AZ ENYÉM NAGYOBB - üzeni úgy minden harmadik plakátról a vigyori Sebestyén Balázs, vélhetően a konkurens TV2-n műsort vezető vezető Stohl Andrásnak, és ez jól érzékelteti, milyen intellektuális dimenzióban mozognak mostanában a tudásalapú vetélkedők. A nagy kertévés falméregetésben ugyanis észre se vettük, hogy teljesen eltűntek a képernyőről a hagyományos kvízjátékok. Persze van, akinek egyébként sem tűnik fel ilyesmi, mióta kizárólag online fogyaszt tartalmat, de a nézettségi adatok szerint azért még pár millióan bekapcsolják esténként a dobozt.

Hát így állunk...

De hogyan jutottunk idáig? Hosszú, de nem túl rögös út vezetett a tudás le, és a primer szórakoztatás felértékelődéséhez. A múlt században (nem volt az olyan régen, elég 20 évet visszamenni) még a betelefonálós meg egyszemélyes vetélkedők mentek nagyot, a játékos beült egy stúdióba, ahol Vitray Tamás vagy Rózsa Gyuri kérdezgette. A kérdezz-felelek formátum egyhangúságát aztán a 2000-es évektől, mindenféle hangulati elemekkel próbálták meg fellazítani. A műsorok egyre erőteljesebb atmoszférát, látványosabb díszleteket kaptak, és ehhez néha grandiózus játékmenet társult. Főleg előbbi kettő felfedezhető a Leggyengébb láncszemben, ahol a tudás szerepe még kulcsfontosságú volt, de a Legyen Ön is Milliomos villódzó díszlete és jellegzetes stúdióatmoszférája is fényévekre van Vágó István korábbi műsorától a Mindent vagy semmit egyszerű, puritán stúdióvilágától. De a grandiózusságra is van jó példa: szintén Vágó az egész magyar lakosság tudását próbált meg tesztelni több-kevesebb sikerrel, amikor Az Ország Tesztje műsorvezetőjeként egy országos IQ-tesztet vezényelt. De a klasszikus kvízfelállásból a Sváby-féle 1 a 100 ellen (2007) kreált Dávid vs. Góliát-féle mitikus küzdelmet.

A szórakoztató faktor így kezdett el szép lassan telítődni, a tudás és az edukáció pedig háttérbe szorulni - mert ezeknek a műsoroknak, különösen, amíg a köztévén futottak, volt egy eredendően edukatív missziójuk. És nem csak az ismeretek közvetítésén keresztül gyakorolták ezt, hanem azáltal is, hogy beszédtémát szolgáltattak a háztartásoknak, baráti köröknek, hozzájárulva így ahhoz, hogy a tájékozottság és a műveltség felértékelődjön a társadalomban.

Ám később, ahogy a kvízműsorok átvándoroltak a kertévékre, a nyugati nagy piacokról meg bejöttek, és a főműsoridőt bekebelezték a relaity-k meg a tehetségkutatók, a klasszikus kvízműsoroknak is bealkonyult. Legtovább talán a Legyen Ön is milliomos húzta, de 2008-ban az is bedobta a törölközőt, és a Kapcsoltam, Mindent vagy semmit-típusú kvízműsorok helyét végleg átvették a valóságshow-alapú, dramatizált vetélkedők. A fókusz ezt követően áttevődött a játékosok karakterére és személyes történetére. Jobban megismertük őket, így könnyebb volt drukkolni, lehetett azonosulni, oldalt választani, együttgondolkodás helyett hátradőlni és szórakozni.

Vágó István is csak elkerekedett szemmel nézi, mi folyik itt.

Amik ezt követően jöttek már nem kvízműsorok voltak egy kis bulvárcsacsogással, hanem kő kemény valóságshow-k, elhanyagolható lexikális tudásra, de annál nagyobb mértékű szerencsére építve - mint a Széf, az Áll az alku, az 50 milliós játszma, egészen a Fal-Piramis kettősig.

Itt említeném meg, hogy a vetélkedők között azért voltak a szabályokat és tendenciákat felrúgó ritka kivételek is. Ezek közül talán a Kalandra Fal! az egyik legfurcsább intermezzóként vonult be a magyar műsorgyártás dicstelen történetébe. Egyszerre tudott végtelenül ostoba, ordenáré és közben pajzán és erotikus lenni. Minden egyes kockáján érződött, hogy a japán piacról érkezett (eredeti címe is megér egy misét, ez volt a legborzalmasabb horrorfilmeket idéző Human Tetris).

Valahol ennek a folyamatnak a betetőzése a fent említetett Fal-Piramis páros mellett az 1 perc és nyersz és a Ninja Warrior. Mindkét műsor gyakorlatilag egy-egy showműsorban bujtatott teljesítményalapú valóságshow. Az olimpiai versengés feltupírozott szellemisége egy valóságshowba oltva, így a sikere szinte szükségszerű, hisz mindkét műfajt máig a legnézettebb formátumok között tartják számon. De közben ennél többről is szól, mivel kikacsint az online tartalom felé: épp olyan extrém teljesítményeket keres, amit itthon százezrek világszerte pedig tízmillióan osztanak meg a Facebookon nap mint nap.

Nem akarom minden posztomba erőszakosan beleszuszakolni az introvertált-extrovertált tematikát, de valahol ez a folyamat is erősíti a képet, miszerint a valódi érték ma már nem kognitív hanem performatív: a viselkedésünkből fakad. A műsor, a műsorvezető, a tévénézők, és ezáltal a társadalom is a szórakoztató képességeket jutalmazza. 

Persze régen is a nyilvánosság előtt szerepelt az, aki bement a tévébe, de akkor még nem az ő személyiségén, érzelmi állapotán meg a játékospárja és közte lejátszódó társas dinamikán volt a hangsúly, hanem a tudáson - így a Vitray Tamások és a (korai) Vágó Istvánok korában egy introvertált, de nagy tudású játékos is nyerhetett nagyot, kiérdemelve a közönség elismerését. Ma már ezzel szemben az elismerést, vagyis a nézők figyelmét csak valami ellenállhatatlan mutatvánnyal, fogcsikorgató idegességgel, humorral, örömkönnyekkel vagy drámai bukásokkal és sóhajokkal lehet elnyerni.