Szédítően zárkózott

Az introvertált legjobb barátja: az extrovertált?

2018. július 26. 10:45 - darvinisdead

Tapasztalatból mondom: az extrovertáltak jól kiegészítik az introvertáltakat.

Néhény éve pár haverral bemásztunk az egykor szebb napokat megélt Olimpia Hotelbe, a normafán álló elhagyatott kísértetszállóba. Azóta a hotel megszűnt létezni (legalábbis az Index erről cikkezett még tavaly, és állítólag idén március 4-én megkezdődött a bontás). A lényeg, hogy egyik este négyen vagy öten kimentünk a placcra, és mindenféle akciófilmes fortélyt bevetve megkerestük a szálló kerítésének leggyengébb pontját, majd bemásztunk a rohadó épület udvarára. Dacolva a veszélyekkel (pl. az egyik szobában pislákolt a villany, a telek távolabbi feléről kutyaugatást hallottunk) átsegítettük egymást a dróton, majd körbejártuk az épületet. A holtelbe végül nem másztunk be, de így is az egekbe szökő pulzussal lopakodva jártuk körül a mocskos, békalencsével benőtt medencét és a kiszolgálóépületeket, majd a garázs melletti résen át elhagytuk a tetthelyet. Iszonyú jó és izgalmas volt, bár utólag visszanézve semmilyen különösebb kockázatot nem vállaltunk az akcióval, de így is egy olyan élménnyel gazdagodtam, amibe a mai napig képes vagyok beleborzongani.

Hogy jön ide ez az egész?

Erre is egy extrovertált barátom bujtott fel.

A megboldogult Olimpia Hotel kísértetszállóként.

Valahogy rajta keresztül jött be az életembe ez az egész urbexes dolog, ami később ugyan kifulladt, de azért volt még pár csúcstámadásunk hasonló épületekkel, és azóta vagyok szerelmes az úgynevezett Thomassonokba is. Ezek olyan városi képződmények, amelyek elvesztették eredeti funkciójukat, és azóta céltalanul meredeznek az ég felé, állnak ki a földből vagy vezetnek a semmibe. Budapesten is van belőlük jó pár, de számomra Berlin (azon belül is szigorúan a keleti oldal!) a Thomassonok igazi otthona.

Általánosságban is igaz, hogy az életemben a legemlékezetesebb kalandok, hülyeségek, éjszakai fürdőzések és bulik közül jó néhányat extrovertált haveroknak, barátoknak és barátnőknek köszönhetek, egy csomószor ők rángattak bele olyan dolgokba, amikbe egyedül aligha vágtam volna bele. A jó értelemben vett spontaneitásukkal, impulzivitásukkal utólag visszagondolva egészen hajmeresztő helyzetekbe csöppentem, amik mesélnivaló élményekké szelidültek. Mintha beavatott lettem volna, az egyik jó barátommal olyan otthonosan tudtam magam érezni idegen társaságban is, mintha világéletemben extrovertáltként jártam-keltem volna a világban. Ilyankor az ő jelenléte tette meghitté a helyzetet, a jól bejáratott közös poénok, na meg a rongyosra hivatkozott kulturális referenciapontok engem is olyan magabiztossággal vérteztek fel, amivel egy rém idegen társaságban egyébként aligha mozognék.

Olyan volt nekem egy ilyen extrovertált barát/barátnő, mint egy útitárs, aki segít eligazodni egy kissé ijesztő, ismeretlen világban, egymást erősítve tudtunk keresztüllépkedni az éjszakán, közben remekül szórakoztunk. Ők voltak az én különbejáratú kísérőim, csak ezek a túrák általában nem a természetbe, hanem a város mélyére indultak. De ismerhetjük az ilyen útitársak irodalmi archetípusát is: Danténál Vergilius, de akár Goethénl Mephisto-ját is említhetném bizonyos fenntartásokkal. Túlzó előképek persze, de én sosem bántam, ha megkísértettek.

És az ilyen barátok részéről én alig tapasztaltam túlzott harsányságot, nagyképűséget vagy más hasonló, az extrovertáltaknak tulajdonított szterotípikus tulajdonságot. Persze jókora mázli és emberismeret is kellett, hogy kellően empatikus és érzékeny emberekkel hozzon össze az élet, akiknél nem jelentkeznek ezek a tünetek (melyekről tudjuk, hogy elsősorban nem az extro-intro beállítottságtól, hanem a szimpla seggfejségtől függnek). Másrészt ugyanezt a komplementer hatást a munkahelyeimen nem tapasztalatam; a racionalizált, így jellegénél fogva rideg és állandó versengéssel terhelt irodai közegben szinte esélytelen, hogy ilyen mértékű intimitás alakuljon ki két vagy több ember között (kivételek persze akadnak, de nem ez a jellemző).

 

Pedig nem csak az interneten lehet (extrovertált) barátokra lelni.

De mint kiderült, nem csak nálam volt ez így. Csak hogy még egy példát említsek a közvetlen környezetemből, a bátyám is inkább introvertált, bár nálam kevésbé retten meg a társas helyzetektől. Pontosabban ő már elég sokat dolgozott azon, hogy kevésbé legyenek számára megterhelőek a társas helyzetek. Jártasságot szerzett - talán ez a legpontosabb kifejezés. Régről viszont neki is vannak olyan barátai, akik hasonlóan kísérgették és segítették eligazodni egy-egy társas helyzetben, sőt, az egyikükkel rendszeresen keveredett őrült éjszakai kalandokba a Piaftól, a hajnalig nyitva tartó lakáskocsmákon át egészen a Berlini klubok soha veget nem érő vibrálásáig. Ott is működött ez a katalizációs folyamat, ami igazán széppé teszi az introvertáltalk-extrovertáltak közti dinamikát. Mi visszahúzzuk őket a földre, ők pedig gyakran segítenek picit elemelkedni a talajtól, épp csak annyira, hogy valami különleges, valami szokatlan szülessen belőle.

Összességében nagyon is reménykeltő ez a jelenség, ami ha nem is lebontja, de rést üt azon a vélekedésen, miszerint az introvertáltak és az extrovertáltak alkatilag képtelenek megérteni egymást és kooperálni. Azért sem mellékes körülmény ez, mert akár így van, akár nincs (és én hiszem, hogy nincs), kénytelenek vagyunk együtt élni, közös valóságon kell osztoznunk, előbb-utóbb meg kell tanulnunk egymás rigolyáit és amennyire lehet, elfogadni a különbözőségünket. Mint Sylvia Löhken (A csend ereje szerzője) is elmondta egy friss interjújában, kutatások szerint az emberek kb. 30-50%-a introvertált, vagyis a nagy többség még mindig inkább a skála extrovertált végéhez húz. Nekünk, introvertáltaknak is meg kell hát tanulnunk érvényesülni, önazonosnak maradni, és úgy együtt élni az extrovertáltakkal.

Szerencsére az együttélés és az emberi kapcsolatok minősége, legalábbis saját tapasztalataim szerint az intro-extro beállítottságnál univerzálisabb értékazonosságokon nyugszik. Találkozzunk bárkivel, bármilyen személyiségtípussal, a szűk keresztmetszet úgyis mindig az elfogadás, a tolerancia, az empátia és persze a szimpátia lesz. De nálam a múltbeli példák azt mutatják, a személyiség is számíthat, és akár az ellentéteken keresztül is segítheti a társas folyamatokat. Nyitottnak maradni - talán ez a kulcs, aztán a többit már úgyis mindenki érezni fogja.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://intro-vertigo.blog.hu/api/trackback/id/tr814076227

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása