Igen, megtörtént, bekövetkezett, és így jóslattá vált a tavalyi fogadalmam, miszerint ott fogom hagyni a munkahelyemet. Csak épp úgy alakult, hogy a munkahelyem hagyott ott engem, és nem fordítva (hivatalosan: közös megegyezés). Pedig nem vagyok nostradamus, se egy kasszandra, egyszerűen csak időben levontam a megfelelő következtetést, hogy az a rengeteg tenyérizzadás, ingerültség, elfojtás, és sportba, sörözésekbe, na meg blogírásba menekülés nem normális, valamin változtatnom kell. Én ugyan nem tettem valami sokat érte, a változás végül mégis megtalált!

Baj, hogy így történt? Egy cseppet sem. Elsőre úgy tűnt, azért egy cseppet mégiscsak az, mind pszichésen, mind egzisztenciálisan. Kezdjük az elsővel, talán az a kényesebb, mert szerencsére van egy szerető családom, akihez fordulhattam volna, ha igazán összecsapnak felettem a hullámok.

Minden szakítás fájdalmas, még egy szar kapcsolatnál is rossz érzés, ha dobják az embert. Ezt nem lehet átugrani vagy megkerülni, bántja az egónkat és kész. - Miért én? - merülhet fel bárkiben a jogos kérdés ilyenkor. Épp ez a lényeg. Egy hasonló alaphelyzet valahol épp olyan, mint egy rossz kapcsolat, amiből nem tud az ember kilépni, hanem inkább kivárja, amíg őt dobják. És ami az anyagiakat és a megbecsültséget illeti, így jártam jobban.

Vajon a sok írásommal, meg az egész hozzáállásommal bevonzottam? Nem hiszem. Inkább motiváció híján kiérdemeltem a kevéssé csapatjátékos viselkedésemmel. De mégiscsak így alakult jól, az önbecsülésem megsínylette ugyan, de a közérzetváltozás és a szerencsés időzítés kárpótolt.

Ennél azért valamivel nehezebben viseltem… eleinte

Az elmúlt hetekben amúgy is kezdett végérvényesen és visszavonhatatlanul tele lenni a tököm az egésszel (nem véletlen, hogy az utolsó háromból két posztom is arról szólt, hogy mik a legirritálóbb munkahelyi dolgok és irodai poénok).

A vége felé tényleg olyan volt, mint egy elbaszott házasságban: már az zavart, amit addig esetleg bírtam. A kedvességet cukormáznak, az állandó poénkodást fárasztónak éreztem. Minden túl sok volt, és hiába lehetett ez "csak" egy téli mélypont (amikor egyébként is minden szarabb, korán sötétedik, de legalább ajándékért is rongálni kell, konstans neurózis) nem változott volna érdemben tavaszra meg nyárra se.

Szerencsére kész tervvel kerültem lapátra, tudtam, mire fogok pályázni, ahhoz mi kell, addig hogyan fogom eltartani magamat stb. Végül is sokkal jobban alakult, mintha egy 2-3 gyerekes családanyát vagy -apát raktak volna ki, ki tudja hány millió ketyegő lakáshitellel a nyakában. Így egy elégedetlen munkavállalóval lettek kevesebben, aki ettől csak elégedettebb lett (egyébként ügyfélvesztés miatt pakoltak ki pár embert, szóval ha nem én, akkor más járt volna így).

Ennél jobb helyzetből nem is tesztelhetném, milyen szabadúszónak lenni. Most majd kiderül, alkalmas vagyok-e az önállóságra, az önszervező munkakultúra elsajátítására (áú, ez milyen borzasztóan corporate-szagú duma volt, csak azért nem húzom ki, hogy látszódjon, a vállalat, még most sem enged teljesen, legalábbis a nyelvemet nem), a bevételcsinálásra, egyszóval az önfenntartásra. Ha nem, jöhet egy újabb ügynökség, egy újabb iroda, egy új esély tiszta (vagy maximum egy kicsit, legfeljebb a sarkainál piszkos), lappal.

Amikor mindenki a válladat lapogatja, pedig egyáltalán nem vagy szarul

Hogyan tovább?

Ja, és a további lépések ilyenkor! Nyilván iparágtól, szakmától, alkattól, sok mindentől függően változhat, milyen fórumokon lehet a legjobban beárazni magunkat a jövőre nézve. De az tuti, hogy kell egy normális, használható CV, érdemes rendbe tenni a Linkedin profilt, ha nincs karbantartva, és érdemes nézegetni mindenféle álláskeresős FB-csoportokat. Nekem kellett portfólió is, de az egy elég speciális szakmai követelmény.

Aztán ha lejárt a munkaviszony, irány a munkaügyi hivatal és a becsekkolás, ami bármilyen szégyenteli dolognak is tűnik, egyáltalán nem úgy jött le, hogy emiatt bárki stigmatizálna, ugyanolyan magától értetődő hivatali ügy, mint bejelenteni egy lakcímváltozást. És tapasztalataim szerint (legalábbis vidéken, ahol én voltam), nem is kerül feltétlenül több időbe. Ráadásul támogatást is adnak érte (már ha jogosult rá az ember), így végre nem csak te fizetsz az államnak, hanem ők is fizetnek neked (ha már nekünk, adófizetőknek ilyen gecisokba kerül)!

Így hát érzékeny búcsút vettem a munkahelyemtől, és most itt pötyörészek. 

Ha valamilyen ezoterikus következtetést mégis levonhatok a történtekből, az talán csak az a szerencsés együttállás, hogy a körülmények és az új felállás megerősítettek abban, amit egyébként is erősen sejtettem, vagyis hogy a blogot folytatni kell, továbbvinni, fejleszteni, még ha az eltelt téli szünet alatt az ügyben, hogy pontosan miként és merre, nem is sikerült megvilágosodnom.

Így már a késztetés mellett több időm is lesz arra, hogy írjak arról, milyen introvertáltként esni-kelni, de többnyire talpon maradni a világban.

Szóval remélem, amíg én ezt dokumentálom, mindannyian picivel közelebb kerülünk majd önmagunk megismeréséhez. Ha újévi fogadalmat nem is szeretnék tenni, ezt a célt szeretném kitűzni magam elé. Vagyis magunk elé, mert remélem ebben ti is a partnereim lesztek.

Nagyon fontos az elején leszögezni: a humorra szükség van. A valódi humorra. A jókedv meg az egészséges humorérzék a jó közérzet alapja, anélkül egyszerűen nem megy, nem lehet túlélni a melót. De sajnos ha a humor igénytelen, hamar kontraproduktívvá válik, elkezd nyomasztani, lefáraszt és ilyenkor kiüldözhetnek vele a világból. 

A humor hazai fejlődéstörténetében amúgy is elég csúnyán eltörött valami: mit várjunk egy közegtől, ami a Kretén magazin meg a Móricka humorán szocializálódott, ahol a 2000-es évek mainstream humorát az Irigy Hónaljmirigy ámokfutása határozta meg, ami 30 év alatt egy szem Hofit, és újabb 30 év alatt összesen egy Bödőcsöt tudott kitermelni magából, és ahol az olyan, nem kimondottan vicces, de néha azért szellemes újságírók mint Czeglédy meg Puzsér standup estekre járnak, annyira hiánycikk az igényes(ebb) humor?

Szóval ilyen hendikeppel indul a hazai közízlés, már ami a humort illeti. És hát az egész jelenség egyik mélypontját az irodák üvegpoklának egybenyitott légterében kell keresni. Jöjjenek hát a legpusztítóbb poénok!

1, A Facebook

Alapszintű prank, a legklasszikusabb csíny és olcsó poén, amit néhány kattintásból össze lehet hozni, csak jól kell időzíteni. A munkatárs gyanútlanul kisétál, otthagyja a gépét, és mire visszatér, egy Enrique Iglesias slágerre, vagy egy szívhez szóló, többnyire a szexuális orientációját érintő vallomásra esnek be a lájkok meg a kacagó fejek. Donald Trump mellett ez a legtrógerebb és leginfantilisebb dolog, amit Zuckerberg a világra szabadított.

2, Apró, de annál idegesítőbb humorbonbonok

Még anális idegesítőbb? Éééérted?! - hát kb. ennyire szofisztikált ez a műfaj, vagyis a Saskabaré-Móricka vonaltól a szimpla taplóságig bármi belefér. Sajnos az irodisták nem ismernek tréfát (Éééérted?!), ha szar poénokkal kell bomlasztani a nyugalmat. Ilyen, amikor valaki felsóhajt vagy csak gyanútlanul kiejti a száján, hogy Istenem, már röpül is a válasz: Szólítottál?
Aztán van a tahóság... Na ez itt a valódi mesterség, azokkal a nézd-már-meg-nem-vagyok-e-odakint típusú poénokkal! Ezek persze nem is poénok, csak a gazdájuk röhög rajta, hogy pl. eléd pattan a kávégépnél vagy lehetőleg bratyizós főnökként megkérdezi, hogy Van most 10 perced segíteni? majd azonnal, választ sem várva löki, hogy Nagyon szuper! Akkor azt kellene...  - klasszikus, kapitális tahóság. 

3, Szóviccek/szójátékok

Hát persze! Minden jóérzésű embernek ökölbe szorul a keze és a gyomra ha ezekre a fájdalmasan olcsó nyelvi sziporkákra gondol, amiből egyesek, a nyelvet megerőszakolva sportot űznek. Néha lehet egy-egy jól irányzott szóviccet is bevinni, de nem úgy, hogy valaki percenként újat gyárt. Pedig sajnos azok, akik szeretnek ezzel a fogással élni, jellemzően visszaélni is szeretnek vele. Őket nevezzük fárasztó embereknek. Óvakodjunk tőlük!
Ezen a téren egyébként Geszti Péter taszította végromlásba a közízlést. Főleg a dalszövegeit és reklámjait pakolta tele agyrohasztó szómágiával. Mélységesen sötét, okkult fekete mágiával. Hogy gyakorlati példát is hozzak: 

- Én itt közben mentegettem neked.
- Ne mentegetőzz!

Taps. Függöny.
Hacsek és Sajó óta nem láttunk ilyen jó mókát!

4, Félrehallás 

A kényszeres félrehallók arra mennek rá, hogy megismétlik, amit a másik mondott, csak egy általuk viccesnek szánt apró csavarral pl. megváltoztatnak benne egy szót. Szinte minden irodában felüti a fejét a jelenség, mint ahogy a kellemetlen dolgok általában.
Félrehallani valamit persze ér, de az év poénjaként eladni már nem annyira. Főleg ha erőltetett poénkodásról, vagyis szándékos félrehallásról van szó. Másik esete a részleges félrehallás, amikor az emberünk semmit se hall rendesen, mivel a fülébe ordít a zene. Persze hogy félrehallod mikor egy szkafanderméretű fejhallgató van rajtad! Ettől még nem kéne visszaélésszerű poénkodásra használni. Kétszer még oké, de hidd el, negyedjére már egy cseppet tényleg önismétlő. Semmi vicces nincs abban, ha a jó-t ló-nak, a keveset kedvesnek hallja valaki.

5, A NEM

Ezzel lehet a legkisebb energiabefektetéssel a lehető legkellemetlenebb, legfárasztóbb hatást elérni. És a legjobb benne, hogy bármilyen kérdéssel, kéréssel működik. Főleg a hatalomtól megrészegülők számára okozhat olcsó kielégülést, hisz végre következmények nélkül nemet mondhatnak valakinek. Persze csak poénból, és még szórakoztató is! (ja nem)

Kérdés: - Segítesz valamiben?
Válasz:  - Nem! XD 

Kérdés: - Bezárod az ajtót?
Válasz:  - Nem! Lol

Kérdés: - Meg tudnád nézni, hogy...
Válasz:  - Neeeeem! Haha :D

6, Demijért?!

A rongyosra ismételt filmes utalásoknál és poénoknál már csak egy rosszabb van: amikor egyéb popkulturális trashförmedvényeket égetnek az agyadba, például reklámokat vagy VV Alekosz vagy VV Istentudjakicsoda idézeteket. De nem kell hozzá a legmélyebb bulvárban tapicskolni, elég megnézni egy reklámblokkot. Lehet robitusszin, demijért vagy Alza.hu szpot a szebb napokat látott Csőre Gábor irritáló ripacskodásával. Régebbről ott van pocak meg az árzabáló, de Kasszás Erzsit is nehéz elfelejteni. A mémek az irodában tovább keringenek, és még több agytekevervényedet égetik ki. Mostanában pl. a Soros-poénok is nagyon mennek, pedig hol van még a választás? Ne feledjük, ebben is vastagon benne van Geszti, különösen a Palacsint reklámja, és más hasonló, a magyar nemzeti trasharchívumba való alkotásai révén.

7, Kizárólag gifekben kommunikálni

Egy-két gif még rendben van - állítólag én is szoktam élni ezzel az eszközzel (lásd fent) -, ha mondjuk nyomatékosítja, netán kiegészíti a tartalmat, de amikor a gif lesz az információ alapegysége, amikor valaki már a legalapvetőbb nyelvi eszközöket sem hajlandó használni, vagyis a közlés semmi több vicces gifeknél, az nem csak fárasztó egy idő után, de unalmas is, ennél fogva nem lehet többé vicces (ahhoz jobb helyeken alapkövetelmény az eredetiség, különben jön a "voltmár" "szakállas" "hallottuk" effektus). 

8, Posztit pokol

Amit elmondhatnál egy röpke levélben vagy egyetlen mondatban, mondd el inkább 15 posztittel! Remek érzés, ha az embert 435 szanaszét ragasztott posztit fogadja az asztalánál, amikor visszatér a munkába. Mert valaki késztetést érzett arra, hogy mint egykor az ősember, barlangrajzokkal kommunikáljon, csak épp nem volt hozzá barlangja. De az is lehet, hogy csak meg akart szívatni, hogy egy asztaltakarítással kezdd a munkanapot. Bármelyikről is legyen szó, nagyon kellemes elfoglaltság reggeli kávé mellé kivehetetlen ábrákat és olvashatatlan írást sillabizálni. Egyébként anno a posztit háború (amikor nagy cégek az irodájuk üvegfalára kiragasztott posztitekkel szólogattak be egymásnak) egy vicces kezdeményezés volt, de az is kábé már több mint 5 éve.

9, Szexista poénok

A közhiedellemmel ellentétben nem vicces, nem játékos, nem kedvesen pajkos és a legkevésbé sem ártatlan dolog másokat a nemiségük miatt kellemetlen helyzetbe hozni. Ez, különösen egy munkahelyen nagyon rossz gyakorlatot legitimál. Poénkodni persze lehet, férfiakon, nőkön egyaránt, de pl. fontos különbség aközött, hogy egy poén hol és hogyan hangzik el, ugyanis teljesen más az üzenete és az értelmezhetősége otthon és egy irodai térben. Egy haver valószínűleg tudja, mikor viccel a másik, egy sokadik munkatárs már nem feltétlenül - és ez számára a legkevésbé sem mókás. Az, hogy valaki mennyire szexista privátban, vagy mennek-e a szexista poénok a haverokkal, szigorúan egymás között, az magánügy, de egy munkahely nyilvános tér, és nem fiúöltöző (vagy lányöltöző), ami ott történik, annak súlya van. 
Nagyon kellemetlen, amikor egy középvezető másokat oltogat a külsejük és az öltözködésük miatt, miközben nála meg kificcen a kőművesdekoltázs, vagy rendszeresen ismétlődő aludj nálam-poénokkal finoman zaklatja őket. A legrosszabb, hogy sokan együtt nevetnek vele, különösen, ha az illető a főnökük. 

10, Kirúgás

- Laci menjél, a gazdaságis hívat!
- Mi???
- Csak szopatlak XD 

- Mik ezek a papírok?
- Gondolom kirúgtak. 
- :D Látnád az arcodat! 

Bár sokan valószínűleg hosszútávon jobban járnának, ha kirúgnák őket (főleg ha a fentihez hasonló poénokat kell hallgatniuk nap mint nap), még többen vannak, akik a család, a két gyerek meg a fejük fölött ketyegő lakás- és egyéb hitelek miatt egyáltalán nem. Már csak ezért sem vicces ezzel poénkodni. Kicsiny hazánkban a munkavállalók védelme és a munkavállalói érdekérvényesítés finoman fogalmazva sem tartozik a húzóágazatok közé. Nem csoda, ha sok alkalmazott inkább meghúzza magát, és rettegve várja a bejelentést, hogy náluk vajon mikor lesz létszámleépítés. Ilyen helyzetben valóban elegáns és ízléses dolog a kirúgással poénkodni.

Nálam ez volna a mágikus 10-es. A legutóbbi melóhelyes halállistámban pedig a legirritálóbb munkahelyi dolgokat szedtem össze.

Ha találkozol velem, jó eséllyel az lesz az első benyomásod, hogy inkább extrovertált, de semmiképp sem introvertált vagyok. Azért csak jó eséllyel, mert máskor pedig épp az ellenkezőjét fogod látni – nem vagyok beszédes kedvemben, felrántom a kapucnit a fejemre, háttérbe húzódom, és nem örülök, ha valaki megpróbál ebből kizökkenteni. A pillanatnyi lelkiállapotom függvényében ennyire különbözőképp reagálok egy-egy helyzetre.

Az előbbi történik – kinyílok – ha például kötetlenebb módon találkozunk egymással, egy közös barátunk révén a suliban, a munkahelyen; vagy egy buliban sodródunk egymás mellé, ahol mindketten ismerjük a szülinapost, de egymást nem. 

Máskor, amikor meló közben vagy közvetlenül utána még nyomás alatt vagyok, beesik egy váratlan feladat; vagy egészen más: egy lagziban vagy egy családi ebéden feszengek, és kezd totálisan lefárasztani az a sok ember meg szociális kötelesség, akkor jó eséllyel egy halk szavú, visszahúzódó alkatnak fogsz tartani – egy mintaszerű introvertáltnak – akinek nincs mit mondania, ezért bizonyára nem is gondol semmit a világról – mert kábé ilyen tempóban vonunk le elhamarkodott következtetéseket – előítéleteket – amiket utána szinte lehetetlen felülírni.

Nem viselkedem mindig ugyanúgy, de azért még nem vagyok egy Tyler Durden.

Ettől függetlenül én tudom magamról, hogy szükségem van egyedüllétre, feltölt, ha visszahúzódhatok az elefántcsonttorony helyett, a megnyugtatóan ismerős személyes tárgyakkal telepakolt íróasztalom mögé. Tudom, hogy nem vagyok extrovertált, vagy ambivertált, vagy bármi más, ami a fentiek alapján akár még lehetnék is – én introvertált vagyok, csak épp nem mindig ugyanolyan mértékben igénylem mások társaságát.

Szerintem ezt extrovertáltak írták, akiknek fogalmuk sincs az introvertáltság lényegéről. – az egyik kommentelőm –

A személyiség ugyanis nem kétesélyes, nem tisztán fekete vagy fehér, léteznek átmenetek. Olyan ez, mint egy skála, aminek az egyik végén ott van az abszolút introvertált, a másik végén az extrovertált. Senki sem illeszthető a totális végpontba, mindenkiben van több-kevesebb hajlam a másik szélsőségre, de szinte mindenki besorolható a skála valamelyik oldalára (kivéve, ha épp középen áll, aminek kb. annyi az esélye, mint annak, hogy pénzfeldobáskor az érme az élén megálljon).

Szerintem te caak ál-intro vagy. – egy másik kommentelőm –

A viselkedést könnyű félreérteni és félremagyarázni, ez is egy ősi mesterség, ezért valószínűleg mindig is lesznek olyan önjelölt, tudálékos alakok, akik az olcsó pszichologizálásra hivatkozva még nálad is jobban tudják – és meg is mondják! – hogy milyen vagy, ki vagy valójában. A vád, hogy még saját magadat sem ismered, mindezt kábé olyan mértékadó stílusban, mintha csak annyit mondanának:

Csicska vagy! – egy harmadik kommentelőm –

Nagyon kellemetlen dolog, ha valakinek megkérdőjelezik az identitását. Ennél már csak az a kellemetlenebb, ha joggal teszik ezt. Szerencsére ez a lehetőség többnyire nem fenyeget, ritka az, hogy valaki valódi szakértelemmel megállapítja, majd érzéketlenül – mint egy önjelölt Dr House – a képedbe vágja a diagnózist, miszerint tökéletesen félreismerted önmagad. Inkább csak tét nélküli piszkálódás vagy hobbiszakértősködés az egész, ártalmatlan – úgy is kell rá tekinteni.

Ha tudod magadról hogy introvertált vagy, az jó érzés, minden szociális hátulütőjével együtt ad egyfajta biztonságot, egy olyan keretrendszert, ami segít értelmezni mikor és miért reagálsz úgy, ahogy. Hogy miért nem szeretsz prezentálni több tucat ember előtt, vagy miért olyan nehéz elmenned egy állásinterjúra, egy átbeszélt nap végén miért dőlsz be hullafáradtan az ágyba, miért nem tudsz azonnal mondani egy viccet, ha azt várják tőled. És ezen nem az üres, rosszindulatú feltételezések fognak változtatni. Azt kell tudatosítanod magadban, amivel már tisztában vagy, amiről tudod, hogy a személyiséged része, és nem azt, amit mások állítanak rólad. Mint mikor  valakit le kell(ene) szólítani, valakihez oda kéne lépni, megszólítani, smúzolni vagy csak bemutatkozni, de nem teszed, erre azt mondják:

Miért nem mész oda hozzá??? Ne legyél már ilyen életképtelen!

Nem vagy az, te is tudod jól, csak épp a kapcsolatfelvétel számunkra sokszor nehezebben megy, mint egy extrovertált számára, akinek élből jönnek a dumák és a reakciók.

Aki ezt nem bírja, vagy nem akarja felfogni, annak üzenem, hogy bekaphatja.

De nem is ezt üzenem, helyette inkább azt üzenem, hogy az introvertáltak nevében köszönöm nekik. Azzal hogy a pillanatnyi kétely révén elgondolkodtattak, csak még inkább megerősítettek abban, hogy ki is vagyok valójában – és másoknak is azt tudom tanácsolni, hogy ebből építkezzenek. Köszönöm nekik, hogy a jótékony önreflexió révén segítenek megerősíteni az énképemet. Így tudatosabban élek, odafigyelek az erényeimre, a hibáimat és a hiányosságaimra. Identitás nélkül képtelenség létezni, és én legalább – a károgók miatt is – világosabban látom és tudatosabban igyekszem formálni a sajátomat. Szóval kösz a halakat!

1, Az állásinterjú

Be sem kell mutatni: itt kezdődik, és itt dől el minden. Többnyire kellemetlen, céltalan és bugyuta. Egy mesterséges, kreált helyzet, amiből közel sem fognak rólad annyit megtudni, mint amekkora feneket kerítenek neki. Állásinterjút csak egyféleképpen lehet jól csinálni: ha nem csinálják. Ott az előszűrés, ha szükséges, próbamunka, de ne raboljuk már egymás idejét! Utána felőlem beiktathatnak egy pofavizitet, de akkor ne hatalomtechnikai bemutatót tartsanak a betanuló HR-es kollégának vagy menedzsment-kézikönyvek ostoba keresztkérdéseit böfögjék fel. 

2, Open kibebaszott office - minden rákfenéjével együtt

Remek dolog, ha egy egybenyitott iroda kellős közepén ülsz, és egyszerre legalább 10-15 szempár tapad rád és a képernyődre. Nem, nem az a baj hogy látnak, hanem hogy meg is néznek. - Hátte mit csinálsz? - Hátneked mi a picsa közöd van hozzá? – kérdem én. Imádom, amikor egy-egy Youtube-videó megnyitásakor spontán flash mob robban ki mögöttem, hogy mit is nézek, mutimeg, tekerd már vissza! (reklámügynökségnél munkaidőben is alap, hogy valaki videókat néz). Ha már a vállalati kultúra meg a dilettáns vezetőség megköveteli, és kénytelenek vagyunk mindannyian egy légtérben dolgozni, akkor mégis miért idegesítjük a halálba egymást?

3, Meetingek

Az modern munkahely és az erősen hierarchizált vállalati lét rákfenéje, alsó hangon másfélkötőjelhárom ellopott óra az életedből. Kit ne idegesítenének ezek a mindenütt egy kaptafára működő, indokolatlanul hosszú, terjengős, telebeszélt, levegőtlen meetingek? A legjobb, amikor összetorlódnak, és egész nap mást se csinálsz, mint meetingről meetingre szaladgálsz, ilyenkor sejlik fel, mennyire regresszív ez a szerencsétlen találmány, ami hatékonyságnövelés helyett épp a produktivitást gyilkolja, azzal, hogy nem enged dolgozni. Nem tudom már hol olvastam, de én sem tartom ördögtől való ötletnek, hogy állva tartsák meg a meetingeket, így rövidebbek és lényegre törőbbek lennének, kevesebb családi sztorival és mellébeszéléssel. Csak legyen már vége.

4, A motivációs beszéd

A meeting speciális alesete. Onnan lehet felismerni, hogy 90%-ban egy totálisan haszontalan bullshit, a maradék 10%-ban meg csak unalmas és/vagy hazug. A legjobb az egész önellentmondásossága: ezzel próbálják motiválni és produktívabbá tenni az embereket, miközben jobbára egy időrabló, tartalmatlan baromság az egész, amire senki sem kíváncsi. 

5, "Fakultatív" céges buli (amin azért kötelező részt venni ;)

A címben nem tudtam eléggé idézőjelbe tenni a fakultatív szót. Nem a bulival van bajom, hanem hogy ilyen álszent, sunyi és hazug módon úgy tesz, mintha CSAK invitálna a részvételre, a szabad akarat lehetőségével kecsegtet, közben a vállalat nemcsak a lelkedet, de a söröskorsódat sem engedi. Ott kell lenned, ha egyszer ott a főnököd, ott vannak a kollégáid, és ez egészet nyilvánosan meghirdették. Szül az asszony? Sír a gyerek? Beteg vagy? Esetleg az anyád beteg? Le kell szarni, ott a helyed!

6, Fizetésnap

Nincs azzal semmi baj, hogy örülünk az átutalásnak, de miért kell minden kibaszott hónapban betenni a Belgätól azt a lehasznált, egyébként sem vicces, ótvaros, agyrohasztóan büntető Fizetésnapot? MIÉRT??? Az első néhány alkalommal még értettem, de sokadszorra maximum annyira vicces, mint egy Sas Józsi poén loopolva. Engedjük el, ünnepeljük meg máshogy, menjünk el inni együtt munka után (egy korábbi melóhelyemen például ez volt a szokás – mennyivel elegánsabb, mennyivel szimpatikusabb!), vagy felőlem lehet esőtáncot járni, pucéron kiszaladni a hóba, ha majd lesz, csak légyszi, ne a Fizetésnapot! (Disclaimer: pedig még a Belgät is szeretem, isten látja lelkem, de ez a szám velem együtt fogja tönkre tenni őket is.)

Olyan vicces, mint egy Sas Józsi poén loopolva

7, Amikor az iroda kutyafuttatóvá válik

Az egyik kedvencem az, amikor bejön 3-5 kutya, és mindegyik rajtad akar keresztülugrálni. Tudom, elég speciális probléma, de egyre több a kutyabarát munkahely, amivel a legkevésbé se lenne bajom. Azzal már inkább, hogy a jófejkedős, liberális és progresszív légkörű dizájnirodák világában a kutya szent és sérthetetlen élőlény lett, valahol felúton a csecsemők és Isten között. Az ebeknek bármit elnéznek, ha meg csúnyán merészelsz nézni rájuk, miután már félórája a székedet vagy a lábadat basztatják, ne adj isten ügyörű-bügyörü decukivagy + simizés helyett rájuk is szólsz, egy szar ember vagy. A kutyusok imádni valóak de kezelhető mennyiségben, és ha nem akadályoznak a munkában. Vagy a puszta létezésben. Bónusz: ha van bébikutya, és még be is szarik az asztalod alá!

8, ASAP és a többi elbaszott rövidítés meg betűszó

A sürgős is elég lenne. Tényleg, értenénk, nem vagyunk hülyék, se birkák. Se hülye birkák. Általában már a türelmetlen hanglejtésből is érezzük, de ha még legalább háromszor beleírod a levélbe, az a biztos. Nem akarom én ezt mindenkinek felróni, bárkivel előfordulhat, hogy automatikusan kicsúszik a száján egy ilyen rút rövidítéssé összegöngyölt anglicizmus (aminek tényleg semmi értelme, amíg a Shifttel vagy a Caps Lockkal baszakodtál, háromszor leírhattad volna, hogy sürgős). Inkább csak bosszantó, az a lusta, igénytelen takarékosság, ahogy sokan fogalmaznak, és ahogy az irodai és vállalati kultúra rátelepszik a nyelvre, és átalakítja az emberek hathatós közreműködésével. Ez nem rétegnyelv, nem bennfentes szakmai összekacsintás, hanem szimpla lustaság és kellemetlen divat, mint a fidget spinner. Mindenütt használják, nem csak ott ahol sokat kell angolul kommunikálni, sőt van egy olyan érzésem, hogy ott használják csak igazán, ahol egyáltalán nem kell (mint nálunk).

9, Ha valami tegnapra kell, ASAP és még prior is

De ha tegnapra kellett, akkor miért nem kaptam meg mondjuk tegnap, ne adj isten előtte? Jaaa, mert felrobbantotta a netet az az olcsó repjegy az Utazómajom.hu-n, és azonnal le kellett szervezni az egész utat, vagy leárazás volt a Bershka online shopban, esetleg kijött az új Trónok Harca kritika? Tényleg? És anyád amúgy hogy van?

SOHA ne add oda a tűzőgépedet!

10, Alany nélküli kérdések, lehetőleg minél halkabban belemotyogva az irodai éterbe

Senki sem érti, de mindenki hallja, ettől függetlenül te leszel a bunkó, ha nem reagálsz. Ez nem egy játékelméleti probléma, hanem akkora szociális sakk-matt helyzet, mint az állat, egy negatív összegű játszma, csak rosszul jöhetsz ki belőle. Nincs más választásod, visszakérdezel, és akkor rájössz, hogy pusztán az ügyfél anyját szidja magában vagy azt a sztorit folytatja negyedórás szünet után, ami miatt anno feltetted a fejhallgatót. Az élmény garantált.

De a listának sajnos itt még nincs, egyszerűen nem lehet vége. Jöjjön a két bónusz!

+1

Fény-, hang-, hő-, szag- és egyéb hiperérzékenység

Én is tudom, hogy az eddigiek fényében a rengeteg bizonyíték mind egy irányba mutat, de itt tényleg nem rólam van szó, biztosúr. Léteznek jogos panaszok és léteznek az abszurd, otromba, ostoba és pillanatok alatt elvitatható panaszok. Na ez utóbbiakkal lehet őrületbe kergetni a többi kollégát. Például amikor 10 emberből 1 az, aki érzékeny a kajaszagra és ezért nem vihetsz be kaját, vagy mint a Magyar Turisztikai Ügynökségnél, egyenesen megtiltják a konyhai mikró használatát (???), na az egy elbaszott dolog, és ilyenkor nem a többi 7 és félmilliárd ember a hülye intoleráns fasiszta, hanem az az 1-2 hiperérzékeny. De ha igazán kitartóan és következetesen hiperérzékeny az az 1-2 ember, könnyedén megkeserítihetik a többiek életét.

+2

Kényszeres ablaknyitogató/Klímaszabotőr

Az előző embertípus pusztító alesete, vagyis inkább zászlóvivője. Onnan lehet megismerni, hogy minden közepes vagy annál nagyobb irodában van belőle legalább egy. Nála a hőháztartásban borult meg valami, de nagyon csúnyán. Na meg a fejében. Július-augusztus között vagy december-január környékén aktív, és vagy betegre izzadod magad vagy szimplán csak folyton beteg vagy miatta. Az élet egyik nagy kérdése, hogy miért és milyen jogalapra hivatkozva csinálja, amit csinál, de a pofonegyszerű megoldás szerint semmilyenre, csupáncsak nem zavarja, hogy másnak kellemetlenebb, mint neki. És ami a legfontosabb: ő ül az ablak vagy a klímapanel mellett. Szóval nekünk, többieknek esélyünk nincs. 

Ennyi lett volna, az irodai rémálomról kicsit komolyabb kontextusban itt írtam korábban.

Hát ez egy hosszú lista lehetne... ezért inkább kiválasztottam hármat, hátha akkor családregény helyett olvasható terjedelemben tudok írni a legneccesebbekről, talán segít. Vagy nem, de legalább tudtok majd röhögni egy jót.

Erre majd még visszatérünk...

Köztudottan rosszul viselünk bizonyos helyzeteket. Egyszerűen kevesebbet társas ingert tudunk feldolgozni, de óhatatlanul belefutunk olyan helyzetekbe is, amikor a csernobili katasztrófa sugárdózisának megfelelő szociális terhelést kapunk. Számomra így működhet egy nyilvános szereplés, egy csúnya konfliktushelyzet (abban az értelemben, mint amennyire egy mosóporreklámban gondot jelent egy makacs folt, csak nálam többnyire hiányzik a megnyugtató feloldás) vagy egy váratlanul rám rontó megnyilatkozási kényszer. De a legrosszabb ezek kombinációja, egy halálos elegy, aminek a végén újabb mélyponttal egészül ki a kínos pillanatok bakancslistám. Izzadó tenyerek, lesápadások, elvörösödések, elszólások és lefagyások kísérték az alábbi szenvedéstörténeteket. Olvassátok szeretettel:

1, „Bocsi, van 2 perced…?”

Az első diákmelóm, amit Budapestre költözve egyetemistaként elvállaltam, rögtön befért a top3 legszarabb élményem közé. Azért ez egy erős kezdés! És kicsit talán a folytatás is bele volt kódolva, valahogy a diákmelók terén mindig sikerült beszaladnom abba a bizonyos sötét és sűrű rengetegbe. Ennél a melónál az egyik környezetvédelmi szervezet keresett aktivistákat. Akkor még sejtésem sem volt ez milyen kínlódással fog járna, ráadásul csillogó szemű egyetemistaként szimpatizáltam mindenféle világjobbító ideológiával, mondom mi nekem való, ha nem ez? És belevágtam.

Először az NGO magyarországi főhadiszállására kellett mennünk, ahol meglepő módon nem egy kámzsába bújtatott Soros György várt minket a kezében szüzek vérével csurig töltött áldozati kehellyel, hanem pár egyetemista korú szociális munkás, akik egy 1,5 órás intézménytörténeti beszámolóval és egy rövidke tréninggel kellőképpen feltüzeltek, a kellemetlen utcai helyzetekre is megpróbáltak felkészíteni. Miért, itt lesznek utcai helyzetek? - kérdezte valaki, és azzal a lendülettel lelépett, utólag belátom, neki volt igaza.

A nap végén következett a vizsga, amikor is 8-10 vadidegentől kellett aláírást szereznünk a Nagyvárad téren. Akinek sikerült, hivatalosan is padavan lett, így másnap mehetett igazi aláírásokat kunyerálni. Sorra jártuk a metrómegállókat, és szólítgattunk le gyanútlan és gyanakvó embereket. Végtére is, a munkámat tekintve semmivel sem voltam jobb, mint egy házaló ügynök, csak én valamivel vállalhatóbb cél érdekében dolgoztam, mint részvényesek gazdagabbá tétele. Ettől függetlenül három-négyszer napi 8 órán át talpon lenni, és ismeretleneket leszólongatva megpróbálni rávenni őket, hogy aláírjanak egy papírt, és fizessenek  legalább 1 éven át (!) havi rendszerességgel valami olyanért, amiért korábban eszükben sem volt... hát, nem életem élménye.

Aktivistáskodni veszélyes

Persze ilyenkor volt, aki annyira az arcomba mászott, hogy épp csak fenyegetőzni nem kezdett, vagy csak minden finomkodás nélkül elküldött az anyámba. Utólag magamba nézve azért én se voltam klasszisokkal jobb, ahogy görcsösen igyekeztem szerencsétleneket meggyőzni, akik csak szerettek volna háborítatlanul továbbhaladni. Mindezt azért, hogy meglegyen a napi beszervezett támogatói célszám, a norma, és megkapjam a fizumat, netán bónuszt is. Merthogy az adományozó járókelőkkel ellentétben egy-egy aktivista ezt fizetség ellenében csinálja, és a többségük – legalábbis, mikor én ott voltam – nem nagyon utalgat a saját szeretett szervezetének vagy más NGO-nak. Nem mondom, hogy álszentség, de felmerülhet a gyanúja.

Mentségemre szóljon, hogy alig múltam 18, kellett a pénz, és csak 3 napig csináltam. Szerencsére azalatt nem sikerült teljesítenem a minimális normát, így nem maradhattam. Hát bánja a halál.

pozitívum: egy jó cél érdekében csinálhattam hülyét magamból.

2, A végzetes rajzpályázat 

A média igazi nagypálya, ahol nagyban játszanak, ott mindig észnél kell lenni, és ha valaki benne marad, az valamihez nagyon ért. Lehet, csak a seggnyaláshoz, lehet, a bohóckodáshoz vagy a politikához, de valamihez nagyon. Hol máshoz, ha nem egy neves médiaceleb mellett tanulhatja meg egy médiaszakos hallgató a kommunikáció csínját-bínját? Na igen, csak nem biztos hogy megéri. De én ugye fogalmatlanul kapva kaptam az alkalmon, amikor egy haverom beajánlott gyakornoknak, a tévés műsorvezető frissen alapított ügynökségéhez. Állítólag mindenféle nagy ötletre vevő volt, legalábbis ez volt a retorika. Az emberünk tényleg hatalmasakat vizionált, az volt a vesszőparipája, hogy a levegőből csináljunk pénzt, ha már valaki 12 évvel ezelőtt, reklámfelületként értékesített egy üres, egymillió pixeles honlapot, pixelenként egy, vagyis összesen egymillió dollárért. 

Így néz ki a sok-sok éve létrehozott 1 millió dolláros honlap. Minden egyes pixelét eladták.

Mi végül egy azóta már nagyra nőtt jótékonysági rendezvény lebonyolításában segítettünk neki. Idén már sokadik alkalommal rendezték meg, akkor még csak először. Ehhez mérten volt béna és amatőr, és ezen a mi tapasztalatlanságunk sem segített. Az esemény szubjektív fénypontjaként a mesternek valami dolga akadt, erre figyelmeztetés nélkül a kezembe nyomta a mikrofont, és kirugdosott a terén álldogáló 70-100 ember elé, hogy közhírré tegyem, milyen eredménnyel zárult az a bizonyos, meglehetősen kamuszagú rajzpályázat, amit a médiamenővel közösen találtunk ki. Láttam a fején, hogy élvezi a helyzetet, hogy tudja, most megszopatott, és tényleg, hebegve-habogva hirdettem ki a kötelezőt, aztán letakarodtam a színpadról. Nem tűnhet annyira szörnyűnek, de ott az emberek előtt, a főnök rosszindulatú vigyorát látva beégni nem a legnagyobb dicsőség.

pozitívum: bár nem kellett volna (gyakornokok voltunk), a tulaj pedig tipikus médiageciként viselkedett velünk, végül hozzánk vágott némi kápét

3, Lovagi torna

Nem is kell olyan messzire mennünk, talán 2010 környékére. Új évtized, új kormány, új focivébé, új remények - mi kell még? Hát egy jó állás, hogy nyárra maradhassak Pesten, mert a koli nyárra kétszer annyi, mint év közben, persze még így is bagóért adják, bármilyen más szálláshoz képest. Jó munkát már akkor sem találtam, de egy borzalmasat igen, én pedig kapva kaptam az alkalmon. Ez a kétségbeesett önbizalomhiány egyik első jele, ha inkább megpróbálod biztosra a legszarabbat, minthogy egyáltalán esélyt adnál másnak. De ha egyszer olyan kurva jól hangzott, hogy lovagként (!) kell dolgozni. Vagyis bohócként. Igen, én voltam az a balfasz, akit a Nyugati-Opera-Nagymező háromszögben láttál, ahogy tetőtől talpig (na jó, csak derékig) bádogpáncélban szórólapozik a középkori étteremnek. Hát nem ezzel szoktam kezdeni az önéletrajzomat. 

"Jó, legyen döntetlen..." - küzdöttem, mint Fekete lovag a józan ésszel

Felejthetetlen élmény volt, ahogy első alkalommal végigsétáltam a tömött belváros utcáin egy idióta lovagjelmezben, hogy mindenki megbámuljon, de lehetőleg még le is fényképezzen. Néha azt kívántam, bárcsak lett volna egy jobb, egész arcot fedő sisak, aztán rá kellett jönnöm, hogy az a nyári, cirka 40 fokban nem lett volna életszerű. Az egész olyan súlyos volt, hogy nem tudok egyetlen mélypontot kiemelni, a diákmunkák Marianna-árka volt ez. De a legrosszabb, hogy tényleg nem éreztem annyira megalázónak, valószínűleg mert az arcomnak legalább egy része nem látszódott. Szendvicsember voltam a szó legnemesebb – lovagi – értelmében. De a sok fotózást meg a majomkodást egy már én is nehezen viseltem.

pozitívum: végtelen csapolt (értsd: vizezett) gyömbér az étteremben

Visszatekintve már inkább csak vicces, hogy milyen naivan bólintottam rá minden szarra, ami szembe jött. Pedig sokunk máig belecsúszik abba a hibába, hogy minden hülyeséget szó nélkül magára vállal. Mert megszokta, mert nem bízik benne, hogy többre képes vagy jobbat érdemel, esetleg csak nem akar feleslegesen konfliktust vállalni. Ezek a legjobb példák, arra, hogy utólag sem késő értelmezni a helyzetet, visszagondolni rá, mi volt a gond, hol csúszott hiba a számításba. Ahogy érettebb lettem, ezek az élmények is hozzásegítettek, hogy felismerjem, milyen vagyok, mi való nekem, és mitől irtózom. Persze ennek lett volna kevésbé fájdalmasabb módja is, de ezzel akkoriban, 18-20 éves kis suttyóként nem lehettem tisztában, vagy csak nem érdekelt.

Egyébként a fenti számozás nem jelent sorrendet, egyébként sem tudnék relációt felállítani közöttük, tekintve, hogy mindegyik tök más szempontból volt iszonyú kellemetlen. Majd ti eldöntitek, melyik hangzott borzasztóbban.

Ja, és ami a legfontosabb: ne csináljátok utánam!

Sokáig azt hittem velem van a baj. Amíg koleszos voltam, csak záros ideig bírtam egy-egy lakótársammal - mindig jóval hamarabb elfogyott a türelmem, mint ameddig bírni kellett volna, vagyis a kollégiumi bizottság szerint elrendeltetett. 

Aztán nyárra jött egy srác, akit nagyon bírtam, laza volt és vicces, de élhetetlen, a kajáját szerteszét hagyta, felzabálta az enyémet - majd utána jött egy újabb srác, akivel jókat kosaraztunk, de egy élére vasalt, mélyen vallásos jogászarc volt, aki mindig a csajánál lógott, és mivel egy kulcs volt kettőnkre, rendre beszopatott: amikor fáradtan hazaértem jó negyed órákat kajtattam utána az emeletek között, mert a telóját azt persze bent hagyta nálunk. Újabb félév egy román gyerekkel, aki annyira unszimpatikus volt, hogy azóta szerintem már politikus lett belőle.

többnyire valahogy így éreztem magam

Akkor még azt hittem, összeférhetetlen vagyok. Aztán rájöttem, hogy csak introvertált. Persze a koleszos évek után az ember teljesen új élethelyzetbe kerül, kinyílik a világ és rájön, hogy egyáltalán nem az a természetes, hogy három kan- és lábszagú egyetemista 12 négyzetméteren, egymás szájába lógva élje az életét. Mindenesetre ezek a tapasztalatok is tanulságosak, például megtanulod értékelni a legszakadtabb albérletet is, ha akad ott legalább egy félszobának csúfolt, zárható lyuk.

Persze nem vele lenni nehéz, hanem az egyedüllét hiánya az, ami számomra az írás miatt is fontos lenne. És akkor még nem beszéltünk a párkapcsolattal járó családi eseményekről, a váratlanul betoppanó vendégekről, a kölcsönös baráti vendégségekről és hasonlók - egy introvertált számára mind-mind megterhelő nyalánkságok.

Nem akarok igazságtalan lenni: nyilván a másik félnek/feleknek sem egyszerű, és ezt is fontos megérteni. Mi, introvertáltak igényeljük az egyedüllétet, zavar a túlzott közelség és közvetlenség, ami mások számára természetes és az egyedüllét hiánya miatt érzett ingerlékenységünkkel mi is képesek vagyunk mások idegeire menni, mint ők a miénkre a puszta jelenlétükkel. Ez bizony egy instabil, robbanásveszélyes helyzet, nem az az ideális "az ellentétek vonzzák meg kioltják egymást" állapot. 

De a jó hír az, hogy néhány fogással (vagy nevezzük őket inkább óvintézkedéseknek) meg lehet találni azt a kompromisszumos megoldást, hogy mindenkinek egy kicsit jobb legyen: az introvertált se zakkanjon meg a másik állandó jelenlététől, és egy extrovertáltabb fél se csak a zárt ajtót bámulja, meg követelésekkel és korlátozásokkal szembesüljön. Az alábbi tanácsok egy jó részét a kollégiumi kényszer szülte, és talán csak egy magyar koleszben vagy egy ázsiai tömegszálláson érvényesek, de azért leírom őket.

Amit NE csinálj:

ismétlem: P-O-K-O-L 

Nyilván neked sem esik jól, ha keresztülmászkálnak a privát szférádon, plusz egy ajtó egész világos kommunikációs eszközként tud szolgálni: ha nyitva van, bemehetsz, ha nincs, akkor nem vagy kopogj. 

ezt asszem nem kell külön magyarázni, de néhány albérletben, koliszobában mégis megtörténik. Néha még a tűzjelző is részt vesz az ellened szerveződő összeesküvésben. 

Amit csinálj:

Gondolom van egy napi vagy órarendetek, azt lehet szépen egyeztetni, és az alapján belőni és optimalizálni, mikor ki van otthon, azt is figyelembe véve, ki igényel több/kevesebb egyedüllétet.

A váratlan, főleg a hívatlan+váratlan vendég érkezése nagyon tud viszketni, mintha kalodába zárnának. Nem fáj, csak kényelmetlen. Mi, introvertáltak szeretünk tervezni, nem vagyunk oda a váratlan helyzetekért, az ilyesmi ritkán spannol, inkább frusztrál minket (engem).

Ennyi do-s and don't-s volna, amit karcsú életem során már megtanultam. A lista természetesen a végtelenségig folytatható, és mindenkinél új dolgokkal bővíthető, de remélem, azért sikerült pár ötletet adni adni. Persze ezer egyéb dologgal is tönkreteheted egy másik ember idegeit, aki történetesen a lakótársad. Még csak intovertáltnak sem kell lennie hozzá. Épp csak annyi a helyzet, hogy egy introvertált esetében ez valamivel még könnyebben megy, hisz lényegesen alacsonyabban van a szociális ingerküszöbünk. De ha megértitek ezt, és odafigyeltek egymásra, nem lehet baj. Próbáljátok ki, vagy legalább próbáljátok meg. 

Az történt, hogy a múlt heti coming outom félig élesre sikeredett. Azért csak félig, mert pár perc után sikerült leszedni a posztot a privát FB-falamról, de így is eljutott több száz olyan ismerősömhöz, akikkel egyelőre még nem akartam, vagy nem így akartam megosztani.

Először a barátnőm írt rám a pánikgombot nyomogatva, hogy kikerült, pedig tudta jól, hogy nem akartam én ezt névvel, címmel együtt nyilvánossá tenni – valahogy a blogfiókomat az Introvertigo helyett a privát FB-oldalammal sikerült összekötnöm, így ott posztolta a rendszer a bejegyzést. Így némiképp sorsszerűen a Coming out című bejegyzésből igazi coming out lett… Éljen az irónia!

Na most akkor WTF? - gondoltam magamban

(Blogger ökölszabály1: SOHA ne állíts be időzített bejegyzést, úgy hogy a megjelenéskor nem tudsz ránézni.). Mire leszedtem, már be is esett rá néhány like, szerencsére főleg közeli barátoktól, semmi oltás vagy virtuális szájhúzogatás. Még a letöltési statisztikát is megnéztem olyan 15-en kattinthattak rá, nem akkora ügy.

A második meglepetés akkor ért, amikor jóval a reggeli tűzoltás után délután újra kikerült a poszt, ugyanazzal a konzervszöveggel. Akkor már nem szaroztam, a blogot és a FB-profilomat leválasztottam, és örökre száműztem az időzített posztolást a blog.hu-n keresztül.

(Blogger ökölszabály2: MINDIG legalább kétszer ellenőrizd, melyik FB-oldallal kötötted össze a blogodat, vagy ha nem, reménykedj, hogy nem anyád vagy a kollégád maradt belépve a saját fiókjába a gépeden.)

A jó hír viszont, hogy a hiba meglepően jól sült el. Az egyik ismerősömmel például még aznap este véletlenül összefutottunk éééééééés nem történt semmi, úgy értem tényleg semmi kellemetlen, nulla feszengés, csak egy bátorító gratuláció, meg a rövid sztorija annak, hogy mennyire nem így akartam ezt az egészet, de kényszeredett magyarázkodás nélkül. Alig történt másképp, mintha egy jó hírt, vagy egy minisztorit tettem volna ki, és arra érkezett volna egy kedves gratuláció.

bevallom, elsőre nem örültem

Akkor miért is van szükség erre az inkognitósdira? Több okból is, például mert könnyebb így. Nekem biztosan, de talán azoknak is, akik olvasnak, akiknek nem kell egy nevet, egy identitást kapcsolniuk a szöveghez, talán így könnyebb átlényegülni, és mindenkinek saját magára, az ő személyes élményeire és problémáira vonatkoztatni az írásokat. Másrészt egy ilyen kiállás, kilépni egy bloggal a nyilvánosság elé, az összes családtagom, barátom, haverom és kollégám elé, kinyitni ezt a naplót, annak mindenféle kellemetlen, vallomásos részével együtt, az nagyon nem könnyű, sőt, sokkoló, akár egy foghúzás érzéstelenítő nélkül.

Ha nem is roppannék össze, de jó eséllyel meginognék egy ilyen vállalás alatt. Ezért inkább úgy döntöttem, fokozatosan pakolgatok súlyt vagy inkább terhet magamra, mint a konditeremben, ahol kevesebb tárcsával kezdesz, aztán fokozatosan növeled a terhelést, emeled a tétet. Valami ilyesmit akartam, de az edzésmódszert, most kénytelen vagyok újragondolni.

Mi futott át az agyamon, amikor megtörtént?

Hát nyilván beszartam, hogy akkor most mennyi mindenki fogja ezt elolvasni, akiket nem érdekel, de legalább közük sincs hozzá, milyen az én természetem, akik emiatt talán másképp fognak megítélni. Meg csalódott voltam, mert nem így akartam, ez a balfaszság felülírta a terveimet, egyáltalán nem ezt beszéltem meg magammal.

De kicsit meg is könnyebbültem. Látva azt, hogy nem kaptam hideget, vagy legalábbis nem jutott el hozzám, helyette jött egy újabb apró kis megerősítés, ami jobbá tette a napom, és újra adott annyi lökést/energiát, hogy elhatározzam, a következő héten is leülök és megírom az új posztot – ezt.  

Hogy akkor tulajdonképpen mi a tanulság? Úgy tudnám megfogalmazni, hogy:

Soha ne becsüljük alá a támogatás erejét. De ami még fontosabb: soha, de soha ne becsüljük alá a technika ördögét!

Nem csak az emberi jóindulatban, a saját ítélőképességünkben is érdemes bízni, ami szavatolja, hogy a megfelelő emberekkel vagyunk jóban, akik kíváncsiak ránk, legyünk bármilyenek. Így egy hasonló esetből sem feltétlenül jövünk ki rosszul.

Mondjuk a Facebook tapintatos gyilkos, a pozitív keretezés, az alaptalan optimizmus Mekkája. Itt a rendszer alaptermészete a képmutatás, még a gyűlölködést is lájkokkal terjesztik – a tetszés az alapértelmezett beszédmód, így soha nem fog kiderülni, az ismerőseid közül kik utálják, amit csinálsz, mondasz, elérsz vagy mutatsz. A megbélyegzés túl nagy visszatartó erő, így a kritika nem lesz nyers, nem lehet őszinte, már ha megjelenik egyáltalán. De többnyire inkább elvész, az ellenvélemény erejét veszti, majd elhalkul, végül teljesen elhal. Az ismerőseid előtt nem fogsz a Caps Lockra forrt ujjakkal fröcsögni, míg egy blog.hu-s poszt alatt, anonim módon már lehet. Ki tudja, az ilyesmi errefelé sem példa nélküli.

Egy ilyen balesetnek és a pozitív visszajelzéseknek örülni kell! Az siker egyébként is olyan mértékben múlik a szerencsén, hogy az emberi ésszel szinte felfoghatatlan. Malcolm Gladwell a Kivételesek c. könyvében sorolja a példákat: a Beatles talán soha nem lett volna ilyen sikeres, ha nem tudnak éjjel-nappal gyakorolni egy hamburgi bárban, Bill Gates-t mára nem ismernénk, ha egy véletlennek köszönhetően nem kap hozzáférést egész fiatalon egy számítógéphez, amin éjjel-nappal programozhatott.

Tényleg az vagyok - válaszoltam az ismerősömnek, aztán egy sör mellett jót beszélgettünk róla. Talán sikerült elmagyaráznom, miért is fontos ez nekem, talán nem, de legalább akkor, ott alkalmam nyílt rá, és megpróbáltam. Végül, miután elköszöntünk, meg kellett, hogy állapítsam: egész jól sikerült kis coming out volt ez.

Miért nem mész ki játszani? – kérdezte anyám, amikor kissrác koromban már vagy 3 órája a kedvesen együgyű kis képregényeimet rajzoltam vagy alig pár oldal hiányzott a Nagy Indiánkönyv egyik fejezetéből.

Mert nem volt kedvem, remekül éreztem magam, éppen valami nagyszerű dolgot csináltam, amibe teljesen belefeledkeztem. Nem kényszer volt, nem ez jutott, hanem én választottam, rengeteget lógtam a barátaimmal is, de az egyedül átélt élményekre is szükségem volt.

Később már focikapusként is különösen szerettem azokat a pillanatokat, amikor a másik térfélen pattogott a labda, én pedig hátul maradtam. Ott álltam a kapuban, a pálya végén, messze a többiektől, magamra utalva, egyedül. A játék tőlem távol zajlott, mégis mindent tökéletesen láttam és átláttam. Szemlélődtem. Ilyenek vagyunk mi introvertáltak: örök szemlélődők. A természetünknél fogva szeretünk elemezni, begyűjtjük az információkat és csendben feldolgozzuk, akár még egy adrenalinnal terhelt focimeccs közepén is.  

Amit mindig is szerettél volna elmondani, de sosem merték megkérdezni

Számunkra ez természetes, mások nem értik. Egyesek nem is akarják megérteni. Állandó, kiirthatatlan vád például, hogy egy introvertált arrogáns vagy legalábbis bunkó, amiért nem hangolódik rá azonnal arra, aki beszélgetni próbál vele. Sőt adott esetben tolakodónak tartja az illetőt, a bratyizását meg a kommunikációs kényszert, és ezt még kifejezésre is juttatja. Ez van, nem ömlik belőlünk a szó, nehezebben szólítunk meg valakit, szeretünk a háttérben maradni, de ez számunkra így van rendjén.

Nem szabad, hogy az ilyen hülye reakciók, az állandó félreértések miatt beléd fészkelje magát a kétség, hogy nem vagy elég jó. Sajnos a tolerancia mifelénk ritkán látott jelenség. Van, és jó eséllyel mindig is lesz, akinek élből ellenszenves az introvertált nézőpont:

Ezmiez, a sikertelen emberek bibliája? :D – egy kommentelőm a blogról

Na, velük nem szabad foglalkozni!

A leghangosabbak mindig találnak maguknak céltáblát, de az ilyen provokációt el kell engedni. Ha magyarázkodni kezdesz miattuk, akkor máris győztek, elérték a céljukat, figyelsz rájuk – eteted a trollt – így a piszkálódás vagy rosszabb esetben a bullying máris sikeres volt.

Ezért fontos gondosan mérlegelni, milyen helyzetben lépsz arra a végtelenül ingoványos talajra, hogy elmagyarázd: te bizony introvertált vagy.

Nem véletlen, hogy a legtöbben inkább töredelmes posztokban szokták az ilyesmit bevallani. Élőben ugyanis sokkal nehezebb ügy, épp azért, mert annyira bagatell, szinte elbeszélhetetlen, hangosan kimondva egy jelentéktelen apróságnak tűnik, nem mérhető össze egy igazi, szexuális coming outtal, egy szenvedélybetegség beismerésével vagy egy nemi erőszakra történő visszaemlékezéssel. Többek között erre mondja Clint Eastwood, hogy mi már egy puhapöcs generáció vagyunk. Hiába, nem születhet mindenki háborús veteránnak.

 – Anyám, én introvertált vagyok. – képzeld el a bejelentést, és neked is röhögnöd kell, pedig ez is tud épp olyan feszítő lenni, mint egy kibeszéletlen múltbeli trauma, főleg a mai társadalomban, ahol a szociális képességek ennyire felértékelődtek.

A beszédhelyzet nehézségén túl, ott van a másik oldal, és a részükről tapasztalható elutasítás. Értetlenkednek? Szemétkednek? Vagy a hátad mögött megszólnak miatta? Akkor rég nem érdemes belemenni, mit jelent ez az introvertáltság dolog, akinek ezt meg kell magyarázni, azt jó eséllyel nem különösebben érdekli, vagy ha igen, nem fogja megérteni.

És mi a legjobb megoldás? Ha megírod egy blogon! 

Vicceltem, ha zavar, ha belül emészt, akkor tenni kell valamit. Vagy idomulsz a különféle viselkedést megkívánó szociális helyzetekhez, vagy megpróbálod elfogadtatni magad, és azt, hogy belőled sosem lesz extrovertált. Az ideális megoldás pedig valahol a kettő között van. A közeg úgysem lesz mindig támogató, előbb-utóbb eljön az a szituáció, amikor nem tudod magad körülvenni ismerősökkel. Ez lehet egy új melóhely, egy új társaság, ahova bevonódsz vagy egy új lakóközösség, akiket nem kerülgethetsz éveken át. Meg kell tanulni ezeket a szerepeket, különben pokoli nehéz lesz. A második pont megértetni, hogy normális dolog, az hogy te szeretsz elvonulni, nem veszel részt minden kerti partin és családi ebéden meg csapatépítő ivászaton.

Rólam például a legközelebbi ismerőseim, a legjobb barátaim, a tesóm és a barátnőm tudják, hogy introvertált vagyok. Persze segít, hogy jó néhányan közülük is azok.

A szüleim ellenben nem tudják, de gondolom, sejtik, ha egyáltalán tisztában vannak a fogalommal. Viszont nem látom értelmét egy nagy családi beszélgetésnek, ahol részletekbe menően kitárgyaljuk a személyiségprofilomat. Egyrészt mert már nem élünk egy helyen, ritkán találkozunk, és akkor nincsenek félreértések, súrlódások a viselkedésem miatt, így nincs miért előhozakodnom vele, nem kérdőjelezik meg a képességeimet, egyszerűen nem várnak magyarázatot.

A melóhelyen hasonló a helyzet, mint máshol: egy jó főnök magától észreveszi, és a helyén kezeli a személyiséged. Sőt, ha tényleg jó vezető, akkor kölcsönösen előnyös módon kihasználja, és épít az erősségeidre – mint pl. az alaposságodra, megfontoltságodra, az önállóságodra stb. Egy szar főnök viszont jó eséllyel pont leszarja, akár felhívod rá a figyelmét akár nem. Sőt, akár még kontraproduktív is lehet, mert ha kellően nagy seggfej, akkor rád száll, és elkezd szívatni vele.

Én egyszer beszéltem erről az egyik főnökömnek, akkor úgy hivatkoztam rá, mint egy olyan személyiségvonásra, ami a reklámszakmában inkább hátrányt jelent, de épp azon vagyok, hogy fejlődjek benne, ezért is jelentkeztem ügynökséghez (corporate nyelven: fejlesztendő területként azonosítottam…). Csak félig hazudtam neki, tudtam, hogy született extrovertáltként az ő szemében ez komoly hiányosság. De magától is felismerte, milyen vagyok elfogadta, és a motivációm imponált neki. Valahogy így lehet erre főnökként normálisan reagálnia.

Ami biztos, az hogy introvertált vagy, nem lóghat a levegőben, világosan kell látnod ebben a kérdésben, neked is tudnod kell róla, és valamennyire a külvilágnak is. Ha ezt az elfogadtatási folyamatot jól csinálod, és minden rendben megy, hasonló ív fog kirajzolódni:

1. Rájössz, megérted  

2. Tudatosabban viselkedsz  

3. Másokkal is megérteted

Ez a fajta coming out, bár soha nem lesz olyan fájdalmas, mint bevallani, hogy meleg/biszex/transzszexuális vagy, mégis, van, akinek legalább annyira fontos és nehéz, ezért kell beszélni róla. Hogy egyre többen és többen értsék meg, egyre többen viszonyuljanak hozzá kellő megértéssel.

És ha beszélni nehéz róla, írni mindig lehet.

Miről írjak?

Itt ülök posztírásra készen, és nem tudom, mit csináljak. A monitor csillog, nem a szemem. Az üres e-papír az író legnagyobb ellensége – pedig én még csak író sem vagyok!

Így megy ez, elhatározunk valamit, aztán nem jön, aminek jönnie kéne, nincs hozzá erőnk, valami visszafogja a zabolátlan tenni akarást. Ilyenkor a legjobb megpróbálni kideríteni, mi lehet az. Aztán ha nem jön össze, változtatni, új oldalról közelíteni meg a problémát. Mint például én az eredeti posztomat, amit valami egészen másról írtam volna, ha meg tudom írni, és nem csak ülök itt bizonytalanul, a fejemet vakargatva, és azon rágódva, vajon mi lenne a legjobb téma. El-elkezdve, aztán módszeresen kitörölve a leírt szavakat. Majd kezdeni az egészet elölről.

Erős kezdés...

Pedig eredetileg nem így indult, ez a blognak csúfolt, helyből deficites én-kísérlet. Gondoltam, csinálom, posztolgatok, amíg van rá igény és látom értelmét, aztán rövid úton teljesen rácsúsztam. Amit vagy jól tettem, vagy rosszul, majd az idő eldönti. Előbb jött, hogy akkor abbahagyom a munkámat, aztán hogy ez a szövegelés nem is hülyeség, folytatni kellene, hetente egy poszt, aztán, ha így nem fenntartható, akkor kéthetente egy. Aztán meg jött az, hogy ez tartalom nélkül nem megy, kell hozzá annyi mondanivaló, hogy megéljen a blog. Aztán most itt vagyok. Előbb tanácstalanul ültem, és bámultam a villogó kurzort, majd hirtelen csavartam picit a gondolkodásomon, és elkezdtem írni a problémáról, ami pillanatnyilag foglalkoztat. És annál aktuálisabb témát, mint a jelen sorok születése, nehéz találni.

Végtére is, miről szól ez az egész? Nekem írás, másoknak olvasás vagy ignorálás, de attól még az egyenlet egyik fele nem változik, én leírom, amit akarok, és az vagy beakad vagy nem. És ha nem, akkor írok egy újat, és az majd hátha beakad. Vagy az sem.

Az élet is valahogy így működik. Addig próbálkozunk, amíg csak beakad valami.

Nem szabad félni hibázni – tartja a közhely, mások szerint viszont egyenesen üdvözítő hibázni, erre a gondolatra alapozva Svédországban egy egész múzeumot létrehoztak, ahol mindenféle befuccsolt termékfejlesztés példáján keresztül mutatják be az innováció tanulságait. Többek között arról, hogy az olyan óriások, mint az Apple, a Lego vagy a Google hatalmasakat buktak 1-1 találmánnyal, aztán felkeltek, leporolták magukat és tanultak a hibáikból.

Nettó bukás: a Colgate lasagna alkotói elég fogalmatlanok voltak 

Szóval rájöttem, hogy minden héten érdemes írni valamit. Lehet, hogy az a teleírt papírgalacsin is lenn marad végül a földön, összegyűrve, de lehet, hogy valaki mégis felveszi.

Nem kell rögtön stresszelni, ha nincs meg helyből a kellő lendület. A gondolkodást beszűkítő görcsölés helyett előbb vegyünk egy nagy levegőt, és próbáljuk meg újrakeretezni a problémát. 

Mi a cél? Az hogy írjak. Hogy tudom ezt elérni? Úgy, hogy valami olyanról írok, ami foglalkoztat? Mi ennek a módja? Az hogy sutba vágom az eredeti elképzeléseimet. Egy specifikus munkafolyamatnál ez nyilván nem működik (nem fogok így hamarabb rájönni, hová tettem a kulcsomat, sőt), de miért ne működne az összetettebb problémamegoldást igénylő esetekben, amelyekkel nap mint nap ezerszer találkozunk?

Hogy jussunk el A-ból B-be, amikor mindenütt dugó van? Még a kis utcákon is hatalmas a forgalom, az egész város az utcán dekkol, közben fullasztó a hőség. Moccanni sem lehet. Nincs más út? Nincs semmilyen megoldás? De van, például ha elindulsz korábban, és bent elintézed azokat a dolgokat, amiket otthon intéznél, miután hazaértél. Vagy bringára pattansz, és kikerülöd a forgalmat. És igen, tudom, hogy ez egy bagatell példa volt (azért csak példa), és azt is tudom, hogy nem minden problémát lehet ilyen egyszerűen újrakeretezni, de a lényeg, hogy érdemes próbálkozni vele, ha a hagyományos módszerek már csődöt mondtak.

A problémamegoldás hasznos erény

Ugyanígy elveszítheted a fonalat a munkahelyeden vagy otthon a négy fal között. Amikor nem tudsz megszervezni egy születésnapot, nem tudsz normálisan kommunikálni a tesóddal, nem sikerül megtalálni a kapcsolódási pontokat a pároddal. 

Lehet, hogy csak bele kell vágni, és elkezdeni valahogy. Csinálni valami olyasmit, ami feldob, amitől jobban érzed magad általánosságban és inspirál. Úszni egyet, sétálni, megnézni egy jó filmet, találkozni egy régi ismerőssel, és utána megváltozott lelkiállapotban visszatérni a problémára. Ha sikerül váltani, kinyílik a világ, jó eséllyel hatékonyabb és kreatívabb leszel, lerázod a fásultságot.

Ne higgy Yodának: próbálkozz bátran!

Egy lélegzetvételnyi szünet, aztán újrakezdés. Termékeny próbálkozás – valahogy így lehetne ezt megfogalmazni, ha már minden áron nevet akarunk aggatni rá. 

Visszatérve a magánéletre: ha nem halljátok vagy hallgatjátok meg egymást, akkor lehet, először nem is a beszélgetésben kell keresni a megoldást. Lehet, jobban jártok, ha előbb beültök egy filmre vagy egy színdarabra, és utána arról a közös élményről beszélgettek. Ez is jelenthet problémát, hogy nincs elég közösen átélt pillanat, ami megöli a kommunikációt. De ezt, ha korábban nem sikerült, egy feszültebb pillanatban garantáltan nem fogjátok észrevenni. Előbb meg kell nyugodni, és aztán lehet kezdeni próbálkozni.

Kizökkenni és felülemelkedni a rutinon, vagy szimplán csak igyekezni – ezeket a pillanatokat aztán saját magunknak is megköszönjük. A végén így biztosan változni fog a status quo, ami esélyt teremt arra, hogy kihozzunk belőle valami jót.