Mindenekelőtt – még a felismerés előtt is – ehhez a bloghoz kellett az, hogy tudjak miről beszélni, és hogy tudjam, miről beszélek, amikor azt mondom: introvertált vagyok.
Korábban hiányzott hozzá a fogalmi keret, aztán jött a híres TED-előadás, majd témába vágó cikkek és vélemények sora. Kábé itt tartunk most. Szóval már van keret, de nincs érdemi beszéd róla, hogy esetleg egy odavetett jelzőnél többet jelentsen. Vagy akár termékeny változásokat generáljon, például a munka világában, ahol máig látványosan ignorálják, mintha nem érintené a munkavállalók ötödét.
Introvertáltnak lenni munkahelyi tabu, nem esik szó róla, vagy ha mégis, inkább csak említés szintjén; a szánalom-megvetés skálán kivált egy erőtlen reakciót, és ennyi. A vezetők körében fel sem merül, az állásinterjúkon csak úgy röpködnek a kemény (és sokszor öncélú) HR-kérdések, bértárgyalásnál a számok, de a reális elvárásokról, a munkakörülményekről, a beilleszkedés nehézségeiről senki sem beszél.
Nem tudatosítják bennünk, hogy a munkahelyek döntő többségét az extrovertáltakra szabták, hogy ott a társas erények megléte talán a legeslegfontosabb, sőt, gyakran egyenértékűnek tekintik a lelkes, motivált munkavállalóval, és élből jutalmazzák.
Nem csoda, hogy ezek után egy introvertált úgy érzi, mintha épp kilépett volna a lövészárokból, pedig csak belépett a munkaerőpiacra.
Erre az első munkahelyem is jó példa, ahová egyenesen a felsőoktatásból érkeztem. A tojáshéj még a seggemen, óvatosan bekopogok, beengednek... ééés ennyi. Eddig terjed a vendégszeretet. Később nem igazít útba senki, magamtól kell eltalálnom az üvegfalú tárgyalóig, miközben 8-10 ember bámul felváltva rám és a monitorra, de egyikük sem köszön. Helyet foglalok az üvegkalitkában, és a kellemetlen, mustráló tekintetek kereszttüzében várom, hogy megérkezzen a HR-esnek öltözött cégvezető, és minden földi jót ígérjen. De előbb szükségszerűen megvárakoztat.
Akkor még nem tudtam, hogy az irodai munkahelyek tökéletes prototípusában járok, ennél több figyelmességre vagy barátságosabb környezetre (például a nem kimondottan emberek megfigyelésre és ellenőrzésére kitalált belső terekre) máshol sem számíthatok, sőt.
open office at its best: az üvegfalú tárgyalónak éppen ennyi értelme van
Ez az extro-first szemlélet olyan mélyen beleégett a társadalom kollektív tudatába (főleg a vállalati világban), hogy az erre épülő, de bizonyítottan bukott módszereken sem képesek változtatni.
Ilyen a közös ötletelés, más néven a brainstorming, amikor egy csoport tagjai együtt keresik a legjobb, legkreatívabb megoldást egy problémára.
Kísérletekkel bizonyították, hogy a vállalati kultúra egyik alapköve, a nyilvános ötletelés, egyszerűen nem működik.
Egy csoport sokkal hatékonyabb, ha az egyének egymástól függetlenül, írásban szedik össze az ötleteiket és az elgondolásaikat, mint ha nyilvánosan. Egyrészt mert mások jelenlétében érvényesül a társas lazsálás effektusa, ami megfigyelhető pl. a csoportos kötélhúzásnál is, amikor a csoport tagjai inkább a többiekre bízzák a munka dandárját, így sokkal kevesebb energiát fejtenek ki, mint tennék azt egyénileg (ez az ún. Riegelmann-effektus).
Másrészt, mert a visszahúzódóbb tagok tudása és véleménye teljesen háttérbe szorul, a hangadók dominálják az ülést, a többieknek meg elmegy a kedve az egésztől a nyilvános megaláztatástól való félelem, vagyis a kockázatkerülés miatt (ez pedig a társas gátlás).
A fenti elvet mégsem veszik figyelembe, így az introvertáltakban rejlő potenciált egyáltalán nem használja ki a legtöbb cég. Ezt nap mint nap testközelből tapasztalom, hiszen a reklámszakmában dolgozom. Már az eszközök és a módszerek is rosszak: nyitott iroda, állandó szereplési kényszer, hosszúra nyújtott, terméketlen meetingek, lehetőleg minél több résztvevővel.
Hogy ezt másképp is lehet(ne), és hogy valójában mennyivel sikeresebb lenne mindenki számára az ötletelés újszerű megközelítése, azt jól példázza a Pixar stúdió attitűdje, amely eredményességét a kemény munkán túl saját filozófiájának is köszönheti, mely szerint a jó ötletek bárhonnan jöhetnek, és mindenki bátran elmondhatja a véleményét.
A Kreativitás RT. című könyvében Ed Catmull, a Pixar egyik alapítója arról vall, hogy a tartós siker fontos pillére volt cégüknél az Ötletbörze intézménye. Ez egy évente megrendezett nap, amelyet a dolgozók felvetéseinek szentelnek. Ilyenkor minden dolgozó előre megírja az ötleteit, javaslatait, és csak ezt követően ülnek össze beszélgetni róla egymás között.
Minden idők egyik legjobb, Oscar-díjas rövidfilmjének ikonikus lámpája, Luxo JR, és a Pixar-logó. Nem véletlen, hogy az animációs stúdió ennyire pofátlanul sikeres: hisznek az emberekben, és az introvertáltak kreativitásából is képesek építkezni.
A Pixar ezzel a módszerrel lábalt ki egy kezdődő válságból: nyitottak a dolgozók felé, figyelembe vették az igényeiket, és megadták nekik a lehetőséget, hogy újra fontosnak érezzék a munkájukat. Empatikusak voltak. Valahogy így kellene és lehetne lojálisabbá tenni az introvertált munkavállalókat, azaz minket, de egyelőre hiányzik az akarat. Részünkről pedig a komfortérzet és az önbizalom, ami hatással van a teljesítményünkre és a motivációnkra. Csoda, hogy én is abba akarom hagyni?
Apropó, nem fejtettem ki, hogy én mit tapasztalok, és miért fogom egyszer abbahagyni az ügynökségi munkámat. De ezt legközelebb már tényleg elmesélem!
