Bár nem rajongok feltétel nélkül a TED-előadásokért, néha hasznos, ha egy jó szónok 10-15 percbe sűrítve mesél egy fontos, közérdekű témáról. Ezekben a beszédekben az a legjobb, hogy pörgősek, könnyen fogyaszthatóak és bármikor le tudjuk állítani őket (egy zsúfolt előadóteremből kimenekülni sokkal macerásabb lenne).
Persze a műfaj legjobb darabjait nem érdemes átugrani, nem is nagyon lehet, mivel a képernyő elé szögezik az embert. Főleg, hogy általában nagy tudású, az adott témát jól ismerő szakértők beszélnek valamiről, szóval nettó értékes tudást sűrítenek abba a néhány percbe, amíg a színpadon állnak. Szerencsére az utóbbi években a TED sorozat előadói is felfedezték maguknak a személyiség, azon belül is az introverzió-extroverzó témáját, most ezek közül válogattam ki a szerintem legjobb darabokat.
1. The Power of Introverts (Susan Cain)
Talán már közhelyszámba megy megemlíteni, de Susan Cain beszéde egy forradalmi tett volt a maga nemében. Az ő előadása nyomán lett a közbeszéd része az introvertáltságról folyó vita, és tette széles körben ismertté az olyan fogalmakat, mint az extroverzió, az introvertált és az extrovertált, tette mindezt közérthető, logikus módon. Illetve, ami még fontos, sok introvertált - köztük például én is - ekkor értette meg jobban saját magát, egy igazi homlokra csapós AHA! élmény volt először végignézni.
A beszéd azóta is állandó hivatkozási alap, amit az elejétől a végéig kötelező látnia egy introvertáltnak, hogy kicsit jobban megértse a saját helyzetét. Igazi reveleatív előadás, rövid és frappáns, végig leköti az embert - és az egésznek egy újabb réteget ad, hogy egy introvertáltat hallunk profin szónokolni, aki maga is elismeri, mennyire nem komfortosak számára az ilyen nyilvános szereplések. Szóval már a megszólalása reménykeltő egy, a mai világban nehezen érvényesülő introvertált számára, aki szeretne például riporter, énekes vagy mondjuk tanár lenni, vagyis olyan szakmák felé húzza a szíve és az érdeklődése, ami hemzseg a nyilvános helyzetektől.
2. Why we need introverted leaders (Angela Hucles)
Ebben az előadásban hangzik el a mondat, miszerint “a vezető pozíciók 96%-át extrovertáltak töltik be”, miközben a lakosságnak csupán a fele extrovertált. Aprócska aránytalanság - ironizál Hucles, aki maga is introvertált vezető (legalábbis az volt, a TED talk felvételekor), az amerikai Women's Sports Foundation elnöki tisztségét töltötte be. Ebből is ki lehet találni, hogy Hucles sikeres női sportoló volt, méghozzá labdarúgó, az USA válogatottjának egyik tagja, aki a 2008-as pekingi olimpián aranyérmet nyert a csapattal. Számára az a világverseny élete egyik legjobb élménye volt - és egy keserédes emlék is egyben. Introvertáltként rengeteg küzdelemmel és szorongással járt kiállni a világ elé és a sajtó kereszttüzében teljesíteni. Ez olyannyira sikerült neki, hogy a góllövőlistán második lett, és az elődöntőben Japán ellen ő húzta csapatát. Pedig az olimpia nem indult valami fényesen. Az első meccsen kikaptak Norvégiától, esélyesként, a nagy nemzetközi és gazdasági rivális Kínában ráadásul. De, ha ez nem lett volna elég, kiesett a csapat motorja, Abby Wambach, egy igazi extrovertált energiabomba, a társaság hangadója, aki nagyszerű csapattárs volt, összetartotta és motiválta az egész gárdát. A válogatott egyik pillanatról a másikra elveszítette a vezérét. Az ő pótlására érkezett szintén csatár posztra Hucles, aki a torna hőse lett - de mindez, emeli ki beszédében, nem történhetett volna meg, ha nem sikerül kialakítaniuk egy olyan remek és biztonságos közeget, amiben mindenki önmaga lehetett és mindenki a saját személyiségének megfelelően léphetett előre. A sérülés után elkezdtek másként működni mint csapat, nem volt senkire rákényszerítve, hogy átvegye Wambach vezérszerepét, de mindeki többet mutathatott magából, mint addig. Az egyenlőség lett az új egység, vagyis a vezérnélküliségből új érték született, és egyfajta kollektív győzelemmé alakították Wambach elvesztését.
Hucles egy New York Times cikket is idéz, ami a sikeres csapatok vagy csoportok ismérveit taglalja. Az írás szerint a beszélgetéseken belüli megszólalások egyenlő eloszlása az egyik kulcskérdés, illetve az, hogy a csapaton belül a társas érzékenység szintje átlag feletti legyen. Hucles ezt úgy fordítja le, hogy egy biztonságos közeget kell teremteni, ahol senki nem fél előlépni és a kölcsönös bizalom és tisztelet kultúrája érvényesül.
Az ex-focista azzal zárja a beszédét, hogy ha egy igazán sikeres társadalmat akarunk, akkor a vezetők közül nem zárhatuk ki az introvertáltakat. Nyitnunk kell egymás felé, biztonságos közeget teremtenünk, és ekkor eljön az idő, amikor személyiségtípustól függetlenül tényleg bárki előléphet vezetővé.
Hucles egész beszéde szinte beszippantja az embert, egy nagyon erős motivációs beszéd, egy drámai narratívával a háttérben, egy történettel, amiben a lesajnált visszahúzódó tartalék átveszi az extrovertált sztár szerepét, és sikerre vezeti a csapatot, egy introvertált vezetővé válik. Már csak ezért az inspiráló sztoriért érdemes végignézni az előadást.
Az extrovertáltak esetében jellemző arousal mértéke az optimális szint alatt van, ezért ők keresik a stimulációt, a különféle (szociális) ingereket.
Ahogy a prof rámutat, ez alapján az előadása közben, nagyobb valószínűséggel az extrovertáltak fognak bealudni.
Az introvertáltak arousal szintje viszont az ideális középértéknél magasabb, ezért nekik csökkenteniük kell a stimulációt, így ösztönösen a nyugodt körülményekre vágynak, csakis így tudják hatékonyan végezni a dolgukat.
Talán ez a rövid tudományos összefoglaló az előadas legnagyobb erénye, bár később a prof azt is bevallja, hogy - annak ellenére, hogy egy iszonyat jó stand-up-ot tol épp - ő maga is egy extrém introvertált, és szerepel is Susan Cain Csend című könyvében, mint a harvardi professzor, akit a hallgatói extrovertáltnak gondolnak, de valójában az előadásai után elbújik a vécében. És hogy ezt az ellentmondást feloldja, azzal folytatja, hogy bárki, még egy introvertált is képes karakteridegen módon viselkedni, ha egy őt igazán érdeklő téma kapcsán magával ragadja a hév és a szenvedély. És számára a tanítás ilyen. De rögtön hozzáteszi, hogy szerinte huzamosabb ideig ez nem működik, nem mehetünk szembe a saját természetünkkel anélkül, hogy ezért ne fizetnénk komoly árat.
Mindenesetre az előadásnak már a puszta beszédhelyzete inspiráló, hisz rámutat arra, hogy még egy introvertált is képes helytállni extrovertáltak kvalitásokat igénylő helyzetekben.
És akkor még néhány fun fact az előadásból (anékül, hogy az összes poént lelőném):
- Ha autózunk, és (legalább) ketten ülünk a kocsiban, nagy valószínűséggel az extrovertált(abb) emberke vezet.
- Az extrovertáltak bemutatkozás után több kicsinyítőképzős nevet használnak, vagyis jó eséllyel rögtön elkezdik becézni a másikat.
A többi az előadásból kiderült - higgyétek el, érdemes megnézni:
(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)