A csenddel az a legnagyobb baj, hogy a társadalom a hiány felől közelíti meg: ilyen értelemben a csend a közlés hiánya. A hiány pedig, mint tudjuk, bizonytalanságot kelt és gyanakvást ébreszt. A csenddel nehéz szembesülni, épp a társas kapcsolatok egyik legfőbb alapját képező egyértelműség hiányzik belőle. Egyáltalán nem orientál, és helyet hagy a kételynek. Olyan, mint az irónia, csak még szélesebbre feszíti az értelmezés kereteit. Túlságosan elbizonytalanít.

A csendeseket épp ezért mindenféle vad és irreális vádakkal illetik, személyükhöz hajlamosak kellemetlen tulajdonságokat társítani. „Sunyi, lapít, meghúzza magát, hallgatózik, süketnéma, értetlen, lassú, ostoba” - ilyen és ehhez hasonló megjegyzések rendre előfordulnak, ha valaki nem szólal meg, sőt, feltűnően csendben van. Persze nem mindenki gondol ilyenkor rosszra, de a kelleténél gyakrabban kerülnek el a fentiekhez hasonló, rosszmájú feltételezések. Pedig az introvertált csendje egészen mást jelent.

Az hogy csendesek vagyunk, nem azt jelenti, hogy hallgatózunk

Csend és hallgatás között is van ám különbség - ugyanúgy, ahogy a magány, az egyedüllét és a társtalanság mást és mást jelenthet. Egy introvertált számára az egyedüllét szükséglet, míg a túlzott magányba, ha nincs mellette senki, ugyanúgy képes belerokkanni, mint egy extrovertált. És persze magány nélkül is tud valaki társtalan lenni - legyen az illető akár extrovertált, akár introvertált.

Az én esetemben például a csend sokkal inkább egy belső elmerülés kísérőjelensége. Ez a belső elmerülés az a pillanat, amikor nem kifelé, nem a külső eseményekre és ingerekre koncentrálok, hanem befelé - amikor gondolkodom, elképzelek valamit vagy intenzíven újraélek egy emléket. Nevezhetjük merengésnek, vagy valami olyan létállapotnak, ami rokon a melankóliával.

De ez egyáltalán nem jelent depressziót, szenvedést, önpusztítást, és nem szükségszerű, hogy egyéb negatív képzettársításokat vonjon maga után. Valahogy a társadalom mégis úgy van huzalozva, hogy aki nem beszél, aki nem elég hangos, aki nem feltűnő és nem demonstrálja a jelenlétét folytatólagosan, az a közvélekedés szerint szenved, társtalan, magányos (hogyan is lehetne másképp?). Gyerekkorunktól ebben szocializálódunk. "Miért nem mész játszani a többiekkel?" - hangzik az anyai kérdés, és mögötte felsejlik, a nyomasztó társadalmi elvárás, no meg az aggodalom, hogy ezzel a gyerekkel valami nincs rendben, valami szokatlan (deviáns?) a viselkedésében.

Akkor mégis mi lehet a csend? Például megtermékenyítő erő. Nem véletlen, hogy gyakorlatilag ezen a címen (A csend ereje) született meg az introvertáltak bibliája Susan Cain tollából. Ő volt az első, aki kimondta és leírta, hogy a csend igen is helyén való, sőt, iszonyatos kreatív erő rejlik benne, a fantázia, a képzelet mind táplálkozhat a csendből.

Mihez járulhat még hozzá a csend?

"Solitude is a catalyst for innovation" - Susan Cain

Vagyis: „Az egyedüllét előmozdítja az innovációt.”

Itt ugye nem közvetlenül a csendről esik szó, mégis szinte azt is kihallani belőle (hogy egy szemléletes képzavarral éljek). A csend a teremtés, az elmélyült gondolkodás előfeltétele. Számvetés, analízis és a szikra, amiből kipattan az új ötletet. Azért ez az eseményláncolat általában nem beszéd közben vagy hangzavarban szokott lejátszódni.

Amint ebből is látszik, Susan Cain-nek elég sokat köszönhetünk: többek között a csend emancipációját.

Ha ő nem foglalkozik a csenddel, most talán engem se érdekelne a téma, és velem együtt akár több (száz)ezer introvertált siklana át azon az egyáltalán nem mellékes körülményen, hogy a csend bizonyos társas helyzetekben szinte tabunak számít. És hogy ez mennyire nincs jól. Ha erről nem beszélünk, a csend gyanús marad - egy kifogásolható viselkedésforma, ami lehetőséget ad a bántó megkülönböztetésre. Ezért is jobb, ha letakarítjuk róla az oda nem illő jelentésrétegeket, és mindenkinek megadatik a csendhez való jog. Csak ennyit akartam mondani.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)