Ha találkozol velem, jó eséllyel az lesz az első benyomásod, hogy inkább extrovertált, de semmiképp sem introvertált vagyok. Azért csak jó eséllyel, mert máskor pedig épp az ellenkezőjét fogod látni – nem vagyok beszédes kedvemben, felrántom a kapucnit a fejemre, háttérbe húzódom, és nem örülök, ha valaki megpróbál ebből kizökkenteni. A pillanatnyi lelkiállapotom függvényében ennyire különbözőképp reagálok egy-egy helyzetre.

Az előbbi történik – kinyílok – ha például kötetlenebb módon találkozunk egymással, egy közös barátunk révén a suliban, a munkahelyen; vagy egy buliban sodródunk egymás mellé, ahol mindketten ismerjük a szülinapost, de egymást nem. 

Máskor, amikor meló közben vagy közvetlenül utána még nyomás alatt vagyok, beesik egy váratlan feladat; vagy egészen más: egy lagziban vagy egy családi ebéden feszengek, és kezd totálisan lefárasztani az a sok ember meg szociális kötelesség, akkor jó eséllyel egy halk szavú, visszahúzódó alkatnak fogsz tartani – egy mintaszerű introvertáltnak – akinek nincs mit mondania, ezért bizonyára nem is gondol semmit a világról – mert kábé ilyen tempóban vonunk le elhamarkodott következtetéseket – előítéleteket – amiket utána szinte lehetetlen felülírni.

Nem viselkedem mindig ugyanúgy, de azért még nem vagyok egy Tyler Durden.

Ettől függetlenül én tudom magamról, hogy szükségem van egyedüllétre, feltölt, ha visszahúzódhatok az elefántcsonttorony helyett, a megnyugtatóan ismerős személyes tárgyakkal telepakolt íróasztalom mögé. Tudom, hogy nem vagyok extrovertált, vagy ambivertált, vagy bármi más, ami a fentiek alapján akár még lehetnék is – én introvertált vagyok, csak épp nem mindig ugyanolyan mértékben igénylem mások társaságát.

Szerintem ezt extrovertáltak írták, akiknek fogalmuk sincs az introvertáltság lényegéről. – az egyik kommentelőm –

A személyiség ugyanis nem kétesélyes, nem tisztán fekete vagy fehér, léteznek átmenetek. Olyan ez, mint egy skála, aminek az egyik végén ott van az abszolút introvertált, a másik végén az extrovertált. Senki sem illeszthető a totális végpontba, mindenkiben van több-kevesebb hajlam a másik szélsőségre, de szinte mindenki besorolható a skála valamelyik oldalára (kivéve, ha épp középen áll, aminek kb. annyi az esélye, mint annak, hogy pénzfeldobáskor az érme az élén megálljon).

Szerintem te caak ál-intro vagy. – egy másik kommentelőm –

A viselkedést könnyű félreérteni és félremagyarázni, ez is egy ősi mesterség, ezért valószínűleg mindig is lesznek olyan önjelölt, tudálékos alakok, akik az olcsó pszichologizálásra hivatkozva még nálad is jobban tudják – és meg is mondják! – hogy milyen vagy, ki vagy valójában. A vád, hogy még saját magadat sem ismered, mindezt kábé olyan mértékadó stílusban, mintha csak annyit mondanának:

Csicska vagy! – egy harmadik kommentelőm –

Nagyon kellemetlen dolog, ha valakinek megkérdőjelezik az identitását. Ennél már csak az a kellemetlenebb, ha joggal teszik ezt. Szerencsére ez a lehetőség többnyire nem fenyeget, ritka az, hogy valaki valódi szakértelemmel megállapítja, majd érzéketlenül – mint egy önjelölt Dr House – a képedbe vágja a diagnózist, miszerint tökéletesen félreismerted önmagad. Inkább csak tét nélküli piszkálódás vagy hobbiszakértősködés az egész, ártalmatlan – úgy is kell rá tekinteni.

Ha tudod magadról hogy introvertált vagy, az jó érzés, minden szociális hátulütőjével együtt ad egyfajta biztonságot, egy olyan keretrendszert, ami segít értelmezni mikor és miért reagálsz úgy, ahogy. Hogy miért nem szeretsz prezentálni több tucat ember előtt, vagy miért olyan nehéz elmenned egy állásinterjúra, egy átbeszélt nap végén miért dőlsz be hullafáradtan az ágyba, miért nem tudsz azonnal mondani egy viccet, ha azt várják tőled. És ezen nem az üres, rosszindulatú feltételezések fognak változtatni. Azt kell tudatosítanod magadban, amivel már tisztában vagy, amiről tudod, hogy a személyiséged része, és nem azt, amit mások állítanak rólad. Mint mikor  valakit le kell(ene) szólítani, valakihez oda kéne lépni, megszólítani, smúzolni vagy csak bemutatkozni, de nem teszed, erre azt mondják:

Miért nem mész oda hozzá??? Ne legyél már ilyen életképtelen!

Nem vagy az, te is tudod jól, csak épp a kapcsolatfelvétel számunkra sokszor nehezebben megy, mint egy extrovertált számára, akinek élből jönnek a dumák és a reakciók.

Aki ezt nem bírja, vagy nem akarja felfogni, annak üzenem, hogy bekaphatja.

De nem is ezt üzenem, helyette inkább azt üzenem, hogy az introvertáltak nevében köszönöm nekik. Azzal hogy a pillanatnyi kétely révén elgondolkodtattak, csak még inkább megerősítettek abban, hogy ki is vagyok valójában – és másoknak is azt tudom tanácsolni, hogy ebből építkezzenek. Köszönöm nekik, hogy a jótékony önreflexió révén segítenek megerősíteni az énképemet. Így tudatosabban élek, odafigyelek az erényeimre, a hibáimat és a hiányosságaimra. Identitás nélkül képtelenség létezni, és én legalább – a károgók miatt is – világosabban látom és tudatosabban igyekszem formálni a sajátomat. Szóval kösz a halakat!