Igen, megtörtént, bekövetkezett, és így jóslattá vált a tavalyi fogadalmam, miszerint ott fogom hagyni a munkahelyemet. Csak épp úgy alakult, hogy a munkahelyem hagyott ott engem, és nem fordítva (hivatalosan: közös megegyezés). Pedig nem vagyok nostradamus, se egy kasszandra, egyszerűen csak időben levontam a megfelelő következtetést, hogy az a rengeteg tenyérizzadás, ingerültség, elfojtás, és sportba, sörözésekbe, na meg blogírásba menekülés nem normális, valamin változtatnom kell. Én ugyan nem tettem valami sokat érte, a változás végül mégis megtalált!

Baj, hogy így történt? Egy cseppet sem. Elsőre úgy tűnt, azért egy cseppet mégiscsak az, mind pszichésen, mind egzisztenciálisan. Kezdjük az elsővel, talán az a kényesebb, mert szerencsére van egy szerető családom, akihez fordulhattam volna, ha igazán összecsapnak felettem a hullámok.

Minden szakítás fájdalmas, még egy szar kapcsolatnál is rossz érzés, ha dobják az embert. Ezt nem lehet átugrani vagy megkerülni, bántja az egónkat és kész. - Miért én? - merülhet fel bárkiben a jogos kérdés ilyenkor. Épp ez a lényeg. Egy hasonló alaphelyzet valahol épp olyan, mint egy rossz kapcsolat, amiből nem tud az ember kilépni, hanem inkább kivárja, amíg őt dobják. És ami az anyagiakat és a megbecsültséget illeti, így jártam jobban.

Vajon a sok írásommal, meg az egész hozzáállásommal bevonzottam? Nem hiszem. Inkább motiváció híján kiérdemeltem a kevéssé csapatjátékos viselkedésemmel. De mégiscsak így alakult jól, az önbecsülésem megsínylette ugyan, de a közérzetváltozás és a szerencsés időzítés kárpótolt.

Ennél azért valamivel nehezebben viseltem… eleinte

Az elmúlt hetekben amúgy is kezdett végérvényesen és visszavonhatatlanul tele lenni a tököm az egésszel (nem véletlen, hogy az utolsó háromból két posztom is arról szólt, hogy mik a legirritálóbb munkahelyi dolgok és irodai poénok).

A vége felé tényleg olyan volt, mint egy elbaszott házasságban: már az zavart, amit addig esetleg bírtam. A kedvességet cukormáznak, az állandó poénkodást fárasztónak éreztem. Minden túl sok volt, és hiába lehetett ez "csak" egy téli mélypont (amikor egyébként is minden szarabb, korán sötétedik, de legalább ajándékért is rongálni kell, konstans neurózis) nem változott volna érdemben tavaszra meg nyárra se.

Szerencsére kész tervvel kerültem lapátra, tudtam, mire fogok pályázni, ahhoz mi kell, addig hogyan fogom eltartani magamat stb. Végül is sokkal jobban alakult, mintha egy 2-3 gyerekes családanyát vagy -apát raktak volna ki, ki tudja hány millió ketyegő lakáshitellel a nyakában. Így egy elégedetlen munkavállalóval lettek kevesebben, aki ettől csak elégedettebb lett (egyébként ügyfélvesztés miatt pakoltak ki pár embert, szóval ha nem én, akkor más járt volna így).

Ennél jobb helyzetből nem is tesztelhetném, milyen szabadúszónak lenni. Most majd kiderül, alkalmas vagyok-e az önállóságra, az önszervező munkakultúra elsajátítására (áú, ez milyen borzasztóan corporate-szagú duma volt, csak azért nem húzom ki, hogy látszódjon, a vállalat, még most sem enged teljesen, legalábbis a nyelvemet nem), a bevételcsinálásra, egyszóval az önfenntartásra. Ha nem, jöhet egy újabb ügynökség, egy újabb iroda, egy új esély tiszta (vagy maximum egy kicsit, legfeljebb a sarkainál piszkos), lappal.

Amikor mindenki a válladat lapogatja, pedig egyáltalán nem vagy szarul

Hogyan tovább?

Ja, és a további lépések ilyenkor! Nyilván iparágtól, szakmától, alkattól, sok mindentől függően változhat, milyen fórumokon lehet a legjobban beárazni magunkat a jövőre nézve. De az tuti, hogy kell egy normális, használható CV, érdemes rendbe tenni a Linkedin profilt, ha nincs karbantartva, és érdemes nézegetni mindenféle álláskeresős FB-csoportokat. Nekem kellett portfólió is, de az egy elég speciális szakmai követelmény.

Aztán ha lejárt a munkaviszony, irány a munkaügyi hivatal és a becsekkolás, ami bármilyen szégyenteli dolognak is tűnik, egyáltalán nem úgy jött le, hogy emiatt bárki stigmatizálna, ugyanolyan magától értetődő hivatali ügy, mint bejelenteni egy lakcímváltozást. És tapasztalataim szerint (legalábbis vidéken, ahol én voltam), nem is kerül feltétlenül több időbe. Ráadásul támogatást is adnak érte (már ha jogosult rá az ember), így végre nem csak te fizetsz az államnak, hanem ők is fizetnek neked (ha már nekünk, adófizetőknek ilyen gecisokba kerül)!

Így hát érzékeny búcsút vettem a munkahelyemtől, és most itt pötyörészek. 

Ha valamilyen ezoterikus következtetést mégis levonhatok a történtekből, az talán csak az a szerencsés együttállás, hogy a körülmények és az új felállás megerősítettek abban, amit egyébként is erősen sejtettem, vagyis hogy a blogot folytatni kell, továbbvinni, fejleszteni, még ha az eltelt téli szünet alatt az ügyben, hogy pontosan miként és merre, nem is sikerült megvilágosodnom.

Így már a késztetés mellett több időm is lesz arra, hogy írjak arról, milyen introvertáltként esni-kelni, de többnyire talpon maradni a világban.

Szóval remélem, amíg én ezt dokumentálom, mindannyian picivel közelebb kerülünk majd önmagunk megismeréséhez. Ha újévi fogadalmat nem is szeretnék tenni, ezt a célt szeretném kitűzni magam elé. Vagyis magunk elé, mert remélem ebben ti is a partnereim lesztek.