Szédítően zárkózott

Egy introvertált kosaras naplója

2019. október 03. 11:39 - darvinisdead

Ezért lett belőlem kosaras, miután kapus voltam. És ezért írok, ezért blogolok.

A múltkor egy parkban ücsörögtem és közben gondolkodtam. Pontosabban merengtem, többek között azon, hogy miért olyan jól eső érzés számomra azt nézni, ahogy mások pattogtatnak a parkban található kosárpályán – illetve azon, hogy anno én miért szerettem annyira kifulladásig dobálgatni a szülővárosom bitumenborítású pályájának gyűrűjére.

És akkor hirtelen megértettem.

Azért is tudtam megérteni, mert szemlélődő típus vagyok. Az a fajta, aki nem a kimondás, a hangos kommentár, hanem a csöndes elemzés révén tud megérteni összefüggéseket. Aki megfigyel, elemez, összegez, majd csak ezután következtet. Nálam a következtetés ritkán előzi meg a mérlegelést.

Na de, hogy jön ide a sport?

Tulajdonképpen először nem is a kosárral kezdtem, hanem a focival. Gyerekkén imádtam a focit, önfeledten rugdostam a labdát a tesómmal, a legjobb barátommal, dekázgattunk, passzolgattunk, tengóztunk, kapura lőttünk, ki az útra, az autósok meg anyázva dudáltak, ha átpattogott előttük. A kerítés nem volt elég magas, bár ez talán nem is akkora baj.

Játékostárs viszont nem midig volt, és ahogy a tesóm nőtt, úgy érdekelte egyre kevésbé a foci, lettek új, idősebb barátai a saját korosztályából, én pedig felfedeztem az egyedüllét szépségeit, ami kreatív energiákat is képes felszabadítani. Még egy saját egyérintős játékot is kitaláltam, amihez csak egy focilabdára meg egy falra volt szükség – szerencsére mindkettő volt otthon! – és egész bajnokságokat játszottam le egyedül. Ez persze kicsit flúgosnak tűnhet, de én nagyon élveztem és tök jól lekötött.

És ahogy nőttem út derült ki, hogy szerencsés az alkatom, megfelelő a genetikám a sporthoz. Kiváló atléta voltam, szerettem megmérettetni és szerettem a győzelem mámorító érzését, ami az akkori tesitanárom szerint, a csoki mellett az egyetlen dolog, ami ennyi endorfint tud felszabadítani. Hittem neki, mivel akkoriban még nem voltam szerelmes.

A sportban elismerésre leltem, szerettek minket a tesitanárok, volt egyfajta bajtársiasság abban, hogy mennyit szopunk és melózunk az edzéseken, míg a többiek otthon játszanak számítógépes játékokkal és élvezik a gyerekek gondtalan életét. De az egész atlétikához hozzátartozott az érzés, hogy végső soron mégis csak magadra számíthatsz, a saját fizikai képességeidre és teljesítményedre vagy utalva – hiába indultok csapatban, ez egy egyéniteljesítmény-alapú sport, ahol az 1+1 az 2, és nem 2,5 vagy 3, mint fociban vagy kosárban. És hát ott volt mögötte „a hosszútávfutó magányossága”, az a kellemes kiüresedés, amit egy futóversenyen érez az ember, a magány szépsége.

A játékosság viszont teljesen hiányzott belőle, nekem meg arra is szükségem van, önfeledten élvezni nem lehetett, inkább csak kiélvezni a sikert, siker viszont nem mindig volt, és ha volt is, nagyon meg kellett szenvedni érte.

Kapóra jött, hogy jó labdaérzékem volt, jók a reflexeim, és mindezt a szerencsés testalkatommal és az atlétikai képességeimmel kombinálva történhetett, hogy végül kapus lettem – előbb a sulis csapatban majd a városi serdülőben és ifiben.

Szerettem a kapuban állni és védeni – ahogy erről már korábban is értekeztem – szerettem hátul állni és onnan, messziről – félig kívülről – szemlélni a játékot, és élveztem az izgalmat, amikor valaki egy az egyben rám hozta a labdát. Szerettem, ha büntetőt kellett védeni és bizonyíthattam – ott igazán elememben voltam, jó százalékkal védtem a büntetőket, mert úgy éreztem, nincs veszítenivalóm. Bírtam a felelősséget – és azt is, hogy a többiekhez képest kívülálló vagyok, közben mégis a csapat tagja, egy ilyen köztes kívül is, belül is állapotban, a számomra kellemes senkiföldjén találtam magam – az integritásom is megmaradt, de a közösség is ott volt körülöttem, csak kissé a perifériájára szorultam, de jó volt ez így nekem.

Aztán egy idő után bejött az életembe a kosárlabda, én meg menthetetlenül beleszerettem. Sohasem voltam benne kivételesen jó, de a mai napig a kedvenc csapatjátékom. Tulajdonképpen szükségszerű volt a váltás: hisz mennyivel jobb szórakozás egyedül dobálgatni egy nehéz célpontra, mint mondjuk dekázgatni? Persze focizni is lehet egyedül, mindig lehet újabb célokat, nehezítéseket kitalálni, de az mégsem ugyanaz. Ráadásul a játék során sokkal több ember között oszlik meg a labda – kevesebbet találkozol vele, jobban ki vagy szolgáltatva a csapattársaidnak, mint kosárban.

A kosárlabda eredendően egy individuálisabb sport, kevesebb, mint feleannyi csapattárssal a pályán, sokkal több egyéni akcióval és egyéni megoldással – talán pont ezért is feküdt nekem annyira, nem kellett annyira támaszkodni a többiekre és hát az egyedül vívott küzdelem – a hősiesség ethosza – mint az atlétikában, itt is mámorító tudott lenni.

Rá kellett tehát döbbennem, hogy hiába vagyok introvertált, én a csapatsportokat élvezem (no meg arra is, hogy az atlétika egy ponton túl profi elhivatottságot igényel, annak meg, hacsak nem vagy élsportoló, nem sok értelmét látom). Érdekesség, hogy mégse lettem soha igazán jó kosaras, 5-5 ellen nem találom a helyem a pályán, nem vagyok olyan jó, mint 3-3 ellen, de leginkább 1-1 ellen szeretek játszani, amikor nincs taktika, nincsenek figurák, csak két ember képessége és elszántsága feszül egymásnak – talán ez a sportszeretetem és kosárszenvedélyem végső ellentmondása. És ebben mutatkozik meg, hogy milyen ellentétes irányú vágyak munkálnak bennem introvertáltként.

Nem vagyok vegytiszta introvertált, ez látszik, hisz csapattársak jelenlétére, csapatjátékra vágyom. De mindeközben utálok idegenekkel játszani, nyilvános meccseken kevésbé vagyok fesztelen, és nem is szeretek vérre menő meccseket vívni, ahol valaki könnyen megsérülhet, ahol az ellenfél túl agresszív, de azért a versengést, ha van egy kis tétje is a dolognak, azt igen is, szeretem.

És valahogy ez a történet vezet el az íráshoz is, ami egy izolált, magányos tevékenység. Szemlélődés, elemzés és számvetés előzi meg. Ez az én világom, amire szükségem van, amiben elmerülhetek. Hát így lesz egy introvertált kosarasból az írás megszállottja. De nincsen ezzel semmi baj. Sőt.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

Szólj hozzá!

Még introvertáltnak se vagyok elég jó :(

2019. augusztus 22. 10:09 - darvinisdead

"A poszter egyáltalán nem introvertált, csak egy beilleszkedési zavarral küzdő, narcisztikus alkat"

"Dehát te nem is vagy introvertált!"
Ezt mondta az egyik ismerősöm, miután kiderült, hogy blogolok, ráadásul erről, ami állítólagosan nem vagyok. 

"Nincs azzal semmi gond, ha az ember introvertált..."
Ezt meg az egyik seggfej főnököm nyilatkoztatta ki, majd rögtön utána részletesen kifejtette, hogy miért baj mégis, hogy az vagyok, és mennyire rengeteg dologban kellene még fejlődnöm, emiatt a fogyatékosságom miatt.

Szóval így adta a tudtomra a közvetlen környezetem, hogy engem valamiféle fura kettősség jellemez, a jól ismert kategorizáció gellert kap rajtam, ugyanis - legalábbis egyesek szerint - introvertáltnak túl extroverttált, extrovertáltnak viszont túl introvertált vagyok.

Ezt mégis hogy lehet? Dr. Jekyll és Mr. Hyde effektus? Tudathasadás? Bipoláris vagyok? Vagy egyszerűen csak a barátaimmal másképp viselkedek, mint a kollégáimmal (akikkel jóval formálisabb a viszonyom)? Hát leginkább az utóbbi. És az introvertáltság egyéb fogalmi-pszichológiai sajátosságai is közrejátszanak.

Az introverzió-extroverzió ugyanis nem egy bináris érték, nem írható le egyesekkel és nullákkal, hanem, mint ahogy az Eufória című szuper HBO sorozatban az egyik szereplő a szexualitás kapcsán ugyanezt megfogalmazta: ez egy skála.

Vagyis lehet az ember többé vagy kevébé introvertálta, ahogy lehet hajlamos egyúttal az extroverált viselkedésre is. Ha pont középen van - amire szerintem kb. annyi az esély, mint arra, hogy egy érme pont az élére érkezzen - akkor pedig ambivertált, bár én ezt a fogalmat nem igazán kedvelem, mert túlságosan ködös. Vajon honnan lehet tuni, hogy valaki épp annyira extrovertált, mint amennyire introvertált? Abból, hogy pontosan ugyanannyi időt tölt társas szorongással, mint társas örömökkel? Ezért is használtam az érmés hasonlatot, mivel szerintem olyanból, aki pontosan a skála közepén helyezkedik el, nem sokan szaladgálnak.

abcdddd.jpg
Én kb. itt helyezkedek el, a legkevésbé sem tudományos, önbevallásos becslés alapján.

Ennyit a fogalmakról, de nézzük a visszajelzéseket - például azokat, amikkel itt a blogon találkozom:  

"Te nem introvertált vagy, hanem csicska" – innen 

"Már sokszor elhangzott itt, hogy nyilván a blogger nem intro, mert eleve nem írna blogot" – innen

"Én is jót szórakozom rajtad, mivel a poszter egyáltalán nem introvertált, csak egy beilleszkedési zavarral küzdő - emiatt jelen stádiumban magába zárkózott és az is lehetséges, hogy egyébként is narcisztikus személyiségről van szó" – innen
Persze kapok ennél cifrábbakat is, de a fenti gyöngyszemek kimondottan az intróságomra, vagyis hát, annak kétségbe vonására vonatkoznak. Ezen egyébként nem kell meglepődni, a trollkultusz mondenütt él és virul, ahol névtelenül lehet kommentelni, mindig lesz valaki, aki belédszáll, beleköt a mondanivalódba, jobban tudja, és ha elfogytak a tartalmi kritikák, alaki hibákra hivatkozva diszkreditálja a véleményedet (lásd: nyelvtannáculás).

Csakhogy ez sima trollkodásnál kicsit súlyosabb, mivel hosszú távon sokkal, de sokkal kártékonyabb lehet, ha az ember hite meginog önmagában. Egyébként ez a fajta személyiségszkepszis és mások nemi, etnikai vagy szexuális orientációs alapon történő vegzálása egy tőről fakad. Hiszen a mássággal, a normaszegéssel szembeni ellenszenv mindig sokkal erősebb, könnyebben tud átcsapni gyűlöletbe, és ilyenkor a beszédmódot a már említett online névtelenség még jobban radikalizálja.

Egy ilyen támadás, ha valaki azt szajkózza, különösebb ok vagy érv nélkül, hogy nem vagy introvertált, nem vagy introvertált - vagy azt, hogy nem vagy jó introvertált - miközben tisztában vagy az ellenkezőjével; mindez nem csak elbizonytalanítja az embert, főleg, ha alapból sem a legstabilabb személyiség, hanem teljesen kizökkentheti, vagy kiránthatja alóla a talajt. Akár az egész énképünket képes kikezdeni.

És saját magunkkal szemben is megengedőbbnek kell lennünk. Az identifikáció mégiscsak egy önmeghatározás. Vagyis, ha túlságosan merev forgalmak és keretrendszerek szerint akarom leírni saját magamat, abba nem fogok beleilleni - és emiatt akár az önazonosságom is megroppanhat. Épp ezért veszélyes ez, és ezért van szükség a rugalmasságra és a belátásra. 

Ne gondoljuk, hogy minden fekete-fehér, valaki csak ilyen vagy olyan lehet. Attól például, hogy két ember hasonló mértékben introvertált, még lehet, hogy az ég egy adta világon semmi másban nem hasonlítanak, csak abban a pár dologban, ami introvertálttá teszi őket, például abban, ahogy megélik a társas helyzeteket. 

Nem szabad hagynunk, hogy mások aláássák az önértékelésünket. Küzdeni kell ellene, már amennyire lehetséges - és mindenekelőtt azonosítani azt, ha valaki épp a személyiségünk, identitásunk lebontásán ügyködik - aztán lehet reagálni és a helyén kezelni a dolgot. Ellenállni, visszaszólni, semmibe venni, vagy akár megszakítani a kapcsolatot az illetőveL. Persze ez csak pár lehetőség, de elég sok minden függ az adott helyzettől (nem mindig tud az ember továbbsétálni).

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)
1 komment

Amikor az írás nem enged szóhoz jutni

2019. július 25. 08:20 - darvinisdead

Megnémulok, ki sem merem nyitni a számat, amikor mégis kinyitom, nem találom a megfelelő szavakat. És minderről az írás tehet! Hogy is van ez?

Az van, hogy lassan már egy hónapja nem írtam semmit – ide. Merthogy máshová nagyon is írok, gőzerővel gyártom a szövegeket, de a blogra már egyszerűen nem jutok el, vagy mire eljutok, elfogy a megosztani érdemes mondanivaló. Innen jutott eszembe a mostani poszt címe és témája, pedig igazából nem is erről akarok írni... → Tessék. Valami ilyesmi a gyakorlatban az, amikor az írás nem enged szóhoz jutni.

Egyszerűen túl sok a téma, és túl kevés az idő, miközben sajnos – vagy szerencsére? – az írás lenne a közlés legtökéletesebb módja az esetemben, erre viszont már nem adódik lehetőségem. Szeretek írni, épp írótáborból jövök, és hát önző és kényszerű módon a fikciós történeteim kötnek le azóta is, azokon jár az eszem, és még önreflektálni sincs időm (kivéve most), miközben tudom, hogy jó volna szusszanni, és közben tovább csinálni, amit ezzel a bloggal vagy két éve elkezdtem. Persze épp ezért született meg ez a bejegyzés, mert folytatni akarom.

 

Ahogy korábban már hosszasan értekeztem róla, néha az írás minden mást elnyom bennem, egyszerűen képtelen vagyok nem írni, a szavak felbuzognak bennem, kiárad a gondolatfolyam, én pedig kénytelen vagyok becsatornázni és szöveggé alakítani azt. Még akkor is ha formátlan, a szerkesztés, a megformálás később is ráér. Ilyenkor a közlés a lényeg. Akár közönség nélkül is, akár csak önmagamnak. A ráébredés, ráeszmélés egy belső monológon keresztül - mindez sokkal lényegesebb ilyenkor.

Máskor viszont megmukkanni se bírok. De mi lehet ennek az oka? Milyen ellentmondás feszül e között a két, rám nagyon is jellemző létállapot között? Ez az ellentmondás én vagyok, jobban mondva ez is, a lényegemhez tartozik, a személyiségem elidegeníthetetlen része, akár tetszik, akár nem, egy adottság.

Tehát az írás átvitt értelemben akkor nem enged szóhoz jutni, amikor a kedvtelésből való írás miatt nem jut elég időm pl. a munkámra, vagy a rendszeresség miatt néha kötelességként rám háruló blogolásra (amire én írásgyakorlatként is tekintek). Ez történt mostanában, ezért nem volt időm új bejegyzésekre.

Máskor viszont a címben használt fordulat elsődleges jelentése is érvényes: egyszerűen írásban öltenek testet a gondolataim, és ez nem enged szóhoz jutni. Az írott gondolatokat annyival kifejezőbbnek érzem, hogy egyszerűen nem jutok szóhoz, túl nagy a távolság a kettő között, engem pedig zavar és megnémít ez a vélt vagy valós hiány. Ahogy testet ölt a hang, elvész a ritmus, amit a mondataimnak írásban tudok adni, a struktúra meggyengül, összeomlik, a hangom elszürkül, és amit mondok, érdektelenné válik. A levegőben lógó mondatok nem kapcsolódnak többé, én pedig nem kapcsolok időben, folytatom vagy abbahagyom, de már késő.

A cím metaforikusan az introvertáltakra is igaz, legalábbis rám, introvertáltként biztosan - és itt próbálom ezt az egészet összekötni a blog központi témájával. Vagyis hogy tapasztalataim szerint a legtöbb introvertált otthonosabban mozog a közvetettebb közlésformák (lásd: írott nyelv), mint például a beszélt nyelv világában. Nem is feltétlenül a szégyenlősség vagy a távolság, hanem inkább a jelenlét miatt. A kommunikáció ugyanis nem csak egymás mellé pakolt szavakból áll, hanem erőteljes jelenlétből is, akkor ragadod meg mások figyelmét, ha a szavak mellett, a hangerő, a beszédtempó, a hangsúly, a testbeszéd és a karizma mind egyszerre a helyén van. Ha valami borul, minden borul, és a legtöbb introvertáltnak ez nehezére esik, nem megy, fárasztja, nem érdekli.

Ezzel szemben írásban csak az írás van, ez a szimbolikus jelrendszer. A nyelv lecsupaszítva. Amit még mindig lehet gazdagon, szegényesen, egyedi vagy középszerű, bonyolult vagy közérthető módon használni. És persze mint közlésforma nem nyilvános, így nincs közvetlen visszacsatolás, nem látjuk a többiek arcát mikor írásban elmesélünk valamit, és ami még fontosabb: nincs rajtunk a nyomás, hogy amit mondjuk, az mindenképp lekösse a másikat. Kisebb a tét, és kevésbé tapintható. Hasonló okból kifolyólag fogja az egyszeri ovis kisfiú vagy kislány szerelmeslevélben elmondani, hogy mit érez, mert az sokkal könnyebb számára. Persze halkszavúnak vagy szégyenlősnek és introvertáltnak lenni nem ugyanaz. Itt a nyilvános szerepléstől való félelemnél többről van szó.

Írásban nem vagyunk mások direkt visszajelzéseinek kiszolgáltatva - és ezekre a közvetlen reakciókra nem is kell odafigyelnünk, ami egy introvertált számára különösen megterhelő tud lenni. Nem azért mert buta, hanem mert befelé figyel. Az energiái belülről, saját maga felől indulnak, és mutatnak kifelé. Jó néhányan így működünk.

Nem tudom, ez az okfejtés mennyire volt érthető eddig – és itt jön be a cím jelentésének harmadik szintje, amikor annyira szeretnél elmondani valamit, és annyi minden tolul egyszerre a fejedbe, hogy nem tudod megfelelően átadni, nehéz strukturálni a sok kis apró gondolattöredéket, nem is bírod kivárni, hogy formát öltsenek, inkább csak szeretnéd közölni, kiadni magadból, leírni azonnal, mielőtt elillan az ihlet – na, ilyenkor megint csak az írás és tettestársa, a túl sok mondanivaló az, ami nem enged szóhoz jutni. Egy töprengésre hajlamos introvertált ráadásul ebbe is gyakran belefut, én legalábbis küzdök ezzel, néha már-már birkózom is vele, mint azt ti is láthatjátok...

Szóval nagyjában így vagyok én ezzel a NEM szóhoz jutás dologgal. ¯\_(ツ)_/¯ 

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Szólj hozzá!

Örök kívülállóként a közösségi élményeknek élni

2019. június 27. 17:45 - darvinisdead

Attól, hogy vágyjuk az egyedüllétet, még szükségünk van közösségre.

Nem vagyok benne biztos, mi lehetett az életem első meghatározó közösségi élménye - mint ahogy abban se vagyok teljesen biztos, mik lehettek az életem első meghatározó élményei úgy általában. Azt hiszem, olyan 4 éves koromból vannak az első maradandó emlékképeim. Szaladgálás az udvaron, a nagyapám halvány emléke, a kép, ahogy a nagymamám mesél nekem, meggyszedés a családdal, játék az oviban (ez késői ovit jelent, nem jártam kicsoportba, a középsővel kezdtem), játék a tesómmal talán.

De nem csak ezek vannak.

Életem első meghatározó élményei között van az is, hogy egyedül játszom. Hogy homokozom, hogy a féltve őrzött G. I. Joe-val játszom, amit anyukám a piacon vett, aztán kb. 10 perc alatt el is rontom a gyenge műanyagkatonát, utána pedig vígasztalhatatlanul szomorú vagyok miatta.

De az igazság az, hogy hiába az emlékezetes magán- és magányélmények, mégsem ezek voltak a legmeghatározóbbak. Hanem azok, amikor a szomszéd kislánnyal játszottam - mert a bátyámmal ellentétben köztünk sokkal kisebb volt a korkülönbség - hogy fogócskázom az ovis pajtásokkal, hogy rúgjuk a bőrt, elesünk, hasad a bőr, nem csak a labdán, a térdünkön is, homokozás, salakfoci, csigagyűjtés, mászkálás a kanálisparton.
Kiskoromban határozottan szociális gyerek voltam, ahogy később is, csak épp később a szociális lényegemhez hozzátartozott egy annak látszólag ellentmondó vonás is: kissé társtalannak éreztem magamat. 

Nem tudom megfogalmazni, miért, de nem mindig tudtam vagy akartam kapcsolódni másokhoz. Lehet hogy volt emögött valamifajta gőg, különcség vagy fennsőbbségérzet (esetleg vágy), de az is lehet, hogy az igazságérzetem nem nyugodott, és kicsit már akkor is úgy működtem mint ma, hogy nem tudtam érdekből és merő praktikumból barátkozni valakivel, nem lettem volna képes jópofizni csak azért, mert abból előnyöm származhat, még akkor sem, ha az előny jelentős volt, ha az adott ismertség a közösséghez való tartozás egyik előfeltetele volt. 

Ezzel a melankóliával már inkább csak az általános iskola felsőben, 10 éves korom után szembesültem, aztán jött a gimi, - és a dolgok hihetetlenül szerencsés együttállása nyomán jött vele egy olyan meghatározó, mély és testvéries közösség, ami máig meghatározó számomra - hogy utána az egyetem kötetlensége kiürítse az igazán jelentős szociális kapcsolataimat. De ez már egy másik sztori. A lényeg, hogy a korai emlékeim a családomhoz, egy-egy különlegesen jó barátomhoz vagy épp a testvéremhez, az azt követőek pedig az osztálytársaimhoz és barátaimhoz, a legutóbbiak pedig a barátnőmhöz kötődnek leginkább. Vagyis...

...hiába, ha mérleget vonok, az életem legszebb emlékei szinte mind társas kapcsolatokhoz és közösségi élményekhez kötődnek.
Hogy párat említsek: a gimnáziumi lét tokkal-vonóval, osztálykirándulások, utazások, városok felfedezése mindig valakivel együtt, fesztiválok, koncertek, kirándulások, otthonülések, nagy beszélgetések - mozizások, meccsnézés sokadmagammal. A csapatsportok, sportnapok, szerelmek, randik, első, második és sokadik találkozások - ezek mind-mind ide tartoznak.

Ettől függetlenül rengeteg csodás élmény és maradandó pillanat a magány állapotában ért - mint egyedül utazni egy ismeretlen vidéken; egyedül állni a gólvonalon, szemtől-szemben a csatárral, megérezni hová jön a labda, és kivédeni a büntetőt; magányosan futni kilómétereket, végül megnyerni a versenyt; az éjszaka békéjében befejezni egy saját írást, blogposztot, egy jelentős és személyes alkotás végére pontot tenni, majd érezni az elégedettséget - egy olyan teljességet, amit csak a belső mércének való megfelelés adhat... 
De akkor is, ez utóbbiak, legalábbis úgy érzem, nem vehetik fel a versenyt azokkal, amiket másokkal is képes voltam megosztani. Mert a magány mögött mindig ott egy pici űr, amire néha szükségünk van, de időről-időre be kell tölteni ezt az űrt valamivel, különben a hiány, az elmagányosodás és a társtalanság krónikussá válik.

Persze ez egy organikus kettősség, az egyik nem működik a másik nélkül (nálam legalábbis) - szociális stimuláció után szociostopra, békére, feltöltődésre van szükségem. Ennek ellenére, legyen bármekkora közhely is, az ember társas lény, genetikailag arra vagyunk kódolva, hogy ne teljes elszigeteltségben éljünk, nem tesz jót sem az egészségünknek, sem a közérzetünknek, de a társadalmi lehetőségeinket is alaposan beszűkíti.

Valamilyen szinten még ezt olvasni is közösségi élmény: közösségi szintről indul a diskurzus, valamiképp közös élményeken keresztül próbálok megragadni egy-egy jelenséget, amivel vélhetően sokan szembesülünk nap mint nap, és a közös tapasztalat teszi könnyebbé ezeknek a megemésztését és megértését. Csoportidentitást adunk-veszünk nap mint nap, nem kell ehhez fizikailag is jelen lenni - elég ha a szöveg, az olvasás, az arra adott reakció alakít ki egyfajta szimbolikus közösséget, már ennek is van (lehet) értelme. Ezért is vagyok én egy olyan fura introvertált, aki mélységesen pártolja a közösséget. Azt mondom, nem érdemes lemondanunk róla.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.
Szólj hozzá!

És ha mogorva tahók vagyunk, akkor mi van?

2019. június 13. 08:30 - darvinisdead

Hányszor megtörtént már velem, hogy egy társaságban nem mondtam ki, amit gondolok, hogy csendben feszengtem, és ahelyett, hogy megpróbáltam volna alkalmazkodni, inkább feladtam és leléptem? Vagy hogy el se mentem ilyen alkalmakra, lemondtam a bulit, mert aznap (azon a héten, hónapban?) nem éreztem magam eléggé szociálisnak, aztán meg mardosott a kétely, hogy vajon jól tettem-e. Ilyenkor azt éreztem, hogy gyenge voltam, nem próbálkoztam eléggé, elbújtam, megfutamodtam. Egy szóval kudarcélményként éltem meg, és hiába jöttem rá később, hogy nálam ez a viselkedés nagyon is normális, a rossz érzés így sem múlt el teljesen, legfeljebb csökkent az intenzitása.

Szerencsére az élet (vagy az internet) azonban igazságot szolgáltat, hisz cserébe számos dimenzióban én - vagyis inkább mi, introvertáltak vagyunk a legkirályabbak! Elég csak egy keresést lefuttatni, hogy kiderüljön, az intrók köztudomásúan jobb főnökök és beosztottak is, mint kevésbé szerencsés fajtársaik, továbbá hűségesebbek, érzékenyebbek, jobban meghallgatják a másikat, kreatívabbak (de még networkingben is jobbak!), és még ki tudja hány ezer további dimenzióban szárnyalják túl a középszert.

Vagy mindez csupán ábránd, szemfényvesztés? Menekülés a győzelembe a kamucikkek és tudománytalan felmérések árnyékában? - teszem fel a provokatív feladványt, kiszámítható megoldással.

Fogadd el!

Szóval itt vagyunk mi, és nyugtatjuk magunkat mindenféle személyiségtesztekkel, -tipológiákkal meg myers-briggs skálákkal, de az igazság emögött az, hogy félünk a megbélyegzéstől, félünk attól, hogy a többség szerint magunknak való, morózus suttyók vagyunk, és hiába tudjuk, hogy nem így van, kellenek ezek az önigazolások, hogy aszondja, kihozta a teszt, hogy mennyire jó partner vagyok, három normális férjen/feleségen túlteszek, annyira túlbuzog bennem az empátia meg az EQ, csak épp nem tudom kimutatni, meg amúgy is menjél ki a szobából...

Egy introvertált nem vágyik társaságra. Nem egyáltalán, hanem annyira. Itt a titok nyitja, és az egyedüllét-szükséglet mögött nem merő rosszindulat lappang - ezen is tök jó lenne már túllépni, ugyanúgy, mint a fenti önfelmentős kis körökön, ami pozitív irányba ferdít (már ha egy ilyen képzavarnak van bármi értelme), azt mutatja, hogy mi vagyunk a jobbak, pedig hát dehogy vagyunk mi jobbak, nincs olyan objektív kategória, hogy , különösen olyan, amibe mi épp az emberundorunk okán passzolunk tökéletesen, nem úgy mint azok a népszerűséghajhász extrovertáltak, akiknek már a szeme se áll jól.

Mindenki megváltásra vágyik, miközben az őszinteséggel meg az önelfogádással sehogy se állunk. Igen, a társadalom nem épp a legfogadóbb az introvertáltakkal, de attól még jó lenne, ha az introvertáltak közössége nem azt a képet és ideológiát erősítené saját magában, hogy itt nekünk meg kell magyarázni magunknak, hogy miért is nem vagyunk mi szar emberek.


abcib.jpgMilyen partner vagy? Hát még szép, hogy kurvajó!

Egy buborékban élünk, és mióta mindenféle Facebook-csoportok is vannak, ez csak még szélsőségesebb és látványosabb - az introvertált csoportokban, mindenki puffog a többségen, az extrovertáltakon, a világon, közben feszeng, megerősítést kér, de önmérsékletet, önkritikát vagy épp forráskritikát nem tanúsít, illetve gyakorol. 

Ez az állandó igazodási kényszer a soha fel nem szabadulás nyomasztó érzését plántálja belénk. Emiatt magyarázkodunk folyton és gyártunk listákat meg mémeket, amik elviccelik ezt az egész problémát, hogy tudniillik mégiscsak az az alapállás a világban, hogy mi nem tudunk viselkedni

Épp ezért gondolom, hogy a büszkeségtől dagadó mellel megosztott listák helyett mégiscsak jobb lenne a kapcsolatot keresni (és nem feltétlenül a különbségeket) egymással meg a világgal. Hasznosabb volna és több tanulságot hordozna, mint az öntömjénező túláltalánosítások. Az önismeret fontos, de az önhittség eddig nem túl gyakran vitte előrébb a világot. Szóval ne a mémekben higgyünk (de azért használni ér őket!), hanem magunkban és közösség erejében, meg a valódi, értelmes és tartalmas beszélgetésekben és a vitaindítókban. Mert én se a frankót szeretném mindenki más ellenében kinyilatkoztatni, inkább csak egy véleménynek adok hangot, amivel lehet egyetérteni, de anyázva el is lehet küldeni érte a fenébe. Én akkor is vállalom, de az igazság felé vezető széles, végeláthatatlan mezőt semmiképp se szeretném egyetlen szűk kis átjáróvá szűkíteni - nem úgy mint a fenti igazságcikkek többsége. Én inkább a termékeny kételyben hiszek, és azt mondom: az igazságot mindenki találja meg magának.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

20 komment

Ezért hagyom, hogy anyázz, és ne hidd el, hogy introvertált vagyok

2019. május 09. 08:00 - darvinisdead

Hiszek a virtuális öntisztulásban, és abban is, hogy bárkinek joga van hülyeséget gondolni és mondani rólam.

Egy csomószor megkaptam már kommentben, hogy egy figyeleméhes kamuintrovertált vagyok, írom itt ezt a blogot, és reflektálatlanul belekiabálom a kínjaimat az éterbe, csak azért, hogy végre figyeljenek rám. Egy introvertált nem is ilyen, és különben is hülye vagyok, fogjam már be.

- üzenik nekem kedvesen

Az ember szeret hatást gyakorolni, ez szinte evolúciós ösztön. A vezetés még ma is a siker, vagyis a társadalmi felemelkedés záloga, ráadásul az ember kíváncsi természet, kíváncsi másokra és saját magára, hogy mit képes elérni, hol vannak a határai. Ha még mélyebbre ásunk, a vezetés, az irányítás régen a túlélést jelentette, a gyenge elhullott, az erős életben maradt, és utódot nemzett. Ezért érkezik pavlovi reflexként az a kellemetlen, gyomorgörcsszerű érzés, ha az embert gyengének tartják vagy ignorálják. Mert nem erre vagyunk programozva, ha megtörténik bekapcsol a vészcsengő. 

Ha egy introvertált alkatilag képtelen rá, hogy hatást akarjon gyakorolni, akkor miért kapom meg a posztjaim alatt ismeretlen introvertáltakról, hogy én nem is lehetek igazi introvertált? Hisz ezzel ők is hatást akarnak gyakorolni rám és a követőimre - a környezetükre. De ha introvertáltak, miért nem tartják meg maguknak a véleményüket? Ennyire figyeleméhesek? Akkor viszont a saját logikájuk szerint nem is lehetnek introvertáltak.

Valahogy így siklik félre ez az érvelés, és persze ott, hogy ha az alaptézis igaz lenne, nem lenne annyi introvertált tanár, színész, tréner és vállalatvezető sem. Pedig azért akad néhány – Bill Gates, Steven Spielberg, JK Rowling vagy épp Obama. És én se a reklámszakmában dolgoznék. De ott dolgozom, és még blogot is írok, mert szeretnék hatással lenni másokra, mivel hiszek benne, hogy értékes dolgok és hasznos gondolatok pattannak ki a fejemből. 

A fenti elvet hirdetők gyakorlatilag azt mondják, hogy ha introvertált vagy, kussolj. "Minden introvertált kussoljon!" Persze ezt introvertáltként ők maguk kiabálják bele az éterbe, fittyet hányva erre az ordas nagy önellentmondásra.

Szóval, attól, hogy intró vagy, ne maradj csendben. Részben ebből is fakad, hogy nem hiszek a kommentelők kitiltásában, inkább a virtuális öntisztulás híve vagyok, az értelmes hangok egy értelmes fórumon előbb-utóbb többségben lesznek. Ha mégsem lesznek, akkor sajnos nem sikerült eléggé értelmes fórumot létrehoznom. My bad.

Szólj hozzá!

5 nap tök egyedül vagy 4 napos családi utazás, esküvővel súlyosbítva?

2019. április 18. 12:50 - darvinisdead

Mondd, te mit választanál?

Az utóbbi hetekben volt szerencsém mindkét címben említett helyzetet kipróbálni, és elég érdekes tapasztalatokat szereztem. Ugyebár introvertáltként ez a dilemma elég egyértelműnek tűnik, egyedül lenni fasza, a többi ember jelenléte idegesítő, mindenféle családi törésvonalakkal súlyosbítva különösen megterhelő egy ilyen program, miért is lenne valaki annyira bolond, hogy ezt választja az otthonülés helyett? – kivéve akkor, ha az ember szociális introvertált. Igen, ezt az új, kifacsart kifejezést használom saját magamra, mert ez a helyzet: állandóan társaságban lenni (főleg sokáig és kevésbé otthonos társas helyzetekben) megterhelő számomra, de nagy szükségem van a számomra kedves emberek jelenlétére. Erre a fenti emberkísérlet is rámutatott.

De nézzük a konkrét tapasztalatokat!

Családi utazás. Szerinted ilyen? Vaaagy...

Először is, az 5 napos egyedüllét úgy jött össze, hogy a barátnőm elutazott síelni a barátaival, senki nem vitte magával a csaját, csávóját, kutyáját, macskáját, így én is kapva kaptam az alkalmon, hogy otthon maradjak. Gondoltam, majd feloldódok otthon a legális magány idillijében. Annyit tudni kell, hogy már évek óta együtt élünk, és szerintem kb. 2 éve volt utoljára, hogy ennyi időt külön töltöttünk, de azért 2-3 napok előfordulnak.

A várakozásaimhoz képest a valóság teljes erővel pofán csapott. Merthogy miután vagy 2 napot rászántam régen látott barátokkal való találkozásra, a többi napon (és főleg estén) otthon ültem egyedül, és szinte képtelen voltam bármit is kezdeni magammal. Sorozatokat pörgettem, telefonálgattam és bámultam a plafont, teljesen lebénított a magány.

Ehhez képest mi történt a családi utazáson? Valamiért a szokottnál sokkal jobban viseltem a többiek állandó jelenlétét. Kiegyensúlyozottabb voltam, mint az otthon, egyedül töltött napokban. Pedig a család itt nem az én szüleimet és testvéremet, hanem a barátnőm családját takarta, vagyis nem volt meg az az otthonosság, bensőséges ismerősség, mint amikor pl. hazautazom vidékre. De vélhetően annak okán, hogy ebben a pár napban sikerült közelebb kerülnöm hozzájuk, még a privátszféra hiányát is jobban viseltem. Persze a vége felé örültem, hogy hazaértük, de sokkal kevésbé éreztem megterhelőnek, mint a korábbi családozásokat. Vagyis kiderült: ebben is lehet ám fejlődni, ha esélyt adunk neki – és saját magunknak.

...inkább ilyen?

Szóval a legfőbb következtetés számomra az volt, hogy az egyedüllétre nekem csak annyira van szükségem, mint másnak arra, hogy időnként kiszellőztesse a fejét. Nem létszükséglet, de a közérzetem és a lelki békém szempontjából kulcsfontosságú. Vagyis nem az van, hogy naphosszat egyedül akarok ücsörögni egy zárható szobában, de néha jól esik visszavonuni egy saját, privát - vagyis nem nyilvános - térbe. 

Ez alapján sokkal kényesebb az a társas egyensúly, amiben jól érzem magam, mint azt korábban hittem. Se tök egyedül, se túl sok ember között nincs meg a tökéletes komfortérzetem, mindkettőt el tudom ugyan viselni, csak épp nem akarom.

Persze a családi utazáson megvoltak a szokásos kellemetlen tapasztalatok is, a feszengés, a felesleges körök, a fárasztó kötelességérzet, hogy részt kell venni mindenben, de ezeket meg kell próbálni elengedni, különben jön a rágörcsölés és a frusztráció. Inkább úgy voltam vele, ha befáradtam, szépen elvonultam a szobámba.

Visszatérve tehát az eredeti kérdésre, hogy én melyik szitut választanám: hát, az arany középutat. Ami nagyjából az otthonlét a barátnőmmel, időnként egy-egy találkozó a barátaimmal, és családozás kisebb dózisokban, max fél- vagy inkább egynapos együttlét egyhuzamban. Valami ilyesmi. Aztán azt a néhány túlcsorduló családi eseményt meg kibírom valahogy. Tuti recept persze nincs, ezzel mindenkinek saját magának kell tisztába kerülnie a társas korlátaival és szükségleteivel. Ezért is hasznos mindkét címbeli helyzetet kipróbálni, ha van rá lehetőség, nekem ezáltal sikerül valamivel jobban megismernem magamat.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

Szólj hozzá!

Introvertált vagy? Akkor ezt gondolja rólad a világ

2019. március 07. 10:17 - darvinisdead

Régen imádtam egyedül játszani és játékokat kitalálni. A játékaimból egész világokat, moziuniverzumokat építettem fel, jóval azelőtt, hogy a szuperhősfilmek farvizén a Marvel, a DC és a Disney közös univerzumba hozták volna a szuperhősöket és fantasztikus karaktereket; nálam a Tini Nindzsa teknőcök már akkor megfértek a Toy Story meg a GI Joe mellett. Jean-Claude Van Damme mozifilmeket játszottam újra, csatákat vívtam, focimeccseket, autóversenyeket játszottam le tök egyedül – és rettenetesen élveztem. Aztán később rájöttem, hogy a közösségi móka egészen más minőséget jelent, de attól még a mai napig fontos számomra az egyedüllét. 

A szüleim persze forszírozták, hogy menjek ki, és játsszak másokkal, mint ahogy a szülők ezt általában forszírozni szokták. És itt kezdődtek a furcsaságok, egész pontosan az a fura szégyenérzet, ami sokszor csak évekkel, évtizedekkel később tudatosul az emberben, ha egyáltalán. Rám is hatással volt, csak épp felnőttként jöttem rá:

Menj ki szépen játszani a többiekkel, mint egy RENDES gyerek!

– mondja az egyszeri szülő, aki anno ugyancsak a szüleitől tanulta ezt, ők meg a nagyszülők példáját vették át. Így öröklődik generációról generációra a konvenció, aminek a levét mi, introvertáltak isszuk meg. 

A percepció persze változik, vagy legalábbis árnyalódik, két generációval ezelőtt a nagyszüleim talán még az introvertált szó jelentését sem ismerték. Ma már ehhez képest köztudott, hogy vannak zárkózottabb gyerekek, sőt, léteznek speciális nevelési igényű kicsik, akiknek különleges elbánásra van szükségük, a lényeg, hogy a szülői és vele együtt a társadalmi felfogás sokat árnyalódott, pl. elfogadottabbá vált, hogy egy gyereket nem kell rugdosni azért, hogy közösségbe járjon, ha mondjuk nem akar. Szóval vannak biztató jelek. 

Ha már szülők: az introvertáltakkal kapcsolatos többségi hozzáállásra látni egy szemléletes példát a Tully (magyarosan: Pszichoanyu) című filmben. A történetben a Charlize Theron által játszott anyuka kisfiával kapcsolatban hangzik el az álpolkorrekt iskolaigazgatótól a peculiar (magyarul: különös, furcsa, speciális) jelző. Mondjuk a filmben a gyerek tényleg viselkedészavaros (düh és érzelemkitörésekkel), de vajon mi nem épp ilyen hozzáállással szembesülünk a hétköznapokban? Mintha beilleszkedési zavarosak lennénk, miközben a társadalom nyitottságának hiánya predesztinál minket arra, hogy hibásnak érezzük magunkat.

Ez a rossz értelemben vett kitűnés, a normától való eltérés a mi keresztünk, amire úton-útfélen emlékeztetnek bennünket. Van persze ellenpélda is, egyfajta pozitív diszkrimináció – vagy inkább önfényezés?

Merthogy a Google szerint például leginkább királyak vagyunk (awsome) meg okosabbak (smarter), ami persze hízelgő, de utána sorban jönnek az olyan jelzők, mint a bunkó, az unalmas vagy épp az önző, szóval így szoktak ránk keresni, vagy legalábbis ilyen jelzős szerkezetekkel szoktak minket a leggyakrabban azonosítani online. introverts_are2.jpgA Google szerint...

De ha az internet másik szegletét nézzük, a nem mindig kíméletes UrbanDictionary.com definíciós oldalon is egész tisztességes meghatározásokat találni az introvertáltakról, semmi kirekesztő, megbélyegző, sőt, csupa empatikus leírással találkozni, talán még érzékenyítő haszna is van, pont a felületes sztereotípiákat igyekszik lebontani a legtöbb definíció.

Ha pedig tovább keresgélünk az interneten, hamar kiderül, hogy vannak különféle altípusai az introvertáltaknak (hol 4-féle, hol többféle), vannak kimondottan az introvertáltaknak való munkák, cikkek melyek listázzák az ilyen melókat, listák amelyek listázzák a melókat bemutató cikkeket és így tovább, de az is kiderül rólunk, hogy jó, sőt, másoknál jobb vezetők vagyunk.

Szóval az internetes tartalmak egyre nagyobb százaléka kezdi árnyaltabban láttatni az introvertáltakat, de a hétköznapi érintkezések szintjén azért még mindig messze nem járt csúcsra az elfogadás. Egy introvertált gyerek számára kihívást jelent érvényesülni az osztályközösségben, később a főiskolai/egyetemi csoportban, majd a munkahelyen, a nyugdíjasklubban, gyakorlatilag bárhol emberek között. Introvertáltnak lenni sokak számára még mindig egy nehezen elfogadható furcsa, freak dolog, pedig tök jó lenne már túllépni ezen.

Ja és időnként érezhetően magunkat is rosszul ítéljük meg: vagy nincs önbizalmunk és magyarázkodunk – hogy miért nem beszélünk annyit, hogy nem is vagyunk bunkók, hogy milyen egyéb előnyeink vannak (a sok hátrány mellett) például egy munkahelyen (lásd fentebb: jobb vezetők vagyunk).

A másik eset, hogy átesünk a ló túloldalára, és azt bizonygatjuk, hogy mindenkinél jobbak vagyunk – különösen az extrovertáltaknál (éééss máris visszajutottunk a Google ajánlásaihoz)! Ez viszont tökre kontraproduktív, pont olyan kirekesztés, mint aminek a lebontása mindannyiunk érdeke. Persze lehet egy önvédelmi stratégia, hogy mindenkit lenézünk a picsába magunk körül, válaszul arra, hogy a szociális érvényesülésben jókora hátránnyal indulunk, de érdemes tisztában lenni vele, hogy ilyen attitűddel introvertáltként is konzerváljuk a kirekesztést, a megbélyegzést és a megosztottságot. 

A lényeg talán annyi, hogy bármelyik gyerek lehet RENDES – erre minden gyereknek másképp van igénye. És ez igaz ránk, felnőttekre is. Ezért aztán tényleg nem érdemes ferde szemmel nézni ránk – én nekünk se egymásra.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

23 komment

Egy önjelölt írásfüggő vallomása

2019. február 22. 16:00 - darvinisdead

Ezért írok én - ezért zuhanok neki a szövegeknek újra és újra, bámulom a borzasztó, üres lapot, és küzdök vele az őrület határán egyensúlyozva, vagy épp teljes eufóriában. Ez az írás.

Valamit be kell vallanom: egyáltalán nem vagyok grafomán.

Nincs íráskényszerem, mégis több tízezer karakternyit körmölök hetente. Még csak nem is írok gyorsan (közel nem megy gépírói tempóban, ha ugyan létezik még olyan), de legalább pontosan se, félórákat-órákat tudok a szerkesztéssel elpepecselni, mégis nekiülök minden áldott héten, szinte minden nap, kivétel nélkül.

Akkor mi a titok? Az, hogy a végeredmény kárpótol. Sokszorosan. Az alkotás élménye, a teljesség felé vezető út, ahogyan egy szöveg elnyeri a végső formáját - számomra ez egy kivételes, lebilincselő élmény. Ahogy az egymás mögé dobált szavak, mondattöredékek értelmet nyernek az páratlan, erre csak a szavak képesek: létrehozni valamit a semmiből, ilyet a kémia nem tud. A tiszta teremtés - ez a nyelv sajátja, egy varázslat, ami írásban még látványosabb, mert ugye a szó elszáll, egy blogposzt viszont... hát ugye az is. Épp ezért van a szövegeknek egyfajta hierarchiája. A legkevesebbet a mondott szó éri, aztán a nyilvánosan mondott szó, aztán az online leírt szó, végül a kinyomtatott szó. Egy Facebook- vagy blogposzt megírásához nem kell engedély, nem kell különösebb fáradozás, hogy megjelenhessenek a mondataid. Ellenében egy folyóiratban való megjelenésért, ne adj isten, egy könyv megírásáért és kiadásáért már nagyokat kell fáradozni, akkorákat, hogy az a legtöbb ember képességeit meghaladja, vagy szimplán nem éri meg nekik, csak néhány szent bolond feccöl ebbe ennyit. Egyszer én is ilyen szent bolond szeretnék lenni, persze ez nem szeretés kérdése, bizonyos szempontból már most bolond vagyok, persze szentnek semmiképp se mondanám magamat, ilyesmit én nem ambícionálok, elég, ha olvasnak.

Mi, akik ezzel az időrabló, fáradtságos tevékenységgel töltjük a napjainkat (legalábbis azt kell gondolnom, hogy ezzel nem vagyok egyedül) nem kisebb célért csináljuk, mint hogy az örökkévalóságból elcsíphessünk egy darabkát. Nem hírnevet akarunk, hanem valami maradandót létrehozni, ezért ez a nagy hajcihő. És ha nem jön össze, akkor is alkottunk valamit, amit az emberek olvastak, és lehet - csak lehet - hogy néhányuknak még tetszett is az a valami. A szerkesztőnek biztosan, ha kitette vagy megjelentette, és már az is visszajelzés. Apró buksisimi, de jól esik, akkora hülyeséget talán csak nem mondtuk, vagy ha igen, akkor legalább valaki mással együtt vagyunk hülyék, és nem egyedül. Azt is sokkal jobb, mint magunkra maradni a hülyeségünkkel.

Persze az írás lehet csapda, lehet valami veszélyes sötét (okkult?) dolog is - a hatalom számára különösen az szokott lenni -, de én most pszichésen értem, hogy ha valamit elfed a sok szövegelés, és valójában kimagyarázni szeretnénk magunkat a sok szarságból, ami körülvesz, egy körrel belebb bújunk a csigaházban, és arra koncentrálunk, amiben jobban el tudunk veszni. Az írás számomra is menedék, megnyugtatóan ismerős terep, de szeretném azt hinni, hogy én nem bújok az írás mögé, inkább kiteljesedek benne. Ha akarom, fel tudom függeszteni, nem telepszik rám, nem rángatja a kezem, még ha néha ő is az erősebb. 

Tény, hogy nem vagyok valami nagy kalandor. Én a szövegekben kalandozom, és azt vallom, hogy sokkal jobb bent ülni lehúzott redőnyök mellett, mint kimenni és a használt levegőt újra cserélni. Ezért szeretek írni, döbbenek rá, az előző mondatot körmölve, a szavak sokkal meghízhatóbbak, mint az emberek (a saját írói képességeimről ugyanez nem mondható el, de hát egy kis frusztráció meg már igazán nem oszt, nem szoroz).

Én is kicsit ilyen vagyok, szeretek mindig új dolgokba belevágni, csak a régieket ne kelljen befejezni, sokkal jobb az úgy nekem, ha mindig stimulál valami, és a végérvényességgel, a dolgok állásával nem kell szembenéznem. Jó ez így, csak akkor nem az, amikor mégis valaminek a végére érek, mert akkor rögtön három másikat húzok be a helyére. Sziszifuszi? Az bizony.

Most, amíg ezt a bejegyzést írom, most is három mások írással kellene foglalkoznom inkább, de félek, hogy azok még nem jók, ennél meg azt érzem, hogy jó, mert igaz és őszinte, szinte semmi szerkesztgetés csak automatikus írás, mintha József Attila lennék, neki is hogy bejött ez a terápia.

Is it though?

Épp tegnap olvastam egy posztot a WMN-ról, egy munkafüggő nő írta, aki rengeteget túlórázik önként, és rájött, hogy ez egy valódi, kőkemény függőség, amivel más dolgokat próbál elfedni. Furcsa ez, mert én tuti nem vagyok munkafüggő, de az írással mégis nagyon hasonló a viszonyom, ha abból indulok ki, mennyi gyötrődést okoz. Nem kellene annyira szeretnem, mint amennyire kötődöm hozzá. A nap végén valahogy mégis azt érzem, hogy kárpótol, csak azt nem tudom, milyen értelemben, de ezen már nem is szoktam agyalni, inkább megnyitok egy új doksit a wordben, és már pörögnek is a karakterek, a kérdés meg ott lóg a levegőben, amíg ezernyi másik végleg el nem homályosítja. Ez vagyok én: a befejezetlen írás maga, egy félkész szöveg az egész életem, úgy érzem, nem merek hozzányúlni, hogy rendesen ráncba szedjem, azzal a végérvényességet kockáztatnám, nem visz rá a lélek, hogy az utolsó mentést megtegyem, hisz egy szövegen mindig lehet még dolgozni, akkor meg mit akarok? A tökéletesség kergetése fog a sírba vinni, a szükségszerű tökéletlenségben keresgélek valamit, ami nincs.

Ennek a szövegnek sem találom a végét, hiába próbálom, mindig továbbszalad a villogó kurzor, nem érem utol, ahogy magamat sem - hát ilyen mocskos egy ambivalens viszonyom van nekem az írással meg a szövegekkel, kegyetlenül nehéz és felszabadító egyszerre, mágikus, a teljesség ígéretét hordozó, de sohasem teljes, és persze könyörtelen. Hiába, én csinálom tovább (nem is tudnák mást), hátha nem fog a sírba vinni, legfeljebb a sírig kísérni. Meglátjuk.

2 komment

Ezért blogolok névtelenül

2019. január 31. 08:15 - darvinisdead

Lassan két éve blogolok inkognitóban, itt az ideje, hogy lehulljon a lepel, és töredelmesen bevalljam, mi értelme a titkolózásnak. Egyelőre még én se tudom, de a bejegyzés végére talán kiderül!

Blogolni több okból is jó, ahány blog, annyi érv, szóval csak itt a blog.hu-n több ezer érvet találni, ezzel most nem is, inkább csak a hogyannal akarok foglalkozni - Miért jó névtelenül blogolni? Mi ebben a jó? Kiknek jó ez? (Tudjukkiknek!) Véletlen? Nem hinném…

Nézzük hát szépen sorban, egyesével!

1. Nem bukhatok akkorát

Persze ez valahol a csalódástól való félelemről is szól, legalábbis én az elején féltem, vajon érdekelni fog-e ez bárkit, elég jók-e az írásaim, van-e relevanciája annak, amiről írok, ez a téma vajon megél-e, vagy elpazarolt idő az egész (nyilván nem az, az ilyesmi egyébként sem olvasottság függvénye kell, hogy legyen, már önmagában az írás aktusának kielégítőnek kell lennie, különben nincs értelme csinálni). 

Hiába nem kellene, hogy számítson, de egy olvasott blogot akartam, olyat, amit van értelme kifelé irányítani, különben naplót is írhatnék (gondoltam akkor). Pedig nem az volt a célom, hogy én majd ezzel sikeres legyek, minél többen kövessenek stb. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy nem szeretek veszíteni. Kiskoromtól kezdve erős versenyszellem dolgozik bennem, az iskolában a jó jegyekre hajtottam, hogy bizonyítsak a szüleimnek, a bátyámmal folyton összemértek, ennek is meg kellett felelnem. Aztán kiderült, hogy jó alkatom van a sporthoz, onnantól a versenyeken kellett bizonyítanom és így tovább. Vélhetően ezért is dolgozom ma a reklámszakmában, ahol minden egyes tender egy ügyfél megszerzéséért vívott verseny. A blogolás pedig mások figyelméért vívott verseny - ne legyünk naivak, erről is szól, de nem szabad, hogy csak erről szóljon.

2. Nem kell félni a következményektől! (Muhhahha - sátáni kacaj)

Amúgy ez csak részben igaz, és egy ilyen tényező sok szempontból visszafelé is elsülhet. Ha nincs tétje, a szöveg fókuszt veszt, parttalan ömlengéssé válik (mint ez is itt, höhö), és végképp nincs értelme az Indexre szabadítani a karaktereket. 

Egyébként, ha szakmailag nézzük, van némi haszna: olyasfajta következményektől nem kell tartanom (már ha tényleg képes vagyok fenntartani a névtelenséget), hogy majd emiatt kirúgnak, megköpködnek, megkeresnek és megvernek stb. A másik, hogy sokkal szabadabban írhatok. Gyakran hozok személyes példákat, akár olyan dolgokat is, amiket nem szeretném, ha az ismerőseim konkrét személyekhez, a szüleimhez, a barátnőmhöz stb. tudnának kötni. Így őket se teszem ki a nyilvánosságnak, nem teregetek ki semmit, ami másoknak kényelmetlen lehet. Ez így fair. 

3. Belesírhatom a bánatomat a nagyvilágba 

A napló és a személyes blog mindig terápia is egy kicsit. Egyszemélyes párbeszéd. Nincs más, csak én és a monitor. Én magam vagyok minden saját magammal kapcsolatos titkok tudója, és így közelebb kerülhetek ezekhez. A pszichológus is valami ilyesmiről - erről is - szól: a feltárulkozásról, önismeretről, önfelfedezésről, csak én itt csetlő-botló turistaként a hosszabbik utat járom végig (vagy valameddig), nem kapok magam mellé egy helyismerettel rendelkezi, profi expertet. Persze, nem akarom elvenni mások kenyerét és kisebbíteni más szakmák jelentőségét. Az írás nem tudja helyettesíteni a pszichoterápiát, de jól ki tudja egészíteni. 

4. Nem kell bloggerré válnom

Nem vagyunk egyfélék. Úgy értem, saját magunkon belül sem. Szélsőséges és hektikus a viselkedésünk, egy rakás különféle dolog érdekel minket, sokszor egymásnak ellentmondó személyiségjegyek kavarognak bennünk: szertelen-rendszerető, nyitott-zárkózott, érett-éretlen stb. - ezek mind egyszerre vagyunk! Számomra a blogolás is a sokféleségem egyik megnyilvánulási formája. A blogger énem a személyiségem egy része, és én nem feltétlenül szeretném, hogy összekeveredjen a többivel. 

Ahogy Tandori Dezső, az egyik legzseniálisabb kortárs költőnk is inkább Nat Roid néven jelentette meg a krimijeit, így én sem szeretném összekeverni az újságírói, reklámszövegírói és irodalmi minőségű munkámmal az itteni írásgyakorlatnak (is) beillő elmélkedéseket és gondolatokat. Jobb ezt külön fiókban tartani, mert az emberek hajlamosak összemosni vagy csak összekapcsolni dolgokat, amelyek egyébként nem tartoznak össze. 

Én például baromira nem szeretném (legalábbis egyelőre), hogy engem civilben ezzel a bloggal azonosítsanak. És nem azért, mert nem vagyok büszke az írásaimra, vagy nem vállalnám azokat mások előtt. Mert bár a privát énem benne van, az írói énem egy része is benne van ezekben a posztokban: vannak dolgok, amiket kimondanék, de leírni nem fogok, vagy nem úgy fogok, mert sokkal megfontoltabb vagyok írásban és gondosabban fogalmazok. Mégsem annyira gondosan, mintha egy szépirodalmi szövegen dolgoznék - ám ezt itt nem is annak szánom, szeretnék minél kevesebb embert kizárni belőle, hogy ha van benne tanulság - már ha egyáltalán van - az többekhez is eljuthasson.

5. Mert bármikor úgy dönthetek, hogy kilépek belőle

A meglepetés erejét nem szabad lebecsülni! Még mindig mondhatom, hogy inkább hagyom az egészet a picsába, és holnaptól nem blogolok, nyoma sem marad az egésznek. De azt is csinálhatom, hogy bevallom, igazából én vagyok Batman, Centauri vagy maga Soros György, esetleg Kis Jóskának hívnak, megosztom a bejegyzésemet a saját Facebook-oldalamon, és lehet, épp az ismerőseimtől kapok majd egy rakás pozitív megerősítést, és emiatt lesz kedvem folytatni az írást, vagy erről eszembe jut egy másik jó ötlet, pl. egy tumblr vagy egy coub elindítása. Önkifejezni mindig jó dolog, a rajz és/vagy zeneóra óta tudjuk, hogy ezekkel azért nem lehet nagyon mellélőni.

 

Konklúzió nincs, vagy ha van is, csak annyi, hogy blogolni jó! Aztán ha nem jön be, lehet menni pszichológushoz, kirándulni, közösségbe, önkénteskedni, alkotni, tanítani, tanulni, nevelni, önmegismerni vagy bármilyen más épületes dolgot csinálni, mert nem gondolom, hogy a blogolás a legnemesebb dolog, amit egy egyén tehet, de nem is a legalantasabb, de nem ám. Szóval írjatok - vagy ne. Ahogy akarjátok...

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

4 komment
süti beállítások módosítása