Az alábbi poszt elejét egy viszonylag frissen publikált TED-előadásból schmitteltem és fordítottam, amiben egy Susan Pinker nevű fejlődéspszichológus eredt a boldogság nyomába. Amit a vizsgálódásai közben talált, az több mint érdekes, és megéri elmélázni rajta.

Pinker a topográfia irányából közelíti meg a témát, vizsgálatai szerint ugyanis Szardínia szigetén, létezik egy keskeny sáv, ahol az emberek nagyságrendekkel tovább élnek, mint máshol a nyugati világban. Ahol tízszer annyi száz éves ember él, mint Észak-Amerikában. Sőt, ez az egyetlen hely, ahol a férfiak ugyanaddig élnek, mint a nők – szemben a fejlett világ többi részével, ahol a nők átlagosan 6-8 évvel tovább élnek a férfiaknál.

Miután Pinker elment vizsgálódni, hamar rájött, hogy ennek nem a különleges éghajlat, a táplálkozás vagy az életmód az oka, a titok sokkal inkább a szociális kapcsolatokban rejlik. A kutató arra is kitér, hogy a várható élettartamot csak 25%-ban határozzák meg genetikai tényezők, a maradék 75% az életmód függvénye (de erről majd egy másik posztban részletesebben is kitérek...).

A világ eme aprócska szegletének falvaiban és városkáiban valahogy konzerválódtak az archaikus módon szerveződő közösségek, melyek a történelem során korábban a szoros összetartás révén biztosították a túlélést. Ám később, az ipari társadalmakban ez a berendezkedés teljesen átalakult, az individualizmus megerősödött, és az elidegenedés megjelent, mint kortünet.

Mára a társas izoláció jelenti korunk népegészségügyi kockázata. Napjainkban a föld lakosságának harmada állítja azt, hogy kettő vagy kevesebb emberre tud támaszkodni.

Mit mond erre Pinker?

Előbb egy kutatásra hivatkozik, melyet Julianne Holt Lunstand több tízezer középkorú férfi és nő körében végzett. A kutatás az életmódjuk különböző aspektusait vizsgálta, majd Lunstand várt 7 évet, és megnézte, hogy ki az, aki még él és virul. Azt találta, hogy a várható élettartam előrejelzésének két fő indikátora a szociális életünkhöz tartozik: egyrészt a közeli kapcsolatok - ezek azok az emberek az életedben, akikhez elsőként fordulnál, ha most azonnal pénzre vagy lelki támaszra lenne szükséged. A második indikátor a szociális integritás volt, ami azt jelenti, hogy mennyi interakcióba lépünk emberekkel a munkánk során, mennyi emberrel beszélünk. Ide tartoznak a laza és az erős kapcsolatok, az is, ha a közértbe váltunk pár szót a pénztárossal, vagy fordított esetben a vevőkkel.

Ez a két szempont pontosabban megjósolta a várható élethosszt, mint az ivásra, dohányzásra való hajlam, a mozgásszegény vagy a mozgásban gazdag életmód. Ekkora ereje van a kapcsolatainknak.

Pinker ezért az javasolja, hogy több személyes kapcsolatot ápoljunk, mindezt arra alapozva, hogy mára több időt töltünk internetezéssel, mint bármilyen egyéb tevékenységgel, viszont az online érintkezés és kommunikáció a hatását tekintve nem egészen ugyanaz, mint a személyes. Felmérések bizonyítják, hogy a szemtől szembeni kontaktus – a másik szemébe nézni, kezet rázni vagy lepacsizni valakivel – oxitocint szabadít fel, ami csökkenti a kortizol nevű stresszhormont és dopamint szabadít fel. Röviden: csökkenti a stresszt és a fájdalomérzetet.

A pozitív gondolkodás a hosszú élet titka? Hát nem.

A kisközösségek különleges erejéről Malcolm Gladwell is beszámol Kivételesek című könyvében, csak épp egy Észak-Amerikai falucskára, Rosetóra vonatkoztatva, ahol hasonló anomáliát fedezett fel: az ott élők átlagéletkora magasan verte az amerikaiak átlagot. A felmérések szerint Rosetóban senki sem halt meg 55 éves kora előtt szívrohamban, a 65 év feletti férfiak körében pedig az elhalálozás aránya durván a fele volt az Egyesült Államokban mért átlagnak.

Talán nem véletlen, hogy az ő őseik is egy olasz falucskából származtak, és emigráltak Amerikába, hogy ott létrehozzanak egy kellően zárt, de mindenek előtt összetartó közösséget, ahol gyakran két, három vagy akár négy generáció is együtt, egy fedél alatt él. A modern, nyugati világban ez normál körülmények között nagyjából elképzelhetetlen.

Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása. / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém - / ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény. - József Attila

What’s next?

Nem kell nagy zseninek lenni ahhoz, hogy belássuk, rossz irányba mennek a folyamatok, legalábbis mifelénk, még úgy is, hogy a hozzánk hasonlóan fejlett világ is kezdi már legyorsulni ezt a nehézkes kis kompországot.

Az emberi kapcsolatok nem számítanak kézzel fogható értékekké átváltható valutának, éppen ezért inflálódnak. Egyre kevésbé ápoljuk őket, nem csoda, hogy Magyarországon az idősödő réteg nem tud kihez fordulni, a kapcsolati háló egy bizonyos kor fölött elkezd fölszakadozni, így nem csak a boldogság, de az emberi élet is veszélybe kerül.

Ezért a szociális köldökzsinórt semmilyen körülmények között nem szabad elvágni, introvertáltként se. Sőt, főleg introvertáltként nem, hiszen egy zárkózottabb ember számára a meglévő kapcsolatok sokszorosan értékesek, nehezebb pótolhatóak, mint egy extrovertáltabb alkatnak. Ezért hiába nincs olyan kiterjedt ismerősi és baráti köröd, a meglévőkkel ugyanolyan fontos, hogy közeli és szoros kapcsolatot ápolj, különben hosszú távon az egészséged látja kárát.

De nem mindenütt devalválódtak ennyire a szociális és egyéb, nem mérhető javak. Bhutánban például egy egészen másfajta gazdasági-társadalmi szemlélet terjedt el: lényegében Bhután királya alkotta meg a GNH, vagyis a nemzeti összboldogság fogalmát, amit a GDP (nemzeti össztermék) mintájára, illetve leginkább annak ellenében hoztak létre, mondván nem az objektíven mérhető anyagi javak a legfontosabbak, vannak ennél fontosabb dolgok is az életben. A boldogság alapja, hogy ezen tényezőknek kiteljesedéséhez ideális feltételeket biztosítson az ország vezetése.

Az elképzelés annyira bejött, hogy Bhutánban elkezdték mérni a boldogságot, ehhez 9 fő mutatót alkottak, és különböző kategóriákban vettek fel adatokat, olyan pofonegyszerű kérdésekkel, mint pl.: Hogyan érzik magukat a mindennapos életükben? A módszert ezután világszerte 40 ország kezdte el tanulmányozni, köztük Franciaország is. Az irányzat legfőbb eredménye, hogy az elmúlt 40 évben Bhután abszolút monarchiából békés átmenettel lett előbb alkotmányos monarchia, majd demokrácia.

Bhután nagy hatású uralkodója (1972-2006)

Szociális élet-halál

Sokak számára a családalapítás jelenti a vízválasztót, utána kezd el szűkülni a barátok köre, és a gyengébb kötelékek mentén szerveződő haverok és ismerősök partvonalra kerülnek. A legtöbb szociális kapcsolatunk 25-35 éves kor között keletkezik, utána a grafikon lefelé görbül, a kapcsolataink konszolidálódnak: inkább a párunké és a utódoké lesz a főszerep, a legtöbb esetben stabilizálódik a munkahely (és ezáltal a kollégák köre), állandósulnak a családi, baráti összejövetelek résztvevői.

Viszont az előbbiek fényében, fontos, hogy a barátvesztés folyamata ekkor se – és főleg ekkor ne! – érje el a kritikus szintet, szépen lassuljon le, aztán álljon be egy egészséges egyensúlyi helyzet. Így a túlzott elidegenedés elkerülhető, erre kell törekedni, mert a kapcsolataink túlságosan is fontosak és meghatározók.

A testi-lelki sanyargatottságnak többféle formája lehet. Az egyik a szegényes szociális élet, a másik lehet, például egy szar állás, amivel kapcsolatban egy új kutatás éppen azt bizonyította, hogy egy nem kielégítő munkahely károsabb, mint a munkanélküliség. Ennek pedig az ottani emberi kapcsolatok ramaty minősége (vagy épp teljes hiánya) lehet az egyik oka.

Egyszerű a képlet: meg kell találni a fontos embereket, aztán megtartani őket. És/vagy nyitottnak maradni, és minél több értékes emberrel barátságot kötni, vagy éppen érintkezni - beköszönni, szólni pár jó szót, satöbbi - és így egy minél kiterjedtebb közösséget létrehozni. Vagyis a képlet egyszerűnek tűnik, mégis iszonyatosan nehéz. Hisz azt sem tudjuk, ki az a barátunk, akivel még 10 év múlva is igazán jól megértjük majd egymást, akiért tűzbe tennénk a kezünket, és aki tűzbe tenné a kezét értünk.

Érdekes lesz megnézni, mi lesz velünk, az Y generáció tagjaival, az első Facebook-nemzedékkel, hogyan fog alakulni a virtuális ismerősi körünk. Ez nálunk lesz a leglátványosabb, hiszen mindenkinek, aki jelen van online, számszerűsíthetőek a kapcsolatai, látni fogjuk, mikor kezd el majd stagnálni a számuk, vagy fognak szép lassan kikopni, feltéve, hogy egyáltalán lesz még évtizedek múlva is Facebook.

Amit végső soron tehetünk, hogy egy kényelmes és otthonos közösséget próbálunk kialakítani. Pinker úgy fogalmaz, hogy „felépíteni és fenntartani a saját falvadat élet-halál kérdése”. A saját mikrofalvacskánk méretét és az ottani élet minőségét is szabályozni tudjuk, és ha a toborzás történetesen nem az erősségünk, akkor a minőségre kell odafigyelnünk, hogy boldogan és hosszan éljünk, azok között, akikkel jól érezzük magunkat.

Nem, nem miatta fejlődöm, és nem, nem tesz jobb és sikeresebb emberré a komfortzónán kívüli lét. Félek tőle, kényelmetlen, és minden porcikám ellene van, hogy erre a ködös fogalomra hivatkozva és motivációs könyvek hangzatos kiemelésein csüggve belevessem magam halálosan idegen szituációkban, amelyekből a legszívesebben menekülnék. Nincs kedvem érdektelen vagy harsány emberekkel beszélgetni, számomra érdektelen témákról, csak hogy gyakoroljam az interperszonális kommunikációt (a bullshit-o-méter kiakadt!); nem akarok alacsony megtérülés reményében több konfliktust vállalni, csak azért, hogy a konfliktuskezelésben nagyobb jártasságra tegyek szert, és úgy általában nem akarok konfrontálódni, ha nem muszáj; nem akarom önként előtérbe tolni az arcom, megjátszani magam, mintha az ott fent a pódiumon én lennék, és nem csak egy szerep, a hozzá tartozó kényelmetlen jelmezzel, inggel, öltönnyel és néha nyakkendővel. Semmi vágyam napi 16 órát nyomás alatt dolgozni és tanulni, hogy önmegvalósítsak – vagy inkább megvalósítsam valaki másnak a vágyát, aki írt erről egy motivációs könyvet.

A coaching az új vallás, és mint minden vallásnak, ennek is megvannak az egészen leegyszerűsítő és ostoba változatai. Ahol üres frázisokat puffogtatnak, és faék-egyszerű ökölszabályok uralkodnak – na, ott érdemes elkezdeni gyanakodni. És a komfortzóna fogalma épp ilyen – üres – az évek alatt előbb elhasználódott, majd szépen kiürült. Most már szinte bármire rá lehet sütni. A munkádra, a magánéletedre, a külsődre, a belsődre, a szabadidődre, az álmaidra és a vágyaidra. Minden ott kezdődik, a komfortzónán túl. Hol? – kérdem én.

„life begins at the end of your comfort zone” – 21 millió Google találat. Tizenhat-kibaszott-millió!

Tanuld meg a komfortzóna helyes használatát végre: ne használd!

Számoljunk le egyszer és mindenkorra a komfortzóna mítoszával, ne röhögjenek a kezüket dörzsölve a coachok, lélekguruk és egyéb semmirekellő távgyógyítók. Maradjunk az istenverte tudományok területén, a pszichológia és a szociálpszihológia világában, a bestsellerré váltható ködös bullshitek univerzuma helyett. Igen, a vállalati kultúra nyelvezete még itt is felüti a fejét, ahogy a sok nárcisztikus áltudós beleszeret a saját maga által kreált fogalmakba, aztán szépen lenyomja a hasonló blődségekkel csillogó szemű droidokká lobotomizált emberek torkán. Félreértés ne essék, nem az olvasóközönség hibája, hogy minden hangzatos, színes-szagos és hatásvadász „elméletet” bevesznek, hanem azoké a véleményvezéreké, akik reflektálatlanul nyomatják a hülyeségeket, akik a saját népszerűségükkel visszaélve erre kondicionálják az embereket. Kasza Tibik és Schobert Norbik által megkonstruált valóságban él több százezer vagy millió magyar, ehhez képest mondjuk a komfortzónás életigazságokat szerencsére csak tizedennyien fogyasztják.

Tökéletes összhangban: hazug kép, egy hazug ígérethez

A tömegkultúra régóta fogékony a komfortzónán túli narratívákra, a valószínűtlenre, az extremitásra és különösen a sikeres önmegvalósítók történeteire. Reklámok, mesébe illő self made man sztorik – mind-mind erre játszik rá, de ezt ismerjük. A baj az, hogy már az életvezetési tanácsadók és motivációs szakértők jó része is erről áradozik. A komfortzóna elmélete elfogadottá vált, kanonizálódott, és kezd beépülni a kollektív tudatba. Közhelyszámba megy, hogy minden, mi jó, a komfortzónán kívül kezdődik. Csak épp egy szó sem igaz belőle. Vagy legalábbis nem ilyen egyszerű a képlet.

Tudjátok, mi kezdődik még a komfortzónán túl? A stressz, a sztrók meg az életveszély.

Ahogy a legtöbb leegyszerűsítő életigazságnak, valójában ennek is legalább annyi oldala van, mint egy ikozaédernek. Tönkrement családok, túlhajszolt életek, idegösszeomlások, stresszbetegségek, hegygerinceken készített selfie-k miatti halálos balesetek jelzik útját.

Tudjátok ki feszegette még a határait? Ki kergetett valamit, ami messze a komfortzónáján túl szökdécselt, jobban mondva magasodott? Erőss Zsolt, a hegymászó, aki pár éve fent maradt a Kancsendzöngán.

Érdemes megnézni a róla szóló, A Hópárduc talpra áll című dokumentumfilmet (volt szerencsém hozzá 4-5 éve az egyik Filmhéten) egészen megrázó és tanulságos. Természetesen meginterjúvolták benne Erőss feleségét is. A nő vallomásából kitűnik, hogy a férje a hegymászás megszállottja volt, aki egyszerűen nem tudott leállni, hiába szerette volna ezt a család. A film Erőss emberfeletti akaratereje mellett ezt a konokságot is pedzegeti, de kész válaszok helyett inkább csak különféle olvasatokat talál (hit, küldetéstudat, meggyőződés, sorsszerűség – főleg ilyen és hasonló értelmezések sejlenek fel). A történet végét már ismerjük (bár ez már a dokumentumfilm elkészülte után történt): a távoli, elérhetetlen dolgok iránti vágy lett Erőss Zsolt végzete.

Egy tragikus sors. Kinek hős, kinek bolond.

Miről is szólnak ezek a határfeszegetős (mit feszegetős? határkitágítós/eltörlős!) motivációs üzenetek? Ezek hordozzák a jóléthez hozzászokott, egyúttal a vallástól és a közügyektől elidegenedett, így fogódzók nélkül maradt ember számára készült (egyik) legújabb posztmodern ideológia, és mint ilyet, fenntartással, sőt, gyanakvással kell kezelni, mert a világkép amit nyújt, pofátlanul torz és leegyszerűsítő. Dobd be a gyereked a medencébe, és megtanul úszni! – ez az ostobaság a komfortzónás bölcsességek esszenciája. Te vajon behajítanád a saját gyerekedet? Akkor meg miért akarnál önként jelentkezni, hogy te legyél az a bizonyos gyerek?

A komfortzónás igazságcsokor kicsit olyan, mint egy piros pirulának álcázott kék pirula: ígér neked fűt-fát, azzal kecsegtet, hogy felnyitja a szemed, de ha beveszed, azzal gyakorlatilag minden marad a régiben, csak épp kapsz egy instant és egyszerű világmagyarázatot transzcendens humbugba csomagolva. Valójában a pénztárcádat nyitja fel, esetleg az önértékelésedet bolygatja meg. Lehet, hogy fogódzót ad, nagyobb magabiztosságot és rádöbbenéseket, de mindez csupán többé-kevésbé egységbe rendezett és jól előadott féligazságokra, na meg közhelyekre épül. Ezek a panelek ugyanúgy a kommunikációs ipar termékei, mint a reklámok és a politikai hirdetések; vagy éppen az Oravecz Nóra brand, esetleg a Szabadon ébredők Facebook-oldal. Itt nem fogsz egzakt, tudományosan bizonyított tényeket, és ezeken alapuló összefüggéseket találni, pedig a rendszer működtetői tökéletesen kihasználják ezeket. Ezért a sok bullshit, ezért van ott sok coach neve előtt a Dr-előtag, ezért az idegen hangzású, felvett név, a többoldalas CV a weboldalakon – ők is tisztában vannak azzal, hogy a tekintéllyel szembeni engedelmesség egy szociálpszichológiai közhely. Az emberek sokkal inkább hisznek egy doktornak, mint egy földmérőnek, még akkor is, ha földtani kérdésről van szó. Az ilyen és hasonló fogásokkal az életvezetők jó része persze folyamatosan él és visszaél, anélkül, hogy rámutatna azok létezésére.

Uhh, most akkor mi van?

A komfortzónába vetett feltétlen hit megeszi lelket

De talán a legkomolyabb probléma a komfortzónaizmussal, hogy az esztelenségig feltornázza az emberek elvárásait, ami iszonyatosan kontraproduktívvá válhat.

Daniel Kahnemann Gyors és lassú gondolkodás című könyvében arról ír, hogy a fiatalok által kitűzött céloknak életre szóló hatása van: a későbbi boldogságérzetet leginkább a magunkkal szemben támasztott elvárások teljesülése vagy meghiúsulása befolyásolja. A Kahnemann által hivatkozott kutatásban a felsőfokú tanulmányaikat 1976-ban megkezdő, mintegy 12 ezer alany vett részt. Ekkor, vagyis 17-18 éves korukban egy skálán kellett pontozniuk, mennyire fontos számukra, hogy nagyon jó legyen az anyagi helyzetük, majd 20 évvel később felmérték, mennyire elégedettek az életükkel. Az eredmény meghökkentő volt: azok, akik két évtizeddel korábban több pénzt akartak, de nem érték el, nagyságrendekkel elégedetlenebbek voltak másoknál.

Vagyis a felnőttkori elégedetlenség egyik biztos receptje, ha fiatalon nagyon nehezen elérhető célokat tűzünk ki magunk elé.

A felmérés szerint például azok jártak és járnak igazán rosszul, akik valamilyen előadőművészetben szeretnének kitűnni, ott a legmagasabb a kudarcráta.

És nem ez az egyetlen tudományos mű, ami hasonló jelenségről szól. Sonja Lyubomirsky orosz pszichológus Boldogságmítoszok címmel írt sikerkönyvet. Művében sorra veszi, hogyan determinálja és konzerválja a kultúra, hogy adott mércék szerint akarjuk az életünket boldognak vagy boldogtalannak értékelni. Egy másik könyvében pedig gyakorlatokat ajánl, amelyek boldogságorientáltabb szemlélet elsajátításában segítenek.

Szóval nem én vagyok az első aki a komfortzóna és a hozzá tartozó fogalmi holdudvar mítoszát támadja, de a fentiek nyomán még mindig csak hajszálrepedések keletkeztek ezen az elfuserált elméleti alkotmányon. Viszont remélem, hogy ezek után talán könnyebben sikerül majd elültetni a kétely csíráját, és egyre többen kezdenek el gyanakodni, na meg a grandiózus, jó eséllyel elérhetetlen célokkal akaratlanul is megvalósított önsorsrontás helyett inkább egy kevésbé űzött, de boldogabb életet választanak. Nem mindenkiből lehet Steve Jobs, Banksy vagy Al Pacino, de emiatt tényleg nem éri meg becsavarodni – valami ilyesmi lehet a tanulság. Én pedig ezen felbuzdulva ahelyett, hogy a kényelmes kis otthonomat hátrahagyva most azonnal kistoppolnék valamelyik tengerpartra, inkább megyek vissza aludni.

Egyszer csak egy értelmező kéziszótár leesett a polcról, és éppen az introveltált szócikknél nyílt ki. Akkor dőlt el minden...

Nem, nem így lettem introvertált. Nem is igazán lettem, inkább azzá formálódtam, és a sok, lassan emlékké szelídülő tapasztalat közepette egyszer csak észrevettem magamon, hogy sok szempontból másként működöm, mint a többség. Nyilván ebben van egy jó adag hajlam, meg néhány gombóc szocializáció (és főleg az!). Most az utóbbiról, és az idáig vezető utamról fogok beszélni, hátha sikerül magyarázatot találni rá, hogy kerültem ide.

Nem emlékszem pontosan, mekkora dumagép lehettem vagy nem lehettem gyerekként, de már az is gyanús, hogy egy-egy társaságban – legyen az családi, ovis, szomszédolós, iskolai, esküvői vagy valami más gyerekzsivajtól hangos alkalom – mindig inkább egyesével leltem barátokra, az ismerkedés valahogy jobban ment így, oldottabban viselkedtem, ha csak kettesben-hármasban találkoztunk (1. intő jel!).

A kisközösségekben is mindig egyesével haverkodtam össze az emberkékkel, csak akkor még nem tudtam, hogy számomra ez a normális működés. Hogy nem én fogok egy sámlira állva, az ovis jelemet a magasba tartva lázadást szítani a délutáni alvás ellen, de én leszek az, aki a sarokba húzódva egy betűtésztás ebéd alatt életre (vagy legalábbis ovira) szóló barátságot köt Petivel, Tomival vagy Mikivel.

Fantáziavilágok

Egészen hamar rájöttem, hogy egyedül lenni nem jó. Úgy értem, teljesen egyedül. Nem fizikailag, hanem a lelki-szellemi magárahagyottság állapotában. Amikor felüti a fejét a leküzdhetetlen hiány, azzal nem lehet mit kezdeni. De szerencsére soha nem voltam egyedül igazán, a fantáziám mindig kisegített, és külön bejáratú kis világokat kreált nekem, hogy otthonosabban érezzem magam. Mint egy jó cimbora, lekötött és elszórakoztatott, így soha nem unatkoztam. Ugyanezt ma már sajnos nem mondhatom el magamról – ez a felnőttkor és a felnőtt tudat egyik legszomorúbb tanulsága:

 Az ártatlanság mellett a teremtés képességét is elvesztettük.

De mi volt régen?

Az egyik legélénkebb gyerekkori emlékem, hogy a bátyámtól örökölt Playmobile-szerű (vagyis inkább arról koppintott), de egyébként egy magyar-német cég által gyártott Schenk-katonákkal játszom hatalmas csatákat, könyvekből és dobozokból várakat építettem, amit aztán a huszárokból és kalózokból álló zsoldoshadseregemmel megostromoltam, ráadásul mindenféle királylányrablós romantikus szállal is kiegészítettem a háborús sztorit. Aztán a végén a főhős és a főgonosz egy leszámolási jelenetben csapott össze, mint az akkori kedvenc Jean-Claude Van Damme filmjeim fináléjában.

Jól elvoltam egyedül, na (2. intő jel!). Hatalmas autóversenyeket rendeztem a homokozóban vagy a veteményeskertben, a krumplipalánták között; azóta is rendre előkerülnek matchboxdarabok, amikor ősszel a szüleim felszántatják a kertet.

Rengeteg bugyuta, mégis, visszatekintve csodálatos játékot űztem régen. Szerintem én voltam az egyetlen kiskölyök a városban, aki saját magával focizott, pedig nem voltam megzakkanva. Mivel nem volt otthon focikapunk, kitaláltam egy játékot, amit a házunk kopott tűzfalán játszhattam. Csak egy olcsó gumilabda kellett hozzá meg a házunk, és egész focibajnokságokat tudtam lejátszani így. Előbb „sorsoltam” – ráböktem két csapatra – aztán jöhetett a meccs! A játék úgy nézett ki, hogy a falnak rugdostam a gumilabdát, és rúgásonként felváltva bemondtam az összepárosított csapatok nevét. Amelyik csapat nem tudta visszaadni a labdát anélkül, hogy az lepattanna, az kapott gólt. Nagyjából a squash és a foci/lábtenisz keveréke volt. Egy meccs 5-6 rúgott gólig tartott, aztán jött a következő párosítást. Persze meglepő módon mindig a kedvenc csapatom nyert a végén (talán minden eddigi téma közül ezt a legkényelmetlenebb bevallanom: akkoriban a Fradinak drukkoltam). 

Így visszagondolva nem is csoda, hogy ennyire szeretek írni, történeteket alkotni, sztorikat kreálni, illetve más történetekben elmerülni.

Kiskölyökként volt, hogy láthatatlan banditák ellen védtem a vadnyugati falucskát megtestesítő házunkat, mintha én lennék a nyolcadik mesterlövész. Vagy kunyhót ácsoltam kiszáradt kórókból, esetleg nyomkeresőset játszottam a kukoricásban. A játék soha nem érhet véget! – gondoltam.

Tiniszerelem, tinifájdalom

Aztán mégis véget ért, és átvették a helyét a 12-15 éves korosztályhoz illőbb szórakozási formák. Például a zenehallgatás (3. intő jel!). Imádtam a Petőfi rádiót hallgatni, amikor még jó volt, meg előtte a Danubiust is, amikor az én ízlésem volt egészen pocsék. Később meg Winamp-playlisteket nyúztam éjszakába nyúló bólogatások kíséretében, mellette hajnalig tartó MSN-beszélgetésekbe bonyolódtam (ó, azok a kétezres évek!). Ilyenek voltunk, vadak és naivak, na meg kicsit befelé fordulók.

A nyughatatlan serdülőévekben alig láttak anyámék, annyit bujkáltam a szobámban. Mindig más volt a szenvedélyem – vagy egy ifjúsági könyv, vagy egy új játék a gépen vagy valami csaj, akit persze sosem sikerült befűzni, aztán bánatomban rongyosra hallgattam a késői Kispál és a korai 30Y albumokat (sokadik intő jel!).

Nem csoda, hogy a sok szemerőltetéstől egész korán elbaszódott a látásom, szemüveget viszont nem voltam hajlandó felvenni, miután egy nálam 5 évvel idősebb atléta csaj, akibe az egyik szlovákiai futóversenyünk után még hetekig szerelmes voltam, azt mondta, hogy azok a kék szemeim egyszer még rengeteg lány vesztét okozzák majd. A lányt Briginek hívták, és évekkel később egy pornófilmben láttam viszont (ez tényleg nem kamu!). Azóta már hordok szemüveget (na, ez viszont az).

Hatalmas olvasások mentek akkoriban (és mennek azóta is). A Nagy indián könyvvel kezdődött minden...

Keresem az utam

Majd következtek a fura beilleszkedési zavarok, először amikor felsőbe kerültem, és az elején még nehezemre esett megtalálni a közös hangot, felszabadultam hülyülni a többiekkel (akik közül jó páran már ismerték egymást, sőt, jó barátok voltak – csak hogy még szarabbul érezzem magam). A nagy keresgélésben előbb a helyemet találtam meg az atlétikacsapatban, aztán a legjobb barátaimat a könyveken és a számítógépes játékokon keresztül. Olvasás és játék – két tipikus geek-elfoglaltság. Ehhez képest a sportban valahogy mégsem tudtam megragadni.

Később a gimiben fel is hagytam vele, csak hobbiszinten kergettem tovább a Spaldingot és néha a bőrt. Szerettem a sikert, a versenyt és a játékot, de valahogy mégsem voltam igazán jó csapatjátékos, talán a másfél évnyi focipályafutásom alatt ezért is kötöttem ki végül a kapuban.

"Kicsit meg van szeppenve." – mondta a tesóm a focipályán, amikor beálltam játszani a nagyon közé, ahol alig ismertem valakit. Izgultam, zavarban voltam, nem ment úgy, mint máskor. Pedig ha ismerősökkel vagy velem egykorú, esetleg kölcsönösen szimpatikus arcokkal álltam be játszani, már az elejétől fogva harsányabb voltam, és nem jelentkezett az a bizonyos megszeppentség.

Rick and Morty – az egyik kedvenc univerzumom, amiben imádok elmerülni. Nem egy Shakespear-adaptáció, de azért borzasztóan okos és szórakoztató.

Pop, csajok, satöbbi

Az ébredező szexualitással együtt érkezett az életembe az igazi, már nem csak üzenetváltásokra korlátozódó csajozás, és rá kellett jönnöm, hogy én nem leszek az az egyszerre két csaj seggét markoló típus, nekem meghittebben jobban megy, a szereplés megriaszt, amit leginkább (a gátlásaimon keresztül) csak az alkohol tud ideig-óráig oldani. Vagyis én randizni tudok, nekem kettesben kell lennem a másikkal, úgy építgetni a kapcsolatot, egyenrangú félként kezelve őt megpróbálni megnyerőnek lenni; és nem lehengerelni frontálisan, ellentmondást nem tűrően egy rögtönzött stand-up műsorral, mintha csak a hallgatóság egyik tagja lenne a sok közül. Inkább én hallgatom meg őt, és arra reagálok, így jutunk el arra a pontra, amikor már bizalmaskodó viccekben és beszélgetésekben tudunk közösen feloldódni. Mert ez megy nekem.

Családban marad

Hol lehet mindennek a gyökere? Leginkább talán a már említett szocializációban és a családban. Nyilván voltak zűrök nálunk is – kinél nem? – de a komoly traumáktól megkímélt az élet, viszont idillinek sem mondanám a gyerekkoromat. Nem voltunk különösebben szegények (értsd: vidéki viszonylatban), a jómódtól viszont messzebb voltunk, mint Budapesttől (majdnem 4 óra vonattal!). A rendszerváltás utáni munkanélküliség a mi családunkat is megtalálta, a szüleim közül sokáig csak az egyiküknek volt stabilan munkája. Ráadásul kiskoromban történt otthon egy komoly baleset, ami után apám bekerült az intenzívre. Végül a látogatással és várakozással töltött kétségbeejtő hetek után felépült, de ez a bizonytalanság mindenkit megviselt, főleg minket, kettőnket a tesómmal.

Apropó a tesóm. Ő is inkább introvertált volt világ életében. Habár rengeteget köszönhetek neki, a korai években kevésbé találtuk a kapcsolatot – 5 év van köztünk, ami akkoriban még nagyon soknak számított, ma már szinte semmi. Ő inkább a könyvekbe és a programozásba menekült, rengeteget olvasott, én pedig abba, ami maradt: sport, könyvek, játékok – amiről már beszéltem. Közben persze a szüleimtől is szükségszerűen távolodtam, mint a legtöbb serdülőkor felé közeledő gyerek.

Egyébként a szüleim sem túl társasági emberek, ritkán mozdulnak ki, és szinte lehetetlen őket elrángatni például Budapestre, pedig mi lassan már 10 éve itt élünk. Nekik új, ismeretlen helyen már nem otthonos, ott nem érzik magukat biztonságban. A vidéki ház ellenben a stabilitást, a megnyugtató ismerősséget jelenti. És ebből a szempontból nem tudom hibáztatni őket.

Epilógus

Kábé ennyi a történet, a többiről már írtam korábban. Most itt vagyok, és innen jutottam el arra a pontra, hogy elindítsam ezt a blogot. Persze közben elvégeztem két egyetemet, megjártam egy Erasmust és elkezdtem dolgozni, de azok az események már nem igazán változtattak rajtam. A nagykorúvá válásommal nem csak a szavazati jogot szereztem meg, hanem egy többé-kevésbé kiforrott személyiséget is kaptam mellé. Egy introvertált személyiséget. És ez teljesen rendben van így. Csak épp nekem is meg kell értenem, pontosan mit jelent, és mivel jár ez. Azt hiszem, ez egyre inkább sikerül.

Bocs, hogy eltűntem egy hétre, csak épp írótáborban voltam. Nem mintha író lennék, legfeljebb szeretnék majd azzá válni egyszer. Mindenesetre egy ilyen helyen rengeteget tanulhat az ember, például az írásról és más írókról úgy általában.

Vegyük azt a tézist, hogy a legtöbb író introvertált. Tényleg így van? Valószínűleg nem létezik megnyugtató válasz erre a kérdésre. Attól hogy valaki introvertált még nem lesz automatikusan jó író alkat, és attól, hogy valaki író, még nem lesz introvertált. De a saját tapasztalataim alapján is tudom, hogy vannak előnyei, ha az ember introvertáltként ragad klaviatúrát. Mintha létezne valamiféle rejtett korreláció az introvertáltság és az írásvágy között. Már csak azért is, mert az írás, az irodalmi igényű írás – legyen az líra, dráma, próza (és ide tartozik a tárcaújságírás vagy a naplóírás műfaja is) – magányos folyamat szemben például a forgatókönyvírással vagy a reklámcsinálással (utóbbiakon egy egész kreatívcsapat dolgozik). A szépírás nem párbeszédet, hanem elmélyülést, belemerülést igényel, a szöveggel való intimebb kapcsolatot, míg a másik kettő a drámai történettel, a reális emberi motivációkkal és reakciókkal való közvetlenebb viszonyt feltételez, ami a közös(ségi) munkán, a különböző nézőpontokon átszűrt ítéleteken keresztül hatékonyabban alakul.

Nem csoda, hogy például J. K. Rowling, az ünnepelt sikerszerző, a Harry Potter könyvek anyja bevallottan introvertált, és enyhén szólva sem szomjazza a nyilvánosságot. Az ő sorsa egyébként sok szempontból tanulságos, amit nagy valószínűséggel introvertált jelleme is befolyásolhatott, nem túl gyakori, hogy egy író 31-32 évesen, ha nem is nyomorogva, de nélkülözések közepette, szinte a semmiből robbanjon be a halhatatlanok közé. Ilyen idős korára a legtöbb írónak már megvan az a kapcsolati tőkéje, hogy valamennyire számon tartsák irodalmi körökben, amiből Rowling – vélhetően az extrovertáltaknál jobban működő társas jártasságok másként működése miatt (is) – látványosan kimaradt.

Lehetne még említeni, a mindenféle blogokon introvertált íróként jegyzett, ám valójában sokkal inkább szenvedélybetegséggel (alkoholizmus) és esetleg bipoláris zavarral küzdő Edgar Allen Poe-t (a horror atyját) vagy mondjuk a titokzatos életéről híres, amerikai Thomas Pynchont, akiről 1973 óta nem jelent meg nyilvános fotó. Utóbbi esetében sokkal inkább lehet ez egy művészeti akció, valamiféle performansz, mint az introvertáltság bizonyítéka, hiszen a titokzatossága ellenére, lehet ő akár a legtársaságibb ember is egész Közép-Nyugaton, csak épp valamilyen oknál fogva nem akarja nagy dobra verni, hogy ő az egyik legünnepeltebb kortárs író (ami az agresszív sajtójáról és bulvármédiájáról híres Egyesült Államokban talán nem is annyira meglepő).

Ilyen alapon vajon Banksy is introvertált? Vagy hogy egy még abszurdabb példát hozzak, Batman (alias Bruce Wayne) karaktere is annak számít?

Annyi már jó messziről látszik, hogy az alkotási folyamat fontos részét képezi az elzárkózás. A legtöbb sikeres szerző szinte összeolvad a szövegével. Sokszor ez már a hosszas előkészületekben is megnyilvánul. Rengetegen a kutatással kezdik. Elmerülnek történelmi korszakokban, korabeli feljegyzésekben és memoárokban, majd ezeket továbbgondolva a saját maguk által megkonstruált történetekben és karakterekben. Csak így lehetséges, hogy hiteles és jól működő írói-költői világokat teremtsenek.

Elvannak a saját kis világukban.

Hallottuk már? Sok esetben éppen művészlelkületű emberekre, csodabogarakra. Introvertáltakra. Nem véletlenül. Anno a bölcsészkaron ugyanezt éreztem: nehezen megközelíthető emberek laza vagy inkább semmilyen közösség, tessék-lássék nyitás és közeledés a másik felé. Amit én akkor némi szemellenzősséggel a meg nem értett zseni gőgjének véltem, nem volt más, mint vegytiszta introvertáltság. Ami ironikus módon rám éppúgy jellemző volt, mint másokra csak talán valamivel kevésbé.

Így írtok ti – így írunk mi

A személyiség mindenre, így az írásra is kihat. És introvertáltként tök más író leszel vagy másképp fogsz írni, mint extrovertáltként. Ezt már az írótáborban is megtapasztaltam. Mindenki máshonnan merít inspirációt. Ha valaki extrovertált, és elég intenzíven él, az is simán elég lehet, ha szimplán csak leírja, mi történt vele (vagy mi nem, ha utána kellően kiszínezi és továbbkölti. Ez gyakran már szóban, egy sör mellett a kocsmában sztorizgatva megtörténik, aztán már tényleg csak be kell pötyögni). Mások viszont gyakran a tragédiából, és annak feldolgozásából merítenek. Ez csak két jellemző példa volt, de a lehetőségek tárháza végtelen, mindenkinél sajátos módon működik ez a folyamat.

Ami viszont tapinthatóbb különbség, hogy az extrovertáltak inkább megélni és megosztani akarják a pillanatot és már ugranak is a következőre, hajszolják a társas élményeket. Az introvertáltak viszont megélik a pillanatot, aztán feldolgozzák, ízlelgetik azt. Emiatt talán kevesebb nagyszerű pillanatot tartanak számon, ám azok sokkal mélyebb nyomot hagynak bennünk és rajtunk.

„Az írás nem feltétlenül egy szégyellni való dolog – de lehetőleg csináld magadban és moss kezet utána.” – Robert A. Heinlein

A tábor alatt találkoztam jó pár introvertált íróval, de talán még többen voltak az extrovertáltak. Akkor mégis mit sikerült megállapítanom róluk? Ezen sokat gondolkodtam. Próbáltam felfedezni, milyen személyiségvonás jellemez leginkább egy írót vagy írni vágyót. Egész héten próbáltam kicsit ilyen szemmel is nézni a többiekre, illetve magunkra (persze nem ugráltam ki bokrok mögül, mint valami eszelős természetfotós, és tapogatózó mélyinterjú-kérdésekkel sem fárasztottam őket két fröccs között – pedig lehet, ez is megérne egy novellát…). Csak próbáltam megragadni az írói esszenciát – ami nyilván nem sikerülhetett, de talán egy picit közelebb kerültem a kortárs alkotó személyiségrajzához, ami érdekes felismerés volt.

A kulcsszó talán az érzékenység. A legtöbb ember, akivel találkoztam, jóval befogadóbb, jóval közvetlenebb és megértőbb volt az átlagnál. Ha találkoztunk, persze ott volt köztünk az a ki nem mondott sorsközösség, hogy mindannyiunknak az írás és az irodalom a szenvedélye. De ettől függetlenül is mindenki kíváncsi volt a másikra, mindenki empatikus volt, érezhetően értették az emberi lélek működését, amihez az íráson keresztül mágikus módon lehet közelebb kerülni. Nem létező alakok fejébe látunk, vagy ha épp (web)naplót vezetünk, akkor a sajátunkba. Ilyen varázslatos műfaj ez, pedig a végtermék csak pár karakter lesz, ami vagy jelent valamit, vagy nem. Kinek mit. El lehet dönteni.

A fenti szöveget az Origo egyik legnépszerűbb női tematikájú blogjáról, a She.hu-ról idéztem. És csupán 3 ponton változtattam az eredetin: az introvertáltakat autistákra, az extrovertáltakat pedig normálisokra cseréltem benne. Vajon érződött ez a szövegen? Kötve hiszem.

Nem, hiszen a szerző egy betegségként, degenerációként hivatkozik az introvertált személyiségtípusra - ami persze az autizmus esetében sem lenne helyénvaló, viszont van egy fontos különbség: míg az autizmus valóban egy komoly (idegi-fejlődési) rendellenesség, ami a társas együttélést nagyban megnehezíti, addig introvertáltnak lenni egy jellemvonás, ami egyáltalán nem akadályozza a szociális érintkezést. És ez nyilvánvaló is lenne, ha annak szabályait nem az extrovertált normáknak megfelelően definiálná a világ. A többség szerint ugyanis sokkal inkább a beszédes, mindenre és mindenkire nyitott, társasági emberek A normálisak. Pedig az introvertáltság a legtöbb helyzetben egyáltalán nem érvényesül hátrányként, hiszen a társasági élet, csak az időnk meglepően kis százalékát érinti, és ennek jó részét is inkább a közeli ismerősökkel töltjük, akikkel az introvertáltak ugyanolyan nyitottak és közvetlenek tudnak lenni, mint az extrovertáltak.

A gyűlölet című film

Persze erről – sok egyéb mellett – a szöveg tudomást sem vesz, inkább ész nélkül démonizál és stigmatizál, sápadt fehér bőr, kísértetszerű megjelenés, ilyen alakról beszél – akit meg is nevez(!), anélkül, hogy jelezné, megváltoztatta-e a lány valódi keresztnevét (a tapintat teljes hiányából kiindulva sajnos nem valószínű…) – ilyen egy introvertált: rusnya és rémisztő, messziről látod, hogy gond van vele. Ez a primitív dac a megértés szándékának teljes hiányáról tanúskodik, ami kizárólag arra jó, hogy erősítse a zárkózottabbakkal kapcsolatos sztereotípiákat, az elhatárolódást, a kiközösítést, mindent, ami ellent mond a józan észnek és a jó szándéknak. És habár szerencsére az online sajtóban van számos ellenpélda, ez már a mainstream média, az Origo blogoszférájának egyik húzóneve. Sajnos.  

Megvetem az introvertáltakat. Mindent gyűlölök bennük. Annyira extrovertált vagyok, amennyire csak lehetséges, és ugyan próbáltam randizni introvertáltakkal, barátkozni introvertáltakkal, de csak felbosszantanak. – ismeretlen Reddit-felhasználó

Rosszindulatért és gyűlölködésért nem kell messzire menni, ezt a műfajt az anonim kommentekben sikerült csúcsra járatni, erre az Introvertigo működése is jó példa: az eddigi 3 posztom alá is kerültek sértő, agresszív kommentek, melyek nem a stílusommal, vagy a szövegem tartalmi elemeivel foglalkoztak, hanem közvetlenül a személyem ellen irányultak. Az ellen, hogy introvertált vagyok, és beszélni merek róla. Hogy egyáltalában kinyitom a számat, vagyis hát, ez esetben a laptopomat. 

Te nem introvertált vagy, hanem csicska – egyik kedves kommentelőm

Ezek a beszólások a bántalmazás, a zaklatás online megfelelői. Visszakövethetetlen és arctalan mélyütések, melyek sokkal könnyebben tudnak kegyetlenebbé válni, mint a fizikai megfelelőik. Pedig azok is rengeteg kárt és szenvedést tudnak okozni, főleg mondjuk egy még (lelki) fejlődésben lévő szervezetnek.

Rendben: kínlódj még egy kicsit, de csendesebben és akkor mindenkinek jobb lesz. – másik kommentelőm

Tartozom egy kellemetlen vallomással: én is viselkedtem bully-ként és szívattam másokat, bár akkor még fel sem tűnt. Miután a korai zökkenők után, amikor engem is kedvükre baszogattak néhányan (akik azóta szerencsére szintén kinőtték ezt, és megváltoztak) megtaláltam a helyem a gimiben, rendszeresen rászálltunk néhány srácra, akik inkább elvoltak a saját kis világukban, ráadásul pechjükre igazi geekek voltak, na meg kicsit elitisták. Azóta is bánom, hogy én is tovább nehezítettem a gimis éveiket, ami enélkül sem lehetett egy leányálom. De a normához igazodás, a megfelelési kényszer és a fejletlen erkölcsi érzék ilyen és hasonló kisiklásokhoz vezet, amit bármennyire is szeretnénk, nem tudunk visszacsinálni. Pedig a gimi vidámpark is lehet(ne), de csak egy hajszál választja el attól, hogy sokan inkább vágóhídnak érezzék.

Aztán rájövünk, hogy a munkahelyen majdnem ugyanez működik, csak kevésbé nyíltan, és ha még kezdők vagyunk ebben a játszmában, nagyobb eséllyel kerülünk a vállalati szopórollerre. Na meg akkor, ha introvertáltak vagyunk. Az online tér pedig még ezeknél is sokkal szabályozatlanabb, ott tényleg bármi belefér. Egy bepötyögött jelzőnek, legyen az akármennyire kegyetlen és brutális, nincs többé súlya az elkövető szemszögéből. Ezért nem is méricskélik patikamérlegen, itt lehet teli torokból gyűlölni, itt lehet alázni és sértegetni – itt mindent lehet. Olyan mintha felelőtlen alakok kezébe adnának olyan hitelkártyát, amin nincs költési limit. Persze, hogy elszalad velük a ló, hisz a költésnek így nincs kézzel fogható fizikai vetülete, ahogy egy kommentnek sincs, és bármeddig lehet feszíteni a húrt, az anonimitás álcája mögé rejtőzve. Ez egy ilyen játék. Viszont a másik oldalról nézve a következmények nagyon is komolyak és húsba vágóak.

Még mindig nem tudom, mi a faszom haszna van belőlük az emberiségnek. Tudom hogy tényleg vannak, pedig úgy néznek ki, mint aki nincs. – a the16types.info felhasználója az introvertáltakról

A zaklatás-/bántalmazáskultúra bölcsője egyértelműen az iskola, azon belül is a gimi, amikor egyre fontosabbá válik a szociális tőke, az identitás kezd megszilárdulni, így minden társas helyzetnek, minden jó vagy rossz húzásnak komoly tétje van. Mindez a hormonzűrös tinikorszakkal súlyosbítva, amikor 4-6 évig ugyanazzal a 20-30 emberrel kell együtt, egy térben létezni, és ha ez nem működik jól, akkor sincs hova menekülni.

Ez vajon azt is jelenti, hogy az introvertáltakat gyakrabban zaklatják? Nem, legalábbis erre vonatkozóan nem találtam egyértelmű statisztikákat, viszont az a fentiekből is látszik, hogy ez is könnyen hívószó lehet a zaklatók számára, mint minden, ami eltér a megszokottól. Amihez legalább minimális szintű elfogadásra és toleranciára lenne szükség, ami így gyengeségként értelmezhető, és ezért támadási felületet biztosít a seggfejek és a szociopaták számára is.

És mit érdemes ilyen helyzetben tenni?

Inkább mit nem érdemes: nem érdemes felülni a provokációnak. Egyszerűen ignorálni kell az ilyen céltalan támadásokat, ha nincs további következményük, és egyetlen komment formájában elhalnak, mint egy gyenge visszhang. Mert ha elgondolkodsz ezeken a kommenteken, elbizonytalanodsz, azzal máris nyert a támadó, elérte a célját, oda sújtott, ahol a legjobban fáj: a sérülékeny önértékelésedben okozott kárt. Sőt, reagálni sem érdemes, mert azzal csak olajat öntesz a tűzre (aka. eteted a trollt), aki így azt látja, hogy a stratégiája  eredménnyel járt.

Ha viszont a zaklatás nem szűnik meg, sőt, radikalizálódik, esetleg továbbgyűrűzik, és teljesen rád szállnak, akkor már komolyabb a baj, ilyen esetben beszélhetünk cyberbullyingról, amikor is már érdemes profi segítséget kérni erre szakosodott szervezetektől, mint például a Kék Vonal. Ők hasonló esetben az alábbi lépéseket javasolják:

• Mentsd el a bizonyítékokat pl. e-mailt, videót, üzenetet stb. dátummal együtt.
• NE válaszolj a zaklató üzenetekre.
• Fordulj a Kék Vonal Internet Helpline-hoz (telefon, e-mail, chat).
• Jelentsd a zaklatást a weboldalon, ha ott történt, tiltasd le a felhasználót és jelentsd be a www.biztonsagosinternet.hu oldalon.
• Fordulj a rendőrséghez, és tegyél feljelentést a zaklatás ellen!

De amit a leginkább és a legőszintébben remélek, hogy a fenti lépésekre soha életetekben nem lesz szükségetek. Mert legyen bármilyen vállalhatatlan egy komment, annak a végén mégis csak emberek ülnek (egyelőre). De addig is, talán valamiféle minimális emberségben és belátásban mindenki részéről joggal bízhatunk.

Volt egy emlékezetes beszélgetésem az előző főnökömmel. Átszellemülten, a meggyőződéstől csillogó szemekkel győzködött arról, hogy ne állítsak korlátokat magam elé, nem igaz, hogy nem lehet belőlem még nála is rátermettebb reklámos. Olyan, aki mindig csípőből húz valami újat, aki bármikor elkápráztatja az ügyfelet vagy az aktuális közönségét. Sőt, odáig ment, hogy ez az erő mindenkiben ott motoszkál. Nem, nem volt gyakorló life coach vagy jógi. Rosszabb: ő ezt komolyan gondolta. Persze, hogy ennyire ferdén látta a jövőmet, ő volt az egyik legextrovertáltabb, akivel ebben a szakmában együtt dolgoztam.

Pedig az elvi lehetőségeimről nem mondott akkora hülyeséget, valóban elérhetnék sok mindent szakmailag, de ha egyszer a közeg ennyire regresszív, és szisztematikusan elveszi a kedvemet a reklámcsinálástól, úgy nehéz. Amíg a munkanap tobzódik a számomra diszkomfortos helyzetekben, de legalább hiányoznak belőle a felüdülést adó, jólesően kiszámítható (lásd: pl. emberi) tényezők is, garantáltan másra fogok vágyni. Nem mintha introvertáltként nem tudnék, és nem akarnék fejlődni, hogy jobban működjek társas helyzetekben. Erre nagyon is szükség van, de ehhez tisztában kell lennem a gyengeségeimmel és a korlátaimmal. 

És egy hangzatos, corporate-szagú motivációs beszéd éppenséggel nem az önelemzést segíti.

Ha körülnézek (és minél feljebb nézek, ez annál inkább érvényes) azt látom, hogy jó néhány, a szakmában már 10-20 éve dolgozó, magát cinikusra koptatott, többé-kevésbé kiégett ember kávécigizik a dohányzóban. Gyűlölik az ügyfelet, gyűlölik a konkurenciát, gyűlölik azt, aki sikeresebb náluk, és kicsit magukat is gyűlölik.

Persze ezen nehéz csodálkozni, ha azt vesszük, hogy 10-15 éve, a reklám aranykorában még felváltva utazgattak az Adriára és Dél-Amerikába reklámfilmeket forgatni, azóta viszont a fillérbaszás marketinges alapvetés lett, a bérek bezuhantak, a piaci viszonyok kiszámíthatatlanok, a technológia környezet pedig hatalmasat változott, a digitalizmus mindent felzabált, ami a vágóasztalon manuálisan összemontírozott storyboardok romantikájából megmaradt. Ilyen mértékű szociostressz és bizonytalanság közepette viszont még kevésbé fogom azt látni, hogy a kellő nyitottsággal fordulnának az olyan megértést igénylő esetekhez, mint a normától való eltérés, legyen szó generációs vagy épp személyiségbeli másságról. Én pedig néha mindkettőt feszítőnek érzem házon belül, amire nem nagyon találnak valid válaszokat, de legalább nem is keresnek. Amióta itt vagyok, már jó néhány fiatal elhúzott a vérbe, és csak azért nem akadtak többen, mert a hasonló cégeknél még rosszabb a helyzet, legalábbis a klasszikus munkafeltételek terén.

Nincsenek mentorok, nincsen tehetséggondozás, nincs tudástranszfer, és nincs kölcsönös érdeklődés, emberi nyitottság. Helyette egy hatalmas egoverseny van, ahol ember embernek farkasa, a kooperáció pedig veszélyeztetett állatfaj. Mindenki a saját sikerének a kovácsa, szokták mondani, de ha közben egy csónakban evezünk a ladik kurvára léket fog kapni, ha valaki egy hatalmas üllőn a saját sikerét kalapálja. Alig akad olyan, akire felnézzek, aki motiváljon, akkor meg miért én lapátoljam másoknak a bevételt, és váltsam aprópénzre a kreativitásomat, hogy a végén egy marketinges csettinthessen a nyelvével? Ez az egyik oldal.

Néha tényleg azt érzem, hogy már csak Don Draper önelégült vigyora hiányzik az irodából.

A másik, hogy mégsem vagdoshatom el az összes szálat, ami a vállalati kultúrához fűz, mert nem lenne semmi értelme. Ha sikerül is önállósodnom, és magam mögött hagyhatom ezt a számomra fojtogató légkört, közvetve akkor is kötődni fogok hozzá, sőt, úton-útfélen érintkeznem kell vele. Nem tudom magam kiszakítani a piacgazdaságból, nem indulhatok meg fejjel az alaszkai vadonnak, mint az Into the wild romantikus főhőse. Például alvállalkozóként heti szinten vagy napi szinten tartanom kell a kapcsolatot hagyományos cégekkel, meg kell értenem őket, sőt bizalmat kell ébresztenem bennük, ha azt akarom, hogy hosszú távon velem dolgozzanak. Képesnek kell lennem számomra kényelmetlen helyzetekben is helyt állni, a saját dolgomat könnyítem meg ezzel.

Azért nem eszik annyira forrón azt a kását.

Meg ugye, ki tudja, ha innen el is megyek, lehet, néhány hónap múlva már egy másik ügynökség ajtaján fogok kopogtatni, mert az önállósodás nem jött össze. Egyáltalán nem biztos, hogy alkalmas vagyok megbízatások után szaladgálni, és megszervezni a saját időbeosztásomat, közben az egyik héten napi 16 órát dolgozom, a másikban 0-24-ben koplalok. Ez egy nagy bungee jumping az ismeretlenbe, legalábbis nekem. Az én introvertált, kockázatkerülő fejemmel egy hatalmas vállalás.

De épp ezért indítottam ezzel a bejelentéssel a blogomat. Mert a nyilvános elköteleződés valami mellett, nagyságrendekkel növeli az esélyét, hogy utána annak megfelelően viselkedünk. Cialdini a Hatás című könyvében beszél erről a szociálpszichológiai jelenségről: ha egy elköteleződés aktív (vagyis cselekéssel jár együtt), nyilvános, erőfeszítést igényel és szabadon választott, annak meglesz a hatása. Ennek az egyik legerősebb eszköze, ha írásban kötelezzük el magunkat valami mellett. Hasonló módon sikerült például elérni, hogy a koreai háborúban a kínai fogolytáborokat megjárt amerikai katonákat ideológiailag elbizonytalanítsák, vagy hogy emberek könnyebben leszokjanak (erről részletesebben lásd a lenti keretest).

Az én vállalásomat pedig jó pár ezren látták, láttátok, szóval van kinek bizonyítanom, hogy szavahihető és következetes vagyok. Hamarosan meglátjuk, meddig kell zuhannom, hogy visszarántson az a gumikötél. Remélem, nem sokáig. 

Mindenekelőtt – még a felismerés előtt is – ehhez a bloghoz kellett az, hogy tudjak miről beszélni, és hogy tudjam, miről beszélek, amikor azt mondom: introvertált vagyok.

Korábban hiányzott hozzá a fogalmi keret, aztán jött a híres TED-előadás, majd témába vágó cikkek és vélemények sora. Kábé itt tartunk most. Szóval már van keret, de nincs érdemi beszéd róla, hogy esetleg egy odavetett jelzőnél többet jelentsen. Vagy akár termékeny változásokat generáljon, például a munka világában, ahol máig látványosan ignorálják, mintha nem érintené a munkavállalók ötödét.

Introvertáltnak lenni munkahelyi tabu, nem esik szó róla, vagy ha mégis, inkább csak említés szintjén; a szánalom-megvetés skálán kivált egy erőtlen reakciót, és ennyi. A vezetők körében fel sem merül, az állásinterjúkon csak úgy röpködnek a kemény (és sokszor öncélú) HR-kérdések, bértárgyalásnál a számok, de a reális elvárásokról, a munkakörülményekről, a beilleszkedés nehézségeiről senki sem beszél.

Nem tudatosítják bennünk, hogy a munkahelyek döntő többségét az extrovertáltakra szabták, hogy ott a társas erények megléte talán a legeslegfontosabb, sőt, gyakran egyenértékűnek tekintik a lelkes, motivált munkavállalóval, és élből jutalmazzák.

Nem csoda, hogy ezek után egy introvertált úgy érzi, mintha épp kilépett volna a lövészárokból, pedig csak belépett a munkaerőpiacra.

Erre az első munkahelyem is jó példa, ahová egyenesen a felsőoktatásból érkeztem. A tojáshéj még a seggemen, óvatosan bekopogok, beengednek... ééés ennyi. Eddig terjed a vendégszeretet. Később nem igazít útba senki, magamtól kell eltalálnom az üvegfalú tárgyalóig, miközben 8-10 ember bámul felváltva rám és a monitorra, de egyikük sem köszön. Helyet foglalok az üvegkalitkában, és a kellemetlen, mustráló tekintetek kereszttüzében várom, hogy megérkezzen a HR-esnek öltözött cégvezető, és minden földi jót ígérjen. De előbb szükségszerűen megvárakoztat.

Akkor még nem tudtam, hogy az irodai munkahelyek tökéletes prototípusában járok, ennél több figyelmességre vagy barátságosabb környezetre (például a nem kimondottan emberek megfigyelésre és ellenőrzésére kitalált belső terekre) máshol sem számíthatok, sőt.

open office at its best: az üvegfalú tárgyalónak éppen ennyi értelme van

Ez az extro-first szemlélet olyan mélyen beleégett a társadalom kollektív tudatába (főleg a vállalati világban), hogy az erre épülő, de bizonyítottan bukott módszereken sem képesek változtatni.

Ilyen a közös ötletelés, más néven a brainstorming, amikor egy csoport tagjai együtt keresik a legjobb, legkreatívabb megoldást egy problémára.

Kísérletekkel bizonyították, hogy a vállalati kultúra egyik alapköve, a nyilvános ötletelés, egyszerűen nem működik.

Egy csoport sokkal hatékonyabb, ha az egyének egymástól függetlenül, írásban szedik össze az ötleteiket és az elgondolásaikat, mint ha nyilvánosan. Egyrészt mert mások jelenlétében érvényesül a társas lazsálás effektusa, ami megfigyelhető pl. a csoportos kötélhúzásnál is, amikor a csoport tagjai inkább a többiekre bízzák a munka dandárját, így sokkal kevesebb energiát fejtenek ki, mint tennék azt egyénileg (ez az ún. Riegelmann-effektus).

Másrészt, mert a visszahúzódóbb tagok tudása és véleménye teljesen háttérbe szorul, a hangadók dominálják az ülést, a többieknek meg elmegy a kedve az egésztől a nyilvános megaláztatástól való félelem, vagyis a kockázatkerülés miatt (ez pedig a társas gátlás).

A fenti elvet mégsem veszik figyelembe, így az introvertáltakban rejlő potenciált egyáltalán nem használja ki a legtöbb cég. Ezt nap mint nap testközelből tapasztalom, hiszen a reklámszakmában dolgozom. Már az eszközök és a módszerek is rosszak: nyitott iroda, állandó szereplési kényszer, hosszúra nyújtott, terméketlen meetingek, lehetőleg minél több résztvevővel.

Hogy ezt másképp is lehet(ne), és hogy valójában mennyivel sikeresebb lenne mindenki számára az ötletelés újszerű megközelítése, azt jól példázza a Pixar stúdió attitűdje, amely eredményességét a kemény munkán túl saját filozófiájának is köszönheti, mely szerint a jó ötletek bárhonnan jöhetnek, és mindenki bátran elmondhatja a véleményét.

A Kreativitás RT. című könyvében Ed Catmull, a Pixar egyik alapítója arról vall, hogy a tartós siker fontos pillére volt cégüknél az Ötletbörze intézménye. Ez egy évente megrendezett nap, amelyet a dolgozók felvetéseinek szentelnek. Ilyenkor minden dolgozó előre megírja az ötleteit, javaslatait, és csak ezt követően ülnek össze beszélgetni róla egymás között.

Minden idők egyik legjobb, Oscar-díjas rövidfilmjének ikonikus lámpája, Luxo JR, és a Pixar-logó. Nem véletlen, hogy az animációs stúdió ennyire pofátlanul sikeres: hisznek az emberekben, és az introvertáltak kreativitásából is képesek építkezni.

A Pixar ezzel a módszerrel lábalt ki egy kezdődő válságból: nyitottak a dolgozók felé, figyelembe vették az igényeiket, és megadták nekik a lehetőséget, hogy újra fontosnak érezzék a munkájukat. Empatikusak voltak. Valahogy így kellene és lehetne lojálisabbá tenni az introvertált munkavállalókat, azaz minket, de egyelőre hiányzik az akarat. Részünkről pedig a komfortérzet és az önbizalom, ami hatással van a teljesítményünkre és a motivációnkra. Csoda, hogy én is abba akarom hagyni?

Apropó, nem fejtettem ki, hogy én mit tapasztalok, és miért fogom egyszer abbahagyni az ügynökségi munkámat. De ezt legközelebb már tényleg elmesélem!

A múltkor észrevettem magamon valami különöset. Azt hogy szenvedek. Túl sokat. Magam miatt meg mások miatt. De leginkább magam miatt. Meg azt is, hogy fáradékony vagyok: kimerít, ha sokat kell beszélnem, ha sokat kell hallgatnom, ha konfrontálódnom kell másokkal. Ha kénytelen vagyok mások hülyeségét hallgatni hosszan, feltekert hangerőn, és hogy mindezt nincs kivel megbeszélnem. Nem csoda, a panaszkodás mindenkit idegesít – beleértve engem is. De ez az írás nem erről szól, hanem a felismerésről.

Mert a felsoroltak ellenére egy olyan munkahelyen kell dolgoznom, ahol legalább 8-10 emberrel vagyok összezárva napi 9-10 órát, és rengetegszer kell mások előtt előadnom az ötleteimet: legalább heti szinten prezentálok, és legalább óránként kell meggyőznöm másokat az igazamról.

Hogy bírom ki? Nehezen. Akkor miért ezt csinálom? Mert én választottam.

Igen, magamnak kerestem a bajt. Illetve az elején még ezt se tudtam, akkor még nem veszi észre az ember, a gimis közeg (ha szerencséje van), a család, a barátok, később az egyetem meg a kollégium olyan sűrű védőhálót szőnek az ember köré, hogy az szinte mindent felfog. Aztán kibújunk a burokból, jönnek a kapunyitási pánikkal terhelt húszas évek, és egy rideg irodában találjuk magunkat, tele a minket foglalkoztató problémák (és sok esetben az egész világ iránt) érzéketlen emberekkel, akik – ha ez önmagában még nem volna elég, és valami kiskapuban reménykedünk – többségében egy másik generációhoz tartoznak. Akkoriban ismertem fel, hogy introvertált vagyok, részben a témában írt, rövid idő alatt megszaporodó cikkeknek köszönhetően.

Igen, a fent említett múltkor kábé 4-5 éve volt. És már lassan 3 éve ennek ellenére dolgozom egy extrovertáltakra szabott munkahelyen. Bemegyek reggel, trancsíroztatom picit magam és a lelkemet aztán hazamegyek. De közben valami mintha változna, a trancsírozás egyre kevésbé visel meg.

Vajon ő az életben is introvertált? Vagy ami még fontosabb: ha látna rólam egy gifet, vajon tudná, hogy én az vagyok?

Persze ennyire azért nem egyoldalú a helyzet. Ezt is ki lehet bírni, sőt, még élvezni is sikerül néha, ha kapok egy kis elismerést. Ha úgy érzem, létrehoztam valami értelmeset, és nem csak fát vágtam egész nap, amit 10 év múlva egy gép is meg tud majd csinálni. És mivel egy nagy irodáról beszélünk, ha arra van szükség, akár el is lehet menekülni. itt is megvannak a bevett gyakorlatok, hogyan vond ki magad a hangos többség számára bizsergető viccmesélések, spontán sztendápolások, nyilvános jópofizások, kedélyes odamondogatások és egyéb kellemetlen performanszok alól. Persze nem tudod mindig eljátszani a megváltozott munkaképességű süketnéma gyakornokot – és ez itt a lényeg. Igen, megérkeztünk ahhoz a bizonyos komfortzónához.

A legtöbb munkahelyen ugyanis ez megy, csak kicsiben: bekerülsz egy irodába, gyárba, raktárba, ahol egyszerre rengeteg idegennel kell felvenned a kapcsolatot, akiknek a jó része még csak nem is barátságos veled. Miért lenne? Vele se voltak azok mások, mikor odakerült. Legfeljebb néhányan, de őket egyébként sem érti senki. Meg kell tanulnod kezelni őket, a hülyeségeiket és az erényeiket, megszokni a tempót és a stílust. Alkalmazkodni. És a végén még jól is érezheted magad, már ha összejön. Na de ez nekem nem megy! – gondolhatod. Pedig már az is valami, ha jobban megy. Megéri.

Hogy miért éri meg? Mert könnyebb lesz tőle az életed, könnyebben tudsz váltani, ismerkedni és megismerkedni új dolgokkal. Egyszerűbb lesz aktívan alakítani a sorsod.

Ettől függetlenül, és leginkább az elején leírtak okán, úgy döntöttem, be fogom fejezni, amit csinálok. Felmondok vagy megvárom, amíg kirúgnak. Hogy mikor? Még nem tudom, talán ha ennek a blognak a végére érek. Talán hamarabb. Hogy miért? Legközelebb elmesélem.