Szédítően zárkózott

Top 10 irodai dolog, ami már most hiányzik

2020. április 18. 09:00 - darvinisdead

Hol van már a csapatépítők diszkrét bája? Max a webkamerába meredve ihatjuk át magunkat egy reménytelibb holnapba.

Mikor a karantén idején napi 0-24-ben üvölt a gyerek, kikezdi a hátunkat az olcsó gurulós szék, és a szomszéd jóvoltából reggel fél 7-től döngeti a falat az ütvefúró, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy az irodával együtt mennyi fárasztó, idegesítő, kellemetlen és méltatlan szituációt hagytunk magunk mögött. Következzék néhány példa, a teljesség igénye nélkül.

1. Csatlakozz a kivetítőre / állítsd már át HDMI-re!

- Micsinááálsz? Az nem az a gomb…
- Hahó! A távirányító nálam van.
- A kicsi kell. Az a nagy.
- Akkor melyik a jó?
- A másik.
- De melyik?
- Hát az.
- De azzal se nem jó. Nyomom.
- Próbáld a másikkal!
- Nem megy.
- Jó, én leszarom, akkor nézitek kicsiben az enyémről…

Nálatok is minden második meeting így indul? Egyszerre végtelenül szomorú és vicces, hogy egy magát innovatívnak mondó vállalatnál nincs ember, aki ki tudná rakni kivetítőre azt, ami egy laptop képernyőjén van. Mindenki a másikra vár, és a vezetőség még évek múltán se szűri le a tanulságot, hogy talán be kéne hívni Józsit, a technikus-informatikust, aki legalább két (2!) embernek továbbadhatná a fejében lévő, felbecsülhetetlen tudást. Rajta kívül az egyetlen embert, aki értett a projektorhoz, még a 2008-as válság idején kirúgták (hiába nem csinált semmit, így is több hasznosság szorult belé, mint sok más kollégában együttvéve).

2. Sorbanállás a kávégépnél / csokiautomatánál

- Milyen szép napunk van? – veszi kezdetét a kínos-feszengős small talk-kálvária, amibe minden alkalommal belecsúszik az ember, ha egy nyomorult kávéra vágyik. Mivel teakonyhából csak egy van, munkatársból meg jó sok (fejleszteni leginkább a gépparkot kellene, de még arra sincs pénz, nemhogy a teakonyhára), minden áldott reggel sorba kell állni, valamit böffenteni a másiknak, akihez akkor, ott semmi kedved – ha pedig automata van a házban, akkor a késő délutáni, snackra kiéhezett kollégák kopogószemű zombihordájával kell megküzdeni.

És ha már automata, akkor ott van az a Murphy-i értelemben vett szent pillanat, amikor végre sorra kerülsz, bedobod a pénz, benyomod a gombot és hirtelen jelzi, hogy kifogyott a kávé. Ugyanez csokiautomatánál, amikor a kis forgótár csak egy félfordulatot tesz meg, a csokid pedig, amire egész délután vágyakoztál (és ez a vágy tartott életben) fennakad – vele együtt pedig bentragad a kemény munkával megkeresett (két)százasod is. „Ki vagy, ha éhes vagy?” – kérdezi jópofáskodva a Snickers. – Anyádat! – hangzik a válasz.

3. Ellopott túrórudik, édességek

- Ki járt a házacskámban? Ki falta be két pofára a hűtőben tárolt, féltve őrzött túrórudimat? – merül fel a jogos kérdés, különösen, mikor nem vágyunk másra, minthogy átadjuk magunkat egy finomított cukorral és ízfokozókkal telepumpált, pusztítóan egészségtelen édességnek.

De valaki megint felzabálta, persze a két napja ott rohadó paradicsomos káposztához nem nyúlna a rohadék. A középkorban alkalmazott kézlevágás jogalapját is egészen új megvilágításba helyezi, ha egy ilyen galádságot elkövetnek ellenünk. Mit lehet tenni? Toporzékolni? Őrjöngő körlevelet írni? Ez már helyből veszett ügy, csak annyit érhetünk el vele, hogy a kollégák hülyének és kicsinyesnek nézzenek, hiába érezzük a teljesen jogos felháborodást.

4. Amikor ATM-nek néznek

- Valaki fel tud váltani egy húszast?
Mikor a kérdés elhangzik, nyilván tökegyedül ülök a 75 ezer négyzetméteres irodakomplexumban. Messziről bűzlik az egész. Persze én hülye, így is belemegyek.
- Megnézem… - mondom, és nagy nehezen előszedem a tárcámat.
- Két ötösbe, egy hármasba, egy hatosba és két ötszázasba menni fog? És még két húszassal kéne ugyanezt, de ha kiszaladsz a trafikba, szívesen megvárom – mondja és leül körmöt reszelni.

A megdöbbenéstől kiesik a kezemből az optikai egér, sőt, kiröppem, méghozzá nagy tempóban a betolakodó felé. Persze csak gondolatban, hisz a főnököm az illető, vagy a főnököm főnöke, esetleg a főnököm főnökének a csaja, aki így tulajdonképpen mindenkinél nagyobb hatalommal bír, nekem meg nem kéne kibaszatnom magam a hónap végéig. Tanulságok helyett álljanak itt üresen kongó közhelyek: Ne légy jó fej, mert megszokják – és ezzel el is érkeztünk a következő megpróbáltatáshoz…

5. Az ébédcsapda

- Te holebédelsz – kérdezi összerántva a szavakat bárki, aki észreveszi, hogy kabát van rajtam és lemeszel. - Ide a kifőzdébe mész?
- Aha.
- Akkor hoznál nekem légyszi, egy vegán brokkolipörköltet, hagyma nélkül, glutén- és laktózmenteset, párolt jázminkörettel és céklaleves ávokádósalátával ha van, lehetőleg magyar termelőktől beszerzett alapanyagokból legyen… Ja, és a belső szobának lenne tizenhárom napimenü is, de szerintem írd fel, mert mindenki másfajta levessel kéri. Kösziköszííí – darálja, és árulkodó, hogy egyik mondat végén se lehetett hallani a kérdő hangsúlyt. És ugyanezt eljátsszák kisbolttal, postával, vécével, bárhová mész, lecsapnak rád! A lényeg épp ezért, hogy ne vegyék észre, ha távozol, különben úgy fogsz visszatérni, mint egy telepakolt sherpa, de nem csak a cuccok fognak lehúzni, nyomni és nyomasztani, hanem a szégyenérzet is…

6. Csapatépítők

Hol vannak már a vállalatilag, vagy egy fillérbaszó cég esetén az önfinanszírozott, irgalmatlan bebaszások? Max a webkamerába meredve ihatjuk át magunkat egy reménytelibb holnapba. Nincsenek többé botrányos és megalázó lerészegedések, nem lehet premier plánban végignézni a leghamarabb talajt vesztő, önmagára is szégyent hozó kolléga szerencsétlenkedését, ahogy megpróbál rámenni a recepcióslányra. És hát fájdalom, de nem kötelezhet senki, hogy részt vegyünk ezeken az erőltetett, jópofáskodást mímelő bulikon, ahonnan az elmaradásunk mindig gyanakvást szül, vagyis a részvétel nem csak kötelező, de valójában kötelezően ajánlott.

7. Pakolás

- Tudsz segíteni levinni valamit?
- Persze. Micsodát?
- Á semmiség, gyere, mutatom – mondja, én meg követem. Megyünk le a lépcsőn, végig a folyosón, ki az udvarra, be a lépcsőházba, le a pincébe.
- Ez meg mi az ISTEN? – kérdezem remegő hangon, ahogy meglátom a 250 kilós napernyőtalapzatot.
- Ugyan már, neked ez meg se kottyan! – legyint. – Még keresünk valakit, ketten simán elbírjátok – magyarázza, majd odahoz egy feleakkora embert, mint én. Persze kettőnk közül így is én kapok sérvet.

Bónusz: ha rendes munkaviszonyod sincs, hanem mondjuk katásként beszámlázol, vagyis semmilyen kártérítésre nem vagy jogosult, ha levitetnek veled egy aknafedőt, te meg mondjuk sérvet kapsz.

8. Eltűnt / kihajigált ételes dobozok

Az ételes dobozok az irodaházak félpár zoknijai: hiába vigyázunk rá, mint az életünkre, mindig eltűnik, nyoma vész és soha többé nem kerül elő. Bármilyen óvintézkedést megtehetünk, az asztalunkhoz szigszalagozhatjuk, odaszögezhetjük, de hiába, valaki ellopja, a takarító elviszi, még az acélszéfből is el fog tűnni, ez az ételesdoboz megnemmaradás törvénye, amit több fizikus is megfogalmazott már, de egyikük se merte leírni. Egy gondosan dokumentált, majd utólag letagadott eset szerint egyszer mosogatás közben a mosogatógépből tűnt el egy ételesdoboz. Otthon legalább nincs ilyen gond, és még az Office Bisztróban sem kell sorban állni. 

ún. tudományos levezetés by Barney Stinson

9. Túlóra

- Bent tudsz maradni egy kicsivel tovább? Köszíííí! – hangzik fel a pokoli szólam, időről időre, tán nincs ember a földön, aki ne hallotta volna, egyes vállalatoknak már-már hitvallásul szolgál ez a kérésnek álcázott utasítás, de a legprofibb elnyomó mechanizmusokat működtető cégeknél nem is kell, hogy elhangozzon, ott már a munkarend bejáratott része a túlóra, számolnak vele, és az állását féltő munkavállaló mindezt kussolva tűri, normális dolgozói érdekvédelem híján nem is tehet mást.

Pedig milyen jól esne a kérdést hallva felkelni az íróasztaltól és a nehéz monitort egy finom és elegáns mozdulattal a ránk törő középvezető lábára ejteni, esetleg a klaviatúrát egy lendületes mozdulattal behelyezni az orrüregébe, mintha COVID-szűréshez vételeznénk mintát, a Shift billentyű segítésével.

Na, otthon ehhez képest a véget nem érő műszak van, bejáratott munkarend híján a reggeltől estig dolgozás, meg te úgyis ráérsz, szóval ez se sokkal jobb, legfeljebb annyival, hogy direkben nem kapod arcba a parancsot. Már ha egyáltalán még megvan a munkád...

10. Háttérzaj

És ha mindez nem lenne elegendő, itt egy szuper microsite – a mizofóniások rémálma – ami az irodában fellelhető idegesítő zajokat felidézve segít megbecsülni az otthonunk viszonylagos nyugalmát.

További kitartó home office-olást mindenkinek! Korábbi hasonló irodai listák ITT és ITT.

Ha tetszett az írás, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Szólj hozzá!

Mit gondoltak 100 éve az introvertáltakról?

2020. április 06. 10:48 - darvinisdead

Hol Petőfire, hol veszett kutyákra aggatták az introvertált jelzőt.

Mivel az Arcanum adatbázis szabadon böngészhető, egy csomó érdekességet kibányászhatunk rég elfeledett, századelős periodikákból, így azt is megtudhatjuk, mit gondolt a magyar sajtó 100 évvel ezelőtt az introvertáltakról. Csodabogaraknak vagy inkább rossz természetű, mogorva figuráknak tartották őket?

Az első feljegyzéshez az 1920-as évekig kell visszamennünk. Ugyebár ekkoriban az introverzió Jung-féle elmélete még relatíve újdonságnak számított (a svájci pszichoanalitikus 1921-ben alkotta meg), és korántsem térképezték fel olyan mértékben ezt az egész fogalomkört, mint manapság.

Egy 1925-ös Népszava cikk például a különféle embertípusokat mutatja be más és más teoretikusok felosztása alapján. Eszerint a német filozófus Nietsche két típusba sorolta az embereket: úrlelkűek (ez nagyjából az übermenschként elhíresült embertípus) és szolgalelkűek csoportjába, előbbi parancsolni utóbbi „csak engedelmeskedni és követni tud.” Jungnál ehhez képest „az egyik karakter szoros kapcsolatban áll a külvilággal" (extravertált), külső impulzusokat hajszol. "A másik típus fölfogása lassú, de amit fölfogott, azt alaposan földolgozza, lelki világa kevésbé színes, de mégis egyénibb" – jellemzi a szöveg az introvertáltakat.

Az egy évvel későbbi, 1926-os Nemzeti Újság korabeli pszichológusokat idézve sorolja a különféle embertípusokat, Jung elméletéhez érve konkrét példákat is említ: „Sancho Panza, aki urának minden bolond tettébe belenyugszik, ha egy közmondást talált igazolásul, persze extrovertált típus. Arany János, ki magáról alig ír, de más tipikus alakokat teljes beleéléssel jellemez, szintén extrovertált. Már Don Quijote, ki csak a saját fejére hallgat, introvertált. Petőfi, a lelkes hangulatember szintén introvertált.

A bekezdés utolsó mondata pedig egyszerűségében is remek, és manapság, amikor mindenki a saját igazát és felsőbbrendűségét bizonygatja, különösen aktuális:

 „Zsenik és törpe emberek lehetnek mindkét oldalon.”

Ha alaposabban megnézzük, a korabeli szövegek kicsit össze-vissza magyarázzák a fogalmakat, bár tekintve, hogy egy friss és még kevéssé elterjedt elméletről beszélünk, a bizonytalanság érthető.

Jung extravertált és introvertált típusa a külső hatások szerint igazodó és a maguk lábán járó ifjak közt levő különbséget emeli ki” – írja a Szent Margit Leánygimnázium 1928-as értesítője, mintha az introvertáltak az extrovertáltaknál önállóbbak lennének, pedig a befelé fordulás nyilván nem ezt jelenti.

Érdekesség, hogy bizonyos korabeli szerzők, morális értékeket rendeltek az introvertált-extrovertált tipológiához. Egy 1935-ös könyvismertetőben jelent meg az alábbi jellemzés: „Az ó-típusú ember szociális érzékenysége fejlettebb, társadalma szervezettebb, hajlamos ez a típus ravaszságra, jellege extrovertált. Az új típus individualisztikus, rideg, becsületes, jellege introvertált”.

Vagyis az introvertált ember rideg, érzéketlen, mégis becsületes, működik az erkölcsi iránytűje, míg az extrovertáltak, legalábbis a szöveg szerint ravaszkodóak (vagyis kétes erkölcsűek), de szociálisan érzékenyek – ami mégiscsak elég fura ellentmondásnak tűnik, hisz a morál és a szociális érzékenység általában egy tőről fakad, érzelmi intelligencia és empátia függvénye mindkettő.

Különleges intelmek extrovertált lányoknak

Különleges kordokumentum egy 1933-as újságcikk, amely lányoknak szóló intelmeket tartalmaz. A szöveg címzettjei az extrovertált jellemmel bíró lányok, akiknek legtöbbje bár hivatásában könnyen boldogul, de „lelküknek állandó feltárásával, érzelmeik továbbadásával végül bensőleg ellaposodnak, üressé válnak”. De ha időnként magukba szállnának, azzal lelki életük minőségileg javulna. A tanács egészen előkelő körből, Habsburg–Tescheni Mária Anna főhercegnőtől érkezett, aki maga szignózta a lányoknak szóló újságcikket!

introv_magyar_lanyok.JPGAz extrovertált magyar lányokhoz szóló intelem: nézzetek magatokba!

Nagyon érdekes látlelet az Élet és Tudomány egyik, 1964-es példánya, amelyben „Vezetés a kis közösségekben” címen kínáltak vezetési tanácsokat az olvasóknak, akik gondolom vállalatvezetők és más vezető funkcionáriusok lehettek. Gyakorlatilag egy korabeli HR-kisokost olvashatunk, amely arra is kitér, mit érdemes tudni az introvertált és az extrovertált kollégákról (vagy „elvtársakról”, tekintve, hogy a 60-as években járunk):

„Az extrovertált (…) kerüli az egyedüllétet, szívesen dolgozik csoportban, keresi a társaságot, könnyen ismerkedik, jól alkalmazkodik a társadalmi követelményekhez, realista, közvetlen, kedves, leleményes, jó humorérzéke van stb. 'Az introvertált (…) visszahúzódó természetű, egyedüllétre vágyik, szorongó, egymagában szeret dolgozni, elsősorban saját lelkivilága foglalkoztatja, elfordul a külső realitásoktól stb. (…) Míg például ugyanaz a kritikai megjegyzés teljesen hatástalanul pereg le egy extrovertált, szangvinikus, erős ideg- rendszerű emberről, addig napokig tartó lelki gyötrődést okozhat az introvertált, melankolikus, gyenge idegrendszerű személyben.”

Vagyis már akkoriban is élt és virult az a sztereotípia, miszerint az introvertált beteg lelkű, szorongó és gyötrődő ember, aki a társas érintkezésben is inkompetens, míg az extrovertált élből közvetlen, leleményes és jó humorú – csupa-csupa pozitív jellemvonást társul hozzá. Ha már a munkásokkal (legalábbis papíron) szolidáris szocialista rendszerben is ilyen megvetéssel beszéltek az introvertált munkavállalókról, nem csoda, hogy később a dolgozókat pusztán munkaerőnek tekintő kapitalizmus sem fordult megértéssel az introvertáltak felé, és velük szemben az extrovertáltakat favorizálta.

De a fenti megfogalmazás még mindig szinte hízelgő ahhoz képest, ahogy Erdős Jenő az állatvilágról értekezve hozza be ezt a fogalomkört: „A felingerelt kutya még órák elteltével is fel-felmorog — : tehetetlen, introvertált, önemésztő dühösködéssel.” Vagyis itt már nem csupán dehonesztáló a jelző, a kontextus egyenesen dehumanizálóvá teszi, az introvertált kutya kérlelhetetlenül ellenséges, vad, kvázi veszett. A dolgot némiképp árnyalja, hogy időben jóval korábban, 1941-ben járunk.

Juhász Gyulától Holden Caufieldig

Általában művészekkel kapcsolatban kerül elő a fogalom, az említett Petőfin és Aranyon kívül Berzsenyi Dánielt jellemzik introvertáltként, de megemlítik Csontvárynál, Juhász Gyulánál, vagy épp Szabó Lőrincnél („teljesen introvertált egyéniség, akiben az élet drámája nem kívüle a külső világban játszik, hanem belül, a lélek mélyén”), de egy 1963-as cikk Salinger nagysikerű Zabhegyezőjének főhősét, Holden Caulfieldet hozza példaként.

A ’65-ös Népsport (a mai Nemzeti Sport elődje) érdekes motivációs különbségekről ír a különböző személyiségtípusok kapcsán: „bizonyos vizsgálódások” szerint az introvertáltaknál a büntetésnek nagyobb az ösztönzőereje, míg az extrovertáltaknál a jutalom hat ösztönzőbben – bár valószínűleg ezeknek az elméleteknek sincs sok közük a valósághoz, főleg ma, amikor a progresszív pedagógia módszertan már egy cseppet meghaladottnak tekinti a fenyítés eszközét.

Viszont a magyar sajtótörténet se csak hülyeségekkel meg előítéletekkel van tele, tök előremutató megközelítésekre is találni példát. A Család és Iskola már 1965-ben egészen árnyaltan látta az egyes gyerekszemélyiségek közti különbséget. Az extrovertált gyerkőc szereplési vágyát például nem szabad letörni, írják, de azt sem szabad engedni, hogy „affektáló majmocskává torzuljon” – ami bár nem túl szelíd megfogalmazás, de lényegben arra céloznak, hogy nem szabad hagyni, hogy túlzottan narcisztikussá váljon. Az introvertáltaknál pedig törekedni kell arra, hogy ne szigetelődjenek el a többiektől, ugyanakkor „lehetővé kell tennünk, hogy időnként félrevonuljon és nyugalomban művelhesse azt a foglalatosságot, amit ő keres magának.” Igazán korszerű gondolat, ami akkoriban egyenesen forradalmi lehetett, és azt hiszem elég szép végszó ennek az összeállításnak.

Szóval így alakult az introverzió fogalmának sajtóreprezentációja a századelőtől a 60-as évek közepéig. Volt honnan fejlődni, és eljutni oda, ahol ma tartunk – ezért is becsüljük meg, hogy ma már egy sokkal elfogadóbb és civilizáltabb korban élhetünk (még akkor is, ha most épp nem a legszebb napjait éljük).

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

1 komment

Mit kezdjek magammal karantén idején?

2020. március 19. 08:30 - darvinisdead

Legyen Ön is introvertált! - a legújabb társasjáték, amiben mindannyian részt veszünk. Ha akarjuk, ha nem.

Azt hiszem, nem kell bemutatnom, mi a helyzet koronavírus fronton: ott tartunk, hogy tegnap már jó páran arra fogadtak volna nagyobb összegben, hogy Orbán Viktor a kijárási tilalmat fogja bejelenteni az ikonikussá váló, lenémított Facebook-videójában. Röviden: se ki, se be. Ma már több mint javallott otthon maradni, ez a túlélésünk záloga, mondják sokan. Úgy értem a kollektív túlélésünké, hogy ne 4-5%-os (vagy még magasabb) halálozási aránnyal zárjuk a koronavírus-járványt. Hogy jusson minden súlyos betegnek kórházi ágy és lélegeztetőgép.

És bizony, ez a helyzet az életmódunk radikális átalakulását hozta magával, ahogy azt pár nap alatt mi is megtapasztalhattuk. Mit lehet ilyenkor tenni? Mit kezdjünk azzal, amikor egyrészt fizikailag a négy fal közé szorulva kezdünk el levegőért kapkodni és új ingerekért könyörögni, másrészt a koronavírus lassú, láthatatlan és idegőrlő közeledésének hírei záporoznak ránk a médiából? A halálhírek, a bejelentések a növekvő esetszámokról, és a vészjósló előrejelzések szinte bekúsznak a bőrünk alá, míg mi otthon ülünk, tehetetlenül. Nagyon nehéz ezzel bármit is kezdeni.

Ilyenkor viszont a kényszerhelyzetből meg kell próbálni kihozni a legtöbbet. Először is érdemes nem beleőrülni, ebben nagyjából 10-ből 9 mentálhigiéniás szakember egyetért, és tök jó, hogy egyre több közösségi és kulturális kezdeményezés teremt lehetőséget arra, hogy a bezártságot értékes kulturális javak (filmek, színdarabok, irodalmi művek) fogyasztásával töltsük.

10-ből 9 - ez jó arány!

De ha már részesei lehetünk a bezártság felszabadító… izé, szóval, ha már a körülmények rabjai vagyunk, megpróbálhatjuk hasznosítani az időnket, akár egy valódi elítélt, aki a letöltendő alatt kitanul egy új szakmát: legyen belőlünk Ambrus Attila! És most nem arra gondolok, hogy mindenki tegye le a fazekasmester-vizsgát...

Ha például extrovertált vagy, ez a szitu ideális alkalmat nyújt arra, hogy egy kicsit belehelyezkedj introvertált embertársaid élethelyzetébe. Hisz számunkra az elvonulás nemhogy büntetés, hanem elemi szükséglet. Mire is kényszeríti ez az újfajta berendezkedés az extrovertáltakat? Arra, amit főleg introvertáltaknak szoktak tanácsolni a különféle tréningeken és motivációs alkalmakon: hogy kimozduljanak a komfortzónájukból. Vagyis inkább ne mozduljanak bele a komfortzónájukba...

Végre nem nekünk, introvertáltaknak kell a komfortzónánk határait feszegetni! Persze ez sem igaz teljesen, úgy a második-harmadik hét után mi is a falat fogjuk kaparni, erre jobb, ha mindenki felkészül, egész nap otthon ülni keserves és frusztráló tud lenni, főleg tavasszal, amikor annyira hívogat a jó idő és a napsütés.

Most egy időre mindenki jobban magára lesz utalva, a világunk internalizálódik, vagyis mindenkinek meg kell tanulnia kicsit introvertáltabbá válni: a külső ingerek helyett befelé figyelni, és felfedezni a képzelet, a fantázia, az érzelmek, a gondolatok és a külvilág részleteinek gazdagságátEttől persze senkiből nem lesz egyik napról a másikra introvertált, de talán az élete bizonyos értelemben tartalmasabbá válhat, észrevehet és megtanulhat élvezni olyan dolgokat, amiket addig nem. Elkezdheti végre belakni a saját otthonát, amit eddig csak átmeneti térként használt, előveheti a sarokban porosodó könyveket, rendbe rakhatja a lelakott erkélyt, és megismerkedhet a szomszédokkal (persze szigorúan csak 2 méter távolságból!).

Az élmények, különösen a társas élmények hajszolásának mindenesetre egy időre vége, és ez nem feltétlenül baj, sőt – az utóbbi időben a jóléti társadalom eljutott arra a szintre, hogy úgy tűnt, képes lesz a bolygó és vele együtt az egész emberiség jövőjét feláldozni a fogyasztás oltárán (reméljük, a jövő idő használata indokolt, és még nincs túl késő...). Olyan mintha a pazarló és mértéktelen húsfogyasztás és a tömegturizmus ezzel a járvánnyal felfalta volna önmagát (nem azt mondom, hogy isteni csapást kell sejteni emögött, de ettől még nagyon szimbolikus az egész).

picszzz.pngÉlmények helyett (a Nighthawks címe világhírű amerikai festmény egyik parafrázisa)

Annyi biztos, hogy ha szeretnénk megóvni egymást, most egy időre el kell szoknunk az emberektől és a nagy összejövetelektől. De épp ezért észnél is kell lenni, különösen, ha az ember introvertált, mert az új helyzetben az új emberektől és a váratlan, kiszámíthatatlanabb emberi reakcióktól is el fogunk szokni, ami mondjuk egy pörgős irodai közeg állandó velejárója. Számomra a diploma után elemi tapasztalat volt, hogy ebbe is bele kell tanulni, mivel ott már nincs meg a gimnázium és az egyetemi csoport akolmelege. És hát ez adja a helyzet szomorúságát is, hiszen valahol ezektől lesz szép az élet, különösen egy extrovertált számára – a meglepetés ereje ott van a szerelemben, az egyszeri és megismételhetetlen élményekben (és ehhez nem kell feltétlenül a Fülöp-szigetekre utazni!), a színházban, egy felejthetetlen estében vagy a nagy egymásra találásokban, amikor életre szóló barátságok köttetnek.

Szóval egyéni szinten sem lesz könnyű ez a két vagy ki tudja hány hónap (a gazdasági nehézségekről nem is beszélve…), de meg kell próbálni kihúzni valahogy, erősnek maradni együtt, mégis külön, és észrevenni az otthonmaradás szépségeit.

Foci nyelven szólva: legalább próbáljuk meg kihozni ikszre!

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

16 komment

Erről fognak szólni a 2020-as évek!

2020. január 31. 08:30 - darvinisdead

A 2010-es évek a belső békéről/testi-lelki egyensúlyról és a spiritualizmusról szóltak, de mi vár ránk 2020-tól?

Az idei év egy különleges esztendő. Na nem észbontó civilizációs változásokat vizionálok helyből, nem is a végítélet óráját igyekszem beharangozni (legyen szó, a globális felmelegedés okozta kataklizmáról vagy az emberiséget kipusztító koronavírusról), hanem arra gondolok, hogy új évtized kezdődött, ami a nagy várakozások, az összegzések és a latolgatások ideje.

Ilyenkor mindenki hajlamos elgondolkodni azon, hogy mit is várhatunk az új évtizedtől. 10 év hosszú idő, elegendő arra, hogy a világot forradalmasítsa egy új technológia (okostelefon), a fogyasztási szokásokat felforgassa valami új vívmány (streaming) és elterjedjen egy totálisan újfajta hadviselés (dezinformáció és kiberhadviselés). Érdemes tehát elgondolkodni: vajon mire számíthatunk a most következő 10 évben?

Ehhez persze előbb nem árt tudni, hogy mi volt eddig, milyen jellegzetességek határozták meg a ’10-es éveket, mi jellemezte a korszellemet ezidáig. 

2008 – a jogsim éve, a prosperitás vége

Az előző évtized nehezen indult, egy válság utórezgései két vállra fektették a gazdaságot és gallyra vágták a keményen dolgozó kisembereket, rajtuk csattant ugyanis a pénzéhes bankok és hitelintézetek felelőtlen működése (amihez a kormányok is mosolyogva asszisztáltak). Innen kellett kilábalni, és végül sikerült is, nélkülözés helyett a a fogyasztás jellemezte az évtizedet, a gazdaság azóta is hasít, Kína előretört, a Magyar reformok működnek! (ja, nem, az egy reklámkampány volt), és úgy általában a ma élő emberek jóléte minden korábbi állapotot felülmúl, csakhogy közben nő a népesség és világzerte nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek...

De amiről igazán szólt a 2010-es évek – különösen a nyugati világban – az valami egészen más. Egy elidegenedett, vallástalan világban szükség volt valamire, amiben hinni lehetett. Az egyház viszont a rengeteg botrány miatt hiteltelenné vált, vagy legalábbis sokat vesztett addigi vonzerejéből (erről is szól egyébként a remek A két pápa című film, ajánlom!), szükség volt tehát egy újfajta vallásra, amit az emberek többsége önmagában talált meg. A fókusz befelé, a testi-lelki és mentális egészségünkre irányult, a központi kérdés az lett, hogyan tudunk még teljesebb és kiegyensúlyozottabb életet élni.

Ehhez viszont nem az orvostudományon és a gyógyszeriparon keresztül vezetett az új, főleg hogy az egészségüggyel szemben szkepticizmus is minden addigi képzeletet felülmúlt (oltásellenesség, homeopátia vs. gyógyszerek), mondhatni mára ez az egyik vezető halálok. A nyugati tudomány helyett inkább a keleti misztikumok felé fordult az emberi érdeklődés, és ennek következtében lett az új korszak hívószava a spiritualizmus. Ide tartozik a jógadémon megidézésétől kezdve, a spirituális vezetőkkel folytatott szeánszokon át a sima coaching alkalmakig, sőt az életvezetési tanácsadással foglalkozó influencerek fogadóórájáig egy csomó dolog.

Ennek a világnak az alsó fertálya, vagy Start Wars-nyelven fogalmazva a sötét oldala pedig az ostoba, népbutító spiritualizmus, ami kitermelte és felfuttatta a telejósdát, az asztroshow-t, az ékszertévét és az egyéb lehúzásra utazó, kereskedelmi torzszülötteket. (Bár az energizálás, már a 2000-es években is nagyot ment, komplex iparággá inkább csak 2010 után nőtte ki magát a műfaj).

Erre hozta a napokban a legszemléletesebb (legrosszabb) példát Schobert Norbi, aki Magyarország egyik legnagyobb elérésű influencereként mondott akkora kártékony ostobaságot, amitől még napokig csilingelt az internet. Szerencsére ő egy merőben 2010-es képződmény, és reméljük ez az ügy is hozzájárult ahhoz, hogy mihamarabb lejárjon a szavatossága. Arra viszont  jó volt, hogy rámutasson, manapság milyen könnyű vagy legalábbis mennyivel könnyebb leleplezni egy ilyen megnyilvánulás népbutító, primitív voltát.

De van ennek egy felső fertálya is, legalábbis remélem, nem mintha egyértelmű lenne, ez hová is vezet, kollektíve jó-e vagy sem, ezt nem az én tisztem eldönteni, mindenesetre vannak azok a vívmányok, amik nem ennyire sötétek és ellentmondásosokat.

Ilyen például az önfejlesztés, a TED-speechek és a homemade önképzés lehetősége, ami szintén a lelki-szellemi kiteljesedést szolgálja, amikor a gép előtt ülve bárkiből pókeres, bróker vagy programozó válhat (na jó, bárkiből azért nem…). Én például az internetről tanultam meg mellúszni (de most komolyan! Legalábbis félig!), amikor a véleményvezérkedés alulról szerveződik (influencerek) és a nép egyszerű gyermekeiből lesznek a legnagyobb világsztárok (pl. Ed Sheeran). Valamiképp ide sorolható ez a blog is, ami az önmegértést, egy egészségesebb önkép kialakítását célozza, közben számomra is nagyon jó kis szelep, amin keresztül le tudom vezetni, az introvertált léttel járó feszültséget és frusztrációt, ki tudom beszélni a problémákat stb.

NA DE MI LESZ VELÜNK EZUTÁN?

- teszi fel a kérdés, az egyszeri világvégerettegő, különösen akkor, amikor tényleg minden hétre jut egy lángokba borult földrész meg egy világjárvány.

A válasz szerintem már most eléggé borítékolható, legalábbis felbecsülhetjük, miből lesz a cserebogár helyett a korszellem 2020-tól. Például táptalajt kaphat az aktivizmus, mivel már 2019-ben ellepték az utcát a dühös fiatalok, akik egyre többen lesznek és egyre dühösebbek, hiszen épp az ő jövőjüket füstöli el röhögve a világelit, anyuka és apuka hathatós közreműködésével. A klímaharcosság (és a nemzetközi helyzet!) egyre fokozódik, de a hisztérikus hangvétel csillapodik majd, idővel egy sokkal józanabb és egészségesebb diskurzus fogja kísérni a folyamatot, az érvek letisztulnak, végül a tudomány lesz az erősebb. Igen.

Ez az évtized a tudomány reneszánszát hozhatja el, hiszen az álhírek korszakában csak a validált információk jelentenek biztos fogódzót, ezért felértékelődnek. Magyarországon a tudomány helyzete erre egy jó példa: hiába akarják elnyomni, bekebelezni és államosítani, teljesen még itt sem sikerülhet, kutatókra, oktatásra van és lesz is igény, legfeljebb az egyetem Bécsbe költözik, a kutató pedig eligazol oda, ahol nyugodtan dolgozhat, aztán majd visszatér, ha már itt is lehet. Nyugat-európai, illetve világszinten pedig végképp lehetetlen volna becsukni a tudományt (és hülyeség is lenne - tegyük hozzá - egyik államnak sem érdeke kiszolgáltatnia magát), ezért sem gondolom, hogy ez nem egy földtől elrugaszkodott, hurráoptimista jóslat.

Valószínűleg pont a környezettudatosság miatt kicsit vissza is kell venni a nagy befelé fordulásból, és szó szerinti, illetve átvitt értelemben is jobban fókuszálni saját környezetünkre és arra, hogy az egyes tevékenységeink milyen hatással járnak. Az élet tisztelete, étkezésre lefordítva pedig a veganizmus egyre több embert fog megérinteni. A kisközösségek, helyi kollektívák reneszánszát hozhatja el ez a kor, amikor a fogyasztás és a termelés is helyben, kisközösségi szinten válik sokkal fenntarthatóbbá (ez sem nagy találmány, tekintve hogy sokan sokfelé megírták már). Valahogy így fog kinézni az a bizonyos korszellem, nekünk pedig nincs is más dolgunk, mint felülni rá, vagy épp hozzátenni/elvenni belőle azt, amit igazán fontosnak tartunk.

 Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

2 komment

Túlélni a plázapoklot karácsonykor

2019. december 25. 03:02 - darvinisdead

Minek ment(em) oda? - merül fel a jogos kérdés. A válasz: mert egy halogató, semmirekellő (vagyok)!

Hát persze, hogy idén is elkövettem azt a hibát, hogy az egyik ajándék beszerzését az utolsó pillanatra hagytam – pedig életemben először még a Black Friday-t is kihasználtam (mondjuk nem vagyok rá büszke, sőt…), csak hogy hamarabb megszabaduljak a terhektől, és ne kelljen az utolsó napokban embereket kerülgetni. De egy fontos elem kimaradt, és csak a vidéki utazás előtti utolsó napon, ráadásul hétvégén, jutott rá időm, hogy elmenjek egy plázába, ahol egy terminálon keresztül eladók, árusok és egyéb nyomulós idegenek közbenjárása nélkül tudjam kinyomtatni a fotókat.

Pedig minden évben megfogadom, hogy többé nem megyek karácsonyi plázának még a közelébe se. Aztán ezt elfelejtem, és minden december huszonvalahanyadikán szembe jön a valóság és lekever nekem egy méretes pofont. Valószínűleg az agyam próbálja elnyomni az előző évek bevásárlásainak traumatikus élményét, mert tényleg minden alkalommal őszintén meg tudok lepődni azon, hogy milyen pokoli tud lenni a zsúfoltság egy plázában. Vánszorgó szatyros emberek a fotocellás ajtóknál, a mozgólépcsőnél zombiként támolygó párok, akik mintha élveznék, hogy jólöltözött tereptárgyként akadályt képezhetnek. Pedig számomra olyan nehéz elképzelni, hogy létezik emberi lény, amelyik nem azért küzd ösztönösen, hogy minél előbb kiszabaduljon abból a katlanból. Merthogy a pláza pokla nem csupán szűkös, de forró is ilyenkor, a kapitalizmus logikája igyekszik mindent elkövetni azért, hogy az ember szarul érezze magát fizikailag, és cserébe a fogyasztással vigasztalódjon.

christmas-shopping-petticoat-lane-1953-18224996_2.jpgHömpölygő karácsonyi tömeg az Allee-ban, a második emeletről nézve

Én például már tíz perc után átizzadt pólóval lihegtem, és nyomkodtam vadul az egyik fotónyomtató gép érintőképernyőjét. Aztán kicsivel később, mivel már indulás óta pisilnem kellett, a legrosszabbra felkészülve elindultam a vécék felé. Ám az igazi meglepetés még hátra volt, ugyanis a plázában, ahol egy gombostűt nem lehetett leejteni, a férfivécé tök üres volt. És akkor hirtelen rájöttem, hogy hát persze hogy az, amikor az ember a lelkét is kiizzadja a sok rohangálástól, tolakodástól, stressztől meg frusztrációtól, és mire eljuthatna a vécékig, már vagy rég összecsinálta magát vagy végérvényesen kipárolgott a szervezetéből minden folyadék. Az már csak haszonelvű hab a tortán, hogy a plázákban tényleg az egészségügyi határérték háromszorosáig tekerik a fűtést, így az ember egy helyben ülve is szarrá izzadja magát, vagy ha nem akarja, beáll a sorba, fizet a ruhatárért a pénz mellett az idejével (és persze a fogyasztás pszichológiája itt is belép a képbe: ha már annyi időt töltünk a plázában, hogy sorban állunk, leadjuk pénzért a ruhánkat, akkor már nem csak egy üzletbe fogunk benézni, hanem jó eséllyel egy nagyobb bevásárlásra is rászánjuk magunkat, hogy a végén úgy érezzük, megérte vesződni a kabáttal…). 

És természetesen a karácsonyi csúcsban minden... sokkkal... las... sabb... Rengeteget kell várakozni, az eladók kevesen vannak, türelmetlenebbek, egy idő után mi is azok leszünk, tök kellemetlen és keserves az egész, mégis szinte lehetetlen megúszni. Mindeközben a háttérben szólnak azok a bugyuta és fájdalmasan unalmas karácsonyi dallamok végtelenítve - így próbál a pláza vezetősége ünnepi hangulatot teremteni a túlélésért vívott közelharc közepette, ami inkább groteszk, mint meghitt.

Számomra úgy, hogy előre gondolkodtam (bár láthatóan nem eléggé), és célirányosan az önkiszolgáló fotónyomtatáshoz mentem, alsó hangon fél óráig tartott, hogy elindítsam a folyamatot, fizessek majd 4 órával később még vissza is kellett mennem a kész képekért. Ezután kifelé menet még egy újságoshoz is elugrottam, és emiatt önmagában kikeveredni is vagy 10-15 perc volt. Karácsonyi pláza, pusztulat a neved!

És az ok az megintcsak a fogyasztás és profit, a nagy monopolyjátszma, mert ha az embernek sikerül valahogy megértetnie és elfogadtatnia a családjával, hogy mindenki jobban jár, ha idén/jövőre/azután (de akkor már tényleg!) nem ajándékozunk, akkor is lesz valami, ami az utolsó pillanatra marad, ha nem ajándék, akkor a nagybevásárlás vagy valamit befizetni, elintézni, postára vinni, mert nonstop készültségben kell állni az irodában, a gyárban vagy egyéb munkahelyen, az ünnepek közeledte nem hatja meg a profitot, a termelés nem áll le. Így marad a rohangálás vagy épp a karácsonyi duplaműszak, hogy nyűgös introvertáltakat kelljen kiszolgálni - csak hogy ne saját magamat helyezzem áldozatszerepbe, mert az igazi áldozatok azok, akik még az utolsó pillanatban is a szalag vagy épp a kassza melett görnyednek.

Szóval elég jó lenne új alapokra helyezni ezt az egész karácsonyozást, mert egyrészt hamarosan meg fogunk tőle zakkanni, másrészt már rég nem arról szól, amiről valójában kellene, észre se vettük, de a karácsony egy rohanó, őrült, stresszes idegen testté változott a naptárunkban, amire jóval többet kell készülni, mint amennyit kapunk tőle, már ha egyáltalán nem egy agyfasz lesz az a valami, amit kapunk. 

Jövőre tehát a mottó: minimál karácsony, hogy a békés ne csak üres jelszó legyen. Addig is mindenkinek sikeres túlélést kívánok a rokonlátogatásokhoz, a plázánál talán az sem lesz rosszabb, bár ki tudja. És még akkor is, ha egyelőre a karácsonyi nagy reform távoli álom csupán, idén ajándékozzunk egymásnak kicsivel több teret, megértést és türelmet!

�

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

1 komment

Így éltem túl a száraz novembert

2019. december 05. 11:54 - darvinisdead

Pedig introvertáltként nem hittem, hogy könnyű lesz. Remegő kéz nem volt, csak kicsivel több szorongás meg valamivel jobb erőnlét.

És most a száraz november alatt megspórolt pénzből veszek egy házat! 

Ezzel a szöveggel akartam megünnepelni, hogy többszöri próbálkozás után végre sikerrel abszolváltam az alkoholmentes hónapot. Ennek az alulról szerveződő kezdeményezésnek az a lényege, hogy az átmeneti megtisztulást szorgalmazza egy olyan társadalomban, ahol Zacher Gábor becslése szerint 800 ezer alkoholbeteg él, vagyis Magyarországon az alkohol mindmáig az egyik legveszélyesebb és legtöbb kárt okozó tudatmódosító, ezért sem árt, ha kiderül, mi hányadán állunk vele.

Egyrészt ez, vagyis az alkoholhoz fűződő kapcsolatom alaposabb megértése motivált. Másrészt az utóbbi időben munka és javarészt kiszámítható életvitel mellett, az egyetemi-kollégiumi kilengésekkel leszámolva (már nem dorbézolástól dorbézolásig tartottak a napjaim) is azt vettem észre, hogy az életemben egyre sunyibban foglal teret az alkohol, ártatlanul lopódzva egyre közelebb és közelebb a rendszerességhez. Vagyis az utóbbi időben már bőven volt példa arra, akár hetente többször is, hogy a melóból hazaérve, rekreációs céllal leültem iszogatni és akár 3-4 sört is bevertem, miközben írtam, filmet néztem vagy épp olvasgattam. Ami, tekintve hogy a korábbi években azért erre nem volt példa, elég jelentős elmozdulás.

Én, munka közben

Szóval kezdett riasztóan mindennapossá válni az alkoholfogyasztásom, és szerettem volna utánanézni, hogy ez így mennyire oké, mennyire vált számomra (lét)szükségletté az alkohol.

Az előző években, mikor a száraz novemberrel próbálkoztam, mindig volt valami, amire fogva megszakítottam az alkoholböjtöt (néha többször is), de idén elhatároztam, hogy nem adom magam ilyen könnyen, mindezt próbálván úgy elérni, hogy ne zárjam ki magam a társas összejövetelekből, vagyis ne könnyített pályán mozogva abszolváljam a kihívást.

Fontos megjegyezni, hogy azért az én esetemben egy esti program és az italozás, főleg a sörözés, sörkóstolás kéz a kézben jár, különösen a sörforradalom óta (és mióta nem kollégista vagyok, és nem kell az Ászok-Kozel-Kőbányai szentháromságnál maradnom), így kimondottan macerásnak tűnt a teljesen alkoholmentes hónap.

Tovább súlyosbítja a helyzetemet, hogy szabolcsi vagyok, vagyis nálam a társas események még a tinikorom derekán menthetetlenül összefonódtak az alkoholfogyasztással, és ez a mai napig nem sokat változott jellegében, legfeljebb arányaiban (kevesebbet bírok inni és jobban fáj a másnap). Szintén nem a sikeres kimenetel felé mutatott, hogy introvertáltként számomra különösen adja magát, hogy egy társas szituban némi alkohol segítségével próbáljak meg oldódni, lelazulni-feldobódni, hogy könnyebb legyen vegyülni és kezelni tudjam a társas helyzetekben sajnálatos módon kiütköző szorongásomat. Szóval ilyen hendikeppekkel, és két-három kudarcos próbálkozással indultam neki ennek a száraz novembernek, aminek néhány napja ünnepélyesen a végére értem. 

A poszt kiemelt nyitómondata, bár jól hangzik, nyilván nem igaz (pedig az alkoholizmus leszokással együtt egy budapesti lakás áráért lehet megérné), de tény, hogy ha a sok kicsit összeadjuk, már egy szemmel látható összeget képes megspórolni az ember, különösen a hétvégi sörözéssel elszabaduló kontója nem fog hiányozni, de ha szeretjük a drágább, kisüzemi söröket vagy jó borokat, pálinkákat, brandyket, viszkiket, tudom is én, az tényleg sokat tud dobni a kísérlet végső pénzügyi mérlegén. És ez a kis bónusz, különösen karácsony előtt, jól fog jönni.

Ami érdekes, hogy november 30-án éjfélkor nem rohamoztam meg a hűtőt, nem ittam ki a körúti kocsmákat, és azt se terveztem, hogy december 1-én hideg sört fogok reggelizni.

Vagyis a hosszabb szünet, nem éheztetett - vagyis szomjaztatott - ki, hanem épp ellenkezőleg, csökkentette a sörivási igényemet, a megszokásból sörivás elvesztette megszokottság-jellegét, így már nem igazán sóvárgok egy-egy hideg korty után, főleg, hogy miután megtapasztaltam, hogy másnap fáradtabb leszek tőle, kevésbé leszek energikus és így még a kosár vagy a foci is rosszabbul megy. Szóval most úgy érzem, kétszer is meggondolom, vagy legalábbis jobban elgondolkodom rajta, hogy igyak-e egyáltalán.

A másik fontos tapasztalatom az volt, hogy nem szégyen lelépni idő előtt valamilyen társas mulatságról. Ha nem érzem jól magam valahol, akkor az nem azért van, mert nincs hozzá hangulatom, hanem mert nem nekem való. Nem valószínű, hogy idővel vagy egy-két sör után jobb lesz, egyszerűen el kell fogadni, hogy helyből szar volt a koncepció. Mert ha valahol jól érzem magam, jó fej emberekkel vagyok és jó a hangulat, akkor ott alkohol nélkül is jó lesz a hangulat, ahol meg nem, ott meg a pia sem segít. Vagyis az alkohol katalizál dolgokat, de nem képes megváltoztatni a dolgok előjelét. Képes tompítani, ha rossz az élmény, de egy elbaszott estéből nem fog kellemes mulatságot varázsolni.

Ami tény, hogy alkohol nélkül nincs, ami megdobja az ember ingerküszöbét, vagyis a novemberi estéken sokkal riasztóbbnak és elviselhetetlenebbnek tűnt a Kazinczy utcában kurjongató és vihorászó turisták tömege meg az egész bulinegyed fejfájdító zsongása, a sok artikulálatlan üvöltözés, tolakodás, nyomulás meg bömbölő zene a belvárosban.

Nagyjából ennyi, én így éltem túl ezt a hónapot, és összességében nagyon hasznos tapasztalat volt. Egy percig se bánom, hogy bár volt közte pár kényelmetlen pillanat, végigcsináltam. A tanulságot egyébként a 24.hu videójának végén is tök jól levonja a száraz november egyik szervezője, aki szerint, ha valaki végigcsinálja ezt a 30 napot, annak utána az alkohol már nem lesz ugyanaz. Ha nem is fog senki megvilágosodni tőle, de legalább egy kicsit másképp fog gondolkodni erről az egészről.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

1 komment

A 3 legjobb TED-előadás introvertáltaknak

2019. november 21. 16:00 - darvinisdead

Susan Caintől egy extrovertáltnak tűnő, de valójában hiperintrovertált harvardi professzorig.

Bár nem rajongok feltétel nélkül a TED-előadásokért, néha hasznos, ha egy jó szónok 10-15 percbe sűrítve mesél egy fontos, közérdekű témáról. Ezekben a beszédekben az a legjobb, hogy pörgősek, könnyen fogyaszthatóak és  bármikor le tudjuk állítani őket (egy zsúfolt előadóteremből kimenekülni sokkal macerásabb lenne).

Persze a műfaj legjobb darabjait nem érdemes átugrani, nem is nagyon lehet, mivel a képernyő elé szögezik az embert. Főleg, hogy általában nagy tudású, az adott témát jól ismerő szakértők beszélnek valamiről, szóval nettó értékes tudást sűrítenek abba a néhány percbe, amíg a színpadon állnak. Szerencsére az utóbbi években a TED sorozat előadói is felfedezték maguknak a személyiség, azon belül is az introverzió-extroverzó témáját, most ezek közül válogattam ki a szerintem legjobb darabokat. 

1. The Power of Introverts (Susan Cain)

Talán már közhelyszámba megy megemlíteni, de Susan Cain beszéde egy forradalmi tett volt a maga nemében. Az ő előadása nyomán lett a közbeszéd része az introvertáltságról folyó vita, és tette széles körben ismertté az olyan fogalmakat, mint az extroverzió, az introvertált és az extrovertált, tette mindezt közérthető, logikus módon.  Illetve, ami még fontos, sok introvertált - köztük például én is - ekkor értette meg jobban saját magát, egy igazi homlokra csapós AHA! élmény volt először végignézni.

A beszéd azóta is állandó hivatkozási alap, amit az elejétől a végéig kötelező látnia egy introvertáltnak, hogy kicsit jobban megértse a saját helyzetét. Igazi reveleatív előadás, rövid és frappáns, végig leköti az embert - és az egésznek egy újabb réteget ad, hogy egy introvertáltat hallunk profin szónokolni, aki maga is elismeri, mennyire nem komfortosak számára az ilyen nyilvános szereplések. Szóval már a megszólalása reménykeltő egy, a mai világban nehezen érvényesülő introvertált számára, aki szeretne például riporter, énekes vagy mondjuk tanár lenni, vagyis olyan szakmák felé húzza a szíve és az érdeklődése, ami hemzseg a nyilvános helyzetektől. 

2. Why we need introverted leaders (Angela Hucles) 

Ebben az előadásban hangzik el a mondat, miszerint “a vezető pozíciók 96%-át extrovertáltak töltik be”, miközben a lakosságnak csupán a fele extrovertált. Aprócska aránytalanság - ironizál Hucles, aki maga is introvertált vezető (legalábbis az volt, a TED talk felvételekor), az amerikai Women's Sports Foundation elnöki tisztségét töltötte be. Ebből is ki lehet találni, hogy Hucles sikeres női sportoló volt, méghozzá labdarúgó, az USA válogatottjának egyik tagja, aki a 2008-as pekingi olimpián aranyérmet nyert a csapattal. Számára az a világverseny élete egyik legjobb élménye volt - és egy keserédes emlék is egyben. Introvertáltként rengeteg küzdelemmel és szorongással járt kiállni a világ elé és a sajtó kereszttüzében teljesíteni. Ez olyannyira sikerült neki, hogy a góllövőlistán második lett, és az elődöntőben Japán ellen ő húzta csapatát. Pedig az olimpia nem indult valami fényesen. Az első meccsen kikaptak Norvégiától, esélyesként, a nagy nemzetközi és gazdasági rivális Kínában ráadásul. De, ha ez nem lett volna elég, kiesett a csapat motorja, Abby Wambach, egy igazi extrovertált energiabomba, a társaság hangadója, aki nagyszerű csapattárs volt, összetartotta és motiválta az egész gárdát. A válogatott egyik pillanatról a másikra elveszítette a vezérét. Az ő pótlására érkezett szintén csatár posztra Hucles, aki a torna hőse lett - de mindez, emeli ki beszédében, nem történhetett volna meg, ha nem sikerül kialakítaniuk egy olyan remek és biztonságos közeget, amiben mindenki önmaga lehetett és mindenki a saját személyiségének megfelelően léphetett előre. A sérülés után elkezdtek másként működni mint csapat, nem volt senkire rákényszerítve, hogy átvegye Wambach vezérszerepét, de mindeki többet mutathatott magából, mint addig. Az egyenlőség lett az új egység, vagyis a vezérnélküliségből új érték született, és egyfajta kollektív győzelemmé alakították Wambach elvesztését. 

intro-extro.png

Hucles egy New York Times cikket is idéz, ami a sikeres csapatok vagy csoportok ismérveit taglalja. Az írás szerint a beszélgetéseken belüli megszólalások egyenlő eloszlása az egyik kulcskérdés, illetve az, hogy a csapaton belül a társas érzékenység szintje átlag feletti legyen. Hucles ezt úgy fordítja le, hogy egy biztonságos közeget kell teremteni, ahol senki nem fél előlépni és a kölcsönös bizalom és tisztelet kultúrája érvényesül. 

Az ex-focista azzal zárja a beszédét, hogy ha egy igazán sikeres társadalmat akarunk, akkor a vezetők közül nem zárhatuk ki az introvertáltakat. Nyitnunk kell egymás felé, biztonságos közeget teremtenünk, és ekkor eljön az idő, amikor személyiségtípustól függetlenül tényleg bárki előléphet vezetővé.

Hucles egész beszéde szinte beszippantja az embert, egy nagyon erős motivációs beszéd, egy drámai narratívával a háttérben, egy történettel, amiben a lesajnált visszahúzódó tartalék átveszi az extrovertált sztár szerepét, és sikerre vezeti a csapatot, egy introvertált vezetővé válik. Már csak ezért az inspiráló sztoriért érdemes végignézni az előadást.

3. Confessions of a passionate introvert (Brian Little)
És akkor a végére hagytam a legjobbat, pontosabban az általam ismert legjobb tudományos igényű TED-előadást introverzió témában. Ez tulajdonképpen egy nagyon összeszedett, szórakoztató és érdekfeszítő stand up egy bizonyos Brian R. Little harvardi professzortól.
Már a felütés is erős: a prof egy anatómiai ténnyel indít, miszerint egy felnőtt ember nem képes megnyalni a könyökét, majd rögtön hozzáteszi, hogy az erre adott reakciók máris rengeteget elmondanak rólunk és a személyiségünkről. A közönség soraiban például lesz, aki mindezt csendben végiggondolja, más szinte azonnal kipróbálja, de vélhetően lesz olyan is, aki a szomszédja könyökét kezdi el nyalogatni. A példa jókora derültséget vált ki, és ez a fajta szellemesség az egész előadást végigkíséri.  Persze a prof ezzel tudományosabb vizekre is átevez. Elmondja, hogy mire való a neocortex vagyis az agy új, külső kérge, ami képessé tett minket arra, hogy előre gondolkodjunk, előre felmérjük tetteink lehetséges következményeit. Ám ehhez megfelelő szintű arousal vagyis izgalmi állapot szükséges. Ehhez egy ábrát is mutat:

ke_pernyo_foto_2019-11-21_15_20_16.png

Az extrovertáltak esetében jellemző arousal mértéke az optimális szint alatt van, ezért ők keresik a stimulációt, a különféle (szociális) ingereket. 

Ahogy a prof rámutat, ez alapján az előadása közben, nagyobb valószínűséggel az extrovertáltak fognak bealudni.

Az introvertáltak arousal szintje viszont az ideális középértéknél magasabb, ezért nekik csökkenteniük kell a stimulációt, így ösztönösen a nyugodt körülményekre vágynak, csakis így tudják hatékonyan végezni a dolgukat. 

Talán ez a rövid tudományos összefoglaló az előadas legnagyobb erénye, bár később a prof azt is bevallja, hogy - annak ellenére, hogy egy iszonyat jó stand-up-ot tol épp - ő maga is egy extrém introvertált, és szerepel is Susan Cain Csend című könyvében, mint a harvardi professzor, akit a hallgatói extrovertáltnak gondolnak, de valójában az előadásai után elbújik a vécében. És hogy ezt az ellentmondást feloldja, azzal folytatja, hogy bárki, még egy introvertált is képes karakteridegen módon viselkedni, ha egy őt igazán érdeklő téma kapcsán magával ragadja a hév és a szenvedély. És számára a tanítás ilyen. De rögtön hozzáteszi, hogy szerinte huzamosabb ideig ez nem működik, nem mehetünk szembe a saját természetünkkel anélkül, hogy ezért ne fizetnénk komoly árat.

Mindenesetre az előadásnak már a puszta beszédhelyzete inspiráló, hisz rámutat arra, hogy még egy introvertált is képes helytállni extrovertáltak kvalitásokat igénylő helyzetekben. 

És akkor még néhány fun fact az előadásból (anékül, hogy az összes poént lelőném):
- Ha autózunk, és (legalább) ketten ülünk a kocsiban, nagy valószínűséggel az extrovertált(abb) emberke vezet.
- Az extrovertáltak bemutatkozás után több kicsinyítőképzős nevet használnak, vagyis jó eséllyel rögtön elkezdik becézni a másikat.

A többi az előadásból kiderült - higgyétek el, érdemes megnézni:

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

Szólj hozzá!

Bizonyítást nyert: nem vagy se tisztán intró, se extrovertált

2019. október 10. 08:15 - darvinisdead

Az egész személyiségtipológiát és a teszteket dobhatjuk ki a kukába! Vagy mégsem?

A minap megjelent egy nagyon fontos cikk a Huffington Post-on, a címe:

Azt hiszed 100%-ban introvertált vagy? Jó eséllyel tévedsz!

Valahogy magamtól is ezen a véleményen voltam, a tapasztalataim alapján kizártnak tartottam azt, hogy ha valaki introvertált, akkor szükségszerűen embergyűlölő is, egy INFJ pl. a saját anyját kivéve rühell minden emberi lényt, ellenben ha megismered, mindig és minden körülmények között jó fej (legalábbis jobb férj, apa és/vagy munkaerő  pár kattintékony cikk szerint). Szóval örülök, hogy a gyanúmat most tudósok is megerősítették.

A cikk személyes nézőpontból indít, és a szerzője nagyjából hozzám hasonlóan vélekedik: szerinte a személyiség intro-extro tipológiája sokkal inkább egy széles skála mentén helyezkedik el, és nem úgy kell elképzelni, mint egy pénzérmét, ami ha feldobjuk, két dolog lehet: fej vagy írás.

„A személyiségtesztek, amik szigorúan egyetlen skatulyába akarnak beleerőltetni, gyakran nem pontosak” – szól a cikk egyik legfőbb állítása.

"INFJ + gif" keresőszavakra ezt dobja a Google ¯\_(ツ)_/¯

Először is a Myers-Briggs skála nem feltétlenül alkalmas a személyiségünk tűpontos meghatározására. A Yale egyetem pszichológiaprofesszora, Margaret Clark szerint annak ellenére, hogy használata máig elterjedt, mint teszt, vélhetően érvénytelen. "Az általános népesség és a vállalatok körében jóval népszerűbb, mint tudományos körökben" - mondja a szakember.

Bonyolítja a helyzetet, hogy az extroverzió valójában hajlamok és személyiségjegyek összességéből következik, olyanokból, mint az asszertivitás, a szociális hajlam, vagy az izgalomkeresés, szóval egy nagyon soktényezős függvény eredménye.

Ezen értékek mindegyike skálázható, és nem kell mindegyik skálán valamelyik szélsőértékhez közelíteni, ahhoz hogy valaki extrovertált vagy introvertált legyen. 

Az ötlet miszerint az extrovertáltak kívülről, míg az introvertáltak belülről nyerik az energiájukat, egy régebbi elképzelés, ami Jungtól eredeztethető. Ez a felfogás azt tekinti meghatározónak, hogy az emberek hol töltik az idejüket, hol és mikor érzik magukat komfortosan. Ám ezeket a tényezőket nehéz tudományosan mérni és ellenőrizni.

Ezt már én mondom, és alapvető kutatásmódszertani tény, hogy minden olyan teszt torzít, aminél az adatfelvétel önbevallásos, vagyis a kitöltő saját belátására van bízva, hogy milyen válaszokat ad. Vegyük például, hogy egy tesztben felbukkan a kérdés, hogy mennyire szeretem, amikor szárnyal a képzeletem, illetve mennyire hagyatkozom rá? Erre én, lévén a művészetre fogékony, magamat nagyon érzelmesnek gondoló arc vagyok, aki képtelen lenne öltöny-nyakkendős helyen dolgozni, behúzom, hogy “teljes mértékben egyetértek”. Mindeközben a munkám során - ami az ébren töltött időm több mint felét teszi ki - kizárólag racionális döntéseket hozok, és legfeljebb szökő évente vagy lefekvéskor az olvasólámpa fényénél indul be a fantáziám és hagyatkozom a képzeletemre. Egyszerűn másképp szeretünk magunkról gondolkodni, mint amilyenek valójában vagyunk, szeretnénk azt hinni, hogy a saját erkölcsi mércénk szerint magasan átlag felettiek vagyunk.

Alapvetően szeretjük a jellemvonásokat állandónak tekinteni. De ezek a személyközi jegyek, mint a társas hajlam és az asszertivitás különböző helyzetekben különböző módokon nyilvánulhatnak meg. Például a közeli barátokkal lehet asszertív és kezdeményező valaki, de egy csapat ismeretlennel szemben már korántsem lesz az, illetve előfordulhat, hogy valaki úgy nő fel, hogy zavarba jön, amikor új emberekkel találkozik, de idővel ezt levetkőzi, és otthonosabban érzi magát ilyen helyzetekben. Ebből az következik, hogy nem szükségszerűen a jellemvonások változnak, hanem a viselkedésünk.

Az egész személyiségtipológia vizsgálatát nehezíti, hogy a viselkedésünk folyamatosan változik, alakítják a velünk szemben támasztott külső elvárások, de saját elhatározásból is megváltozhatunk. „De attól, hogy extrovertáltként viselkedsz, még nem jelenti azt, hogy valóban az is vagy – és ez egy komoly filozófiai probléma” – mutat rá Kristen Gainey, a Buffalo egyetem pszichológiaprofesszora.

Az emberek döntő többsége egyébként valahol a szélsőségesen extrovertált és a szélsőségesen introvertált között helyezkedik el. Tehát nem ez vagy az. Hanem inkább ez vagy az (de lehet kicsit amaz is).

Bár el lehet szórakozni ezekkel a tesztekkel, nem feltétlenül jó indikátorai annak, hogy valójában miként is gondolkodik vagy viselkedik valaki - állítják a szakértők. Kevésbé szigorúan kellene az intro- és extroverzióra gondolnunk. Ezek a tesztek a személyiségünknek egy szórakoztató értelmezését adják, és lehetővé teszik, hogy jobban megértsük, hogyan kapcsolódunk másokhoz. Csak senki ne várja, hogy a tudomány megerősíti mindezt.

Merve Emere, az Oxford egyik irodalomprofesszora, és a The Personality Brokers című sikerkönyv írója szerint az anya-lánya páros, akik a '40-es években megalkották a Myers-Briggs tesztet, nem rendelkeztek formális pszichológiai képzettséggel. A Myers-Briggs teszt hivatalos honlapja szerint a teszt 90%-os pontossággal működik (vagyis 90% az esély arra, hogy a tesztet ismét kitöltve ugyanolyan eredmény jön ki). Ám a Marietta főiskola egyik professzora szerint számos kutatás azt mutatja, hogy ha a tesztet 5 héten belül megismétlik, az esetek felében (!) más eredmény fog kijönni, mint először.

Disclaimer: azóta én is kitöltöttem a híres-hírhedt Myers-Briggs tesztet, egész pontosan kétszer, és mindkétszer az jött ki, hogy INFP, azaz megrögzött idealista és mediátortípus vagyok (a hardcore INFJ-knél eggyel kevésbé introvertált). Ez így rendben is volna, de önmagában még nem bizonyítja, hogy a teszt megbízhatóan működik.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

8 komment

Egy introvertált kosaras naplója

2019. október 03. 11:39 - darvinisdead

Ezért lett belőlem kosaras, miután kapus voltam. És ezért írok, ezért blogolok.

A múltkor egy parkban ücsörögtem és közben gondolkodtam. Pontosabban merengtem, többek között azon, hogy miért olyan jól eső érzés számomra azt nézni, ahogy mások pattogtatnak a parkban található kosárpályán – illetve azon, hogy anno én miért szerettem annyira kifulladásig dobálgatni a szülővárosom bitumenborítású pályájának gyűrűjére.

És akkor hirtelen megértettem.

Azért is tudtam megérteni, mert szemlélődő típus vagyok. Az a fajta, aki nem a kimondás, a hangos kommentár, hanem a csöndes elemzés révén tud megérteni összefüggéseket. Aki megfigyel, elemez, összegez, majd csak ezután következtet. Nálam a következtetés ritkán előzi meg a mérlegelést.

Na de, hogy jön ide a sport?

Tulajdonképpen először nem is a kosárral kezdtem, hanem a focival. Gyerekkén imádtam a focit, önfeledten rugdostam a labdát a tesómmal, a legjobb barátommal, dekázgattunk, passzolgattunk, tengóztunk, kapura lőttünk, ki az útra, az autósok meg anyázva dudáltak, ha átpattogott előttük. A kerítés nem volt elég magas, bár ez talán nem is akkora baj.

Játékostárs viszont nem midig volt, és ahogy a tesóm nőtt, úgy érdekelte egyre kevésbé a foci, lettek új, idősebb barátai a saját korosztályából, én pedig felfedeztem az egyedüllét szépségeit, ami kreatív energiákat is képes felszabadítani. Még egy saját egyérintős játékot is kitaláltam, amihez csak egy focilabdára meg egy falra volt szükség – szerencsére mindkettő volt otthon! – és egész bajnokságokat játszottam le egyedül. Ez persze kicsit flúgosnak tűnhet, de én nagyon élveztem és tök jól lekötött.

És ahogy nőttem út derült ki, hogy szerencsés az alkatom, megfelelő a genetikám a sporthoz. Kiváló atléta voltam, szerettem megmérettetni és szerettem a győzelem mámorító érzését, ami az akkori tesitanárom szerint, a csoki mellett az egyetlen dolog, ami ennyi endorfint tud felszabadítani. Hittem neki, mivel akkoriban még nem voltam szerelmes.

A sportban elismerésre leltem, szerettek minket a tesitanárok, volt egyfajta bajtársiasság abban, hogy mennyit szopunk és melózunk az edzéseken, míg a többiek otthon játszanak számítógépes játékokkal és élvezik a gyerekek gondtalan életét. De az egész atlétikához hozzátartozott az érzés, hogy végső soron mégis csak magadra számíthatsz, a saját fizikai képességeidre és teljesítményedre vagy utalva – hiába indultok csapatban, ez egy egyéniteljesítmény-alapú sport, ahol az 1+1 az 2, és nem 2,5 vagy 3, mint fociban vagy kosárban. És hát ott volt mögötte „a hosszútávfutó magányossága”, az a kellemes kiüresedés, amit egy futóversenyen érez az ember, a magány szépsége.

A játékosság viszont teljesen hiányzott belőle, nekem meg arra is szükségem van, önfeledten élvezni nem lehetett, inkább csak kiélvezni a sikert, siker viszont nem mindig volt, és ha volt is, nagyon meg kellett szenvedni érte.

Kapóra jött, hogy jó labdaérzékem volt, jók a reflexeim, és mindezt a szerencsés testalkatommal és az atlétikai képességeimmel kombinálva történhetett, hogy végül kapus lettem – előbb a sulis csapatban majd a városi serdülőben és ifiben.

Szerettem a kapuban állni és védeni – ahogy erről már korábban is értekeztem – szerettem hátul állni és onnan, messziről – félig kívülről – szemlélni a játékot, és élveztem az izgalmat, amikor valaki egy az egyben rám hozta a labdát. Szerettem, ha büntetőt kellett védeni és bizonyíthattam – ott igazán elememben voltam, jó százalékkal védtem a büntetőket, mert úgy éreztem, nincs veszítenivalóm. Bírtam a felelősséget – és azt is, hogy a többiekhez képest kívülálló vagyok, közben mégis a csapat tagja, egy ilyen köztes kívül is, belül is állapotban, a számomra kellemes senkiföldjén találtam magam – az integritásom is megmaradt, de a közösség is ott volt körülöttem, csak kissé a perifériájára szorultam, de jó volt ez így nekem.

Aztán egy idő után bejött az életembe a kosárlabda, én meg menthetetlenül beleszerettem. Sohasem voltam benne kivételesen jó, de a mai napig a kedvenc csapatjátékom. Tulajdonképpen szükségszerű volt a váltás: hisz mennyivel jobb szórakozás egyedül dobálgatni egy nehéz célpontra, mint mondjuk dekázgatni? Persze focizni is lehet egyedül, mindig lehet újabb célokat, nehezítéseket kitalálni, de az mégsem ugyanaz. Ráadásul a játék során sokkal több ember között oszlik meg a labda – kevesebbet találkozol vele, jobban ki vagy szolgáltatva a csapattársaidnak, mint kosárban.

A kosárlabda eredendően egy individuálisabb sport, kevesebb, mint feleannyi csapattárssal a pályán, sokkal több egyéni akcióval és egyéni megoldással – talán pont ezért is feküdt nekem annyira, nem kellett annyira támaszkodni a többiekre és hát az egyedül vívott küzdelem – a hősiesség ethosza – mint az atlétikában, itt is mámorító tudott lenni.

Rá kellett tehát döbbennem, hogy hiába vagyok introvertált, én a csapatsportokat élvezem (no meg arra is, hogy az atlétika egy ponton túl profi elhivatottságot igényel, annak meg, hacsak nem vagy élsportoló, nem sok értelmét látom). Érdekesség, hogy mégse lettem soha igazán jó kosaras, 5-5 ellen nem találom a helyem a pályán, nem vagyok olyan jó, mint 3-3 ellen, de leginkább 1-1 ellen szeretek játszani, amikor nincs taktika, nincsenek figurák, csak két ember képessége és elszántsága feszül egymásnak – talán ez a sportszeretetem és kosárszenvedélyem végső ellentmondása. És ebben mutatkozik meg, hogy milyen ellentétes irányú vágyak munkálnak bennem introvertáltként.

Nem vagyok vegytiszta introvertált, ez látszik, hisz csapattársak jelenlétére, csapatjátékra vágyom. De mindeközben utálok idegenekkel játszani, nyilvános meccseken kevésbé vagyok fesztelen, és nem is szeretek vérre menő meccseket vívni, ahol valaki könnyen megsérülhet, ahol az ellenfél túl agresszív, de azért a versengést, ha van egy kis tétje is a dolognak, azt igen is, szeretem.

És valahogy ez a történet vezet el az íráshoz is, ami egy izolált, magányos tevékenység. Szemlélődés, elemzés és számvetés előzi meg. Ez az én világom, amire szükségem van, amiben elmerülhetek. Hát így lesz egy introvertált kosarasból az írás megszállottja. De nincsen ezzel semmi baj. Sőt.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

Szólj hozzá!

Még introvertáltnak se vagyok elég jó :(

2019. augusztus 22. 10:09 - darvinisdead

"A poszter egyáltalán nem introvertált, csak egy beilleszkedési zavarral küzdő, narcisztikus alkat"

"Dehát te nem is vagy introvertált!"
Ezt mondta az egyik ismerősöm, miután kiderült, hogy blogolok, ráadásul erről, ami állítólagosan nem vagyok. 

"Nincs azzal semmi gond, ha az ember introvertált..."
Ezt meg az egyik seggfej főnököm nyilatkoztatta ki, majd rögtön utána részletesen kifejtette, hogy miért baj mégis, hogy az vagyok, és mennyire rengeteg dologban kellene még fejlődnöm, emiatt a fogyatékosságom miatt.

Szóval így adta a tudtomra a közvetlen környezetem, hogy engem valamiféle fura kettősség jellemez, a jól ismert kategorizáció gellert kap rajtam, ugyanis - legalábbis egyesek szerint - introvertáltnak túl extroverttált, extrovertáltnak viszont túl introvertált vagyok.

Ezt mégis hogy lehet? Dr. Jekyll és Mr. Hyde effektus? Tudathasadás? Bipoláris vagyok? Vagy egyszerűen csak a barátaimmal másképp viselkedek, mint a kollégáimmal (akikkel jóval formálisabb a viszonyom)? Hát leginkább az utóbbi. És az introvertáltság egyéb fogalmi-pszichológiai sajátosságai is közrejátszanak.

Az introverzió-extroverzió ugyanis nem egy bináris érték, nem írható le egyesekkel és nullákkal, hanem, mint ahogy az Eufória című szuper HBO sorozatban az egyik szereplő a szexualitás kapcsán ugyanezt megfogalmazta: ez egy skála.

Vagyis lehet az ember többé vagy kevébé introvertálta, ahogy lehet hajlamos egyúttal az extroverált viselkedésre is. Ha pont középen van - amire szerintem kb. annyi az esély, mint arra, hogy egy érme pont az élére érkezzen - akkor pedig ambivertált, bár én ezt a fogalmat nem igazán kedvelem, mert túlságosan ködös. Vajon honnan lehet tuni, hogy valaki épp annyira extrovertált, mint amennyire introvertált? Abból, hogy pontosan ugyanannyi időt tölt társas szorongással, mint társas örömökkel? Ezért is használtam az érmés hasonlatot, mivel szerintem olyanból, aki pontosan a skála közepén helyezkedik el, nem sokan szaladgálnak.

abcdddd.jpg
Én kb. itt helyezkedek el, a legkevésbé sem tudományos, önbevallásos becslés alapján.

Ennyit a fogalmakról, de nézzük a visszajelzéseket - például azokat, amikkel itt a blogon találkozom:  

"Te nem introvertált vagy, hanem csicska" – innen 

"Már sokszor elhangzott itt, hogy nyilván a blogger nem intro, mert eleve nem írna blogot" – innen

"Én is jót szórakozom rajtad, mivel a poszter egyáltalán nem introvertált, csak egy beilleszkedési zavarral küzdő - emiatt jelen stádiumban magába zárkózott és az is lehetséges, hogy egyébként is narcisztikus személyiségről van szó" – innen
Persze kapok ennél cifrábbakat is, de a fenti gyöngyszemek kimondottan az intróságomra, vagyis hát, annak kétségbe vonására vonatkoznak. Ezen egyébként nem kell meglepődni, a trollkultusz mondenütt él és virul, ahol névtelenül lehet kommentelni, mindig lesz valaki, aki belédszáll, beleköt a mondanivalódba, jobban tudja, és ha elfogytak a tartalmi kritikák, alaki hibákra hivatkozva diszkreditálja a véleményedet (lásd: nyelvtannáculás).

Csakhogy ez sima trollkodásnál kicsit súlyosabb, mivel hosszú távon sokkal, de sokkal kártékonyabb lehet, ha az ember hite meginog önmagában. Egyébként ez a fajta személyiségszkepszis és mások nemi, etnikai vagy szexuális orientációs alapon történő vegzálása egy tőről fakad. Hiszen a mássággal, a normaszegéssel szembeni ellenszenv mindig sokkal erősebb, könnyebben tud átcsapni gyűlöletbe, és ilyenkor a beszédmódot a már említett online névtelenség még jobban radikalizálja.

Egy ilyen támadás, ha valaki azt szajkózza, különösebb ok vagy érv nélkül, hogy nem vagy introvertált, nem vagy introvertált - vagy azt, hogy nem vagy jó introvertált - miközben tisztában vagy az ellenkezőjével; mindez nem csak elbizonytalanítja az embert, főleg, ha alapból sem a legstabilabb személyiség, hanem teljesen kizökkentheti, vagy kiránthatja alóla a talajt. Akár az egész énképünket képes kikezdeni.

És saját magunkkal szemben is megengedőbbnek kell lennünk. Az identifikáció mégiscsak egy önmeghatározás. Vagyis, ha túlságosan merev forgalmak és keretrendszerek szerint akarom leírni saját magamat, abba nem fogok beleilleni - és emiatt akár az önazonosságom is megroppanhat. Épp ezért veszélyes ez, és ezért van szükség a rugalmasságra és a belátásra. 

Ne gondoljuk, hogy minden fekete-fehér, valaki csak ilyen vagy olyan lehet. Attól például, hogy két ember hasonló mértékben introvertált, még lehet, hogy az ég egy adta világon semmi másban nem hasonlítanak, csak abban a pár dologban, ami introvertálttá teszi őket, például abban, ahogy megélik a társas helyzeteket. 

Nem szabad hagynunk, hogy mások aláássák az önértékelésünket. Küzdeni kell ellene, már amennyire lehetséges - és mindenekelőtt azonosítani azt, ha valaki épp a személyiségünk, identitásunk lebontásán ügyködik - aztán lehet reagálni és a helyén kezelni a dolgot. Ellenállni, visszaszólni, semmibe venni, vagy akár megszakítani a kapcsolatot az illetőveL. Persze ez csak pár lehetőség, de elég sok minden függ az adott helyzettől (nem mindig tud az ember továbbsétálni).

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)
1 komment