És neked, mi a kifogásod?

- kérdezi Michael Jordan egy legendás Nike reklámban. Igen ő az a csávó, akit vita nélkül minden idők legjobb kosárlabdázójának tartanak, a hivatkozott szpot pedig egy motivációs videó, ami elsősorban fiataloknak és újonc kosarasoknak szól, viszont én most nem egy motivációs székfoglalóra készülök (legalábbis nem akadémiai szintűre), inkább egy jelenségről szeretnék írni, ami mindenkivel előfordult már, ez nem más, mint az önfelmentés.

Introvertáltnak lenni például nem kifogás, de nem is szabad, hogy kifogássá váljon. Magamon is érzem néha, mennyivel egyszerűbb mindenféle mondvacsinált indokokra hivatkozva lemondani programokat, otthon maradni nyugiban befordulni a fal felé, és olvasni egy könyvet/megnézni egy filmet vagy írni egy cikket/posztot/novellát és békésen elmerülni a szövegben. Ilyenkor pajzsként tartom magam elé, hogy introvertált vagyok, miközben lehet, épp baromi nagyot veszítek ezen a kis pszichológiai játszmán.

Egy biztos: a kényelmes alternatíva mindig vonzóbb, mint a nyűgnek érzett, fárasztó smúzolással egybekötött jópofizás. Mondjuk egy gyökerekkel teli bulin, vacsorán vagy szakmai összejövetelen egyébként is ritkán fog az emberrel világmegváltó dolog történni. De hasonlóan felületes indokkal hajlamosabbak vagyunk visszadobni olyan programot is, ahol igen is, történhetne, de nem fog, miután nem vagyunk ott - nincs kivel menni, egy haver lemondta az utolsó pillanatban, szociálisan lemerített a nap, satöbbi.

Ágyban, párnák közt... (ez a poszt szinte ordított egy cuki cicáért!)

A négy fal között maradni sokszor legalább annyira veszélyes, mint körültekintés nélkül előmerészkedni - csak épp soha nem fog kiderülni, mit veszített az ember. Ettől annyira alattomos a sors, a különféle lehetőségmátrixokról fogalmunk sincs, csak azzal szembesülünk, ami ténylegesen megtörténik. Vegyünk egy példát: lehet, hogy végre találkoznál egy hozzád hasonlóan gondolkodó emberkével (az esélye mondjuk 1000 az 1-hez), de te inkább a kanapét választod. Kiruccanni, belevágni az ismeretlenbe, kibújni a dupla hevederzáras komfortból megerőltető? Igen, határozottan az. Mégis, biztos megvan az érzés, amikor nehezen veszed rá magad valamire, és mikor végre összeszeded magad és kibújsz a hálószobából, monitorszobából, lakásból, csigaházból, valahogy mégis egy elégedett mosollyal végződik az eleinte foghúzásszerű élménynek induló program. Én legutóbb egy olyan tipikus jópofizós bulit hagytam ki az újdonsült munkahelyemen - ahol az ünnepelttel soha előtte nem találkoztam, mégis elvárták volna, hogy menjek… - erre utólag kiderült, hogy az egyik jó haverom is ott volt a bulin, akivel lassan már 2 éve próbálunk összehozni egy találkozót. A sors iróniája.

Ilyen szempontból is nagyon inspiráló Susan Cain ronggyá hivatkozott TED-előadása. Mit is csinált ő? Kiállt egy nagy teremnyi ember elé, és elmondta nekik, hogy ő introvertált, és hogy mit jelent annak lenni. Pedig minden bizonnyal szívesebben töltötte volna az idejét egy jó könyv olvasgatásával. De az elhatározás és a küldetéstudat hatalmas erő - és ennek hála ő igen is, tudott változást elérni, amiért sokan hálásak lehetünk neki. Persze az, hogy ki meddig megy el, egyénfüggő, mindenkinek a saját belátására van bízva. Én se hiszem, hogy érdemes átesni a ló túloldalára, és feltétel nélkül hinni a komfortzóna mítoszában (értsd: a határok feszegetését a megszállottságig, hivatásszerűen űzni) - de hasznos tisztában lenni azzal, hogy a lehetőség ritkán kopogtat be, de ha be is kopogtat, mi meg az ágy alá bújva várjuk, hát abból nem lesz világmegváltás.

@introvertdoodles tudja a tutit!

Szóval ne bújjunk egy önmeghatározás mögé, nem éri meg. És persze tudom, hogy az introvertáltak közül is van olyan, akinek tök evidens, hogy a személyisége, és az abból adódó igények egy jó része, pl. a társas helyzetek kerülése nem kifogás, hanem szinte már fiziológiai szükséglet. De nem hogy az emberek, megkockáztatom, hogy még az introvertáltak többsége is rendszeresen ellöki magát lehetőségektől, mert ez tűnik könnyebb vagy kevésbé kockázatos útnak. Pedig a kiszámíthatóságon túl is van ám élet, csak adni kell neki egy(-két) esélyt. Persze csak szépen lassan. És módjával.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.