni a labdát anélkül, hogy az lepattanna, az kapott gólt. Nagyjából a squash és a foci/lábtenisz keveréke volt. Egy meccs 5-6 rúgott gólig tartott, aztán jött a következő párosítást. Persze meglepő módon mindig a kedvenc csapatom nyert a végén (talán minden eddigi téma közül ezt a legkényelmetlenebb bevallanom: akkoriban a Fradinak drukkoltam). 

Így visszagondolva nem is csoda, hogy ennyire szeretek írni, történeteket alkotni, sztorikat kreálni, illetve más történetekben elmerülni.

Kiskölyökként volt, hogy láthatatlan banditák ellen védtem a vadnyugati falucskát megtestesítő házunkat, mintha én lennék a nyolcadik mesterlövész. Vagy kunyhót ácsoltam kiszáradt kórókból, esetleg nyomkeresőset játszottam a kukoricásban. A játék soha nem érhet véget! – gondoltam.

Tiniszerelem, tinifájdalom

Aztán mégis véget ért, és átvették a helyét a 12-15 éves korosztályhoz illőbb szórakozási formák. Például a zenehallgatás (3. intő jel!). Imádtam a Petőfi rádiót hallgatni, amikor még jó volt, meg előtte a Danubiust is, amikor az én ízlésem volt egészen pocsék. Később meg Winamp-playlisteket nyúztam éjszakába nyúló bólogatások kíséretében, mellette hajnalig tartó MSN-beszélgetésekbe bonyolódtam (ó, azok a kétezres évek!). Ilyenek voltunk, vadak és naivak, na meg kicsit befelé fordulók.

A nyughatatlan serdülőévekben alig láttak anyámék, annyit bujkáltam a szobámban. Mindig más volt a szenvedélyem – vagy egy ifjúsági könyv, vagy egy új játék a gépen vagy valami csaj, akit persze sosem sikerült befűzni, aztán bánatomban rongyosra hallgattam a késői Kispál és a korai 30Y albumokat (sokadik intő jel!).

Nem csoda, hogy a sok szemerőltetéstől egész korán elbaszódott a látásom, szemüveget viszont nem voltam hajlandó felvenni, miután egy nálam 5 évvel idősebb atléta csaj, akibe az egyik szlovákiai futóversenyünk után még hetekig szerelmes voltam, azt mondta, hogy azok a kék szemeim egyszer még rengeteg lány vesztét okozzák majd. A lányt Briginek hívták, és évekkel később egy pornófilmben láttam viszont (ez tényleg nem kamu!). Azóta már hordok szemüveget (na, ez viszont az).

Hatalmas olvasások mentek akkoriban (és mennek azóta is). A Nagy indián könyvvel kezdődött minden...

Keresem az utam

Majd következtek a fura beilleszkedési zavarok, először amikor felsőbe kerültem, és az elején még nehezemre esett megtalálni a közös hangot, felszabadultam hülyülni a többiekkel (akik közül jó páran már ismerték egymást, sőt, jó barátok voltak – csak hogy még szarabbul érezzem magam). A nagy keresgélésben előbb a helyemet találtam meg az atlétikacsapatban, aztán a legjobb barátaimat a könyveken és a számítógépes játékokon keresztül. Olvasás és játék – két tipikus geek-elfoglaltság. Ehhez képest a sportban valahogy mégsem tudtam megragadni.

Később a gimiben fel is hagytam vele, csak hobbiszinten kergettem tovább a Spaldingot és néha a bőrt. Szerettem a sikert, a versenyt és a játékot, de valahogy mégsem voltam igazán jó csapatjátékos, talán a másfél évnyi focipályafutásom alatt ezért is kötöttem ki végül a kapuban.

"Kicsit meg van szeppenve." – mondta a tesóm a focipályán, amikor beálltam játszani a nagyon közé, ahol alig ismertem valakit. Izgultam, zavarban voltam, nem ment úgy, mint máskor. Pedig ha ismerősökkel vagy velem egykorú, esetleg kölcsönösen szimpatikus arcokkal álltam be játszani, már az elejétől fogva harsányabb voltam, és nem jelentkezett az a bizonyos megszeppentség.

Rick and Morty – az egyik kedvenc univerzumom, amiben imádok elmerülni. Nem egy Shakespear-adaptáció, de azért borzasztóan okos és szórakoztató.

Pop, csajok, satöbbi

Az ébredező szexualitással együtt érkezett az életembe az igazi, már nem csak üzenetváltásokra korlátozódó csajozás, és rá kellett jönnöm, hogy én nem leszek az az egyszerre két csaj seggét markoló típus, nekem meghittebben jobban megy, a szereplés megriaszt, amit leginkább (a gátlásaimon keresztül) csak az alkohol tud ideig-óráig oldani. Vagyis én randizni tudok, nekem kettesben kell lennem a másikkal, úgy építgetni a kapcsolatot, egyenrangú félként kezelve őt megpróbálni megnyerőnek lenni; és nem lehengerelni frontálisan, ellentmondást nem tűrően egy rögtönzött stand-up műsorral, mintha csak a hallgatóság egyik tagja lenne a sok közül. Inkább én hallgatom meg őt, és arra reagálok, így jutunk el arra a pontra, amikor már bizalmaskodó viccekben és beszélgetésekben tudunk közösen feloldódni. Mert ez megy nekem.

Családban marad

Hol lehet mindennek a gyökere? Leginkább talán a már említett szocializációban és a családban. Nyilván voltak zűrök nálunk is – kinél nem? – de a komoly traumáktól megkímélt az élet, viszont idillinek sem mondanám a gyerekkoromat. Nem voltunk különösebben szegények (értsd: vidéki viszonylatban), a jómódtól viszont messzebb voltunk, mint Budapesttől (majdnem 4 óra vonattal!). A rendszerváltás utáni munkanélküliség a mi családunkat is megtalálta, a szüleim közül sokáig csak az egyiküknek volt stabilan munkája. Ráadásul kiskoromban történt otthon egy komoly baleset, ami után apám bekerült az intenzívre. Végül a látogatással és várakozással töltött kétségbeejtő hetek után felépült, de ez a bizonytalanság mindenkit megviselt, főleg minket, kettőnket a tesómmal.

Apropó a tesóm. Ő is inkább introvertált volt világ életében. Habár rengeteget köszönhetek neki, a korai években kevésbé találtuk a kapcsolatot – 5 év van köztünk, ami akkoriban még nagyon soknak számított, ma már szinte semmi. Ő inkább a könyvekbe és a programozásba menekült, rengeteget olvasott, én pedig abba, ami maradt: sport, könyvek, játékok – amiről már beszéltem. Közben persze a szüleimtől is szükségszerűen távolodtam, mint a legtöbb serdülőkor felé közeledő gyerek.

Egyébként a szüleim sem túl társasági emberek, ritkán mozdulnak ki, és szinte lehetetlen őket elrángatni például Budapestre, pedig mi lassan már 10 éve itt élünk. Nekik új, ismeretlen helyen már nem otthonos, ott nem érzik magukat biztonságban. A vidéki ház ellenben a stabilitást, a megnyugtató ismerősséget jelenti. És ebből a szempontból nem tudom hibáztatni őket.

Epilógus

Kábé ennyi a történet, a többiről már írtam korábban. Most itt vagyok, és innen jutottam el arra a pontra, hogy elindítsam ezt a blogot. Persze közben elvégeztem két egyetemet, megjártam egy Erasmust és elkezdtem dolgozni, de azok az események már nem igazán változtattak rajtam. A nagykorúvá válásommal nem csak a szavazati jogot szereztem meg, hanem egy többé-kevésbé kiforrott személyiséget is kaptam mellé. Egy introvertált személyiséget. És ez teljesen rendben van így. Csak épp nekem is meg kell értenem, pontosan mit jelent, és mivel jár ez. Azt hiszem, ez egyre inkább sikerül.