Az történt, hogy a múlt heti coming outom félig élesre sikeredett. Azért csak félig, mert pár perc után sikerült leszedni a posztot a privát FB-falamról, de így is eljutott több száz olyan ismerősömhöz, akikkel egyelőre még nem akartam, vagy nem így akartam megosztani.

Először a barátnőm írt rám a pánikgombot nyomogatva, hogy kikerült, pedig tudta jól, hogy nem akartam én ezt névvel, címmel együtt nyilvánossá tenni – valahogy a blogfiókomat az Introvertigo helyett a privát FB-oldalammal sikerült összekötnöm, így ott posztolta a rendszer a bejegyzést. Így némiképp sorsszerűen a Coming out című bejegyzésből igazi coming out lett… Éljen az irónia!

Na most akkor WTF? - gondoltam magamban

(Blogger ökölszabály1: SOHA ne állíts be időzített bejegyzést, úgy hogy a megjelenéskor nem tudsz ránézni.). Mire leszedtem, már be is esett rá néhány like, szerencsére főleg közeli barátoktól, semmi oltás vagy virtuális szájhúzogatás. Még a letöltési statisztikát is megnéztem olyan 15-en kattinthattak rá, nem akkora ügy.

A második meglepetés akkor ért, amikor jóval a reggeli tűzoltás után délután újra kikerült a poszt, ugyanazzal a konzervszöveggel. Akkor már nem szaroztam, a blogot és a FB-profilomat leválasztottam, és örökre száműztem az időzített posztolást a blog.hu-n keresztül.

(Blogger ökölszabály2: MINDIG legalább kétszer ellenőrizd, melyik FB-oldallal kötötted össze a blogodat, vagy ha nem, reménykedj, hogy nem anyád vagy a kollégád maradt belépve a saját fiókjába a gépeden.)

A jó hír viszont, hogy a hiba meglepően jól sült el. Az egyik ismerősömmel például még aznap este véletlenül összefutottunk éééééééés nem történt semmi, úgy értem tényleg semmi kellemetlen, nulla feszengés, csak egy bátorító gratuláció, meg a rövid sztorija annak, hogy mennyire nem így akartam ezt az egészet, de kényszeredett magyarázkodás nélkül. Alig történt másképp, mintha egy jó hírt, vagy egy minisztorit tettem volna ki, és arra érkezett volna egy kedves gratuláció.

bevallom, elsőre nem örültem

Akkor miért is van szükség erre az inkognitósdira? Több okból is, például mert könnyebb így. Nekem biztosan, de talán azoknak is, akik olvasnak, akiknek nem kell egy nevet, egy identitást kapcsolniuk a szöveghez, talán így könnyebb átlényegülni, és mindenkinek saját magára, az ő személyes élményeire és problémáira vonatkoztatni az írásokat. Másrészt egy ilyen kiállás, kilépni egy bloggal a nyilvánosság elé, az összes családtagom, barátom, haverom és kollégám elé, kinyitni ezt a naplót, annak mindenféle kellemetlen, vallomásos részével együtt, az nagyon nem könnyű, sőt, sokkoló, akár egy foghúzás érzéstelenítő nélkül.

Ha nem is roppannék össze, de jó eséllyel meginognék egy ilyen vállalás alatt. Ezért inkább úgy döntöttem, fokozatosan pakolgatok súlyt vagy inkább terhet magamra, mint a konditeremben, ahol kevesebb tárcsával kezdesz, aztán fokozatosan növeled a terhelést, emeled a tétet. Valami ilyesmit akartam, de az edzésmódszert, most kénytelen vagyok újragondolni.

Mi futott át az agyamon, amikor megtörtént?

Hát nyilván beszartam, hogy akkor most mennyi mindenki fogja ezt elolvasni, akiket nem érdekel, de legalább közük sincs hozzá, milyen az én természetem, akik emiatt talán másképp fognak megítélni. Meg csalódott voltam, mert nem így akartam, ez a balfaszság felülírta a terveimet, egyáltalán nem ezt beszéltem meg magammal.

De kicsit meg is könnyebbültem. Látva azt, hogy nem kaptam hideget, vagy legalábbis nem jutott el hozzám, helyette jött egy újabb apró kis megerősítés, ami jobbá tette a napom, és újra adott annyi lökést/energiát, hogy elhatározzam, a következő héten is leülök és megírom az új posztot – ezt.  

Hogy akkor tulajdonképpen mi a tanulság? Úgy tudnám megfogalmazni, hogy:

Soha ne becsüljük alá a támogatás erejét. De ami még fontosabb: soha, de soha ne becsüljük alá a technika ördögét!

Nem csak az emberi jóindulatban, a saját ítélőképességünkben is érdemes bízni, ami szavatolja, hogy a megfelelő emberekkel vagyunk jóban, akik kíváncsiak ránk, legyünk bármilyenek. Így egy hasonló esetből sem feltétlenül jövünk ki rosszul.

Mondjuk a Facebook tapintatos gyilkos, a pozitív keretezés, az alaptalan optimizmus Mekkája. Itt a rendszer alaptermészete a képmutatás, még a gyűlölködést is lájkokkal terjesztik – a tetszés az alapértelmezett beszédmód, így soha nem fog kiderülni, az ismerőseid közül kik utálják, amit csinálsz, mondasz, elérsz vagy mutatsz. A megbélyegzés túl nagy visszatartó erő, így a kritika nem lesz nyers, nem lehet őszinte, már ha megjelenik egyáltalán. De többnyire inkább elvész, az ellenvélemény erejét veszti, majd elhalkul, végül teljesen elhal. Az ismerőseid előtt nem fogsz a Caps Lockra forrt ujjakkal fröcsögni, míg egy blog.hu-s poszt alatt, anonim módon már lehet. Ki tudja, az ilyesmi errefelé sem példa nélküli.

Egy ilyen balesetnek és a pozitív visszajelzéseknek örülni kell! Az siker egyébként is olyan mértékben múlik a szerencsén, hogy az emberi ésszel szinte felfoghatatlan. Malcolm Gladwell a Kivételesek c. könyvében sorolja a példákat: a Beatles talán soha nem lett volna ilyen sikeres, ha nem tudnak éjjel-nappal gyakorolni egy hamburgi bárban, Bill Gates-t mára nem ismernénk, ha egy véletlennek köszönhetően nem kap hozzáférést egész fiatalon egy számítógéphez, amin éjjel-nappal programozhatott.

Tényleg az vagyok - válaszoltam az ismerősömnek, aztán egy sör mellett jót beszélgettünk róla. Talán sikerült elmagyaráznom, miért is fontos ez nekem, talán nem, de legalább akkor, ott alkalmam nyílt rá, és megpróbáltam. Végül, miután elköszöntünk, meg kellett, hogy állapítsam: egész jól sikerült kis coming out volt ez.