Ha tegnapelőtt találkozol velem, valószínűleg kölcsönösen utálnánk egymást. Tegnapelőtt besokalltam, emberundorom volt, az egész napomat kényszerűen mások társaságában, félig-meddig idegenek között kellett töltenem, ájulásig szocializálódtam, közben kicsit még szerepelnem is kellett vagy legalábbis nyilvánosan megszólalnom, egy percre se tudtam kiengedni és visszavonulni, hogy végre egyedül lehessek. Tegnapelőtt egész nap hivatalokba járkáltam ügyeket intézni, a maradék időben meg állásinterjúkra és megbeszélésekre rohangáltam.

A "social hangover" vagyis társasági másnaposság, kábé ilyen kellemes.

Este hivatalos voltam egy buliba is, persze ilyen előzmények után lemondtam a picsába, hazamentem, bezuhantam az ágyba, és a párnám alól kikukucskálva megnéztem egy részt a kedvenc sorozatomból. Egész este csendes voltam, néhol már-már ellenséges, és ez a szimpatikus kisugárzás másnap is kitartott, naphosszat csak kushadtam. Borzasztó lehettem, kívülről nézve bunkó, nehezen elviselhető, pedig ha valaki, én tudok kedves és türelmes lenni anélkül, hogy tenyérbemászó lennék (remélhetőleg).

Tegnapelőtt egy OLYAN napom volt.

Nem, nem menstruálok, és fiúként el sem tudom képzelni, milyen szar dolog lehet a nőknek menstruálni, főleg azoknak, akiket az átlagosnál is jobban megvisel (nyilván másodkézből tapasztalom milyen bődületes hangulatingadozásokkal, ingerültséggel és kényelmetlenséggel járhat ez, ami - ha jól sejtem - csak a jéghegy csúcsa. Számomra felfoghatatlan, hogy lehet ezt havonta kibírni, amikor engem a félévente menetrendszerűen érkező mezei náthám is teljesen kicsinál).

Az ilyen nehéz napokra létezik egy remek kis angol kifejezés: high anxiety days.

Magyarul leginkább „szorongásveszélyes napok”, amikor nyomasztó minden, és az introvertáltak sokkal érzékenyebbek a társas helyzetekre, a tömött irodákra, plázákra, aluljárókra meg buszokra, és a többség ilyenkor csak túl akar élni, míg eljut végre a biztonságot jelentő otthonáig.

Javasolt rejtekhelyek szorongásveszélyes napokra.

Én olyankor úgy érzem, kizökken a világ, mintha valaki rontást küldött volna rám, és csak szar, irritáló és pusztulatos dolgok történnének körülöttem, mintha bevonzanám ezeket... Na jó, ne ezotériázzunk, mert attól kiráz a hideg, persze hogy nem vonzok be semmit, egyszerűen csak kiéleződik az észlelésem a számomra kellemetlen jelenségekre. Arra hogy valaki hangos, tolakodóbb a kelleténél, benyomul az intimszférámba a villamoson (ami azért valljuk be, csúcsidőben egy tömött 4-es 6-oson eléggé mindennapos). Ilyenkor látok sokkal több ordibáló embert a megállókban, kevéssé bizalomgerjesztő arcokat, akik gyanúsan méregetnek, embereket, akik nekem jönnek vagy majdnem nekem jönnek, és egyéb kiborító dolgokat. És furcsa módon akkor jön ki, ha előtte egészségre káros dózisban kaptam a szociális élményeket.

Ez a gif állítólag segít megnyugodni. Persze egy mozgalmas nap kellős közepén bizonyára lóf.sz hasznát veszed.

És mit lehet ilyenkor tenni?

Hazamenekülni!

Na jó, de mit kezdjen ezzel az, aki nem introvertált?

Nem kell nagy dolgokra gondolni, tényleg. Ilyenkor csak egy picivel több türelmet és megértést várunk el, ahogy fentebb már írtam, ez nem egy betegség, nem valami műbalhé vagy nyafogás, hanem egy kellemetlen pszichés-lelki állapot, amiről nem igazán tehetünk, de a környezetünk sokat segíthet abban, hogy egy kis érzékenységgel, törődéssel könnyedén kezelhető legyen. Ellenben, ha csak még nagyobb elutasítást tapasztalunk, annál rosszabb lesz nekünk, aminek valószínűleg a környezetünk se fog örülni, a rokonok, barátok, barátnők, férjek, feleségek és gyerekek. Szóval az elfogadás, mint oly sok esetben, itt is csupa jótékony hatást fejt ki.