Az előző héten valaki feltette az alábbi kérdést az Introvert, dear csoportba (aki nem ismerné: ez egy zárt Facebook-csoport introvertáltaknak - erről legutóbb itt írtam részletesebben):

Anyone else feel like you have gotten more introverted as you've gotten older? 

Yes. The more I have to hang around people, the more I realize they have nothing meaningful to say and have no known purpose. 

Nem kell sok ahhoz, hogy az embert gyűlöljék. Ahhoz meg végképp nem, hogy megutálják. Vegyük például az első benyomást. Elég egy rossz hangsúly, egy rosszul megválasztott kifejezés, vagy önkéntelen gesztus, és máris bekerülünk egy skatulyába, amit később az istennek se tudunk lefeszegetni magunkról. Az ember könnyen (és gyakran könnyelműen) ítél, és ebben a pszichológia mechanizmusok is segítik, amelyek a felületes feldolgozást részesítik előnyben. Ha valaki egy kérdésre szűkszavúan válaszol, akkor biztos bunkó - mi más motivációja lenne, hisz ilyen helyzetben a társadalmi norma megkövetelné, hogy beszélgessünk.

Persze a normától való eltérés ezeréves probléma, és a többségben szinte mindig ellenérzéseket szül. A norma megnyugvást, biztonságot ad, aki ezt felrúgja, az felbolygatja a rendet, lyukat üt a kiszámíthatóság rendszerén. Az ember "narratív állat" mindent szeret megmagyarázni, és minden cselekvés, illetve történés mögött ok-okozati összefüggéseket keres - ezért ha valaki nem úgy viselkedik, mint ahogy azt a társadalom elvárja (még akkor is, ha ezzel nem bánt meg senkit), az gondot jelent. Egyáltalán nem oké.

És tényleg, nem kell ahhoz kukákat gyújtogatni, meg embereket fenyegetni, hogy a normasértést valamilyen retorzióval sújtsa a közösség. Ennek dinamikája már ovis meg iskolás korban megjelenik, sőt, néha ott a legkegyetlenebb - a bully-k, a vegzálók kiszúrják maguknak a közösségből leginkább kilógó szemüveges, félrecsapott fülű gyerkőcöket, és teljesen rájuk szállnak. Elég, ha a gyerek kicsit zárkózott. Vagy könyvtárba jár, és túl sokat olvas. Pedig az elkövetők legtöbbször nincsenek tudatásban annak, hogy bántják és büntetik a másikat, annyira zsigeri ez a reflex. Onnan tudom, hogy én is csináltam, és már nagyon bánom, hogy ez alapján szívattam valakiket, és közben még azt sem vettem észre, hogy mások meg ugyanezt csinálták velem. A fagyi szépen visszanyalt.

Miért vagy ilyen csendes? - 10-ből 9 introvertált ezt a kérdést utálja a legjobban (na, jó, ilyen adat nem létezik)

És a legjobb, hogy még csak normasértést sem kell direktben elkövetni. Néha a látszólagos normakövetés is abnormálisnak minősül, hiszen, ki tudja, lehet hogy titokban nem is követjük azt a normát. Hogy mit jelent ez? Vegyük például ezt a blogot. Ez az oldal introvertáltaknak jött létre, róluk és nekik szól. Ezt nagyjában első látásra felismeri mindenki, aki ide téved. Mégis, van, aki azért veszi elő az oldalt, meg a szerzőjét (a.k.a. engem), mert nem vagyok eléggé introvertált. Csak úgy teszek mintha az lennék. Ebben az esetben az introvertált közösségen belül követek el normasértést. Igen, a Tanú óta bevésődött fordított vaslogika érvényesül itt is:

Az a gyanús, ami nem gyanús.

Például van egy kommentelőm, aki kizárólag azért tér vissza folyamatosan, hogy minden alkalommal elmondhassa, hogy én mennyire rohadtul nem vagyok introvertált, csak egy attention whore vagyok, vagyis egy repedtbillentyűzetű figyelemkurva, aki azért jár ide, hogy jól elolvassák.

De ott van egy másik kedves kommentelőm is, aki pár hete büszkén írta meg, hogy fenntartja a véleményét miszerint én nem introvertált vagyok hanem csicska. Ez van, aki attention kurvának áll, ne csodálkozzon...

Ez utóbbi viszont már a többségi nem elfogadás (ami vicces módon egy magát introvertáltnak valló kommentelőtől jön) egyszerű provokáció, azért mert máshogy működöm, mint ahogy az egy átlag férfitól? (embertől?) elvárható lenne - ez is szociális retorzióként működik. 

De sajnos a helyzet az, hogy amíg valaki kiáll a többség elé, és azt kiabálja, hogy én ilyen-olyan szempontok szerint nem tartozom közétek, azt meg fogják dobálni. 

Ez van - ezért lesz megosztó az, aki egyetemes jogok és elvek mellett kisebbségiként áll ki (lásd: Martin Luther King, akit lelőttek vs. O. J. Simpson, aki feketeként sosem volt fekete emberi jogi aktivista, ellenben így "legalább" kapott zsíros reklámszerződéseket, és pl egyszer azt nyilatkozta, hogy "Im not black. Im O.J."); ezért kezdi el az emberek egy része utálni azt, aki coming outol; és ezért neveznek ki nőket ritkábban vezető pozícióba (a vezetők többsége férfi, a társadalom pedig azt szokta meg, hogy a nő nem karriert épít, hanem beteljesíti a princípiumot, vagyis tengernyi gyereket szül - de legalább kettőt).

Miért utáljuk a... - beírjuk a keresőbe, és a Google megmondja, kiket szoktunk utálni

És ez így is lesz, ebbe a jelenségbe - mivel a másság elutasítása jobbára tudattalanul működik - bele kell törődnünk. Abban viszont reménykedhetünk, hogy a nyitottabbá váló társadalom nyomán, egyre kevesebben lesznek elutasítók a mással, szokatlannal szemben. Amit pedig tenni tudunk, hogy mindezt az előnyünkre fordítjuk.

Ha megbékélünk saját magunkkal, és e mellé bizonyos helyzetekben kicsit tudatosabban, irányítottabban viselkedünk, akkor nincs ezzel semmi gond. Sőt, így lehet a negatív előjelű különcségből vagy kitaszítottságból valami izgalmas ismeretlent vagy újszerűt varázsolni. 

Mindenféle vizsgálatokból tudjuk például, hogy egy extrovertált emberke hajlamosabb gyors döntést hozni. Ezt felhasználva a munkahelyünkön egy gyors reagálást kívánó döntési helyzetben - ha jó előre felkészülünk rá, és átgondoljuk (már ha adott ilyen opció) - hasznos javaslattal állhatunk elő. De mindez fordítva is igaz, ha nincs sok időnk, bevonhatunk egy extrovertáltabb ismerőst, kollégát, aki segít megvilágítani a lehetőségeinket.

Egy másik példa: adott pozícióra jelentkező 15 hasonlóan extrovertált jelölt közül - ha megtanuljuk kezelni a társas helyzeteket - az állásinterjún talán épp a mi jelenlétük tud igazán különlegessé, és jó értelemben véve emlékezetessé válni. Mindig lesz olyan, aki értékelni fogja az eredetiséget, épp csak arra kell figyelni, hogy ne legyünk túlságosan szélsőségesek. A recept ilyenkor: saját magunk, vagyis a saját személyiségünk + némi önkorrekció.

Ez csak néhány

kiragadott példa, de az egyediség, felfogható úgy is, mint egy semleges állapot - egy adottság - amivel azt kezdünk, amit akarunk. Nehézségként is megélhetjük, de jobban járunk, ha inkább megmutatjuk, miért ez a mi féltve őrzött kincsünk. Amit kevesen ismernek, de számunkra annál nagyobb értéket jelent!

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

(Disclaimer: ez a blog, a hozzá tartozó Facebook-közösséggel elsődlegesen introvertáltaknak szól, másodlagosan viszont nyitott embereknek, akik kíváncsiak másokra, és arra, hogyan működnek egyes emberek, harmadrészt olvasni vágyó, és a stílusomra fogékony, kíváncsi embereknek; negyedrészt - mert ilyet is ismerek - olyanoknak, akiknek valamelyik ismerőse, családtagja introvertált, és szeretné jobban megérteni, mi zajlik egy introvertált fejében és lelkében.)

Az introvertáltak számára a közösség faramuci dolog: egy zárkózottabb, vagy Susan Cain megfogalmazásával élve "csendesebb" egyénben a társas helyzetek gyakran szorongást keltenek, de a magány, a kommunikáció nehézsége (vagy egyenesen lehetetlensége) gyakran ugyanolyan kínzó lehet, mint egy nem introvertált számára. Úgy is mondhatnám: nekünk is szükségünk van az emberi közelségre, csak kicsit messzebbről (és ritkábban).

Az Introvert, Dear introvertáltaknak szóló híroldal (vagy inkább médiavállalkozás, de ez inkább csak szubjektív különbségtétel, és erre majd máskor fogok kitérni) indított egy zárt csoportot Facebookon, amihez egy rövid bemutatkozó után bárki szabadon csatlakozhat, és bent is maradhat, ha betartja a csoport irányelveit (EZEKET - bár, ha még nem vagytok tagok valószínűleg nem fogjátok látni). Az irányelvek jó része, mint a legtöbb hasonló honlapnál, azt célozza, hogy ne kurvuljon el a csoport, senki ne szemetelje tele spamekkel, személyes posztokkal, politikai vagy vallási témákkal. A csoportnak jelenleg majd 90 ezer tagja van világszerte, de folyamatosan bővül.

"Nem lennék tagja olyan klubnak, amelyik a tagjai közé fogadna." Sokan a fenti idézetet Woody Allennek tulajdonítják, pedig eredetileg Groucho Marx amerikai komikus mondta.

Pár hete én is csatlakoztam a csoporthoz, és azóta figyelemmel követem, hogyan működik a közösség, egyáltalán képes-e betölteni a funkcióját, van-e haszna, értelme rám vagy más csoporttagokra nézve (már amennyire ez szubjektív nézőpontból megállapítható).

Megpróbáltam pontokba szedni a legfontosabb tanulságokat a csoport működéséről:

• Jellemző, hogy a csoporttagoknak alacsony az önbizalma, gyakoriak az önostorozó vagy bizonytalan posztok, amelyekben megerősítést vagy bátorítást kérnek a csoport többi tagjától. És azért is tud jól működni a csoport, mert a remélt megerősítést, pozitív visszajelzést itt általában meg is kapják az emberek. Az Introvert, Dear ugyanis egy szolidáris közösség. Egy safe space a széttrollkodott, kommentekben teleanyázott online térben. 
  
  
• Előfordulnak kétségbeesett beírások (az oldal működtetői a szabályzatban leírták, hogy mivel az ID egy támogató közösség, krízishelyzet kezelésére nem alkalmas, ha valaki olyasmit fontolgat, hogy kárt okozzon magában, azt arra bátorítják, inkább a segélyhívó vonalat hívja. 
  
  
• Persze, az irányelvek ellenére, itt is felüti a fejét az oravecznórázás, időnként röpködnek az egyszerű, hangzatos féligazságok, életvezetési ökölszabályok ("Bízz az ösztöneidben!" és hasonlók), de többnyire inkább csak kérdéseket tesznek fel a csoportban, megerősítéseket várnak, problémákat beszélnek ki, satöbbi - vagyis ebből a szempontból is erősen emlékeztet egy működő közösséghez. 

Mint minden zárt csoport, minden lehatárolás, az Introvert, Dear FB-csoportja is hozzájárul a klikkesedéshez, a belépők csak hasonszőrűekkel találkoznak, más introvertáltakhoz igazodnak, a csoporton belül kizárólag az ő véleményükkel találkoznak, ami - ha ez más fórumokon nem egyenlítődik ki - hordozza annak veszélyét, hogy a csoporttagok bezárkóznak, vagyis az introvertáltak és az extrovertáltak csak még jobban eltávolodnak egymástól.

Már egy ideje közismert, milyen veszélyes tud lenni a Facebook-algoritmus, miként hoz létre olyan véleménybuborékokat, ahol mindenki csak a saját preferenciáinak és nézeteinek megfelelő hírekkel találkozik, így az egyes csoportok között egyre nagyobb lesz a szakadék a különböző nézetek és ideológiák mentén. 

A csoport pedig ilyen logika szerint kerékkötője lehet az integrációnak és a kölcsönös elfogadásnak - hiszen az online térben egyre kevésbé kell érintkezniük introvertáltaknak és extrovertáltaknak. 

Mégis, a fentiek ellenére úgy gondolom, ez a negatív eredmény nem törvényszerű.

Az, hogy milyen hatással van a csoporttagokra a részvétel a csoporton BELÜL dől el, hogy ott milyen visszajelzéseket kapnak és milyen viselkedésmintákkal találkoznak a tagok. Hogy az ott lefolytatott beszélgetések a nyitottságot vagy inkább az elzárkózást erősítik.

Ilyen posztok is előfordulnak az oldalon, pedig nem lenne szabad átesni a ló túloldalára. Az extrovertáltakat utálni a legkevésbé sem célravezető, sőt, kimondottan kártékony dolog.

Ahhoz, hogy erre választ adjak, még közel sem vagyok elég ideje tag (nem láttam, olvastam eleget), de még ha lennék se tudnám, hogyan viselkednek a csoporttagok a való életben; vajon kifelé is, vagy csak egymás felé fordulnak megértéssel. Mindenesetre az eddig látottak alapján inkább bizakodó vagyok :)

Vagy legalább jókedvű - hála a leginkább megmosolyogtató bejegyzéseknek.

Valahol ugyanis tök vicces, hogy van egy olyan csoport, ahol emberek beírják, hogy HÉ! VAN ITT MÉG INTROVERTÁLT KANADÁBÓL; RAJTAM KÍVÜL MÉG KI INTROVERTÁLTKODIK ÉSZAK-EURÓPÁBAN? - erre tizenvalahány ember bekommanteli, hogy ÉN IS, ÉN IS!, és a végén mindenki boldog.

Vagy ha valaki magányosnak, érzi magát, egy posztban megírja, hogy MAGÁNYOS VAGYOK ÉS ROSSZUL ÉRZEM MAGAMAT. VALAKI? - erre tök sokan odaírják, hogy ÉN IS SZARUL ÉRZEM MAGAM, meg VELED VAGYUNK!, és a végen az emberek egy mosolygós szmájlival konstatálják, hogy a világ rendje ismét helyre állt. Ha nő írta, többnyire férfiak kommentelnek.

De bármilyen nevetséges is néha, én mindenképp drukkolok neki.

És ezt úgy mondom, hogy mint mindenütt, az internet ezen szegletében is vannak idegesítő, felesleges vagy bután cukiskodó bejegyzések, és persze trollok is szép számmal (akárcsak errefelé a blog.hu-n). Ám itt is megmutatkozik miért jó ez az oldal, mivel ha valaki odavág egy beszólást vagy sértés, az értelmes többség hangja pillanatok alatt elnyomja a céltalan durvaságot. Olyan flottul működik az egész, mint valami immunrendszer: kitiltás és cenzúra helyett a szolidaritás érvényesül.

Most akkor jó, hogy van ez a csoport vagy sem?

A kérdésre a legjobb választ egy, a napokban olvasott poszt adta meg, amiben valaki azt kérdezte a tagoktól, milyen változásokat vettek észre az életükben, mióta csatlakoztak a csoporthoz. És azok közül, akik hozzászóltak, szinte mindenki nagyon pozitívan nyilatkozott a változásokról. A kérdés feltevője például úgy érezte, azóta jobban önmaga tud lenni a munkahelyén. A válaszadók között volt, aki azóta megtanulta jobban elfogadni magát, és azt, hogy ő introvertált; valaki azt írta: jó tudni, hogy mások is hasonló cipőben járnak; egyesek szerint a mentális egészségüknek tett jót a csoport; másokat bátorított az oldal, de volt aki azóta szabadabban tud kommunikálni, ettől nőtt az önbecsülése és boldogabbnak érzi magát. Persze volt, akinek semmiben nem változott az élete, de az ilyen semleges vagy negatív kommentek jóval ritkábban fordultak elő.

Sokaknak segít a csoport, a kommentek magukért beszélnek. 

Összességében még mindig sokkal jobb ez a fura csoport annál, mintha nem lenne semmilyen fórum, ahol kevésbé kommunikatív emberek hozzájuk bizonyos szempontból hasonlóan működő emberekkel beszélhetik meg a problémáikat.

Ha úgy gondoljátok, nektek is segítséget jelenthet az Introvert, Dear közössége, itt tudtok csatlakozni hozzá. Ha pedig úgy gondoljátok, az én blogom is hasznos számotokra, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

AZ ENYÉM NAGYOBB - üzeni úgy minden harmadik plakátról a vigyori Sebestyén Balázs, vélhetően a konkurens TV2-n műsort vezető vezető Stohl Andrásnak, és ez jól érzékelteti, milyen intellektuális dimenzióban mozognak mostanában a tudásalapú vetélkedők. A nagy kertévés falméregetésben ugyanis észre se vettük, hogy teljesen eltűntek a képernyőről a hagyományos kvízjátékok. Persze van, akinek egyébként sem tűnik fel ilyesmi, mióta kizárólag online fogyaszt tartalmat, de a nézettségi adatok szerint azért még pár millióan bekapcsolják esténként a dobozt.

Hát így állunk...

De hogyan jutottunk idáig? Hosszú, de nem túl rögös út vezetett a tudás le, és a primer szórakoztatás felértékelődéséhez. A múlt században (nem volt az olyan régen, elég 20 évet visszamenni) még a betelefonálós meg egyszemélyes vetélkedők mentek nagyot, a játékos beült egy stúdióba, ahol Vitray Tamás vagy Rózsa Gyuri kérdezgette. A kérdezz-felelek formátum egyhangúságát aztán a 2000-es évektől, mindenféle hangulati elemekkel próbálták meg fellazítani. A műsorok egyre erőteljesebb atmoszférát, látványosabb díszleteket kaptak, és ehhez néha grandiózus játékmenet társult. Főleg előbbi kettő felfedezhető a Leggyengébb láncszemben, ahol a tudás szerepe még kulcsfontosságú volt, de a Legyen Ön is Milliomos villódzó díszlete és jellegzetes stúdióatmoszférája is fényévekre van Vágó István korábbi műsorától a Mindent vagy semmit egyszerű, puritán stúdióvilágától. De a grandiózusságra is van jó példa: szintén Vágó az egész magyar lakosság tudását próbált meg tesztelni több-kevesebb sikerrel, amikor Az Ország Tesztje műsorvezetőjeként egy országos IQ-tesztet vezényelt. De a klasszikus kvízfelállásból a Sváby-féle 1 a 100 ellen (2007) kreált Dávid vs. Góliát-féle mitikus küzdelmet.

A szórakoztató faktor így kezdett el szép lassan telítődni, a tudás és az edukáció pedig háttérbe szorulni - mert ezeknek a műsoroknak, különösen, amíg a köztévén futottak, volt egy eredendően edukatív missziójuk. És nem csak az ismeretek közvetítésén keresztül gyakorolták ezt, hanem azáltal is, hogy beszédtémát szolgáltattak a háztartásoknak, baráti köröknek, hozzájárulva így ahhoz, hogy a tájékozottság és a műveltség felértékelődjön a társadalomban.

Ám később, ahogy a kvízműsorok átvándoroltak a kertévékre, a nyugati nagy piacokról meg bejöttek, és a főműsoridőt bekebelezték a relaity-k meg a tehetségkutatók, a klasszikus kvízműsoroknak is bealkonyult. Legtovább talán a Legyen Ön is milliomos húzta, de 2008-ban az is bedobta a törölközőt, és a Kapcsoltam, Mindent vagy semmit-típusú kvízműsorok helyét végleg átvették a valóságshow-alapú, dramatizált vetélkedők. A fókusz ezt követően áttevődött a játékosok karakterére és személyes történetére. Jobban megismertük őket, így könnyebb volt drukkolni, lehetett azonosulni, oldalt választani, együttgondolkodás helyett hátradőlni és szórakozni.

Vágó István is csak elkerekedett szemmel nézi, mi folyik itt.

Amik ezt követően jöttek már nem kvízműsorok voltak egy kis bulvárcsacsogással, hanem kő kemény valóságshow-k, elhanyagolható lexikális tudásra, de annál nagyobb mértékű szerencsére építve - mint a Széf, az Áll az alku, az 50 milliós játszma, egészen a Fal-Piramis kettősig.

Itt említeném meg, hogy a vetélkedők között azért voltak a szabályokat és tendenciákat felrúgó ritka kivételek is. Ezek közül talán a Kalandra Fal! az egyik legfurcsább intermezzóként vonult be a magyar műsorgyártás dicstelen történetébe. Egyszerre tudott végtelenül ostoba, ordenáré és közben pajzán és erotikus lenni. Minden egyes kockáján érződött, hogy a japán piacról érkezett (eredeti címe is megér egy misét, ez volt a legborzalmasabb horrorfilmeket idéző Human Tetris).

Valahol ennek a folyamatnak a betetőzése a fent említetett Fal-Piramis páros mellett az 1 perc és nyersz és a Ninja Warrior. Mindkét műsor gyakorlatilag egy-egy showműsorban bujtatott teljesítményalapú valóságshow. Az olimpiai versengés feltupírozott szellemisége egy valóságshowba oltva, így a sikere szinte szükségszerű, hisz mindkét műfajt máig a legnézettebb formátumok között tartják számon. De közben ennél többről is szól, mivel kikacsint az online tartalom felé: épp olyan extrém teljesítményeket keres, amit itthon százezrek világszerte pedig tízmillióan osztanak meg a Facebookon nap mint nap.

Nem akarom minden posztomba erőszakosan beleszuszakolni az introvertált-extrovertált tematikát, de valahol ez a folyamat is erősíti a képet, miszerint a valódi érték ma már nem kognitív hanem performatív: a viselkedésünkből fakad. A műsor, a műsorvezető, a tévénézők, és ezáltal a társadalom is a szórakoztató képességeket jutalmazza. 

Persze régen is a nyilvánosság előtt szerepelt az, aki bement a tévébe, de akkor még nem az ő személyiségén, érzelmi állapotán meg a játékospárja és közte lejátszódó társas dinamikán volt a hangsúly, hanem a tudáson - így a Vitray Tamások és a (korai) Vágó Istvánok korában egy introvertált, de nagy tudású játékos is nyerhetett nagyot, kiérdemelve a közönség elismerését. Ma már ezzel szemben az elismerést, vagyis a nézők figyelmét csak valami ellenállhatatlan mutatvánnyal, fogcsikorgató idegességgel, humorral, örömkönnyekkel vagy drámai bukásokkal és sóhajokkal lehet elnyerni.

"Te nem introvertált vagy, hanem csicska"

– oltogatott az egyik kommentelőm, és azóta sincs mindenki meggyőződve arról, hogy az introvertáltakról való beszédnek van létjogosultsága meg értelme. Vagy úgy általában annak, hogy mi introvertáltak vagyunk. Időről időre jön valaki, aki a mindenféle polkorrekt handabandázás újabb tünetét látja csak benne, és a bejegyzés alatt egy tweetnyi hozzászólásban kifejti, hogy menjünk a picsába ezzel az egész mermiintrovertáltakvagyunk dumával.

Csakhogy egy ilyen kommenttel nem csak minket, hanem az egész tudományt sikerül melegebb éghajlatra küldeni, pedig tudomány nélkül ez az egész kommunikáció nem itt tartana, nem létezne internet, vagy ha mégis, biztos nem hasítana így, talán a betárcsázós korszaknál tartanánk. A világ összességében egy sokkal kevésbé hozzáférhető hely lenne, nem blogolgatnánk szabadon, és nem kommentelhetne mindenki kedvére mindenféle hülyeséget vagy okosságot.

Pedig a tudományra szükség van, és nem csak azért, hogy soha ne nyomjuk fullba a kretént, hanem azért is, hogy jobban megismerjük és megértsük a világot, beleértve önmagunkat is.

És a tudomány minket igazol, ugyanis kutatások bizonyítják, hogy az introvertáltság nem egy légből kapott címke, hanem egy valódi személyiségvonás vagy épp -dimenzió, ami velünk született, így nem hozzáállás kérdése. Erre vonatkozóan több kutatást és kísérletet végeztek, de az eredményekről általánosságban is elmondható, hogy a személyiségünk nagyban függ a génektől (persze ez nem azt jelenti, hogy csak attól függ, és hogy nem alakíthatunk rajta, de erről később).

1. Dopamin, acetilkolin – két jó barát

A dopamin egy neurotranszmitter, vagyis olyan ingerületátvivő anyag, ami az agy élmény- és jutalomközpontját segít szabályozni. Ha a dopamin elárasztja az agyat, az introvertáltak és az extrovertáltak egyaránt beszédesebbé és kockázatvállalóbbá válnak. A különbség köztük a dopamin jutalmazási rendszerének aktivitási szintjében rejlik. Az introvertáltak esetében a környezeti ingerekre, és az olyan szociális jutalmakra, mint a magasabb státusz, vagy egy vonzó személy telefonszámának megszerzése, nem aktivizálódik annyira a jutalmazó rendszer.

Az introvertáltaknál hangsúlyosabb az acetilkolin nevű neurotranszmitter. Az acetilkolin szintén az agy örömközpontjához kapcsolódik, de ebben az esetben a jó érzés mint jutalom akkor keletkezik, ha befelé fordulunk. Erősíti a képességeinket, hogy mélyebben gondolkodjunk, reflektáljunk és hosszabb ideig képesek legyünk intenzíven koncentrálni valamire.

2. Szeretik a meleg helyzeteket

A fentieket látszik megerősíteni egy 2005-ös kutatás, amely szerint az extrovertáltak agya sokkal intenzívebben reagál a szerencsejátékra, ami arra utal, hogy sokkal inkább hajlanak a kiélezett helyzetekre, a kockázatvállalásra és az ilyen jellegű élményekkel járó jutalmakra.

3. Nem indulunk be tőle

Nem csak arról van szó, hogy az introvertáltak agya kevésbé indul be a kockázatvállalásra. Úgy tűnik, mindenféle stimulációra negatívan reagálnak. Egy kutatás szerint mint oly sok minden, ez is fejben dől el, konkrétan az agyban, mivel az introvertáltak agyában erőteljesebb a véráramlás, ezért az érzékenyebb a stimulációra.

4. Kéregméregetés

Egy 2012-es, a Harvard által publikált kutatás (már megint a brittudósok...) kimutatta, hogy az introvertáltaknak jellemzően nagyobb és vastagabb a szürkeállományuk az agyi prefrontális kéregben, abban a régióban, ami az absztrakt gondolkodásért és a döntéshozatalért felel. A kutatás konklúziója szerint ez lehet az oka annak, hogy az introvertáltak döntéshelyzetben elvonulnak és sokáig mérlegelnek, míg az extrovertáltak könnyebben tudnak gyors döntéseket hozni, és ha úgy adódik, kockáztatni. 

5. Ezért vagyunk álmodozóbbak

A magány egyik jótékony hozadéka az elmerülés, a gondolkodás és az álmodozás. Az introvertáltaknak pedig - tudjuk jól - szükségük van az egyedüllétre. A neuroscience vagy idegtudomány egyik újabb felfedezése szerint létezik egy kevésbé ismert agyi rendszer, az ún. képzeletrendszer, ami olyankor aktív, ha befelé figyelünk, amikor mélyen elgondolkodunk, és reflektálunk valamire. Ezt az agyi régiót szokták a kreativitással és az együttérzéssel összefüggésbe hozni. És a dolog itt válik érdekessé számunkra, mivel az introvertáltak egy jó része nyitott az újra, de azt általában nem turistacsoportokban vagy fesztiválokon keresi. Hanem mentálisan, vagyis fejben. Ők nagy hasznát veszik, ennek a rendszernek, és náluk különösen aktív, mivel nem fizikailag, hanem mentálisan, gondolatok és képzelőerő segítségével végeznek felfedezéseket.

Így néz ki a képzeletrendszerünk Scott Barry Kaufman szerint.

Fontos, hogy attól még, hogy az agyunk egy picit eltérő módon működik és rezonál dolgokra, nem szabad a biológiai determinizmus hibájába esni, és emiatt korlátozni önmagunkat. Az agyunk miatt nem kell ragaszkodnunk viselkedésmintákhoz, és feltétel nélkül azonosulni vele, teszem azt, nem az a jó válasz, hogy gondosan elkerüljük az embereket, elrejtőzünk, és meg sem próbálunk társas helyzetekben részt venni. Ez magányhoz és a teljes izolációhoz vezető legbiztosabb út (az pedig egy tévhit, hogy az introvertáltak emberkerülőek lennének). Mivel a társadalom és a társas érintkezések uralkodó formája nem fog egyhamar megváltozni, érdemes kicsit nekünk is alkalmazkodni hozzá. Másrészt beleeshetünk abba a hibába, hogy mivel az introvertáltság elmélete egyszerű válaszokat és vonzó viselkedésmintákat nyújt, a kelleténél jobban azonosulunk vele, miközben mondjuk lenne társasági igényünk (csak épp visszafogottabb mértékben), de mi inkább az összes bulit meg összejövetelt kihagyjuk, biztos, ami biztos. Ráadásul a személyiség nem egy kőbe vésett dolog, folyamatosan alakul és változik életünk során, így akár mi is formálhatjuk. Ha gyökerestől megváltoztatni nem is fogjuk tudni, de finomhangolni nem lehetetlen.

Nézem, olvasgatom az introvertáltakról szóló cikkeket meg posztokat, és visszatérő élmény, hogy bár egyre kevesebben akarnak páros lábbal beleszállni az introvertáltakba (1:0 a toleranciának), de ha előkerül a téma, többnyire még mindig inkább csak csodálkozni vagy röhögni sikerül rajtunk (1:1-re egalizál a totális meg nem értés). 

Az egyik rendszeresen előforduló probléma a túlzott általánosítás.

Ahogy megjelenik, a zárkózottság és az embergyűlölet, néha már-már patológiai mértékben (ami sokkal inkább feltételezi az autizmust, ahogy arról már korábban írtam), egyből mindenki elkezd az introvertáltakra mutogatni, hogy lám, ők biztos értékelni fogják, hisz ők is ilyenek.

Az általánosítás nyilvánvalóan nem jó, viszont sztereotípiák nélkül nem élhetünk. Ha az introvertáltakról - rólunk - beszélek, és csoportként nevezem meg őket (magunkat), én is óhatatlanul általánosítok. Ez csak így működik, ha több emberhez, emberek egy csoportjához vagy közönséghez akarok szólni (tovább bonyolítja a dolgot, hogy más olvassa ezt a Indexen keresztól, és más a Facebook-oldalamon keresztül).

Ilyenkor viszont meg kell találni azt a kényes egyensúlyt, hogy ne erősítsünk meg kártékony sztereotípiákat viszont érthető maradjon, amiről beszélünk. És azért, ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor rájövünk, nem is annyira kényes az az egyensúly, épp csak egy kicsit reflektálni kéne arra, mit mondunk, és hogy az milyen hatással van másokra.

Az introvertáltaknál ilyen közös, konszenzuális alap lehet például, hogy nem mondanak ki mindent, amire gondolnak, és hogy nehezebben nyílnak meg. Az viszont nem, hogy egy étteremben viszolyognak attól, hogy idegen emberekkel érintkezzenek.

Ezért is ostobaság, hogy a fenti étterem mekkora találmány már az introvertáltaknak, hisz nem kell érintkezniük a pincérrel. Ez a sztori nem erről szól, hanem arról, mekkora csodabogár egy introvertált, amiért nem képes normális módon étterembe étkezni. 4,6 millió ember nem tévedhet (ennyien látták eddig a videót), és azt gyanítom, hogy a Ladbible követők közül elsősorban nem a radikális introvertáltak osztogatták meg.

"If you hate people, this introvert café is for you!" - mondja a videó fősora. A probléma viszont ott kezdődik, hogy az introvertáltak nem embergyűlölők, a két kifejezés nem szinonimája egymásnak. Az ilyesmit úgy hívják, hogy csúsztatás. Ahogy az étteremről egyszer már írtam: "sajnos leegyszerűsíti a problémát, és nem az elfogadást és a megértését mozdítja elő, hanem különc látványossággá, egy freak-show-vá degradálja, mit jelent introvertáltnak lenni. Ettől még nem lesz egyszerűbb nyilvánosan enni annak, akinek ez nem komfortos vagy egyáltalán nem megy." 

És itt jön be a másik visszatérő probléma: a nevetségessé tétel, amikor különc vagy bohókás hóbortként utalnak az introvertált létre (és nem pl. olyasmire, ami az valójában, vagyis egy megértést igénylő, és az introvertáltak számára a többségi társadalommal nap mint nap érintkezve egy sor kényelmetlen helyzetet magában hordozó  állapot). Inkább elintézik egy legyintéssel, és röhögnek rajta.

Pár ajándékötlet, ha szerencsétlen introvertált haverodra még a pénzt is sajnálod.

Ahogy arról már egy Facebook-posztban érintőlegesen beszéltem, (ön)ironizálni, mint ahogy például az Introvertdoodles teszi, lehet, de egy érzéketlen általánosítással hülyének nézni vagy nevetségessé tenni már nem annyira. Magadon bármikor nevethetsz, ha szeretnél (ez a stand-up comedy alapja), de egy nyomorékon vagy valakinek az esetlenségén már nem olyan elegáns.

Az önirónia valahogy így néz ki, különös ismertetőjegye, hogy okos és nem bántó.

Ott van például az a pulcsi, aminek a kapucniját be lehet cipzározni, milyen vicces már, nem? De, meg is írta a Lemon.hu, hogy ennél klasszabb ruhadarabot introvertáltaknak ki se lehetne találni. Hiába festesz benne úgy, mint aki épp most szabadult a zárt osztályról, neked való - állatja a Lemon. Remek felvetés!

Inkább húzz zsákot a fejedre - by Lemon.hu

A men.hu pedig egy olyan cikkel operál, ami őszinte naivitással csodálkozik rá az introvertáltakra, mintha legalábbis - a Púder műsorvezetőjének örökérvényű szavaival élve - bazári majmok lennénk.

Érdekes tudnivalók introvertáltakról - jelöli ki a témát a férfimagazin válogatása, amely olyan, Vujit Tvrtko-i értelemben vett pokoli történeteket szolgáltat rólunk, mint pl. hogy "az introvertáltak néha igenis irigyek az extrovertáltakra" (nézz kicsit magadba, jó?!) vagy "Az introvertált emberek többsége túl sokat gondolkozik" (fejezd be szépen, és legyél ostobább, te ostoba!).

A men.hu remek cikke egy szerelmetes mikulással illusztrálta az introveráltakat. Vajon ezzel mit akart üzenni a költő?

Szóval úgy tűnik, még hosszú az út a megértésig, és számos hülyeséggel van kikövezve, de remélem egyre kevésbé akarnak majd a fentiekhez hasonló hírekkel virtuális kifutót építeni a képzeletbeli ketrecünkhöz, ahol a népek kedvükre csapkodhatják majd a térdüket látva azt, milyen furcsák is vagyunk. Pedig nem furcsák vagyunk, de tényleg, hanem csak szimplán introvertáltak.

Az Y generációról sok mindent el lehet mondani - de jót nem. Én már csak tudom, hisz 91-es vagyok, fiatalabb, mint anyámék régi Zsigulija, ami ma is működne, ha meglenne. Annak az autónak még volt tartása, nem úgy, mint nekem. Meg nekünk.

Mint egy megbuggyant kannásbor, úgy bűzlik a sok-sok szerencsétlen évjárat a nyolcvanas évek második felétől napjainkig. A születési évemmel együtt én magam vagyok nemzedékünk kudarcának egyik végső bizonyítéka, pedig én még a jobbak közé tartozom, már ha az Y generáció kapcsán lenne értelme a pozitív jelzőnek: van diplomám, volt már munkám, persze nem sokáig, hisz nincs bennünk semmi kötelességtudat, hogy csak egyet említsek a sok rossz tulajdonságunk közül. Pedig egyet kiemelni nagyon nehéz. 

Mivel türelmetlenek vagyunk, elégedetlenek és folyton picsogunk, hogy magányosnak érezzük magunkat. Persze, hogyha az egész életünk azzal telik, hogy a Facebookot fel-le tekergetjük, mint más a fűtést.

Nem tudjuk, mi az a randi, de tudjuk, mi a szexting, meg hogy kell egyetlen billentyűkombinációval nyomtalanul törölni a sok pornót az előzményekből, de még eközben is társkeresőnek álcázott szexappokkal stimuláljuk magunkat.

Műujj, műrandi

Mi vagyunk az első fesztiválgeneráció, és ez mindent elmond rólunk: mocskos sátrakban, bömbölő szar zenére vettük el egymás szüzességét, minden lány kurva, minden fiú erőszaktevő.

Nárcisztikusak is vagyunk: csak magunkat fotózzuk, hátat fordítunk a tengernek, a piramisoknak, a Hargitának meg a nagyszínpadnak. Még a kibaszott paradicsomnak is hátat fordítanánk, hogy legyen egy közös képünk Ádámmal, ahogy lopja az almát - vagy a kígyóval, ha már úgyis az ő erkölcsi és morális útmutatója szerint élünk.

A tekintélyt nem tiszteljük, helyette adunk minden jött-ment véleményére, aki csinált egy szaros Youtube videót vagy írt egy igénytelen blogbejegyzést. Közben fogalmunk sincs, hogy a törzsőrmester vagy az őrnagy-e a magasabb rang, arról meg már végképp nincs, hogy valójában mindkettő rendfokozat.

Szeretnénk, hogy minden az ölünkbe hulljon, nem csoda, hogy a NER fiataljai a példaképeink: mindannyian szeretnénk egy kicsit Tiborcz Istvánok lenni, esetleg egy óriásit helikopterezni, mint Rogán, vagy ha nem futja rá, csak úgy szolidan, mint Aurelio.

Mondd, te nem szeretnéd a Sound VIP-ben szendvicsbe fogni Orbán Ráhelt? 

De nem, még a Való Világ sem érdemli meg, hogy ezt ráfogjuk, azzal a műsorral már sokkal tisztességesebb generációkat is próbáltak elhülyíteni, ők mégsem törtek meg, nem csináltak Insta-sztárt VV Anikóból. Belőle mi csináltunk Insta-sztárt.  

30 évesen mamahotelekben élünk, és ha kitörne egy zombiapokalipszis, legfeljebb csak azért nem minket zabálnának fel elsőként, mert a sok illegálisan letöltött zombisorozatból már megtanultuk, mit kell ilyenkor tenni.

Ha már filmek, Clint Eastwood, minden idők legnagyobb patriótája, akinek már az oviban is csőre töltött Magnum volt a jele, megmondta: egy puhapöcs generáció vagyunk. Ennyike.

Ki merne vitatkozni vele?

Egyesek azt pedzegetik, hogy a nagykorúság határát ki kéne tolni 24 évre. Hát, a magam és a kortársaim nevében mondhatom: ezen az elbaszott, életképtelen generáción még az sem segítene. A gimisek iskola helyett tüntetgetni járnak, mert nem akarnak elbutulni - mondják ők - valójában csak büdös nekik a tanulás, mint ahogy büdös lenne kőkeményen, vakulásig dolgozni szarér-hugyér meg egy Balatoni Világos habjáért, mint ahogy nagyapáink tették. Akik bár korán haltak, de legalább emelt fővel, és játékkonzol helyett kapával, csákánnyal vagy szuronnyal a kézben.

Különben is Y... Már nagyon az ábécé végén járunk, meg úgy bármifajta vállalható emberi minőségnek a végén. Ha így folytatjuk, menthetetlenül eljutunk a Zs-kategóriáig, már ha ez nem egy előrehozott változata annak:

János vagyok, 24 éves, koraZsén.

Szóval mindenki nézzen szépen magába, aztán kezdje el mondogatni sorban a betűket. Végigmondani úgysem tudjuk (van, aki még azt sem tudja, egy mondatban mi az alany és az állítmány), de talán ha az ábécé elejét eleget mondogatjuk, olyan jók lehetünk, mint az előttünk érkezők. Reménykedni szabad, nem igaz?

Ha tegnapelőtt találkozol velem, valószínűleg kölcsönösen utálnánk egymást. Tegnapelőtt besokalltam, emberundorom volt, az egész napomat kényszerűen mások társaságában, félig-meddig idegenek között kellett töltenem, ájulásig szocializálódtam, közben kicsit még szerepelnem is kellett vagy legalábbis nyilvánosan megszólalnom, egy percre se tudtam kiengedni és visszavonulni, hogy végre egyedül lehessek. Tegnapelőtt egész nap hivatalokba járkáltam ügyeket intézni, a maradék időben meg állásinterjúkra és megbeszélésekre rohangáltam.

A "social hangover" vagyis társasági másnaposság, kábé ilyen kellemes.

Este hivatalos voltam egy buliba is, persze ilyen előzmények után lemondtam a picsába, hazamentem, bezuhantam az ágyba, és a párnám alól kikukucskálva megnéztem egy részt a kedvenc sorozatomból. Egész este csendes voltam, néhol már-már ellenséges, és ez a szimpatikus kisugárzás másnap is kitartott, naphosszat csak kushadtam. Borzasztó lehettem, kívülről nézve bunkó, nehezen elviselhető, pedig ha valaki, én tudok kedves és türelmes lenni anélkül, hogy tenyérbemászó lennék (remélhetőleg).

Tegnapelőtt egy OLYAN napom volt.

Nem, nem menstruálok, és fiúként el sem tudom képzelni, milyen szar dolog lehet a nőknek menstruálni, főleg azoknak, akiket az átlagosnál is jobban megvisel (nyilván másodkézből tapasztalom milyen bődületes hangulatingadozásokkal, ingerültséggel és kényelmetlenséggel járhat ez, ami - ha jól sejtem - csak a jéghegy csúcsa. Számomra felfoghatatlan, hogy lehet ezt havonta kibírni, amikor engem a félévente menetrendszerűen érkező mezei náthám is teljesen kicsinál).

Az ilyen nehéz napokra létezik egy remek kis angol kifejezés: high anxiety days.

Magyarul leginkább „szorongásveszélyes napok”, amikor nyomasztó minden, és az introvertáltak sokkal érzékenyebbek a társas helyzetekre, a tömött irodákra, plázákra, aluljárókra meg buszokra, és a többség ilyenkor csak túl akar élni, míg eljut végre a biztonságot jelentő otthonáig.

Javasolt rejtekhelyek szorongásveszélyes napokra.

Én olyankor úgy érzem, kizökken a világ, mintha valaki rontást küldött volna rám, és csak szar, irritáló és pusztulatos dolgok történnének körülöttem, mintha bevonzanám ezeket... Na jó, ne ezotériázzunk, mert attól kiráz a hideg, persze hogy nem vonzok be semmit, egyszerűen csak kiéleződik az észlelésem a számomra kellemetlen jelenségekre. Arra hogy valaki hangos, tolakodóbb a kelleténél, benyomul az intimszférámba a villamoson (ami azért valljuk be, csúcsidőben egy tömött 4-es 6-oson eléggé mindennapos). Ilyenkor látok sokkal több ordibáló embert a megállókban, kevéssé bizalomgerjesztő arcokat, akik gyanúsan méregetnek, embereket, akik nekem jönnek vagy majdnem nekem jönnek, és egyéb kiborító dolgokat. És furcsa módon akkor jön ki, ha előtte egészségre káros dózisban kaptam a szociális élményeket.

Ez a gif állítólag segít megnyugodni. Persze egy mozgalmas nap kellős közepén bizonyára lóf.sz hasznát veszed.

És mit lehet ilyenkor tenni?

Hazamenekülni!

Na jó, de mit kezdjen ezzel az, aki nem introvertált?

Nem kell nagy dolgokra gondolni, tényleg. Ilyenkor csak egy picivel több türelmet és megértést várunk el, ahogy fentebb már írtam, ez nem egy betegség, nem valami műbalhé vagy nyafogás, hanem egy kellemetlen pszichés-lelki állapot, amiről nem igazán tehetünk, de a környezetünk sokat segíthet abban, hogy egy kis érzékenységgel, törődéssel könnyedén kezelhető legyen. Ellenben, ha csak még nagyobb elutasítást tapasztalunk, annál rosszabb lesz nekünk, aminek valószínűleg a környezetünk se fog örülni, a rokonok, barátok, barátnők, férjek, feleségek és gyerekek. Szóval az elfogadás, mint oly sok esetben, itt is csupa jótékony hatást fejt ki.

A jó dolgokról könnyű beszélni, a szar dolgokról pedig nem szeretünk, egyszerű a képlet, csakhogy nálunk, introvertáltaknál tovább bonyolítja a helyzetet, hogy ez néha összefüggésbe hozható valamiféle önbizalomhiánnyal. A tudatos háttérbe húzódás és a félénkség persze nem ugyanaz, de a plénum elé lépés, a nyilvános megnyilatkozások mellőzése, nagyon is jellemző ránk.

Alapértelmezetten kudarckerülőek vagyunk - én legalábbis biztosan az vagyok, miközben tudnom kellene, hogy nincs mitől félnem. Hisz már annyiszor mellényúltam, és a végén mindig sikerült feltápászkodnom. Hogy ez ne csak üres pötyögés legyen, most szépen bemutatok néhányat, az eddigi legnagyobb kudarcaim közül. Talán nem lesz köztük olyan Mariana-árok méretű, de remélem, tanulságosak lesznek. Például nem ez az első blog, amivel próbálkoztam, csak az előző akkora bukta lett, hogy azóta se kattintott rá senki, kábé annyira volt vonzó, mint egy döglött veréb az út szélén. Elöljáróban ennyit, most jöjjön a lista!

1, Kirúgtak a munkahelyemről

Erről már egész sokat írtam korábban. Szerencsére nem viselt meg annyira, de az egómat azért kicsit megtaposta. Akármilyen szar és kellemetlen egy munkahely, az mindenképp felér egy tökönrúgással, ha az ember nem önszántából jön el onnan, hanem így vagy úgy, de feleslegessé válik. Ezt lehet költségoptimalizálás, ügyfélvesztés, bevételkiesés, könnyes búcsú hívószavakkal szépíteni meg eufemizálni, de mégis csak arról van szó, hogy kibasszák az embert, legalábbis az áldozat így éli meg. Kicsit olyan érzés, mintha megbuktam volna, mintha félévet kéne ismételnem, vagy akár egyetemet váltani (bár az azért kategóriákkal nagyobb szopás).

Én személy szerint nem vagyok, és mifelénk nem vagyunk hozzászokva az ilyesmihez. Elég maximalista környezetben nőttem fel, ami hol előny, hol hátrány volt az életemben, de összességében inkább hálás vagyok érte. Viszont ebből adódóan a családomban legutóbb kábé akkor rúgtak ki valakit, amikor a szocializmus végén bezárt a textilgyár, ahol anyámék dolgoztak. A klasszikus polgári ideál nagyot megy mifelénk, és az volt az egyik félelmem, hogy én a mindenféle Y generációs karrierfrusztrációmmal, hogy fogom tudni otthon elmagyarázni, hogy összességében nem is jártam olyan rosszul. Erre végül nem is volt szükség, tök belátóak és támogatóak voltak.

Azért elsőre felért egy tökönrúgással...

Életemben ez volt a harmadik szakmai munkahelyem, és ez volt az első ahonnan elküldtek, a másik két irodából én jöttem el, ők marasztaltak volna, és ha azt vesszük, eddig 2/3-os többségben vannak az elégedett munkáltatók!

Itt talán az a kulcs, hogy nem szabad megzuhanni, és engedni, hogy egy ilyen pofon demoralizálja és túlságosan visszavesse az embert. Én viszonylag felkészült voltam, és hamar kitaláltam, hogyan tovább. Engem ilyenkor az nyugtat meg, ha van egy vészforgatókönyvem, de ez már alkat és választott túlélési stratégia kérdése.

2, A Tumblr-mélypont

A cím nem túlzás, ez volt online pályafutásom mélypontja, pedig voltak ott iszonyúan felelőtlenül megosztott Facebook-posztok, kellemetlen poénok és túlzásba vitt mémek, mégis ezt a legkínosabb bevallanom így utólag. Viszont ez a sztori sokkal inkább vicces, mint kétségbeejtő.

Úgy történt, hogy a régi, megkopott rajztudásom felélesztésével akartam valami vicces képregényszerűséget csinálni, mer az jó móka. Aztán jött a koncepció, hogy a haiku az úgyis menő (nem volt az), meg egyszerű műfaj (nem az), rajzolni meg tudok (nem, nem tudok, és gimiben is inkább a többiekkel kocsmáztam rajzszakkör helyett), mindehhez már csak egy kis humor kell (gagyi lett). Ebből születtek ezek a borzasztó, háromkockás-háromsoros valamik, amelyek szerencsésen az internet pöcegödrének mélyén végezték - mindeddig. Most viszont előtúrtam őket, és mint elrettentő véres kardot körbehordozom itt a blogoszférában.

Íme az egyik opusz:

Hétvége

Jönnek a haverok, kerti sütés
„Ez a fűnyíró be van dugva?”
Áramütés

Három kocka kínlódás. Nem nevettél? Hát nem csodálom

Egyébként egy Kovács Patrícia nevű lány (nem a színésznő), és a megboldogult otthonmaszturbalok Tumblr-e inspirált a vicces-szellemes tiniversparódiáival, nem kis mértékben azért, mert még a 444 is hosszan megemlékezett róla, és méltatta, hogy milyen zseni már.

Igazából a tanulság annyi, hogy nem érdemes ennyire hajszolni a sikert. Egyedül emiatt nem szabad valamibe belevágni, amiben az ember még csak nem is leli igazán örömét, mert az úgy eléggé kudarcra van ítélve (hosszú órák kemény munkájával sikerült ezeket a vállalhatatlan rajzokat előállítanom). De azért próbálkozni érdemes (csak ennél azért kicsit okosabban), mert az ilyen kudarcok vezetnek aztán az olyan sikerekhez (mármint az én szubjektív mércémmel mért sikerekhez), mint ez a blog itt.

És hogy idáig eljussak, rá kellett jönnöm arra is, amit a szívem mélyén valahol mindig is éreztem, hogy nekem az írás a kenyerem és nem a rajzolás, legalábbis ha a rajtudásom jelenlegi állapotát nézzük. És ezzel el is érkeztünk a harmadik ponthoz.

3, Még sosem közölték az írásaimat

Eddig körülbelül több százezer karaktert írtam le előbb a kis Pentium gépünk Logitech billentyűzetével, majd a kiváló érzékkel kiválasztott MSI laptopommal (1,5 évig bírta), később pedig a Lenovo laptopommal. Az annyi mint 4-5 regény legalább. És hogy ezekből a történetekből mennyi jelent meg eddig irodalmi folyóiratokban, ahová szántam őket? Hát egészen pontosan semennyi (egyetlen novellát leszámítva, ami kb 2 éve kiröppent egy pályázat FB-oldalára, hogy aztán elérhetetlenné váljon, és eltűnjön a süllyesztőben). Hát igen, de később ez a szenvedély indított arra, hogy jelentkezzek írótáborba, és részben ezért kezdtem el ezt a blogot, mivel hiszek az írásban és a saját írásaim létjogosultságában, még akkor is, ha eddig a legtöbb jel az ellenkező irányba mutatott. Ám ezek "csak" a konkrét eredmények, illetve hát, eredménytelenségek, közben kaptam pozitív visszajelzéseket, reménykeltő válaszokat is, és mivel szeretem ezt csinálni, nem vagyok hajlandó abbahagyni. Lehet, annyi a bibi, hogy nem a magyar kortárs szépirodalomba való, amit csinálok, hanem az irodalomnak egy másik rétegébe, a szórakoztató vagy ifjúsági irodalomba. Az már legyen az én bajom, erre majd nekem kell rájönni, ha egyáltalán sikerül, de tuti megpróbálom.

Mehetett minden a kukába...

Szeretek történeteket mesélni, azokban elmerülni, mondatokkal teremteni, és ezt nem fogom tudni feladni. Amíg fáradhatatlanul űztem, hajtottam ezt a dolgot, az idei táborban végre jött egy nagy önbizalomlöket, amikor többen is kiemelték az egyik novellámat. Utána még farigcsáltam egy darabig, majd beküldtem egy folyóiratnak, és láss csodát, azt írták vissza, hogy tetszett nekik, és lehozzák. Ez volt életem első pozitív visszajelzése! Még nem jelent meg, de az ígéret megvan, ami már fél siker.

Amit ebből megtanultam, hogy ha anno nem pattanok le a különféle irodalmi szerkesztőségekről meg pályázatokról, akkor valószínűleg, sosem dolgoztam volna annyit azért, hogy jobb legyek, jobban tudjak írni és minden addiginál eredetibb történeteket találjak ki. Kellett hozzá, hogy szeressem, amit csinálok, hogy kitartó és maximalista legyek, de kellett az is, hogy erre a munkára rákényszerítsen valami, és ez a valami az a kudarc volt. Itt érdemes szót ejteni a kudarcok meg a vereségek legfontosabb hozadékáról, a még keményebb munkáról.

Erre a legjobb példa egy klasszikussá vált reklámkampány, amit az USA második legnagyobb autókölcsönzőjének, az Avis-nek készítettek még a 60-as években. A márka ebben az időben jócskán lemaradt a piacvezető Hertz mögött, de a Madison Avenue reklámgurui kitalálták, hogy ebből a hátrányból előnyt kovácsolnak így született meg a kampány, ami (bár az Avis végül nem tudott előzni) 4 év alatt megtriplázta a vállalat forgalmát. A kampányban használt legendás szlogen pedig így szólt: We try harder (magyarul: Mi keményebben próbálkozunk/Jobban odatesszük magunkat). A mondat olyannyira bejött, hogy az egész amerikai társadalomra hatást gyakorolt, a vietnami háborúban a katonák büszkén viselték az Avis jelvényét, a 45-ös légihadosztály pedig ezt a szlogent választotta mottójául.

Aki folyton második, az kétszer olyan szorgalommal kell, hogy kaparjon mint az első, aki folyton lepattan, az soha nem dőlhet hátra, hiszen még hátra van, amiért addig küzdött. Így kell az őszinteséget és a belátást előnnyé változtatni, és valahol én is ilyesmit szeretnék csinálni ezzel a bloggal. Őszintén kibeszélni dolgokat, szembenézni velük, elgondolkodni rajtuk és levonni a tanulságokat. És remélem, másokat is erre tudok inspirálni ezekkel a bejegyzésekkel. Ha 1-2 embert sikerül ilyesmire ösztönözni, és közelebb vinni őket ahhoz, hogy egyenesbe kerüljenek magukkal, már megérte.

2017 a tévében az introvertált karakterek és főhősök nagy éve volt. Ez a megállapítás pár nappal a Golden Globe-gála után különösen aktuális, még akkor is, ha az introvertáltságot tematizáló sorozatok a díjakról lemaradtak, de a korábbiakhoz képest már az is nagy eredmény, hogy jelölésekig jutottak, és ezáltal a reflektorfény közelébe kerültek.

A legfontosabb széria ebből a szempontból a 13 Reasons Why volt, a tavaly márciusban berobbanó tinisorozat, ami Selena Gomez producerkedése mellett, a Netflix forgalmazásában jutott el az előfizetők nappalijába, majd került ki a torrentoldalakra, ahonnan bárki illegálisan lekapkodhatta azt. Az introvertált karaktereket illetően ez a széria valódi mérföldkőnek számít, hiszen az egész sztori középpontjában egy introvertált srác nyomozása áll, aki kazettákat visszahallgatva próbál meg felgöngyölíteni egy kisvárosi tragédiát. Talán ez az első mainstream sikersorozat, amely egy abszolút, minden tekintetben, sőt, kissé talán már túlzottan is introvertált srácra fókuszál. Van itt minden, ami introvertált jellegzetesség: kapucni, állandó zenehallgatás, kínos csendek, magányos bringázások, kínkeserves társas helyzetek, és nagy, elmélyült gondolkodások. És ez még tök rendben is volna, csak sajnos a sorozat gyermekbetegségei is ugyanígy a közhelyességben keresendők, mivel minden, a tinik körében jellemző elgondolkodtató, elborzasztó vagy egyszerűen csak aktuális kérdésfelvetést és témát megpróbáltak belegyömöszölni. Van benne stalking, bulliying, cyberbullying, zaklatás, drogok, alkoholizmus, nemi erőszak, gondatlanságból elkövetett emberölés, öngyilkosság stb. Kicsit sűrű a sztori színhelyét adó pár ezres kisvároshoz képest. Mégis, a koncepció erős, a történet fordulatos és ügyesen adagolja a feszültséget, lélektani dráma és krimi kellemes egyensúlya jellemzi. Ami viszont számunkra a legfontosabb, főhősként, motivációval, érzelmekkel és értelmes, önreflexióval bíró lényként legitimál egy introvertált figurát, aki a saját korlátait átlépve próbál meg valamit kideríteni, ezzel másokon és saját magán segíteni. A széria ezzel ki nem mondva azt közvetíti, amit mi már úgyis tudunk, de mások nem feltétlenül:

hogy nem csak a szuperhősök, hanem egy introvertált is képes nagy dolgokat véghezvinni.

A főszereplő Eleven a Stranger Thingsből, mondjuk ő pont nem (feltétlenül) introvertált

Nem csoda, hogy a bemutató instant kereskedelmi siker lett, és máris berendelték a következő évadot, az is jelzi a népszerűségét, hogy a sorozat a legnagyobb online filmes adatbázisban, az IMDB-n 10-ből 8,3 ponton áll. A Golden Globe-on a női főhőst, Katherine Langfordot jelölték, de végül nem ő kapta a díjat.

És akkor még nem beszéltünk az elmúlt két év mindent letaroló bezzegsorozatáról, a Stranger Thingsről, amiben szintén nagyon fontos szerepet játszik egy introvertált karakter, nevezetesen Jonathan, az egyik legfontosabb mellékszereplő. Egy csendes, különc srác, aki egyenesen a gimiben lesajnált, kiközösített, sokszor beilleszkedési zavarral (félre)diagnosztizált fiúk álmát megvalósítva elégtételt szállít azzal, hogy...

SPOILER!

SPOILER!

SPOILER!

SPOILER!

...összejön a suli legjobb csajával és egyben bálkirálynőjével! Egyébként a Stranger Things-t szerencsésen elkerülték a fenti sorozatra jellemző gyermekbetegségek, a közhelyességet elkerüli, helyette van viszont sok-sok idézet és filmes utalás a nagy scifi és kalandfilmes elődökre a 80-as évekből. Itt a karakterek is sokkal mélyebbek, elevenebbek és kidolgozottabbak, mint a 13 Reasons Why-ban. A sorozat a Golden Globe-gálán végül két jelölésig vitte, de egyiket sem tudta díjra váltani. Egyelőre.

Pár éve már mintha lett volna egy kisebb boom-ja az introvertált hősökre koncentráló indie-filmeknek, mint a Submarine (2010) az introvertáltak kultfilmjeként számon tartott Egy különc srác feljegyzései (2012) vagy a Walter Mitty titkos élete (2013), de ide sorolnám az egyik kedvencemet, a Scott Pilgrim vs the World-öt is (2010), ahol bár nincs egyértelműen introvertált karakter, mégis akad néhány magának való, misfit figura. Ja, és a brit Misfits című sikersorozatról, és az abban (miniSPOILER) főhőssé emelkedő Simonról még nem is beszéltünk (de ott egy fontos színész, a legerősebb karaktert alakító Robert Sheehan kiválásával a 2. évad után a színvonal látványosan visszaesett - igaz földbe így sem állt a cucc, 5 évadig kihúzták a szériát).

Persze az ilyen normasértő, különc karakterek búvópatakszerűen fel-felbukkantak filmekben már korábban is (pl.: ebből a szempontból az Amelie (2001) állandó hivatkozási alap ugyebár), de a jelenlétük mintha mostanában kezdene új trenddé emelkedni. És ez nagyon jó dolog.

13 Reasons Why, a Golden Dlobe-jelölt Katherine Langforddal

Minden kultfilm egy kicsit rétegfilm is egyben, de a 13 Reasons Why és a Stranger Things népszerűségével, mintha végre ez a téma is kezdene beszivárogni a mainstream-be, és elérni azt a kritikus tömeget, amit már régóta kellett volna neki. És ami még tök fontos, hogy mindkettő iszonyat népszerű a fiatalok körében, akiket a leginkább edukálni kellene ilyen téren, megértetni velük, hogy attól, hogy valaki nem bálkirály vagy -királynő, még nagyon is lehet jó fej, és normális. Amiben pedig még jócskán van hova fejlődni és továbblépni, hogy fent említett filmekben az introvertált főhősök egyelőre szinte kivétel nélkül fiúk/férfiak, és ez sajnos nagyon egyoldalúvá teszi az introvertált-ábrázolást. Hiába van egy kicsit macskanőszerű Jessica Jones a Marveltől, egy szuperhős soha nem lesz hétköznapi figura, aki hétköznapi emberek hétköznapi problémáihoz tudja közelebb vinni a nézőt. Jöjjön inkább az introvertált „girl next door”, vagyis egy hétköznapi csaj a szomszédból!