A jó dolgokról könnyű beszélni, a szar dolgokról pedig nem szeretünk, egyszerű a képlet, csakhogy nálunk, introvertáltaknál tovább bonyolítja a helyzetet, hogy ez néha összefüggésbe hozható valamiféle önbizalomhiánnyal. A tudatos háttérbe húzódás és a félénkség persze nem ugyanaz, de a plénum elé lépés, a nyilvános megnyilatkozások mellőzése, nagyon is jellemző ránk.
Alapértelmezetten kudarckerülőek vagyunk - én legalábbis biztosan az vagyok, miközben tudnom kellene, hogy nincs mitől félnem. Hisz már annyiszor mellényúltam, és a végén mindig sikerült feltápászkodnom. Hogy ez ne csak üres pötyögés legyen, most szépen bemutatok néhányat, az eddigi legnagyobb kudarcaim közül. Talán nem lesz köztük olyan Mariana-árok méretű, de remélem, tanulságosak lesznek. Például nem ez az első blog, amivel próbálkoztam, csak az előző akkora bukta lett, hogy azóta se kattintott rá senki, kábé annyira volt vonzó, mint egy döglött veréb az út szélén. Elöljáróban ennyit, most jöjjön a lista!
1, Kirúgtak a munkahelyemről
Erről már egész sokat írtam korábban. Szerencsére nem viselt meg annyira, de az egómat azért kicsit megtaposta. Akármilyen szar és kellemetlen egy munkahely, az mindenképp felér egy tökönrúgással, ha az ember nem önszántából jön el onnan, hanem így vagy úgy, de feleslegessé válik. Ezt lehet költségoptimalizálás, ügyfélvesztés, bevételkiesés, könnyes búcsú hívószavakkal szépíteni meg eufemizálni, de mégis csak arról van szó, hogy kibasszák az embert, legalábbis az áldozat így éli meg. Kicsit olyan érzés, mintha megbuktam volna, mintha félévet kéne ismételnem, vagy akár egyetemet váltani (bár az azért kategóriákkal nagyobb szopás).
Én személy szerint nem vagyok, és mifelénk nem vagyunk hozzászokva az ilyesmihez. Elég maximalista környezetben nőttem fel, ami hol előny, hol hátrány volt az életemben, de összességében inkább hálás vagyok érte. Viszont ebből adódóan a családomban legutóbb kábé akkor rúgtak ki valakit, amikor a szocializmus végén bezárt a textilgyár, ahol anyámék dolgoztak. A klasszikus polgári ideál nagyot megy mifelénk, és az volt az egyik félelmem, hogy én a mindenféle Y generációs karrierfrusztrációmmal, hogy fogom tudni otthon elmagyarázni, hogy összességében nem is jártam olyan rosszul. Erre végül nem is volt szükség, tök belátóak és támogatóak voltak.
Azért elsőre felért egy tökönrúgással...
Életemben ez volt a harmadik szakmai munkahelyem, és ez volt az első ahonnan elküldtek, a másik két irodából én jöttem el, ők marasztaltak volna, és ha azt vesszük, eddig 2/3-os többségben vannak az elégedett munkáltatók!
Itt talán az a kulcs, hogy nem szabad megzuhanni, és engedni, hogy egy ilyen pofon demoralizálja és túlságosan visszavesse az embert. Én viszonylag felkészült voltam, és hamar kitaláltam, hogyan tovább. Engem ilyenkor az nyugtat meg, ha van egy vészforgatókönyvem, de ez már alkat és választott túlélési stratégia kérdése.
2, A Tumblr-mélypont
A cím nem túlzás, ez volt online pályafutásom mélypontja, pedig voltak ott iszonyúan felelőtlenül megosztott Facebook-posztok, kellemetlen poénok és túlzásba vitt mémek, mégis ezt a legkínosabb bevallanom így utólag. Viszont ez a sztori sokkal inkább vicces, mint kétségbeejtő.
Úgy történt, hogy a régi, megkopott rajztudásom felélesztésével akartam valami vicces képregényszerűséget csinálni, mer az jó móka. Aztán jött a koncepció, hogy a haiku az úgyis menő (nem volt az), meg egyszerű műfaj (nem az), rajzolni meg tudok (nem, nem tudok, és gimiben is inkább a többiekkel kocsmáztam rajzszakkör helyett), mindehhez már csak egy kis humor kell (gagyi lett). Ebből születtek ezek a borzasztó, háromkockás-háromsoros valamik, amelyek szerencsésen az internet pöcegödrének mélyén végezték - mindeddig. Most viszont előtúrtam őket, és mint elrettentő véres kardot körbehordozom itt a blogoszférában.
Íme az egyik opusz:
Hétvége
Jönnek a haverok, kerti sütés
„Ez a fűnyíró be van dugva?”
Áramütés
Három kocka kínlódás. Nem nevettél? Hát nem csodálom
Egyébként egy Kovács Patrícia nevű lány (nem a színésznő), és a megboldogult otthonmaszturbalok Tumblr-e inspirált a vicces-szellemes tiniversparódiáival, nem kis mértékben azért, mert még a 444 is hosszan megemlékezett róla, és méltatta, hogy milyen zseni már.
Igazából a tanulság annyi, hogy nem érdemes ennyire hajszolni a sikert. Egyedül emiatt nem szabad valamibe belevágni, amiben az ember még csak nem is leli igazán örömét, mert az úgy eléggé kudarcra van ítélve (hosszú órák kemény munkájával sikerült ezeket a vállalhatatlan rajzokat előállítanom). De azért próbálkozni érdemes (csak ennél azért kicsit okosabban), mert az ilyen kudarcok vezetnek aztán az olyan sikerekhez (mármint az én szubjektív mércémmel mért sikerekhez), mint ez a blog itt.
És hogy idáig eljussak, rá kellett jönnöm arra is, amit a szívem mélyén valahol mindig is éreztem, hogy nekem az írás a kenyerem és nem a rajzolás, legalábbis ha a rajtudásom jelenlegi állapotát nézzük. És ezzel el is érkeztünk a harmadik ponthoz.
3, Még sosem közölték az írásaimat
Eddig körülbelül több százezer karaktert írtam le előbb a kis Pentium gépünk Logitech billentyűzetével, majd a kiváló érzékkel kiválasztott MSI laptopommal (1,5 évig bírta), később pedig a Lenovo laptopommal. Az annyi mint 4-5 regény legalább. És hogy ezekből a történetekből mennyi jelent meg eddig irodalmi folyóiratokban, ahová szántam őket? Hát egészen pontosan semennyi (egyetlen novellát leszámítva, ami kb 2 éve kiröppent egy pályázat FB-oldalára, hogy aztán elérhetetlenné váljon, és eltűnjön a süllyesztőben). Hát igen, de később ez a szenvedély indított arra, hogy jelentkezzek írótáborba, és részben ezért kezdtem el ezt a blogot, mivel hiszek az írásban és a saját írásaim létjogosultságában, még akkor is, ha eddig a legtöbb jel az ellenkező irányba mutatott. Ám ezek "csak" a konkrét eredmények, illetve hát, eredménytelenségek, közben kaptam pozitív visszajelzéseket, reménykeltő válaszokat is, és mivel szeretem ezt csinálni, nem vagyok hajlandó abbahagyni. Lehet, annyi a bibi, hogy nem a magyar kortárs szépirodalomba való, amit csinálok, hanem az irodalomnak egy másik rétegébe, a szórakoztató vagy ifjúsági irodalomba. Az már legyen az én bajom, erre majd nekem kell rájönni, ha egyáltalán sikerül, de tuti megpróbálom.
Mehetett minden a kukába...
Szeretek történeteket mesélni, azokban elmerülni, mondatokkal teremteni, és ezt nem fogom tudni feladni. Amíg fáradhatatlanul űztem, hajtottam ezt a dolgot, az idei táborban végre jött egy nagy önbizalomlöket, amikor többen is kiemelték az egyik novellámat. Utána még farigcsáltam egy darabig, majd beküldtem egy folyóiratnak, és láss csodát, azt írták vissza, hogy tetszett nekik, és lehozzák. Ez volt életem első pozitív visszajelzése! Még nem jelent meg, de az ígéret megvan, ami már fél siker.
Amit ebből megtanultam, hogy ha anno nem pattanok le a különféle irodalmi szerkesztőségekről meg pályázatokról, akkor valószínűleg, sosem dolgoztam volna annyit azért, hogy jobb legyek, jobban tudjak írni és minden addiginál eredetibb történeteket találjak ki. Kellett hozzá, hogy szeressem, amit csinálok, hogy kitartó és maximalista legyek, de kellett az is, hogy erre a munkára rákényszerítsen valami, és ez a valami az a kudarc volt. Itt érdemes szót ejteni a kudarcok meg a vereségek legfontosabb hozadékáról, a még keményebb munkáról.
Erre a legjobb példa egy klasszikussá vált reklámkampány, amit az USA második legnagyobb autókölcsönzőjének, az Avis-nek készítettek még a 60-as években. A márka ebben az időben jócskán lemaradt a piacvezető Hertz mögött, de a Madison Avenue reklámgurui kitalálták, hogy ebből a hátrányból előnyt kovácsolnak így született meg a kampány, ami (bár az Avis végül nem tudott előzni) 4 év alatt megtriplázta a vállalat forgalmát. A kampányban használt legendás szlogen pedig így szólt: We try harder (magyarul: Mi keményebben próbálkozunk/Jobban odatesszük magunkat). A mondat olyannyira bejött, hogy az egész amerikai társadalomra hatást gyakorolt, a vietnami háborúban a katonák büszkén viselték az Avis jelvényét, a 45-ös légihadosztály pedig ezt a szlogent választotta mottójául.
Aki folyton második, az kétszer olyan szorgalommal kell, hogy kaparjon mint az első, aki folyton lepattan, az soha nem dőlhet hátra, hiszen még hátra van, amiért addig küzdött. Így kell az őszinteséget és a belátást előnnyé változtatni, és valahol én is ilyesmit szeretnék csinálni ezzel a bloggal. Őszintén kibeszélni dolgokat, szembenézni velük, elgondolkodni rajtuk és levonni a tanulságokat. És remélem, másokat is erre tudok inspirálni ezekkel a bejegyzésekkel. Ha 1-2 embert sikerül ilyesmire ösztönözni, és közelebb vinni őket ahhoz, hogy egyenesbe kerüljenek magukkal, már megérte.
