A nyaralás egy introvertált számára általában a kényelmes, elviselhető létből való intenzív kifelé mocorgást jelent. Szervezni kell, egy csomó vadidegennel kommunikálni, útbaigazítást kérni, megosztani az utasteret idegenekkel stb. De nyáron ezt a vakmerő húzást több különböző tényező együttállása is indokolja:

1, Rohadt meleg van

Most, mikor Norvégia kezd elsivatagosodni, a japánokhoz meg beköltözött az egyenlítői klímapokol, talán nem csoda, hogy itthon is leolvad az arcunk, különösen az utóbbi napokban. Ha valakinek nincs pöpec klimatizált otthona, akkor szinte kizárólag a vízparton képes elviselni ezt az embertelen időjárást. Bármennyire is megterhelő idegenek előtt fürdőruhában végigvonulni és megpróbálni nyilvánosan jól érezni magunkat, a túlélésért néha muszáj áldozatokat hozni. Vagy ha nem a túlélésért, hát mások túléléséért (lásd: alább).

2, Utazni kötelezően ajánlott

A középosztály számára (most mindegy, hogy alsó-/felső-) ez egy megkerülhetetlen szabadidős program. Amolyan társadalmi elvárás, ami a stabil munkahelyhez, saját lakáshoz, házassághoz és gyerekvállaláshoz hasonló permanens, csak valamivel kevésbé intenzív nyomásként nehezedik az emberre minden áldott tavasszal. 

Számolni sem tudom, hányszor hallottam az elmúlt hetekben a kérdést, hogy én hová megyek nyaralni. – Mert ugye megyek nyaralni? – tehették volna hozzá gyanakodva, hogy ugye nem akarom itt felrúgni a ki nem mondott szociális egyezséget, miszerint betömik a szánkat egy ezsébetutalványos nyaralással, mi pedig még a fejünket is elfordítjuk, ne is lássuk, hogy közben másoknál meg a legnagyobb hőségben elzárják a kutakat. (Ez hiába egy önkényesen kiemelt példa, az van, hogy a viszonylagos középosztálybeli jólét biztosításának egyik célja, hogy ne hőzöngjön a magyar társadalom a maximálisnál hárommal magasabb fokozatra tekert korrupció vagy a recsegve-ropogva pusztuló egészségügy miatt).

3, A barátaid, csajod/pasid, családod menni akar

Fajdalmasan könnyű kisebbségben maradni egy olyan felmerülő dilemmánál, amikor az egyik serpenyőben vidéki remetelét, a másikban kalandokkal teli nyaralás, tengerpart, belföldi turistaparadicsom szerepel. Hiába erőlteted, mindenkit megdelejezett a Magyar Turisztikai Ügynökség legújabb reklámfilmje a hattyúszaros, hullámzó Balatonról meg a nyomorult Széchenyi fürdőről, vagy a Wizzair akciós repülőjegyei, esetleg a Booking egyik otromba felugró hirdetése, ami a horvát tengerpartot promozzó aranyáron (de csak most, csak neked hiperakciós!).

Nyaralás? Menekülj, amíg lehet!

A fenti körülmények összjátéka nyomán csöppenhet bele az ember fia akaratlanul is egy nyaralásba - ahogy az velem is történt. Mit belecsöppentem? Én gyújtottam be a kondér alatt, és kezdtem el kavargatni a vizet, amibe három nap alatt szépen belefőttem. Ugyanis nekem kellett megszerveznem az egészet. Hogy ez mit jelent? Tömött, zsúfolt, belföldi turistacélpont, szülőkkel súlyosbítva. 

A turizmus, a lehúzás és egy száguldó luxusékszerdoboz: a MÁV IC

Egy népszerű vidéki pihenőhelyre mentünk, ahol mindent lehet két és fél nap alatt, csak épp pihenni nem - bár ez a legtöbb nyári célpontról elmondható. Annyit mondok, hogy nem Hévíz vagy Hajdúszoboszló, de már ezzel is túl sokat segítettem, magamat meg nem akarom azzal kompromittálni, hogy bevalljam. Elég annyi, hogy lefoglaltunk egy háromcsillagos kis apartmant, amiről ódákat zengtek a Google felhasználók, 4,9 csillagos volt az 5-ből ilyen képtelen hozsannákkal a véleményrovatban. Gondoltam, ezzel megfogtuk az isten lábát. Hát tévedtem.

Szóval visszafejtve az eseményeket és újraolvasva a véleményeket, azért rájön az ember, hogy mindenki az észveszejtő kajáktól volt odáig, amiről azért annyit érdemes tudni, hogy bár finom volt, én a 2,5 nap alatt kétszer találtam benne (jobb esetben) szempillát vagy hajszálat. Ráadásul az összes kajálást lepörgették egy fél óra alatt, ha nem értél le időben, nem kaptál reggelit, de fél óra alatt nem zabál meg mindent, mint egy jó kisgyerek, akkor csúnyán nézett a pincér. Ja és végig ordított a Retro rádió ilyen érfelvágós Máté Péter számokkal. Szóval a kaja, az nagyjából rendben volt, leszámítva, hogy külön kellett kérni, hogy mi 5-en hadd üljünk már egy asztalhoz, ne két szeparált asztalra terítsenek. És akkor kajálj felszabadultan nyilvános helyen introvertáltként.

Na mindegy, a valódi megpróbáltatások még csak itt kezdődtek. 

500 nap nyár? Bőven elég abból 90 is!

A szobánk pl. akkora volt, hogy mire megfordultál benne, leverted a hosszában szétkent-dzsuvafoltos plazmatévét, az egyébként törött fali tükröt, a térdkalácsod meg szilánkosra tört, mert beverted az ágy sarkába. Este meg ha kint mertél beszélgetni anyádékkal a ház előtti kis dohányzónál, jött a tulaj, hogy lassan zárnának, meg amúgy is tegnap nem zártuk kulcsra a kaput. - De itt ugye csendben maradhatunk? - kérdezem elképedt fejjel, erre elmenőben annyit bír visszaszólni, hogy nem. Mondjuk ezeknek semmi köze az introvertáltsághoz, ennek sokkal inkább a hazai vendéglátás nyomorúságos helyzetéhez van köze, ami nemhogy egy introvertált kényelmi igényeinek biztosítására nem alkalmas, úgy általában a kényelem biztosítására nem áll készen.

Lábjegyzet: Mi a gond a családi esemény műfajával?

A népes családi esemény az introvertált halála. Az egyik halála. Minél távolabb van az ismerősi ranglétrán és minél kevesebb embert ismer, annál szörnyűbb, de ha mindenkit ismer, és a mindenki sok embert jelent, az se egyszerűbb helyzet. Ilyen egy keresztelő, ilyen volt a locsolkodás rég, ilyen egy születésnap (lehetőleg kerek vagy 25-ös).

Vagy van az olyan esküvő, ahol az ember távoli rokon vagy ismerős, netán plusz egy fő. Gyakorlatilag semmi köze nincs a násznéphez, mégis össze van zárva velük minimum 4-5 órára, de lehet az 10-12 is. Utoljára gyerekkoromban tudtam ezt felhőtlenül élvezni, legalábbis visszanézve úgy emlékszem, persze az is lehet, hogy csak az idő szépített meg mindent (láttunk már ilyet). 

Számomra a szociális fordulópont egyébként 20 éves korom után jött el, 3+3,5 év kollégiumi lét épp elég volt, hogy megelégeljem embertársaimnak a privátszférámba történő erőszakos benyomulását. Pedig anno nem volt saját gyerekszobám, a tesómmal kellett osztoznom, és nem volt ezzel semmi baj, de amikor évente mással sorsoltak össze a kollégiumi diákbizottság Párkái közveszélyesnek tűnő, de ártalmatlan alakoktól idegesítő, öntörvényű és önveszélyes alakokig (mások példáját látva akár még ennél is rosszabbul járhattam volna...), már nekem is kicsit sok volt.

A nyaralás megtör és nyomorba dönt

Visszatérve az intro megpróbáltatásokra: hát a strand. Van a strand, ahol mindenki füdőcuccban mustrálja a másikat, a másiknak megy, lefröcsköl vízzel, hangoskodik, pocskol, a gyerekek visítoznak, és ezt a kakofón őrületet szorozd fel egy belföldi turistacélpont embertömegével. Ilyen volt a strand, hétvégén ugyebár, úgy pihentünk, mint a heringek, akik híresen jókat tudnak összezsúfolódva pihenni.

Természetes, hogy az alkoholba menekültem, mi mást tehettem volna, hála a helyi sörfőzde aranyáron mért kézműves söreinek (meglepő módon még svédországi belga cuccokat is árultak), a saját főzetüktől viszont nem estünk hasra. Az alkohol persze nem segít, csak átmeneti enyhülést hoz, és elfedi a problémát, ahogy elpárolog a szervezetedből, megint ott találod magad túl sok ember közt, a privátszféra nyomasztó hiányában. De egyszerűen nincs más logikus választás egy olyan strandon, ahol délután 1-kor elkezd vernyákolni egy DJ, aki percenként olyan vicceseket mond, hogy "ésakkor következik az Ádám család... vagyis az Adam's family!" Közben beindítják a szappanbuborék-ágyút, és csillámtetoválást lehet csináltatni a színpadnál.

A hétvégét jól jellemzi, hogy az egyetlen ígéretes programnak a holdfogyatkozás megtekintése tűnt (tudom, ez mennyire végtelenül szánalmasan hangzik), de abból se lett semmi, mivel pénteken egész este esett és/vagy totál felhős volt az ég. 

Szóval a MÁV, mikor az életedre tör

14 és 18 éves korom között napi kétszer utaztam a MÁV-val, életem egyik legfelhőtlenebb korszakában ingáztam vidéki városok között, majd egy évig hetente a Pest-halálfasza vonalon 3,5 órás menetidővel, szóval nekem ne jöjjön azzal senki, hogy milyen kényelmetlen volt levonatozni Velencefürdőre. Régebben nem is ültem fel az olyan provokációnak, hogy ki mennyire gyűlöli a MÁV-ot, persze az én seggem alatt is késett már 1-2-3 órákat, de ha azt vesszük, rendeltetésszerűen is egész sokszor működött. De ezúttal nálam is elszakadt a cérna.

És ez a pont valahol ott jön el, hogy észreveszed: a MÁV ezúttal tényleg az életedre tör. Ez volt a nyaralás végén a kegyelemdöfés, amikor már tényleg csak egy nyugodt (és persze túlárazott) hazaútra vágysz. Mikor közepesen másnaposan - mivel előző éjszaka megünnepeltétek a tesód névnapját - felülsz egy IC-re abban reménykedve, hogy így legalább 25 perccel hamarabb hazajutsz, és annyival tényleg hamarabba hazajutsz, de közben 10 évet öregszel, mert nem működik rajta az a rohadás klíma. Elsőfokú hőségriadó mellett. De neked azt mondja a kaller, hogy ne húzd le az ablakot, hiszen megy az a klíma, legfeljebb nem abban a kocsiban. Szóval akkor tényleg kezded elhinni (Itt kell lenned, hogy elhidd!), hogy a cél itt bizony az, hogy elpusztítsanak, szépen eltöröljenek a föld színéről, nem lehet ez más, mint valami alternatív népességszabályozás, a kormány legújabb titkos vállalása Brüsszel felé, az újabb uniós milliárdokért cserébe. A csendélet: 40 fokban némán izzad mindenki, és reménykedik benne, hogy valami csak történni fog a léghűtéssel vagy legalább elvisz minket egy kegyes szívroham, hisz még legalább 2 óra van hátra a menetidőből (SPOILER: végül lehúztuk az ablakot, de addigra nagyon sok embert vesztettünk).

-------

Szóval ez a hétvége apartmanostól, strandostól, MÁV-ostók fogott, megrágott, és kiköpött. Hogy a végén olyan szarul érezzem magam, hogy legalább két hétvége kelljen, hogy túltegyem magam rajta, és meg tudjam írni. Ehhez képest másnap persze dolgozni kellett. Hát kábé ilyen, mikor az introvertált nyaral.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Néhény éve pár haverral bemásztunk az egykor szebb napokat megélt Olimpia Hotelbe, a normafán álló elhagyatott kísértetszállóba. Azóta a hotel megszűnt létezni (legalábbis az Index erről cikkezett még tavaly, és állítólag idén március 4-én megkezdődött a bontás). A lényeg, hogy egyik este négyen vagy öten kimentünk a placcra, és mindenféle akciófilmes fortélyt bevetve megkerestük a szálló kerítésének leggyengébb pontját, majd bemásztunk a rohadó épület udvarára. Dacolva a veszélyekkel (pl. az egyik szobában pislákolt a villany, a telek távolabbi feléről kutyaugatást hallottunk) átsegítettük egymást a dróton, majd körbejártuk az épületet. A holtelbe végül nem másztunk be, de így is az egekbe szökő pulzussal lopakodva jártuk körül a mocskos, békalencsével benőtt medencét és a kiszolgálóépületeket, majd a garázs melletti résen át elhagytuk a tetthelyet. Iszonyú jó és izgalmas volt, bár utólag visszanézve semmilyen különösebb kockázatot nem vállaltunk az akcióval, de így is egy olyan élménnyel gazdagodtam, amibe a mai napig képes vagyok beleborzongani.

Hogy jön ide ez az egész?

Erre is egy extrovertált barátom bujtott fel.

A megboldogult Olimpia Hotel kísértetszállóként.

Valahogy rajta keresztül jött be az életembe ez az egész urbexes dolog, ami később ugyan kifulladt, de azért volt még pár csúcstámadásunk hasonló épületekkel, és azóta vagyok szerelmes az úgynevezett Thomassonokba is. Ezek olyan városi képződmények, amelyek elvesztették eredeti funkciójukat, és azóta céltalanul meredeznek az ég felé, állnak ki a földből vagy vezetnek a semmibe. Budapesten is van belőlük jó pár, de számomra Berlin (azon belül is szigorúan a keleti oldal!) a Thomassonok igazi otthona.

Általánosságban is igaz, hogy az életemben a legemlékezetesebb kalandok, hülyeségek, éjszakai fürdőzések és bulik közül jó néhányat extrovertált haveroknak, barátoknak és barátnőknek köszönhetek, egy csomószor ők rángattak bele olyan dolgokba, amikbe egyedül aligha vágtam volna bele. A jó értelemben vett spontaneitásukkal, impulzivitásukkal utólag visszagondolva egészen hajmeresztő helyzetekbe csöppentem, amik mesélnivaló élményekké szelidültek. Mintha beavatott lettem volna, az egyik jó barátommal olyan otthonosan tudtam magam érezni idegen társaságban is, mintha világéletemben extrovertáltként jártam-keltem volna a világban. Ilyankor az ő jelenléte tette meghitté a helyzetet, a jól bejáratott közös poénok, na meg a rongyosra hivatkozott kulturális referenciapontok engem is olyan magabiztossággal vérteztek fel, amivel egy rém idegen társaságban egyébként aligha mozognék.

Olyan volt nekem egy ilyen extrovertált barát/barátnő, mint egy útitárs, aki segít eligazodni egy kissé ijesztő, ismeretlen világban, egymást erősítve tudtunk keresztüllépkedni az éjszakán, közben remekül szórakoztunk. Ők voltak az én különbejáratú kísérőim, csak ezek a túrák általában nem a természetbe, hanem a város mélyére indultak. De ismerhetjük az ilyen útitársak irodalmi archetípusát is: Danténál Vergilius, de akár Goethénl Mephisto-ját is említhetném bizonyos fenntartásokkal. Túlzó előképek persze, de én sosem bántam, ha megkísértettek.

És az ilyen barátok részéről én alig tapasztaltam túlzott harsányságot, nagyképűséget vagy más hasonló, az extrovertáltaknak tulajdonított szterotípikus tulajdonságot. Persze jókora mázli és emberismeret is kellett, hogy kellően empatikus és érzékeny emberekkel hozzon össze az élet, akiknél nem jelentkeznek ezek a tünetek (melyekről tudjuk, hogy elsősorban nem az extro-intro beállítottságtól, hanem a szimpla seggfejségtől függnek). Másrészt ugyanezt a komplementer hatást a munkahelyeimen nem tapasztalatam; a racionalizált, így jellegénél fogva rideg és állandó versengéssel terhelt irodai közegben szinte esélytelen, hogy ilyen mértékű intimitás alakuljon ki két vagy több ember között (kivételek persze akadnak, de nem ez a jellemző).

Pedig nem csak az interneten lehet (extrovertált) barátokra lelni.

De mint kiderült, nem csak nálam volt ez így. Csak hogy még egy példát említsek a közvetlen környezetemből, a bátyám is inkább introvertált, bár nálam kevésbé retten meg a társas helyzetektől. Pontosabban ő már elég sokat dolgozott azon, hogy kevésbé legyenek számára megterhelőek a társas helyzetek. Jártasságot szerzett - talán ez a legpontosabb kifejezés. Régről viszont neki is vannak olyan barátai, akik hasonlóan kísérgették és segítették eligazodni egy-egy társas helyzetben, sőt, az egyikükkel rendszeresen keveredett őrült éjszakai kalandokba a Piaftól, a hajnalig nyitva tartó lakáskocsmákon át egészen a Berlini klubok soha veget nem érő vibrálásáig. Ott is működött ez a katalizációs folyamat, ami igazán széppé teszi az introvertáltalk-extrovertáltak közti dinamikát. Mi visszahúzzuk őket a földre, ők pedig gyakran segítenek picit elemelkedni a talajtól, épp csak annyira, hogy valami különleges, valami szokatlan szülessen belőle.

Összességében nagyon is reménykeltő ez a jelenség, ami ha nem is lebontja, de rést üt azon a vélekedésen, miszerint az introvertáltak és az extrovertáltak alkatilag képtelenek megérteni egymást és kooperálni. Azért sem mellékes körülmény ez, mert akár így van, akár nincs (és én hiszem, hogy nincs), kénytelenek vagyunk együtt élni, közös valóságon kell osztoznunk, előbb-utóbb meg kell tanulnunk egymás rigolyáit és amennyire lehet, elfogadni a különbözőségünket. Mint Sylvia Löhken (A csend ereje szerzője) is elmondta egy friss interjújában, kutatások szerint az emberek kb. 30-50%-a introvertált, vagyis a nagy többség még mindig inkább a skála extrovertált végéhez húz. Nekünk, introvertáltaknak is meg kell hát tanulnunk érvényesülni, önazonosnak maradni, és úgy együtt élni az extrovertáltakkal.

Szerencsére az együttélés és az emberi kapcsolatok minősége, legalábbis saját tapasztalataim szerint az intro-extro beállítottságnál univerzálisabb értékazonosságokon nyugszik. Találkozzunk bárkivel, bármilyen személyiségtípussal, a szűk keresztmetszet úgyis mindig az elfogadás, a tolerancia, az empátia és persze a szimpátia lesz. De nálam a múltbeli példák azt mutatják, a személyiség is számíthat, és akár az ellentéteken keresztül is segítheti a társas folyamatokat. Nyitottnak maradni - talán ez a kulcs, aztán a többit már úgyis mindenki érezni fogja.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Mi a közös bennünk? Valami biztosan. Általában valahogy mégsem a közös metszet dominál. Ellentétek viszonyrendszerében határozzuk meg egymást és magunkat: az ember alacsony vagy magas, szőke vagy barna, öreg vagy fiatal, introvertált vagy extrovertált. Ennek kapcsán van egy határozott feltevésem, ami részben a saját megfigyeléseimen, részben általános gazdasági-társadalmi jelenségeken nyugszik. A hipotézisem lényege az, hogy az utóbbi időben egyre jobban eltávolodtak (és távolodnak ebben a pillanatban is) egymástól az introvertáltak és az extrovertáltak. Hogy mire alapozom ezt? Nézzük:

Egyrészt (1)
Ki vagyok én? Férfi, huszonéves, vidékről származó budapesti lakos, (újság)író, hobbikosaras, kosárrajongó, elektronikus zene kedvelő, filmbuzi, könyvmoly. És introvertált. Megannyi azonosulási pont - a személyiség, az identitás építőkövei -, amelyek szépen irányba állítanak, innentől esélyes, hogy nem egy sales-esként vagy life coach-ként fogsz velem találkozni, hétvégén nagyobb valószínűséggel otthon nézek valami letorrentezett filmet, mint hogy a haverokkal elmenjek moziba, melóba menet a villamoson agyig tolt fülhallgatóval hallgatom a zenét, miközben Bukowskit, Hellert vagy épp Roth-ot olvasok. Mivel ismerem magamat, tudom, mi a nekem való, és rengeteg program, helyszín és tevékenység közül választhatok, anélkül, hogy meg kellene törnöm ezt a varázst. És egyre több lehetőségem van erre, mint ahogy egy extrovertált metálrajongó motorosnak is van egy csomó lehetősége, és szinte sehol sem fogjuk keresztezni egymás útját.

Másrészt (2) a 21. század kényelme azt is jelenti, hogy mindenki éldegélhet a saját kis buborékában, abból egész életében nincs szüksége kimerészkedni. Én könyv- és filmbuzikkal fogok lógni, a nyilvános helyzeteket meg szépen kibekkelem a fülesemmel, az ügyeimet online intézem, ha utazásra adom a fejem, saját szobát és saját hálófülkét foglalok. Tehát a konklúzió itt is ugyanaz, mint az előző pontban: ha a kedvem úgy tartja (márpedig miért ne tartaná úgy), az extrovertáltaknak elég, ha messziről integetek.

Egyenesen a buborékból.

Harmadrészt (3) van a kapitalista versenyt működtető radikális önmegvalósítás-eszmény, ami lényegében arról szó, hogy akkor mindent és azonnal, és a legjobbnak kell lenni, akár dolgokon, szándékokon vagy embereken átgázolva is meg kell mutatnia a világnak, ki a faszagyerek, hangosabbnak, szebbnek és elhivatottabbnak lenni másoknál - a többieknél (és nem mondjuk, másokkal együtt, egymást jobbá téve kellene eredményt elérni - varázsszó: a kooperáció... lenne, de általában csak üres szó marad).

Ezt a fajta kritikátlan elvet motivációs szövegként kihelyezni a nappalikba falvédőnek, a háziáldás helyére, sok otthonban jóval érvényesebb. A kialakult helyzeten a közösségi média sem segít, a tengerparton sütkérező, fesztiválon táncikáló vagy épp gasztroélményekben elmerülő, hegytetőkön pózoló boldogok vs. a magukat sehol nem reprezentáló semmilyenek, vagyis szükségszerűen boldogtalanok és sikertelenek között nincs átmenet, csak önelégültség és fennhéjázás, a másik oldalon pedig féltékenység, szorongás. Így élünk mi - közösségi életet.

De ha ez nincs is ott hestegben az Insta-fotók alatt (főleg, hogy utóbbi kategóriában nem készülnek fotók), azért érződik, a kommunikáció hiányát körüllengi a homályosság, ami nem látható az mindig gyanús, így nem lehet minden rendben annak az életével, aki kihagyja a világgá kürtölés, akarommondani a megosztás élményét. "Sharing is caring" - mondja a Telekom. "Sharing is profit" mondom én, és lelki eredetű népbetegségek forrása.

A zárójeles kitérő után visszatérve az ész nélküli versenyhez és versenyszférához (mennyire szép ez a kifejezés, nem árul zsákbamacskát, sőt, beismeri, hogy a munka, a létharc gyakorlatilag egy versenyistálló, és tök mindegy, hogy egyébként kijárunk-e a lovira, a végén úgyis mindig magunk ellen fogadunk): ezt az önmegvalósítás-eszményt gyakorlatilag abban a pillanatban megtapasztaltam, ahogy kiléptem az iskolapadból, és azóta egyre nagyobb erővel és egyre gyakrabban jelentkezik. Ha az ember van olyan szerencsés, hogy járhasson egyetemre, ott még csak ritkábban üti fel a fejét, bár az olyan lazábban összefűzött csoportokban, mint amilyen nálunk működött, azért egy-egy emberre viselkedésére már jellemző az a fajta gőg és felsőbbrendűség, ami megágyaz az individualista versenynek, amelyet később, a munkaerőpiacra kilépve bárki megtapasztalhat (és ami olyan szociális defektekhez vezet, mint a kapunyitási pánik; az már külön ironikus az én esetemben, hogy vélhetően ez is hozzájárult a blogom elindításához, szóval hosszabb távon még a jó irányba is lehet csatornázni ezeket a frusztrációkat, de erről máskor).

Szóval van ez a gazdasági-társadalmi világjelenség, ami alapjában távolítja el egymástól az embereket, vagy legalábbis finoman szólva nem a kooperációnak és az összetartás erősítésének kedvez (elég csak Amerikára, a kapitalizmus fellegvárára gondolni, ahol a szociális juttatások köre igen szegényes, az állam nem avatkozik bele, mindenki oldja meg magának az öngondoskodást. Ezért akkora a jólét, gondolhatjuk, de hajléktalanokból is pontosan ezért van annyi az utcákon, erről viszont sokan szeretnek megfeledkezni, ez már nem fér bele az amerikai álomba...). Ez a rendszer sokkal inkább az extrovertáltakra jellemző tulajdonságokat jutalmazza, mint az asszertivitás, hatékonyabb érdekérvényesítési képesség vagy a kiterjedt kapcsolati háló. (Az igazán abszurd és paradox az egészben, hogy mindeközben a világ leggazdagabb emberei közül legalább kettő - Bill Gates és Mark Zuckerberg - állítólag introvertált, míg az extrovertált és exhibicionista befektetők iskolapéldája, Elon Musk, hozzájuk képest sokadik csak a leggazdagabbak sorában.)

Szóval egyre nagyobb a távolsáááááá...!

Összefoglalva: többnyire leszarjuk a másikat, versengünk (a politikai korrektséggel, ez csak még inkább így van, elég a menekültválságra vagy Trump különutasságára és szociális érzéketlenségére gondolnunk), közben mi magunknak választunk identifikációs pontokat (amelyekből egyre több van), és ezekből a körökből az újféle kütyüknek, kényelmi újításoknak és technológiáknak köszönhetően egyre kevésbé kell kilépnünk (randizni már a mobilunkon is tudunk - vagy a mobilunk tud helyettünk - barátkozni Instán, focizni Xboxon, bulizni a Boiler Room csatornáján), így ha valami oknál fogva mégis összesorsol az élet nevű nagy nyerőgép egy introvertáltat és egy extrovertáltat, például egy képzésen vagy egy munkahelyen, képtelenek vagyunk bármit is kezdeni egymással.

De ilyen összeakadás egyes szakmákon belül is egyre valószínűtlenebb, egy csomó lista kering a neten, mondván ezek az ideális munkahelyek kimondottan introvertáltaknak, ha viszont extrovertált vagy, inkább ezek és csakis ezek a neked való helyek. Mindeközben, ha egy utazáson, továbbképzésen, szülői értekezleten mégis egymásba botlunk, egyszerűen nem értjük meg egymást.

Ennek eredményeként nyílik az olló, és egyre kevésbé átjárható az introvertáltak és az extrovertáltak világa.

És ez mindenkinek rossz: az introvertáltaknak is, mert rontja az esélyeinket, így számunkra egyre kevésbé lesz szükségszerű az alkalmazkodás, a társas stratégiák elsajátítása, de ez a másik oldalról is igaz: így nem tud és nem fog fejlődni a tolerancia (hogyan tolerálsz/értesz meg valamit, ha nem is találkozol vele?). Mintha egyfajta szociális válság szele csapta volna meg a világot, amikor áprilisban egy kanadai férfiban annyi szexuális frusztráció gyűlt össze, hogy járókelők közé hajtott, az eset következtében pedig egyre többen és többen nyilatkoztak világszerte a médiában, hogy szexuális félelmekkel és frusztrációkkal küzdenek. Persze csak homályos feltételezés a részemről, hogy ez az eltávolodás és bezárkózás az oka az emberek egymástól való látványos elidegenedésének (közben lehet, ugyanígy volt 100-150 éve is). Mindenesetre jobb lenne, ha a falak leomlanának, vagy legalább nem épülnének ilyen magasra.

Az már most látszik, hogy még rengeteg munka vár mindannyiunkra, hogy ezeket a távolságokat valahogy áthidaljuk, mielőtt túl késő lenne. De már a helyzet felismerése és a puszta szándék is közelebb visz az üdvösséghez.

A rövid válasz a fenti kérdésre: NEM.

A picit hosszabb válasz: NEM, de lényegesen jobban érzem magam.

Mikor 1 évvel ezelőtt az első posztomat kilőttem az éterbe, izgatottan vártam, hogy mit fog elindítani, milyen lesz a fogadtatása. Megírtam, pofozgattam, aztán reggelre beidőzítettem. Másnap kíváncsian nyitottam meg az oldalt, hogy lássam ki járt a házacskámban, hány egérkurzor vándorolt a címre, majd ragadt az oldalon, hányan kommenteltek alá, fölé vagy sehova. Eleinte 0 reakció érkezett, ezért napjában még néhányszor megismételtem a mozdulatsort, és vártam. Ahogy az lenni szokott, nem történt semmi. Egész nap döglődött a poszt, senki nem nyúlt hozzá, én pedig, ahogy telt az idő, kezdtem lemondani róla, temetni a kísérletet, és elgondolkodni egy hagyományos, lefűzött naplón, hátha azzal kevésbé csinálok bohócot magamból.

Órákkal később, amikor a melóból hazaértem, elkezdtem nézegetni a blog.hu-s beállításokat, próbáltam rájönni, mitől haldoklik a poszt, valamit rosszul állítottam be, vagy tényleg ennyire értékelhetetlen az írásom. Aztán ahogy ott kattintgattam a beállítások között, a bejegyzést is frissítettem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már 140-en látták. Gondoltam, itt valami nincs rendben, ráfrissítek még egyszer. Akkor már 160 megtekintést jelzett, és egy újabb másodperccel később megint ugrott a számláló. Én meg csak pislogtam, és próbáltam visszafejteni, honnan jönnek az emberek (jó eséllyel Index címlapról, de érdekes módon a blog.hu statisztikája szerint a hivatkozók között nem szerepelt az Index). Hát így indult a blogom története, de a fogadtatásnál sokkal érdekesebb, hogy engem, a saját viselkedésemet és a gondolkodásomat hogyan befolyásolta. Hát, egyrészt felerősített meglévő vonásokat, de ezzel párhuzamosan homlokegyenest ellentétes viselkedésmintákat is kiélezett.

Először is, abban az értelemben introvertáltabb lettem, hogy többször voltam tudatában annak, hogy engem azért zavar, feszélyez vagy épp szórakoztat valami, mert introvertált vagyok. Könnyebben engedtem el kimozdulós programokat, kissé tudatosabban és óvatosabban válogattam a társas események között (ha valahol szarul éreztem magam, akkor csak nagyon jó indokkal adtam hasonló összejövetelnek még egy esélyt), és egyre kevésbé éreztem magam furcsán az ilyen visszautasítások miatt. Hisz valójában másoknak sem érdeke, hogy elrontsam a bulit. Felismertem, hogy miben vagyok jó szakmailag, és inkább azokra a területekre feküdtem rá, ahol hosszú távon introvertáltként is jól tudom érezni magam, ne kelljen pl. mások arcába lógni heti 5x8 órában egy egyterű open office-ban (amit egyébként az emberiség elleni merényletnek tartok).

Csak úgy faltam a saját magamról való tudást!

Másrészt viszont elkezdtem levetkőzni az introvertált létből fakadó automatizmusokat, és időnként megpróbáltam feszegetni a korlátaimat, társas helyzetekbe dobni magamat, hogy legközelebb, amikor már nem önszántamból kerülök oda, akkor is helyt tudjak állni. Be kellett látnom, hogy ha később is azzal szeretnék foglalkozni, ami igazán érdekel (netán meg is szeretnék élni belőle), egyszerűen muszáj nagyobb társas rutinra szert tennem, és meg kell tanulnom kihozni a legtöbbet ezekből a helyzetekből. De itt nem a smúzolásra, meg a szakmai/vállalati fontosemberek körbetáncolására gondolok, mert attól alkatilag irtózom, hanem arra, hogy ne fosszam meg magam az ismeretségekben rejlő potenciális lehetőségektől. Persze erre nem 27 évesen döbben rá az ember, de mostanáig a kelleténél sokkal kevésbé figyeltem rá. Hála a blognak, mára ezen a téren is javult a helyzet.

Az alábbiakban a megkezdett gondolatmenetet folytatva bemutatok négy olyan területet, ahol viszonylag jelentős változást éltem meg az indulás óta:

1. (Ön)Tudatosság

Mindenek előtt világossá vált számorma, hogy valóban introvertált vagyok, ha nem is a leghardcore-abb fajtából, hogy én azért képes vagyok elviselni az embereket, sőt egyenesen igénylem a társaságukat, de nálam is eljön az a pont, amikor nyomasztóvá válik mások jelenléte (minél több az idegen vagy részleges ismerős, annál hamarabb). És innentől kezdve ennek megfelelően terveztem, választottam programok közül, és igyekeztem nem rágörcsölni, ha egy beszélgetésben nekem nem osztottak lapot. Olyankor egyedül vagy 1-2 ismerőssel kevergettem a paklit, ez is teljesen jól működött és működik. Ha pedig meg kell szólalni, igyekszem fejleszteni magamat, vagy keresni az olyan lehetőségeket, amikor inkább írásban kell megnyilvánulni, jegyzeteket készítek, egyenként igyekszem meggyőzni embereket, ha valamiben a többségtől eltérő véleményen vagyok. Ezek pofonegyszerű dolgok, amiknek a tudatosság az alapja - és ezekkel a bizonyos dolgokkal el is érkeztünk a 2. ponthoz.

2. Önvédelmi stratégiák

Rájöttem, hogy léteznek bizonyos stratégiák, amelyekkel felkészíthetjük magunkat társas helyzetekre, fogódzót adhatnak az életben, amikor nem épp a legkomfortosabb helyzetbe kényszerülünk. Ilyenekről persze a legtöbb introvertáltakról szóló könyvben lehet olvasni (pl.: The introverted leader c. opusz - de erről majd máskor külön is szót ejtek...), viszont azzal, hogy a blog miatt többet foglalkoztam ezzel az egész introvertált-extrovertált kérdéskörrel, jobban elmélyültem a témában. Ezért tudom, hogy egy nyilvános fellépésre hasznos jó előre felkészülni (na jó, ezt eddig is tudtam, csak most már komolyan is veszem), másoknak is határozottabban jelzem, hogy nem szeretem a váratlan látogatásokat, meglepetésként rám szakadó társas eseményeket. Vagy, hogy a nyilvános beszéd igen is fejleszthető, csak épp hosszú hónapok vagy akár évek kínkeserves munkája kell hozzá. A kényelmetlen társas kötelezettségeket pedig igyekszem minimalizálni, és ezáltal a saját frusztrált jelenlétemtől másokat is megkímélni. Lerövidíteni az ottlétet, ha az én pillanatnyi szociális amplitudóm túl kicsi hozzá. Rosszabb esetben menekülőutat, jobb esetben fogódzókat, biztonságot nyújtó rituálékat találni a kötelezően ajánlott szociális érintkezések során. Jegyzetelni, firkálgatni egy meetingen, begyakorolni bizonyos fordulatokat, sorvezetőt használni egy felszólalásnál stb. Apróságok, melyek aranyat érhetnek.

3, Nyitás

Ez a nyitás viccesen kétértelmű és kétirányú fogalom az én esetemben, főleg úgy, hogy ezt a blogot a mai napig név nélkül, részleges inkognitóban írom (persze ennek elég praktikus okai is vannak, vegyük csak az "Ezért fogom introvertáltként otthagyni a munkahelyemet" című bejegyzésemet). De hiába a titokzatosság, a viszonylagos zárkózottság, nálam paradox módon ez épp a nyitást erősítette. Egy-két közvetlen szerettemnek és a legjobb barátaimnak óhatatlanul beszámoltam erről az egész kísérletről, jobbára akarva, de néha akaratlanul is (a Facebook-oldal gondozása közben egy alkalommal véletlenül összehoztam egy kisebbfajta coming outot), volt aki meglepődött, annyira közvetlennek és társasági arcnak látott mindig, más inkább csak azon csodálkozott, hogy már ilyen régóta futtatom titokban a blogot. Viszont sokkal fontosabb, hogy ez beszédtéma lett az ismerősi körben, sikerült tematizálnom valamit, ami ha nem is tabu, de elég kibeszéletlen volt, és ennek jobbára én ittam meg a levét. Így a hozzám közel állók elkezdték megérteni, hogy miért nem vagyok mindig szociális hangulatomban, hogy néha el kell vonulnom, szükségem van a magányra, nem velük van bajom, és nem derogál a társaságuk. Röviden: nem csodabogár vagyok, csak introvertált. 

Coming ouch

4. Kudarcfeldolgozás

Személyes benyomás (vagyis nem reprezentatív kutatás eredménye), hogy az introvertáltak kudarckerülőbbek, ahogy a zárkózottság, úgy a félénkség is sokkal inkább jellemzi őket. Mivel nem mozognak olyan természetesen társas helyzetekben (hiszen nem is érzik szükségét az ilyen tapasztalatoknak), nem szeretnek vagy nem akarnak a figyelem középpontjába kerülni. Ezért pl. bennem nem alakult ki, ami egy extrovertáltban nagyobb eséllyel ki fog, vagyis hogy rezisztensebb lesz a kudarcra, arra, ha a megszólalása, véleménye nem arat osztatlan sikert. Engem az ilyesmi képes rettentően elbizonytalanítani. Pontosabban képes volt - de idővel ezt is megtanultam kezelni. Miközben magam körül azt láttam, hogy egy-egy extrovertált emberke a félresikerült poénok és hülyeségek után gond nélkül képes továbblépni, folytatni az anekdotázás, magyarázást, viccelődést vagy bármit, amivel éppen leköti a társaság többi tagját. Engem egy ilyen élmény lebénított, és elvette a kedvem a társalgás folytatásától. Ehhez képest ma már én is hezitálás nélkül vagy sokkal magabiztosabban mondok ki dolgokat.

Anno blog indításán is rengeteget vívódtam, tanulva a múltbéli kudarcaimból (amelyeknek egyik legszebb példája éppen egy másik blog volt), sokáig csak ültem rajta és halogattam. Aztán egy nap nyeltem egy nagyot és belevágtam.

De én például nem azért indítottam ezt a blogot, mert a feltűnési viszketegségtől hajtva bele akartam ordítani az online térbe, hogy "Heló! Én is itt vagyok!" (bármennyire is vonzó ez az olvasat egyeseknek), hanem azért, mert azt gondolom, van tehetségem az íráshoz, és úgy hiszem, sokan azonosulni tudnak azokkal a problémákkal, amelyekel introvertáltként én is nap mint nap szembesülök. És ha ezekkel a szövegekkel csak egy icipici segítséget vagy megnyugvást tudok adni másoknak, akkor máris megérte.

A lényeg: idővel szívósabb és elnézőbb lettem magammal szemben. Például onnan, hogy izgatottan lepörgettem egy-egy bejegyzést, és 180/90-es pulzussal vártam az első kommenteket, eljutottam oda, hogy leszarom, mit írnak egy cikk alá. Akit érdekel, az úgyis visszajön, akinek nem tetszett, de konstruktív akar lenni, az értelmes módon megírja, aki meg egy utolsó troll, az úgyis habzó szájjal fog elküldeni az anyámba, miközben nagy élvezettel odaír valami provokáló szöveget. Szíve joga, ha ez neki örömet okoz, csak szánni tudom érte. Én pedig motivációt gyűjtök általa, hogy a következő bejegyzésem még jobb legyen, és lehetőleg több elismerést gyűjtsön, mint trollkodást.

Egy jófajta trollkodás. Ennél van ám rosszabb fajta is.

De ez csak néhány fontos dolog, amit megtanultam, amivel több lettem az elmúlt évben. Emellett írtam kb. 250.000 karakternyi szöveget, gyakoroltam, milyen egy bloghoz tartozó Facebook-oldalt menedzselni, rengeteget szerkesztettem a saját szövegeimet, rendezgettem a gondolataimat és morfondíroztam a saját életem szempontjából kiemelkedően fontos kérdéseken. Szóval hiábavaló semmiképp se volt, és ezzel a tanulsággal folytatom a melót még legalább egy évig. Ezt vehetjük amolyan fogadalomnak - mint a tavalyit - aztán meglátjuk, mi lesz belőle. Remélem ez is bejön! :)

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

És neked, mi a kifogásod?

- kérdezi Michael Jordan egy legendás Nike reklámban. Igen ő az a csávó, akit vita nélkül minden idők legjobb kosárlabdázójának tartanak, a hivatkozott szpot pedig egy motivációs videó, ami elsősorban fiataloknak és újonc kosarasoknak szól, viszont én most nem egy motivációs székfoglalóra készülök (legalábbis nem akadémiai szintűre), inkább egy jelenségről szeretnék írni, ami mindenkivel előfordult már, ez nem más, mint az önfelmentés.

Introvertáltnak lenni például nem kifogás, de nem is szabad, hogy kifogássá váljon. Magamon is érzem néha, mennyivel egyszerűbb mindenféle mondvacsinált indokokra hivatkozva lemondani programokat, otthon maradni nyugiban befordulni a fal felé, és olvasni egy könyvet/megnézni egy filmet vagy írni egy cikket/posztot/novellát és békésen elmerülni a szövegben. Ilyenkor pajzsként tartom magam elé, hogy introvertált vagyok, miközben lehet, épp baromi nagyot veszítek ezen a kis pszichológiai játszmán.

Egy biztos: a kényelmes alternatíva mindig vonzóbb, mint a nyűgnek érzett, fárasztó smúzolással egybekötött jópofizás. Mondjuk egy gyökerekkel teli bulin, vacsorán vagy szakmai összejövetelen egyébként is ritkán fog az emberrel világmegváltó dolog történni. De hasonlóan felületes indokkal hajlamosabbak vagyunk visszadobni olyan programot is, ahol igen is, történhetne, de nem fog, miután nem vagyunk ott - nincs kivel menni, egy haver lemondta az utolsó pillanatban, szociálisan lemerített a nap, satöbbi.

Ágyban, párnák közt... (ez a poszt szinte ordított egy cuki cicáért!)

A négy fal között maradni sokszor legalább annyira veszélyes, mint körültekintés nélkül előmerészkedni - csak épp soha nem fog kiderülni, mit veszített az ember. Ettől annyira alattomos a sors, a különféle lehetőségmátrixokról fogalmunk sincs, csak azzal szembesülünk, ami ténylegesen megtörténik. Vegyünk egy példát: lehet, hogy végre találkoznál egy hozzád hasonlóan gondolkodó emberkével (az esélye mondjuk 1000 az 1-hez), de te inkább a kanapét választod. Kiruccanni, belevágni az ismeretlenbe, kibújni a dupla hevederzáras komfortból megerőltető? Igen, határozottan az. Mégis, biztos megvan az érzés, amikor nehezen veszed rá magad valamire, és mikor végre összeszeded magad és kibújsz a hálószobából, monitorszobából, lakásból, csigaházból, valahogy mégis egy elégedett mosollyal végződik az eleinte foghúzásszerű élménynek induló program. Én legutóbb egy olyan tipikus jópofizós bulit hagytam ki az újdonsült munkahelyemen - ahol az ünnepelttel soha előtte nem találkoztam, mégis elvárták volna, hogy menjek… - erre utólag kiderült, hogy az egyik jó haverom is ott volt a bulin, akivel lassan már 2 éve próbálunk összehozni egy találkozót. A sors iróniája.

Ilyen szempontból is nagyon inspiráló Susan Cain ronggyá hivatkozott TED-előadása. Mit is csinált ő? Kiállt egy nagy teremnyi ember elé, és elmondta nekik, hogy ő introvertált, és hogy mit jelent annak lenni. Pedig minden bizonnyal szívesebben töltötte volna az idejét egy jó könyv olvasgatásával. De az elhatározás és a küldetéstudat hatalmas erő - és ennek hála ő igen is, tudott változást elérni, amiért sokan hálásak lehetünk neki. Persze az, hogy ki meddig megy el, egyénfüggő, mindenkinek a saját belátására van bízva. Én se hiszem, hogy érdemes átesni a ló túloldalára, és feltétel nélkül hinni a komfortzóna mítoszában (értsd: a határok feszegetését a megszállottságig, hivatásszerűen űzni) - de hasznos tisztában lenni azzal, hogy a lehetőség ritkán kopogtat be, de ha be is kopogtat, mi meg az ágy alá bújva várjuk, hát abból nem lesz világmegváltás.

@introvertdoodles tudja a tutit!

Szóval ne bújjunk egy önmeghatározás mögé, nem éri meg. És persze tudom, hogy az introvertáltak közül is van olyan, akinek tök evidens, hogy a személyisége, és az abból adódó igények egy jó része, pl. a társas helyzetek kerülése nem kifogás, hanem szinte már fiziológiai szükséglet. De nem hogy az emberek, megkockáztatom, hogy még az introvertáltak többsége is rendszeresen ellöki magát lehetőségektől, mert ez tűnik könnyebb vagy kevésbé kockázatos útnak. Pedig a kiszámíthatóságon túl is van ám élet, csak adni kell neki egy(-két) esélyt. Persze csak szépen lassan. És módjával.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

A Medium.com-ra egy bizonyos Paul Ford írt egy jó kis publicisztikát (igaz, nem mostanában), amiben a szerző lényegében coming outol: bevallja, hogy ő bizony udvarias. És tényleg arra a banális dologra kell itt gondolni, hogy ő másokkal szemben előzékenyen viselkedik, ahelyett hogy mondjuk bunkó lenne. Ford a cikkben részletezi, hogy milyen előnyei származtak abból, hogy így viselkedett. Az egész egy fura hóbortként indult nála, etikettkönyveket olvasott, aztán ez a viselkedésforma beépült a mindennapjaiba, és hirtelen odafigyelt arra, hogy jól nevelt legyen másokkal.

Kevesen vették észre rajta, de azok nagy ritkán szóvá tették, és ennek ő nagyon örült. Vicces, mert tényleg úgy ír róla, mint valami rejtett szuperképességről. De jóval érdekesebb, amikor azt ecseteli, mit adott ez neki. Például barátokat. Sok olyan ember lett később a barátja, akivel szörnyű volt az első találkozása, tényleg ki nem állhatta az illetőt, de ezt nem mondta meg, sőt, adott naki egy újabb esélyt, így kiderült, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mint hitte. Vagy valakit elkönyvelte magában egy kibírhatatlan alaknak, de később rájött, hogy rosszul ítélte meg. Vagy még abszurdabbat mond: rosszul emlékezett rá. Mert ilyen is van. De nem csak barátokat, hanem annál sokkal többet is szerzett.

Pont így!

Leírja, hogy egyszer találkozott egy nővel, randiztak, és beszélgettek. A nő pár perc után elmesélte neki, hogy nemrég kiműtöttek a méhéből egy hatalmas cisztát, amiben szőrszálak és konkrétan fogdarabok voltak. Pedig Ford eddig a pontig jól érezte magát, de a nem mindennapi vallomás valamelyest talán érthető okokból megölte a közöttük addig jól működő kémiát. Ettől függetlenül nem vágta sutba udvariasságát, a nőt hazakísérte, elváltak, később egyszer még találkoztak is, és ennyi. Egy évvel később újra összefutottak. És ha már úgy adódott, beültek meginni valamit. Ford számára kiderült, hogy mikor először találkoztak, a nőnek egy nagyon rossz napja volt, ráadásul egy nagyon félresikerült évben. Azóta házasok és van két gyerekük. 

Szóval ekkora tud lenni az udvariasság hatalma - a türelem, a megértés vagy épp az önkritika (önreflexió) - ha például tudatában vagyunk annak, hogy csak szar kedvünk van, éhesek/fáradtak vagyunk és mondjuk ezért húzzuk fel magunkat valakinek a viselkedésén. Vagy legalább utólag rájövünk erre.

Az udvariasság lényegében azt jelenti, hogy nem rúgunk bele másokba, és nem rúgunk el magunktól másokat. Más szavakkal: adunk esélyt az embertársainknak, hogy bebizonyítsák, nem suttyók, nem seggfejek és nem feltétlenül kellemetlen minden egyes másodperc, amit velük kell tölteni. Hisz mindannyian tapasztaltunk már hasonlókat, és utána jobb esetben nem találkoztunk az illetővel. Jobb esetben - gondoljuk mi. De mi van, ha nem ez a jobb eset? Ennek lehetőségével játszik el Ford, és érdemes nekünk is megfontolni, hogy vajon mennyi esélytől, ígéretes vagy hasznos kapcsolattól taszítjuk el magunkat a rosszul megválasztott viselkedésforma, az interperszonális normák könnyelmű felrúgása miatt. Pedig néha tényleg csábító bunkónak lenni, de amikor mi állunk rossz végén ennek a...z egyenletnek, akkor kicsit talán másképp látjuk és érezzük. És ehhez még csak hazudni sem kell, elég csupán hallgatni, nem közölni egy, a másik fél számára egyébként sem hasznos információt. Mert abból, hogy Seggfej vagy! senkinek a jelleme nem fog fejlődni. Sem attól, hogy egyszer találkozunk, majd nem keressük többé az illetőt.

Ha több embert érdekelne az udvariasság, a mi életünk is sokkal könnyebb lenne - és mi is könnyebbé tehetnénk másokét. De talán a valódi kulcsszó itt az érzékenység. És a tapintat. Mindkettő az udvariasság előfeltétele. 

Hát mennyire cukik már! Nem megéri?

Tapintatból nem fogsz valakinek az arcába mászni, és rátukmálni valamit, amire láthatóan nincs szüksége (jellegzetes példa az eladói nyomulás egy ruha- vagy cipőboltban). Ugyanígy tapintatból nem küldesz a másik felé lesajnáló pillantásokat, vagy nem érzékelteted vele, hogy ő a te viszonyrendszered szerint különösen, az átlagtól eltérően viselkedik. Olyan csendes...

Ismerős igaz? Ez egy klasszikus introvertált példa, de még csak annak sem kell hozzá lenni, elég egy rosszul megválasztott kifejezés, egy elcsúszott hangsúly vagy félreértett gesztus, az ember máris belecsúszik abba az ítéletmezőbe, ahonnan csak az udvariasság tudja kirángatni.

A valódi kérdés így hát az, hogy vajon meddig tart ez a tapintat, hol a tolerancia határa?

Mondjuk szimpla udvariasságból nem tolerálhatunk egy labilis seggfejet, aki ordibál az emberekkel meg köpködi őket - mégis, az elv furcsaságait jól példázza, hogy általában sokkal elfogadottabb az, ha túl harsány valaki, mint az, ha szokatlanul csendes. Legfeljebb utóbbi esetben a kritika is halkabb, inkább csak suttognak róla, elvétve kerül elő egy-egy négyszemközti beszélgetésen. Ez viszont a másik véglet, a felszínes áludvariasság, az udvariaskodás tipikus esete.

A tolerancia működésére érdekes példa a dohányzás nálunk, szemben mondjuk Németországgal, Ausztriával. Itthon a közmegegyezés szerint (amit egyébként a törvény erejével nyomtak le az emberek torkán - teszem hozzá, szerintem helyesen) a nem dohányzókat védi a tolerancia, a dohányosok nem gyújthatnak rá akárhol - ami tudjuk jól, néhány éve még korántsem volt így. Ehhez képest tőlünk nyugatabbra kocsmákban és klubokban, vagyis egy csomó nyilvános helyen egyáltalán nem tilos a dohányzás, így a többségnek ehhez kell alkalmazkodnia - legalábbis ha szórakozni akar.

A lényeg talán úgy foglalható össze, hogy az elutasítás, a rosszindulat egy negatív összegű játszma: csak elvesz az életünkből, míg az udvariassággal (legalábbis egy ésszerű határig) többet lehet nyerni, mint hinnénk. Ez egy jó stratégia, és még képmutatónak sem kell lenni hozzá. Elég csak néhány szabályt  követni, azt sincs kőbe vésve, elég hozzávetőlegesen igazodni. És a végén szinte biztos, hogy nem maradunk magunkra.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Nem mostanában volt, hogy megírtam a szégyenteljes kivonulásomat az irodai létből. Sokáig ment a huzavona, hogy akkor most nekem való, nem nekem való, egyáltalán kinek való az irodában dolgozás, aztán az élet megszabadított az őrlődéstől, azóta szabadúszóféle vagyok.

Tök szépen elterveztem, hogy ez majd milyen jó lesz, saját időbeosztás, nem kell átbumszliznom reggelente a városon, odabent meg nézni, hogy ugyanaz történik mint egy tömött 4-es 6-oson, az emberek nyomakodnak, mindenki próbál felszállni a középső ajtónál, ahol meg senki nem megy arrébb. Vagy ha mégis, akkor nagy lendülettel és lehetőség szerint könyökkel száll bele a mellette állóba. Nem akarok itt negatívpistáskodni, de minőségben és mentalitásban tényleg nincs nagy különbség egy lepra villamoson meg egy iroda között. Főleg, ha az ember introvertált. Ezért is fogadtam egy idő után már szinte hálásan, hogy megszabadultam az előlem leginkább csak a levegőt elszívó közegtől.

Aztán vártam a megváltó szabadságot de nem jött. Helyette megtapasztaltam, milyen amikor munkák után kell kajtatni, mindent elvállalni, és semmit se visszamondani, hétvégén és éjszaka dolgozni, hogy aztán másfél hét héderezés helyett azon izguljak, hogy vajon beesek-e valami kiszámítható dolog a következő hónapra. Ugyanolyan függésben voltam az újfajta munkakultúrámmal, mint a régivel, csak most a stressznek és a terhelésnek másfajta ritmusban voltam kitéve. 

Néhány dologra számítottam persze, meg azért dolgoztam együtt olyanokkal, akik belefutottak a szabadúszás problémakörébe, és jó néhányan inkább visszaváltottak irodába. De az ember mindig az önsanyargatásból tanul, neki kell zuhanni és beleizzadni. Élesben gyakorlatilag ugyanazokkal a tünetekkel találkoztam, mint amikre előre figyelmeztettek. Persze legalább az emberi hülyeség kevesebbet fárasztott, a napomat nem nyomorították meg meetingekkel és hasonlóan felesleges időrabló tevékenységekkel. Másrészt viszont otthon, a kis home office-omban alig bírtam rávenni magam a munkára, sokkal könnyebben halogattam, mint egy blokkolóórás 9-től 6-ig típusú irodában (ami persze mindig tovább tart a valóságban). Tehát egy csomó nem ideális feltétel kezdett szépen együttállni, kezdve azzal, hogy fogytán volt a pénzem és tényleg alig volt munka a láthatáron, de ami volt, az sem jelentett életbiztosítást. 

Egy ilyesmit kaptam, de azért nem pont ilyet.

És ebben a helyzetben ért egy visszautasíthatatlan ajánlat. Nem olyan keresztapás, hanem munkavállalói értelemben. Felajánlották, hogy visszaüljek irodába, de ne teljesen, hanem csak úgy félig, freelancerbe', tökre nyomhatok más dolgokat is, csak tegyem le az X órámat hetente, aztán hajthatom a külsős melóimat meg ilyenek. Túl szép volt, hogy igaz legyen, ezt már az elején kiszúrtam. Ettől függetlenül belementem, mert ha a számlámra néztem, sírva fakadtam - kb. azt éreztem, mintha folyamatosan esnének a részvényeim. Szóval kezet ráztunk - ez volt nem sokkal ezelőtt. És hogy tényleg túl szép volt-e? Nyilván! Na, jó ezt ezer százalékra nem jelenteném ki, de eddig nem a legjobbak a kilátások. A félig beülés egyelőre a majd' egész hetes rendelkezésreállás felé tendál, és a benti fejetlenség sem könnyíti meg a dolgomat. Röviden: arra marad a meló java, aki többet ült bent. És hát, legtöbbet egyelőre én ülök bent.

Viszont az előnyeit is folyamatosan érzem. És ehhez furcsa módon az emberek is hozzátartoznak. Nem mintha élvezném, hogy itt bent szívjuk el egymás elől a levegőt. De már kezdett nyomasztóvá válni, hogy nincs napi kapcsolatom társaságokkal, kezdtem teljesen elszokni az emberi interakcióktól, és sötét felhőként borult fölém, hogy ha így folytatom, nincs nagy jövője az életemben ennek az egész kommunikációs vállakozósdinak se - amit még főállású szabadúszó álmaimban elterveztem. Ha ezzel szeretnék foglalkozni, egyszerűen muszáj trenírozni magamat, hogy emberi közösségekben valamennyire elboldoguljak, ne okozzon gondot spontán beszélgetni, szerepelni, nyilvánosan megszólalni. Másrészt a kreativitás terén fontos a kooperáció és a kölcsönös inspiráció, hogy beinduljanak az asszociációk, a ráhangolódás vagy egyszerűen ajánljunk egymásnak jó filmeket, zenéket, reklámokat, könyveket, sztorikat, kocsmákat. Ezek nélkül elzárom magamat egy csomó értékes információtól - vagy ha az írást vesszük ihletforrástól.

Szóval a benyomásaim eddig elég vegyesek, és egy cseppet sem egyértelmű, jelenleg milyen következtetést tudnék belőlük levonni. Ezért nem is szeretnék semmilyet. Ebből lehet egy (akár arany) középút is, de előbb még ki kell tapasztalnom, hogyan tudnék ezen a leghatékonyabban végigsasszézni. A munkamorálomnak jót tesz, legalábbis eddig (és ez egy nagyon kurzív eddig), de több időmet elviszi, mint eredetileg terveztem, és már most érzem, hogy idővel az emberi jelenlét itt is fárasztani fog (hiába hat rám egyelőre inkább serkentően). Hogy jó döntés volt-e éhezés helyett beleugrani? Ezt majd később tudom megmondani, de legalább egy sokkal rugalmas helyzetben vagyok, mint legutóbb. Talán bizonyos szakmákban - köztük az enyémben is - ez a jövő, vagy valami ilyesmi. Nem valami nagy igazság, de csak az biztos, ami tuti, a többit pedig meglátjuk.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Folyamatosan megkapom a blogom miatt, hogy ez valójában egy álprobléma, valami múló hóbort, egy nyugatról átvett trendi buzzword, ami mögött nincs semmi, olyan mint a design thinking vagy a shoppermarketing. Az a baj, hogy ezzel nem is ez a valódi baj. Introvertáltak léteznek, ez pszichológiai, azaz tudományos tény (erről itt írtam bővebben), bármennyire is kételkednek egyesek a pszichológia tudományos mivoltában - akik számára ez nem egyértelmű, azok nyugodtan posztolgassanak csak #noclimatechange hashtaggel meg számolgassák a chemtraileket az égen. Velük más valóságban élünk, szóval nekik ezzel a bloggal nem nagyon tudok mit mondani.

Az igazi baj az, hogy valamennyire ez a blog is annak ágyaz meg, hogy az introvertáltak és az extrovertáltak között még nagyobb legyen a szakadék.

A múltkor arról értekeztem, hogy ne legyünk embergyűlölők, ne kezdjük el a kirekesztés ősi mesterségét gyakorolni másokon, például az extrovertáltakon, mert azzal hosszú távon magunkat is megszívatjuk. Pedig minden közösségnek érezhetően van egyfajta szociális tehetetlensége, ami a csoporton kívüliek kipécézésén keresztül működik - nem véletlen, hogy az Introvert, dear nevű Facebook-csoporban időről-időre felbukkannak olyan bejegyzések, hogy ki mennyire utál másokat. Vagyis olyanokat, akik hozzájuk képest mások.

Ennek eredményeként nyílik az olló, és egyre kevésbé átjárható az introvertáltak és az extrovertáltak világa.

Ez a távolodás pedig végtelenül kártékony. Gondoljunk csak a magyar politikára, ahol hermetikusan elzárt világban élnek egymás mellett a szekértáborok. Magyarország gyakorlatilag kettészakadt: valaki vagy csak és kizárólag a kormánypropagandában dagonyázik, vagy csak a kormányellenes oldal apokaliptikus vízióival szembesül, államcsődöt és országos katasztrófát vizionál.

Ettől függetlenül én úgy gondolom, egy csoportidentitást képző önmeghatározáshoz nem kell feltétlenül kirekesztésnek társulnia. Ahhoz, hogy felfedezzük egymásban a közös tulajdonságokat, nem szükségszerű, hogy megbélyegezzünk másokat pusztán azért, mert belőlük ezeknek egy része hiányzik. Az ilyen negatív definíciókon mindenképp változtatni kellene. És itt jön képbe az én blogom, na meg a felelősség, amivel a szövegeim megírása jár - mert azzal, hogy én csoportként így-úgy megnevezek embereket, óhatatlanul definiálok, és ezáltal valamennyire hozzájárulók az ők is a mi leválasztásához, vagyis a különböző személyiségkategóriába eső embercsoportok közti árokásáshoz.

A végső kérdés az, hogy ez a blog, a leválasztásaival, megnevezéseivel meg csoportdefinícióival több hasznot hajt-e, mint amennyi kárt okoz. Én őszintén és szívből remélem, hogy igen (bár erről soha nem fogok tudni minden kétséget kizáróan megbizonyosodni).

A lényeg, hogy a blog, a posztok meg a közösség kapcsán egyre több introvertált jusson el a felismeréshez, hogy ő valóban introvertált, erősödjön meg az identitása (ha ez identitásképző erővel bír számára), és ismerje fel és tudatosítsa magában: az, hogy ő introvertált, nagyon is jól van így.

A másik oldalról pedig, egyre többen értsék meg, hogy mi miért így működünk, hogy nem vagyunk mizantrópok, hogy a társas viselkedésünkben nincs semmi ellenséges vagy természetellenes, csak kicsit szembemegy az önkényesen kanonizálódott szociális normákkal. Magyarul: nem vagyunk annyira társasági lények. De ettől még nagyon is társas lények lehetünk. Nagyon is szükségünk van családra, barátokra, szoros és életre szóló kapcsolatokra.

A magunk megnevezését (introvertáltak) a végtelenségig lehetne finomítani (pl. olyan abszurd csoportokat képezve ezáltal, mint az idegenek társaságát nehezen viselő, magukat az átlagnál kreatívabbnak valló csendesek), elkerülni mégsem lehet. Ahogy introvertáltak, úgy extrovertáltak is vannak - de ez a különbségtétel nem ad okot az eltávolodásra. A férfiak és nők közötti nyilvánvaló biológiai különbségek analógiájára az introvertáltak és extrovertáltak között is azonosíthatóak világos személyiségbeli különbségek. Ám ezek egyik esetben sem határoznak meg minőségbeli különbséget vagy hierarchiát, egyszerűen csak a jobb megértést és a megismerést célozzák. Ezért is javaslom: a rejtvénymagazinos különbségkeresés helyett inkább mi is próbáljuk megismerni egymást.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Ahogy a múlthéten is írtam, elvállaltam, hogy szavazóbiztos leszek, és így is történt: vasárnap az egyik vidéki szavazókörben dolgoztam potom 16-17 órán keresztül. Erről szeretnék írni, de nem politizálni akarok, hanem egyszerűen beszámolni arról, milyen volt összezárva lenni több, mint fél napot hét vadidegen emberrel - aminek csak az egyik szépségét jelentette, hogy közben a választás tisztaságára is próbáltam ügyelni és ezért konfliktusokat vállalni olyanokkal, akik nálam kicsit nagyvonalúbban tekintettek a választási szabályokra. Megizzadtam közben? Meg hát.

Akkor miért vállaltam el?

Idealistának hangzik vagy sem, elsősorban azért, mert tenni akartam valamit, hozzájárulni valamivel a választás tisztaságához, hogy ne legyenek csalások, sunnyogások és tisztességes eredmény szülessen. Ez motivált, és tudtam, sok meló lesz, ráadásul ez nem az én műfajom, nem lesz valami komfortos helyzet számomra.

Másrészt kíváncsiságból - amiért ezt a blogot is elindítottam - egy emberkísérlet volt, és meg akartam tapasztalni, hogyan tudok elviselni ennyi embert ennyi ideig, és együttdolgozni velük úgy, hogy erre rá vagyok kényszerítve.

És akkor álljunk is meg egy pillanatra egy gyors játék és közvélemény-kutatás erejéig itt a poszt elején: szerintetek melyik párt delegáltja voltam? (Merthogy pártdelegált voltam, a helyi önkormányzat nem kért fel, arra megvannak arrafelé a bejáratott emberek.)

A cikk végén elárulom a megoldást (már ha addig nem jössz rá magadtól)

Már a beiktatás is furcsa volt, ahogy beslattyogtam a szülővárosom polgármesteri hivatalába, ahová gyerekkorom óta nem tettem be a lábam, és felesküdtem az alkotmányra, hogy akkor jól odacsapok mindenféle csaláskísérletnek, és felügyelem a rendet, istenengemúgysegéljen! A hivatalban mindenki kedves volt, kicsit mintha nem lettek volna felkészülve rám (pedig szóltam hogy megyek), de végül még az eskütételt is előbbre hozták a kedvemért, lepacsiztunk a polgival, minden oké.

Legközelebb már a tájékoztatóra kellett mennem, ahol elmondták, mire kell majd figyelni, persze csak nagyvonalakban, nem erőltették, a lényeget magamnak kellett kibányásznom a 40 oldalas füzetből, amit hozzánk vágtak. Itt találkoztam először azzal a 7 emberrel, akikkel együtt kellett biztoskodnom: hét nővel, jobbára asszonyokkal, egy hasonló korú lány volt köztük, ami persze semmit nem jelent, és nem is jelentett, csak fun fact, meg viccesen néztem ki hat feltupírozott hajú hölgy között, ahogy a közepesen szakadt pulcsimban és a soknapos borostámmal felbukkantam.

Ahogy lement a tájékoztató nem is maradtam sokáig, gondoltam lesz még fél napunk ismerkedni, legközelebb vasárnap hajnalban láttam őket, már amennyit a hajnali 5:30-as derengésben a begyógyult szemeim látni engedtek belőlük - mivel ez a szabály, fél 6-ra minden biztosnak a szavazókörbe kell érni, hogy előkészítsük a helyszínt.

Nehezítő körülményként egy olyan közegbe toppantam be, ahol mindenki ismert mindenkit, sokan dolgoztak már együtt, jóban vannak egymással civilben is - a másik oldalon meg ott voltam én, egy másik generáció tagjaként, aki már sokkal inkább budapesti, mint vidéki, és jó, ha havonta hazajár.

Szerintem ők sem értették, miért vállaltam - egy pontom már magam sem - de aztán egész hamar megszoktak, és még azt is megkockáztatom, hogy megkedveltek. A kezdeti téblábolás után például az egyikükkel kimentem útbaigazító-táblákat ragasztgatni, és kiderült, hogy ő például együtt játszott kis korában anyumékkal, és főleg keresztanyummal. Falun így megy ez, hiába (kis)város, egy másik delegáltról meg hamarosan kiderült, hogy az utcánkban lakik, gyakorlatilag néhány házzal lejjebb.

Nálunk egyébként nem történt semmi szokatlan, néhány láthatóan darabos mozgású alaktól eltekintve, akik alig bírtak elbotorkálni a szavazókörig (na ott tényleg gyanús volt, hogy nem az állampolgári kötelességtudat buzgott fel bennük), de ilyen eset csak 1-2 volt, a láncszavazás egyértelmű jelével nem találkoztam, és onnan a szavazókörből nem is találkozhattam.

Aztán jött a mozgóurnázás, ahová persze egy fideszes delegálttal kellett mennem - elsőként jelentkezett a feladatra, én meg csatlakoztam és igyekeztem ellensúlyozni a jelenlétét. Különösebb jelentősége nem volt, minden eldőlt az első X előtt - gyakorlatilag minden öreg nénit és bácsit névről ismert, fejből tudta, ki hol lakik. És még így is volt, hogy inkább nem hagytam szóhoz jutni, mert nem mindig akarta kivárni, amíg a kilencvenéves nénike megérti a helyzetet (néha már önmagában ez sem ment könnyen), majd felidézi, hogy tulajdonképpen kire is akart szavazni. Vagy, hogy kire kell, mert olyan is volt, hogy tanácstalanul nézett a fideszes biztosra, hogy jajjdrágám, kire is kell? - na, ilyenkor éreztem, hogy volt értelme bevállalni. Pedig sem ezek az összefeszülések, sem azok a látogatások nem jelentettek valami szívderítő élményt. Magukról gondoskodni képtelen, ápolt öregek, akik lepukkant putrikban laknak, akiket kiültettek a napra, mert végre jói idő volt, levest szürcsölgettek az omladozó vályogház tövében, vagy óriásira dagadt, vizesedő lábbal néztek ki a fejükből. Szívfájdító volt, de úgy éreztem, így kicsivel talán jobban megértettem, és ezáltal közelebb is kerülhettem ezekhez az emberekhez. Bármilyen nehéz, ezzel is szembe kell nézni, különösen akkor, ha a fővárosból alig, vagy egyáltalán nem látszik, mi történik vidéken.

Valahogy így...

Talán a legélesebb helyzetek ezek a mozgóurnás esetek voltak, mivel a bizottsági emberkék tényleg kedvesek voltak, és egész jól sikerült beilleszkednem, az urnázásból visszaérve már együtt ebédeltünk és tunkoltuk a hivatal által rendelkezésünkre bocsátott töltött káposztát - igaz a helyi történések tárgyalásába, hogy kinek a felesége, hogyan szerette el valaki másnak a férjét, meg melyik szomszéd akasztotta fel magát, nem tudtam bekapcsolódni (egy pillanatra sem szeretném az ilyen tragikus történeteket nevetség tárgyává tenni, inkább csak érzékeltetni szeretném, mennyire abszurd volt ezt nekem kívülállóként hallgatni).

Ami még egy különös napközbeni tapasztalat volt: ahogy jöttek és jöttek az emberek, én sorban találkoztam a sok környékbelimmel, akiket még oviból, suliból, vonatról innen-onnan ismertem. Olyanokkal, akikkel 5-10 évesen még együtt játszottam vagy utáltuk egymást, ma pedig meg sem ismernek - és sokszor én se őket. Azzal a sráccal, aki kisiskolásként rendre engem baszogatott a köcsög haverjaival, és mára egy kopasz, kigyúrt és csendes óriás lett belőle, pedig már régen se volt kicsi. És mennyire különös volt látni azt a lányt, aki az egyik felsőbb éves srác húga volt, és 13 évesen a fél osztállyal együtt én is bele voltam zúgva. Közben eltelt tizennégy év, és már alig ismertem meg a vonásait, úgy megöregedett. Tényleg mellbevágó volt, és utána azon agyaltam, hogy vajon én is annyira megöregedtem.

Meg persze volt még konflikt máskor is, miután 7-kor lezártuk a szavazókört és elkezdtük számolni a szavazatokat. Az egyik vitás esetnél például, amikor valaki két egymást metsző vonal helyett valami értelmezhetetlen jelzéssel próbált szavazni, én vittem el a balhét, én álltam a sarkamra és mondtam ki, hogy ez bizony nem érvényes, a választási szabályzat világosan fogalmaz, még a szavazólap alján is szerepel: csak iksz és kereszt fogadható el.

Ilyen apróságok voltak, meg rengeteg számlálás, amiben masszív hendikeppel indultam a postai és irodai dolgozókkal szemben én, aki nemhogy postára nem járok, de már gyakran olvasni se papíron szoktam. Hát nem én nyertem a gyorsasági és kézügyességi versenyt. De a végén már az sem érdekelt, hogy sokan vagyunk, hogy még mindig jobbára ismeretlenekkel kell együttműködnöm, és megosztoznom egy helyiségnyi levegőn. Közben rám telepedett az a masszív fáradt fásultság, csak kussban csináltam, amit kellett, és vártam hogy vége legyen. Ez a pillanat pedig fél 11-kor jött el.

Összességében mégsem volt annyira megrázó élmény, talán egy céges csapatépítőhöz hasonlíthatnám, ahol én voltam az új kolléga, és egész nap mindenféle kooperatív feladatokat kellett megoldani. Csak ez a csapat néhány pártdelegálttal terhelt társaság volt. És kötelező jelleggel nem kell többet kooperálnom velük (függetlenül attól, hogy többen is voltak, akikkel nem esne nehezemre).

A nap végén pedig 11 után végre hazaértem és bezuhantam az ágyba - akkorát aludtam, mint már nagyon régen. Fizikailag, lelkileg és mentálisan is rengeteget kivett belőle, hogy egész nap figyeljek, eleget tegyek a kötelességemnek, és ha kell, konfliktusokat vállaljak. Szociálisan baromira kimerítő volt. De talán valamennyit ezzel is edződtem és tanultam a hasonló helyzetekről, meg arról, milyen is a viszonyom a saját múltammal és a szülővárosommal. És hogy ezen hogy lehetne javítani. Talán akkor kevésbé idegenként tudok hazatérni akár egy-egy hétvégére a szüleimhez, akár a 2022-es választásokra, újra szavazatokat számolni.

(Szóval a helyes válasz - a kérdésre, hogy melyik párt delegáltja voltam…

a…

a…

a…

a…

a…

a…

a…

…a Momentum! Erről annyit kell tudni, hogy egy momentumos ismerőst kerestem meg, hogy szeretném én is felügyelni a szavazást, ő meg örömmel delegált. Sem előtte sem azóta nem vagyok párttag vagy támogató, semmi - csak egy egyszerű civil, aki szimpatizált velük. Nem mondom, hogy bármelyik pártot megkerestem volna, de itt tényleg nem arról volt szó, hogy vadul aktivistáskodtam előtte vagy ilyesmi. Én úgy tekintek magamra, hogy függetlenként voltam jelen, mivel a szavazás pillanatáig még abban sem voltam biztos, kire teszem az X-et (igen, még abban sem, hogy arra a pártra fogom-e, aki engem is delegált). Ja, és egy forintot sem kerestem a 17 órányi munkával.

Három nap múlva országgyűlési választások. De első körben nem erről szeretnék beszélni, hanem a hétköznapi, "kicsi" választásokról - ami néha, tök nehéz és felelősségteljes feladat, erőfeszítést kíván, de óriási hatással van az életünkre. 

Amikor anno eldöntöttem - vagyis azt választottam - hogy elindítom ezt a blogot, rengeteg kétely volt bennem. Vajon kíváncsi lesz erre bárki? Vajon tanulságos lehet ez akárkinek? Tényleg léteznek olyan emberek, akik kíváncsiak arra, mit hadoválok itt össze egy ilyen nehezen megragadható sorsközösségről (vagy ahogy egy laikus olvasó gondolhatja, "szubkultúráról")?

Vajon én az életet választottam?

Biztos voltam benne, hogyha ez nem jön össze, sőt, látványosan elhasal, akkor az alkalmazott írás (újságírás, reklámszövegírás) kivételével feladom a szövegelést - beleértve a hasonló, publicisztikus, véleménykifejtő műfajokat és az ilyen személyes sztorikat -, az írással kapcsolatos ambícióim elszállnak a szélben. Nem vagyok egy nagyra törő típus, annyira meg ismertem magamat, hogy tudjam: ha ez a blogolás dolog rosszul alakul, a szépírással együtt szépen el fogom engedni - kiszállok abból a két világból, amibe már több tíz- vagy inkább százezer karakternyi energiát belefeccöltem.

Kockáztattam és bejött. Hogy mit kockáztattam valójában? Hát az önbecsülésemet meg az önértékelésemet. És az álmaimat. Mert egy írni vágyó ember számára, az igazi hidegpróba mégis csak az, amikor beteszi a szövegét egy kívülről marhavásárnak tűnő szövegtőzsdére, ahol vagy felértékelik, vagy a kukába dobják azt (bóvli kategóriába kerül).

És itt kezd érdekessé válni a személyiség és a motiváció. Mert ha magadért nem állsz ki, más sem fog érted - és azokért, akiket te saját magadhoz hasonlónak gondolsz. Nem csak az aktivizmus, az aktivitás is döntés, és így választás kérdése. Ahhoz, hogy egy számodra fontos ügyért tegyél valamit, manapság már nem kell az életedet kockáztatnod. Elég, ha az ember felemeli az ujját és kattint egyet, vagy - hogy egy aktuálisabb példát mondjunk - elsétál a szavazókörbe, ahová a névjegyzék szerint tartozik.

Most, április 8-án választani kell, ami a felnőtt lakosság számára az egyik legelemibb jog. Miért választunk? Mert legalább 4 évre meghatározza az életünket, a közügyek folyását és az ország állapotát - azért legalább, mert 4 év alatt 10 évet is fejlődhet az ország - vagy egy rossz kormányzás ugyanennyivel visszavetheti. 

Nem utolsó sorban egy ilyen választás azt is meghatározza, milyen emberek fogják eldönteni, hogy a hozzánk hasonló csoportok elfogadása a hétköznapok része legyen, vagy sem. Arról is szavazunk, hogy szerintünk mennyire fontos cél ma Magyarországon a tolerancia; arról, hogy mennyire szeretünk itt élni; és hogy a következő négy évben hogyan alakul majd a közérzetünk, milyen véleményklímában akarunk mozogni.  

Ilyen dolgokról döntünk idén is. És elképesztő súlya van a véleményünknek. A szavazati jog ezért különösen fontos - soha ne becsüljük le! Nincs lefutott verseny, amíg 10 millió ember tud szavazni (na jó, ez ténylegesen valószínűleg  inkább csak 6-7 millió). Ennyi ember hegyeket tud megmozgatni, függetlenül attól, kire voksol. Ennek kapcsán egy betűvel se szeretnék senkit arra buzdítani, hogy ide vagy oda tegye az X-et, egyszerűen arról van szó, hogy szavazás, véleménynyilvánítás nélkül a javulás, az elfogadás - a saját magunknak kedvező eredmény - is elképzelhetetlen. Ilyen szempontból a választás csak egy a sok fórum közül, ám az egyik, ha nem a legfontosabb. Ezért gondolom, hogy szavaznia mindenkinek kell - de koránt sem kötelező.

Én például annyira gondoltam komolyan mindezt, hogy aznap szavazóbiztos leszek. 15-16 órát fogok dolgozni, és ezért nem fizet nekem senki, nem győzködtek róla, saját elhatározásomból vállaltam el, és azért csinálom, mert szeretnék valami tenni a választás tisztaságáért, azért hogy a nap végén nyugodt szívvel, és emelt fővel tudjak hazatérni. Abban a tudatban, hogy nem mások választottak helyettem, hanem ez az én döntésem volt, és azt tettem, amit helyesnek éreztem.

Felesküdtem, számolni fogok - és persze szavazni.

Nagyon sokat tehetünk saját magunkért. Sőt, mindenekelőtt TENNI tudunk - hatni a körülöttünk történő dolgokra. Vasárnap se mondjunk le erről! Egyébként is szép idő lesz aznap - egy kellemes tavaszi séta, és két egymást metsző vonal az egész, 4 évért cserébe. Higgyétek el, megéri.