Nincs egy hete, hogy kiderült: a New York-i katolikus egyház 300 millió dollárt (nagyjából 99 milliárd forintot) kénytelen fizetni a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélések miatt, ami rekordösszegnek számít az Egyesült Államok egyházainak történetében. De az ügy talán legbizarrabb vonatkozása, hogy a New York-i érsekség, miután alkalmazottakat bocsátott el és ingatlanokat hirdetett árverésre, a biztosítóra mutogat, mondván, hogy ebben a helyzetben nekik kellene kifizetniük a kártérítést. Vagyis nagyjából úgy gondolnak gyerekek rendszerszintű molesztálására, mint egy csőtörésre.

Hogy ennek van-e bármi köze a Szőlő utcai ügyhöz? Meggyőződésem, hogy van. A kulcs az erőszak, a bántalmazás, a kegyetlenség és a hatalommal való visszaélés intézményesült (obszcén) gyakorlata, a hazug tagadás egy hatalmi pozícióban lévő szervezet részéről.

Forrás: BBC News

A NER és az önmeghatározása szerint „keresztény-konzervatív” értékrend a napokban csúcsra járatta önnön képmutatását: egészen brutális és felkavaró videók napvilágra kerülése kellett ahhoz, hogy elmozdítsanak a pozíciójából egy szadista igazgatót és más nevelőket, akik ütötték-verték, aláztak a gondjukra bízott kiskorúakat, szembemenve mindazzal, amit egy reintegrációs intézménynek képviselnie kellene.

Egy normális országban, vagy egy nemnormális ország kellően szolidáris társadalmának nyomására ezért le kellett volna mondania a szociális miniszternek (ha lenne olyan), a gyermekvédelmi rendszer fejének, az igazgatót átvilágító és kinevező testületnek stb. – Ne felejtsük el: mindez alig több mint fél évvel azután történt, hogy az előző igazgatót, Juhász Péter Pált, akiről kiderült, hogy fiatalkorúakat rontott meg, bűnszervezetet épített és lányokat kényszerített prostitúcióra, végre letartóztatták.

Az elvárható reakció ebben a helyzetben: felelősségvállalás, nyilvános bocsánatkérés, személyi felelősök megnevezése, személycserék az érintett tárca (vagy tárcák) élén, teljes körű átvilágítás, nevelésügyi reform. A kormány reakciója: ez egy büntetés-végrehajtási intézet, ezek bűnözők. Aki hibázott, el lesz számoltatva, mostantól a rendőrség felügyeli a rendet, nem lesz több visszaélés.

A mi piszkos titkunk

Slavoj Žižek szlovén filozófus Zűr a paradicsomban c. könyvében a katolikus egyház álszentségéről értekezik. Az általa citált szlovén Rode bíboros egy rádióinterjúban eképp nyilatkozott: „statisztikailag lényegtelen probléma a pedofília: a papság egy, de legfeljebb két százalékának volt effajta kalandja.”

Mintha egy kevésbé diplomatikus Gulyás Gergelyt hallanánk valamelyik kormányinfón, vagy Orbán Viktort, ahogy a gyerekszegénységet relativizálja. A bíboros mindezt – Žižek szerint – az úgynevezett „cinikus realizmus jegyében (ilyen az élet, a papok is lehetnek kalandvágyók és elevenek)” tette, mintha a valódi áldozat maga az egyház lenne.

Ismerős szólamok? Ilyen a börtönélet, ezek gyilkosok, rablók, bűnelkövetők, nehéz fegyelmezni őket stb.

Ahogy az egyház az eltussolt molesztálásokat, a pedofil bűncselekményeket termeli újra rituálisan, úgy a mai magyar államhatalom a gyerekverést, a szadista büntetést, az erőszakot termeli újra és normalizálja, és mintha eközben azt mondaná: a megalazással való fegyelmezés a miénk, a mi piszkos titkunk. A NER cinizmusával átitatott keresztény-konzervatív ige immáron így hangzik:

"Jöjjön el a te országod, legyen meg a te erőszakod"

Mert az erőszak szavatolja a rendet, a gyógyulás, a rehabilitáció nemhogy másodlagos, a gyógyulás (és vele együtt a feloldozás) kártékony, merő erőforráspazarlás, hiszen mit is üzen itt a fegyelmező állam? Egyszerűen lemond ezekről a fiatalokról, mintha nem lenne más mód (nincs értelme másnak – íme, a cinizmus racionalizáló kitüremkedése).

Olyan kereszténység diktálja ezt, amelyben ugyanúgy nincs bocsánat a bűnelkövetőknek, ahogy nincs bocsánat a másként gondolkodóknak és az ellenfeleknek sem, a demokratikus játékszabályok között játszó kihívóknak. Egy olyasfajta keresztény „etika” működik, melynek hallgatólagos normái szerint a hatalmi érdek előbb relativizálja, majd felülírja a saját bűnöket. Ahol az ideológiai és a hegemónia mindennél előbbre való. A nemzet, a haza (a Család!) bármit legitimál.

A „jóléti állam” helyébe lépő cinikus hatalom gesztusaiból süt a normaszegő egyénekkel szembeni megvetés (a hajléktalanoktól, a kábítószer-fogyasztókon át a fiatalkorú bűnelkövetőkig), hiszen az „aki bűnös, az megérdemli” elv az az „aki szegény, az annyit is ér” ítélet egyenes következménye. A szakcionálás gyönyörűsége, amit persze csak a legcselekvőképtelenebb, leginkább perifériára szorult és magukat megszervezni képtelen csoportok ellenében gyakorol, mint néhány éve a határon éheztetetett menekültek vagy a Covid-járvány idején lényegében kitoloncolt iráni diákok – vagy éppen az nevelőintézetis gyerekek.

A hatalom rég lemondott ezekről a fiatalokról, legszívesebben kitoloncolná, elsüllyesztené őket a föld alá. Ilyen feltételek mellett a bántalmazás kódolva van a rendszer működésébe, a cinikus hatalom által működtetett rendszer lényege éppen ez a megfélemlítés - csak a rend látszata, a hatalom birtoklása és megtartása számít. Mindenki, aki tenni próbál valamit vagy változást szeretne elérni, gúny tárgyává válik (vö.: egy reménytelen helyzetben lévő ember kétségbeesett próbálkozása; szerencsétlen, nyomorult, ócska, kis proli... stb.). A rendszerrel szembefordulva (nemzetellenes, magyarellenes) árulóvá válik, vagy valamilyen érdek kiszolgálója lehet csupán.

Újratermelődő erőszak

Fontos megjegyezni, hogy míg a katolikus egyházban néhány éve elkezdődött valamiféle megtisztulás, addig a NER a tüneti kezelést választva látszatmegoldásokkal igyekszik helyrehozni rendszerszintű problémákat.

Mintha a gyógyulás ígéretével nikotintapaszt ragasztana a heroinfüggőre. Ha egy utcai bűnelkövető esetében hatékonyan működött a rendőrség, akkor egy intézetis fiatalnál miért ne működne? Azért, mert teljesen más a két testület funkciója. Egy nevelő dolga, hogy példát mutasson és követendő mintát, értékrendet adjon - egy rendőr feladata a bűnmegelőzés és a felderítés. És mint látjuk, ez utóbbi a Szőlő utca esetében igencsak megkésve és meglehetősen hézagosan sikerült.

Hiába a rendőri felügyelet, a verésvágy, az erőszakos fegyelmezés mindent átható jelenléte ugyanúgy jelen lesz egy intézményben, amely e szerint szocializálódott, legfeljebb az agresszió, az erőszak és a bántalmazás verbális szintre költözik. Attól, hogy a rendőr előtt nem szabad többé verni, még bárkit porig alázhat egy hatalmi helyzetben lévő nevelő vagy felügyelő. Ha a vörös tenyérnyomok el is tűnnek a fiatalok hátáról, attól még tele lesznek láthatatlan sérülésekkel, amelyeket az intézet falai mögül kikerülve adnak majd tovább a környezetüknek, a családjuknak, vadidegenek – mindenkinek. Egyedül annak nem, aki ilyen helyzetbe kényszerítette őket: az államhatalmi elit tagjai sosem fognak találkozni ezekkel a társadalom peremére szorult fiatalokkal, nekik vélhetően sosem kell majd a bántalmazott, hülyére vert gyerekek szemébe nézni.

(Disclaimer: Eléggé csapongó leszek, ezért elnézést, de túlságosan frusztráló a helyzet ahhoz, hogy kimért távolságtartással írjak erről a témáról.)

Néhány napja egy kortárs író, irodalomszervező, Kollár Árpád, egy nagyon személyes írást tett közzé, amelyben párhuzamot vont az ő határon túli „mássága”, illetve a múlt héten elfogadott pedolfiltörvény által kirekesztett LMBTQ emberek elnyomása között.

 „Sosem értettem, miért bélyegzik meg azt, aki más. Kisebbségből többségbe kerülve sem felejthetem, milyen érzés. Vannak barátaim, rokonaim, ismerőseim, akik utálják az úgynevezett másságot. Az úgynevezett melegeket. Nem értem őket, de megpróbálom nekik elmondani, milyen másnak lenni. Milyen, ha azért bántanak, amilyen vagy. Hátha megértenek belőlem valamit. Mert nem akarom, hogy mások rosszul érezzék magukat. Mert a homoszexualitás nem választás kérdése” – írta posztjában.

Én is más vagyok. Nem csak introvertáltként vagyok más, hanem vidékiként, sportos, bulizós  parasztgyerekként, kishitűként, kívülállóként, a jelenlegi kormánnyal és a mindenkori hatalommal szemben kritikusként (kiszakíttatva emiatt a nemzetből), így és még ezerféleképpen vagyok más, és a másságomat ezerféleképpen nagyítja fel ez az álszent, cinikus hatalom – és a cinikust nem győzöm hangsúlyozni, mert egy konzervatívnak hazudott, érdekelvű hatalmi véd és dacszövetségre nehéz, nagyon nehéz más kifejező jelzőt találni.

Most júniusban van a Pride hónap

Bárkit ki lehet rekeszteni a mássága miatt, egy introvertáltat is, csak ezt egyelőre még nem iktatták törvénybe. Ettől még nap mint nap tapasztaljuk a munkahelyen, tapasztaltuk az óvodában és az iskolában. A másság megbélyegzése egy mindenütt jelenlévő és ciklikusan ismétlődő társadalmi jelenség.

Össztársadalmi probléma – mondaná az ember, amennyiben morális lény.

Politikai lehetőség! – mondja erre egy a hatalmához ragaszkodó amorális lény, akit Magyarországon úgy hívnak, törvényalkotó.

És hiába találkozunk a kirekesztéssel már így is jóval többet a kelleténél, a parlament megszavazza ezt a törvényt, ami az alapvető emberi jogokat, a jogegyenlőséget, az emberi bánásmódhoz való jogot sérti. És itt nem arról van szó, hogy a politikai korrektség jegyében követelnék illő meg helyénvaló (bármit is jelentsen ez) bánásmódot a szexuális kisebbségeknek – itt az elnyomás vegytiszta formáját látjuk megvalósulni. Ez a törvény azt jelenti, hogy sehogyan sem lehet fogalmazni, nem lehet megnevezni és megjeleníteni a melegeket, a transzneműeket és más szexuális kisebbségek tagjait, mintha nem is léteznének. Mintha nem lenne már így eléggé elutasító a társadalom, mintha nem érezné így is szégyellnivalónak egy gyerek, amikor ráébred a saját másságára.

Értem én, kicsit túlzó meg cseppet demagóg ez az illusztráció, de a túlzásaival együtt is rámutat arra, hogy mennyire kártékony ez a törvény, ez a hangulatkeltés, ez az állapot.

Ezek a hatalmukat fitogtató (és ide nehéz szalonképes jelzőt találni...), pöffeszkedő alakok nem fogják fel, hogy emberi életekkel szórakoznak néhány pluszszavazatért cserébe? Hogy fiatalok életet nehezítik meg, vagy teszik tönkre? Nem számít az a néhány élet, a lábbal tiport emberi jogok tényleg nem számítanak? (Ahogy nem számított azoknál az iráni diákoknál sem, akikre rá lehetett varrni a koronavírus-járvány kirobbanását, és ennek farvizén kicsit migránsozni is lehetett, kitiltották őket az országból, megakasztották az orvosi tanulmányaikat, néhányuknak talán az életet is tönkre tették, csak hogy legyen bűnbak, akikre lehet mutogatni.)

Talán a sok meleg mellékszereplőtől meg attól a néhány felvilágosító órától, ahol arról hallanak, hogy nem beteg dolog a saját nemükhöz vonzódni, hogy a szexuális identitás kicsit összetettebb dolog annál, mint hogy üljenek a fiúk ölébe a lányok? Ahogy az alábbi cikk is rámutat, nincs bizonyítható kapcsolat a gyerekekben kialakuló szexuális irányultság és a felvilágosítás között. Egy dolgot viszont nagyon is segíthet a felvilágosítás: azt hogy egy fiatal kevésbé szorongjon és a hamarabb, bűntudat nélkül bújjon elő és élhessen teljesebb, boldogabb, az identitásának megfelelő életet.

Nekem ne mondja senki, hogy ez csak pár embert érint (a társadalom 10-15%-át érinti), nekem ne mondja senki, hogy ennek nem lesz következménye, mert csak egy olcsó politikai húzás, szimbolikus gesztus meg amúgy is betarthatatlan. Ettől még emberek fognak szenvedni miatta, láthatatlan emberek, akik bujkálnak, mert félnek és képtelenek megélni a saját azonosságukat. Ebbe emberek döglenek bele, a kirekesztésbe, saját identitásuk állandó megkérdőjelezésébe, a szégyenbe emberek halnak bele.

És akkor jön egy nagy tudású, intelligens és – legalábbis elméletben – kivételesen bölcs, az országot vezetni hivatott ember, és arról beszél, hogy nem érti, miért aggályos a melegeket a pedofilokkal összemosó törvény? És azzal magyarázza, hogy ez a 18 éven felüliekre vonatkozik meg a gyermekek védelméről szól? Az csak a 18 éven felülieket érinti, hogy a homoszexualitást ábrázoló műsorszám, film vagy sorozat csak éjszaka, este 10 után kerülhet adásba? (Ezzel egyébként sikerült az öncélú erőszakkal és a pornóval azonos kategóriába emelni a homoszexualitást...)

Ettől függetlenül és bármennyire is felháborító, dühítő és torokszorító ez az egész, az nem megoldás, hogy megosztjuk Lily Allen Fuck you című számát. És nem azért mert nem ér dühösnek lenni, hanem azért, mert ez nem visz előbbre. Zsigerből gyűlölni és elítélni a másikat nem visz előbbre, ez csak még jobban kettészakítja a közösséget.  

Rengetegen, akik csak szegről-végről hallottak erről a törvényről azt gondolják, hogy már megint a melegek hőzöngenek valami apróság miatt, hogy megint ők legyen a középpontban. És persze, hogy ez nonszensz, de akkor sem segíti a helyzet békés rendezését, ha törvényt megszavazókat meg támogatóikal elküldjük a picsába. Mert főleg ezek az emberek nem tehetnek róla, hogy ezt az olvasatot látják a (köz)médiában, úton-útfélen ezzel a magyarázattal találkoznak, és nem jut el hozzájuk annak a trasz- vagy meleg fiatalnak a története, aki egy törvény miatt nem tud teljes életet élni.

Jól jellemzi a helyzetet, hogy az ismerőseim közül (jó, persze, ez nem nevezhető reprezentatív mintavételnek, de akkor is) a nem meleg barátaim osztották meg Lilly Allen számát. Pedig ebben a helyzetben, ha valakinek, hát a szexuális kisebbségeknek a dühe és felháborodása lett volna érthető. Mégsem ők, hanem a liberális barátaim dühöngtek – és járulnak ezzel hozzá ahhoz, hogy megint kettészakadjunk, hogy a háborús logika és retorika uralja ezt a vitát is a másik megértésének szándéka nélkül.

A végére még egy kis érdekességként itt hagyom az általam régóta csodált Nádasdy Ádámmal készített Partizán-interjút, aki még csak nem is egy megveszekedett liberális, jóval távolságtartóbb az egész LMBTQ-mozgalommal kapcsolatban, mégis nagyon tanulságos dolgokat mond és szintén nagyon érzelmesen beszél a saját másságáról:

 Ha tetszett az írás, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Egy vallomással tartozom.

Mondanám, hogy nehéz beszélni róla, nehéz leírni, billentyűzetet ragadni, de ezt már úgyis tudjátok. Régóta tudjátok, az olvasó nem hülye, az éles szemű kritikusokat, az introverzió hazai nagyköveteit nem lehet ilyen könnyen átejteni, pár kimódolt blogposzttal.

Amikor ezeket írtam, szem előtt kellett volna tartanom, az egyik leghíresebb reklámszakember, David Ogilvy gondolatait: „A fogyasztó (vagyis ebben az esetben az olvasó) nem gyengeelméjű. Ő a feleséged.” Így bizony, de ezek után hogyan is gondolhattam, hogy elkezdhetek itt az introvertált attribútumokat magamnak tulajdonítva okoskodni, amikor semmi közöm az egészhez?

Egy szóval: vétkeztem.

Elkövettem azt a hibát, hogy bedőltem a saját érzéseimnek és benyomásaimnak. Pedig valljuk be, egy cseppet sem vagyok alkalmas arra, hogy introvertált legyek. Hisz, folyamatosan a figyelmetekért kuncsorgok. Hétről hétre, hónapról hónapra írom ki magamból a sok felesleges gondolatot és érzést – tárom fel magamat és mutatok meg egyre többet és többet, remélve, hogy legalább némi figyelemre számot tarthatok. Majd hirtelen, mikor látom, hogy az utóbbi időben alig kattintanak a posztjaimra, leállok több hónapra (a legutóbbi posztom áprilisi)... Mi ez ha nem nagybetűs BEISMERÉS, hisz ha az írás belső kényszer, miért hagyom abba az első kudarc után? Hát persze hogy azért, mert valójában, csak mások figyelmére ácsingózom, mint egy hamisítatlan, figyelemhajhász extrovertált! Így kell saját magamnak mattot adnom három lépésben, elismernem a saját kudarcomat és továbbállnom. De előtte még – a vallomás mellett – bocsánatkéréssel is tartozom, hisz becsaptalak titeket, pontosabban megpróbáltalak becsapni titeket, de ti szerencsére résen voltatok és lebuktattatok, esélyt adva ezzel az önkorrekcióra.

És ezért köszönettel tartozom nektek, közületek is a legnagyobb rajongóimnak, a legkitartóbb kommentelőimnek, mert felnyitottátok a szememet! Többé nem lesz szükségem álságos szabadkozásra, ha elhívnak buliba! Társas összejövetelek után sem kell majd úgy tennem, mintha kimerültem volna, a privát szférát felszámolhatjuk - többé nincs rá szükségem! Az egyedüllét fontosságát megtagadhatom! Végre kitelejesedhetek! Az én, természettől fogva maximálisan szociális lényemmel belevethetem magamat a közösségi élet forgatagába, boldogan habzsolhatom a társas örömöket, gond nélkül exponálhatom magamat nyilvánosan, szerepelhetek orrba-szájba, nincs többé szükség szégyenlősségre – új emberekkel ismerkedhetek gátlástalanul, hisz az eddigi gátlásosság úgyis csak üres póz volt csupán.

Végre átadhatom magamat feneketlen és a magamutogatásnak – nincs több fintorgás családi nyaralásokon meg karácsonyozáson!

Végre bevallhatom nektek és magamnak is, hogy ez az egész blog egy scam, egy gyenge próbálkozás részemről, hogy kiadjam magamat valami olyannak, ami nem vagyok és soha nem is voltam. Hogyan is lehetnék, amikor ordít a sorok közül, hogy micsoda feltünési viszketegségtől szenvedő imposztor vagyok, egy figyeleméhes, grafomán és texthibícionista senkiházi. Minden egyes gondolatom és élményem gyenge hamisítvány. Kit akarok becsapni? De tényleg? Hiába áltatom magamat mindenféle Meyers-Briggs skálák eredményével, hogy éppen INFP vagy INFJ vagy CMYK vagyok, közöm nincs ahhoz, hogy elmondhassam magamról őszintén és jó szívvel, hogy én valóban belülről nyerem az energiáimat, hogy csendes volnék, hogy ne vágynék bárki társaságára, aki végre megszánna és mellém kuporodna egy félreeső asztalhoz, ahol az időm jelentős részét tölteni szoktam. Mert hát ez az igazság. Én nem introvertált vagyok, hanem egy gyáva senkiházi, aki népszerűtlen, épp ezért csak egy kis elismerésre vágyik, és ha már kint, a normális világban nem kaphatja meg, az interneten kuncsorog mások figyelméért.

Persze, hogy helytálló a megállapítás, az egyik kommentelő frappáns jellemzése, miszerint én nem introvertált vagyok, hanem CSICSKA. 

De most már legalább tudom, hol a helyem. Távol a történésektől, de az önáltatás ketrecén kívül, vagyis leginkább és mindenek előtt csöndben. 

És ha ebből az egészből valamit megtanultam, egy dolgot biztosan: olyan nincs, hogy önismeret. Egy vadidegen, aki néhány bekezdést olvasott tőled, mindig jobban fogja tudni, hogy ki is vagy valójában, mint te magad. Minden erőfeszítést hiábavaló, a hozzáértők, az internet személyiségszakértői átlátnak a szitán. Hallgass felebarátaidra, akik megmondják, ki vagy. Én is ezt teszem, és hamarosan elindítom a "Tévesen introvertáltnak hittem magamat, de valójában csak egy beilleszkedési zavarral küzdő, nárcisztikus extrovertált vagyok" című blogot! Kicsit hosszú lesz az URL, de mégégri bepötyögni!

Hamarosan jelenkezem friss információkkal az új oldalról, remélem, ott is találkozunk majd! Az már most biztos, hogy mindenféle érdekességekre meg kulisszatitkokra számíthattok, és együtt fogunk elmerülni a nárcisztikus-extrovertált lét rejtelmeiben!

Ha tetszett az írás, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Mikor a karantén idején napi 0-24-ben üvölt a gyerek, kikezdi a hátunkat az olcsó gurulós szék, és a szomszéd jóvoltából reggel fél 7-től döngeti a falat az ütvefúró, érdemes emlékeztetni magunkat arra, hogy az irodával együtt mennyi fárasztó, idegesítő, kellemetlen és méltatlan szituációt hagytunk magunk mögött. Következzék néhány példa, a teljesség igénye nélkül.

1. Csatlakozz a kivetítőre / állítsd már át HDMI-re!

- Micsinááálsz? Az nem az a gomb…
- Hahó! A távirányító nálam van.
- A kicsi kell. Az a nagy.
- Akkor melyik a jó?
- A másik.
- De melyik?
- Hát az.
- De azzal se nem jó. Nyomom.
- Próbáld a másikkal!
- Nem megy.
- Jó, én leszarom, akkor nézitek kicsiben az enyémről…

Nálatok is minden második meeting így indul? Egyszerre végtelenül szomorú és vicces, hogy egy magát innovatívnak mondó vállalatnál nincs ember, aki ki tudná rakni kivetítőre azt, ami egy laptop képernyőjén van. Mindenki a másikra vár, és a vezetőség még évek múltán se szűri le a tanulságot, hogy talán be kéne hívni Józsit, a technikus-informatikust, aki legalább két (2!) embernek továbbadhatná a fejében lévő, felbecsülhetetlen tudást. Rajta kívül az egyetlen embert, aki értett a projektorhoz, még a 2008-as válság idején kirúgták (hiába nem csinált semmit, így is több hasznosság szorult belé, mint sok más kollégában együttvéve).

2. Sorbanállás a kávégépnél / csokiautomatánál

- Milyen szép napunk van? – veszi kezdetét a kínos-feszengős small talk-kálvária, amibe minden alkalommal belecsúszik az ember, ha egy nyomorult kávéra vágyik. Mivel teakonyhából csak egy van, munkatársból meg jó sok (fejleszteni leginkább a gépparkot kellene, de még arra sincs pénz, nemhogy a teakonyhára), minden áldott reggel sorba kell állni, valamit böffenteni a másiknak, akihez akkor, ott semmi kedved – ha pedig automata van a házban, akkor a késő délutáni, snackra kiéhezett kollégák kopogószemű zombihordájával kell megküzdeni.

És ha már automata, akkor ott van az a Murphy-i értelemben vett szent pillanat, amikor végre sorra kerülsz, bedobod a pénz, benyomod a gombot és hirtelen jelzi, hogy kifogyott a kávé. Ugyanez csokiautomatánál, amikor a kis forgótár csak egy félfordulatot tesz meg, a csokid pedig, amire egész délután vágyakoztál (és ez a vágy tartott életben) fennakad – vele együtt pedig bentragad a kemény munkával megkeresett (két)százasod is. „Ki vagy, ha éhes vagy?” – kérdezi jópofáskodva a Snickers. – Anyádat! – hangzik a válasz.

3. Ellopott túrórudik, édességek

- Ki járt a házacskámban? Ki falta be két pofára a hűtőben tárolt, féltve őrzött túrórudimat? – merül fel a jogos kérdés, különösen, mikor nem vágyunk másra, minthogy átadjuk magunkat egy finomított cukorral és ízfokozókkal telepumpált, pusztítóan egészségtelen édességnek.

De valaki megint felzabálta, persze a két napja ott rohadó paradicsomos káposztához nem nyúlna a rohadék. A középkorban alkalmazott kézlevágás jogalapját is egészen új megvilágításba helyezi, ha egy ilyen galádságot elkövetnek ellenünk. Mit lehet tenni? Toporzékolni? Őrjöngő körlevelet írni? Ez már helyből veszett ügy, csak annyit érhetünk el vele, hogy a kollégák hülyének és kicsinyesnek nézzenek, hiába érezzük a teljesen jogos felháborodást.

4. Amikor ATM-nek néznek

- Valaki fel tud váltani egy húszast?
Mikor a kérdés elhangzik, nyilván tökegyedül ülök a 75 ezer négyzetméteres irodakomplexumban. Messziről bűzlik az egész. Persze én hülye, így is belemegyek.
- Megnézem… - mondom, és nagy nehezen előszedem a tárcámat.
- Két ötösbe, egy hármasba, egy hatosba és két ötszázasba menni fog? És még két húszassal kéne ugyanezt, de ha kiszaladsz a trafikba, szívesen megvárom – mondja és leül körmöt reszelni.

A megdöbbenéstől kiesik a kezemből az optikai egér, sőt, kiröppem, méghozzá nagy tempóban a betolakodó felé. Persze csak gondolatban, hisz a főnököm az illető, vagy a főnököm főnöke, esetleg a főnököm főnökének a csaja, aki így tulajdonképpen mindenkinél nagyobb hatalommal bír, nekem meg nem kéne kibaszatnom magam a hónap végéig. Tanulságok helyett álljanak itt üresen kongó közhelyek: Ne légy jó fej, mert megszokják – és ezzel el is érkeztünk a következő megpróbáltatáshoz…

5. Az ébédcsapda

- Te holebédelsz – kérdezi összerántva a szavakat bárki, aki észreveszi, hogy kabát van rajtam és lemeszel. - Ide a kifőzdébe mész?
- Aha.
- Akkor hoznál nekem légyszi, egy vegán brokkolipörköltet, hagyma nélkül, glutén- és laktózmenteset, párolt jázminkörettel és céklaleves ávokádósalátával ha van, lehetőleg magyar termelőktől beszerzett alapanyagokból legyen… Ja, és a belső szobának lenne tizenhárom napimenü is, de szerintem írd fel, mert mindenki másfajta levessel kéri. Kösziköszííí – darálja, és árulkodó, hogy egyik mondat végén se lehetett hallani a kérdő hangsúlyt. És ugyanezt eljátsszák kisbolttal, postával, vécével, bárhová mész, lecsapnak rád! A lényeg épp ezért, hogy ne vegyék észre, ha távozol, különben úgy fogsz visszatérni, mint egy telepakolt sherpa, de nem csak a cuccok fognak lehúzni, nyomni és nyomasztani, hanem a szégyenérzet is…

6. Csapatépítők

Hol vannak már a vállalatilag, vagy egy fillérbaszó cég esetén az önfinanszírozott, irgalmatlan bebaszások? Max a webkamerába meredve ihatjuk át magunkat egy reménytelibb holnapba. Nincsenek többé botrányos és megalázó lerészegedések, nem lehet premier plánban végignézni a leghamarabb talajt vesztő, önmagára is szégyent hozó kolléga szerencsétlenkedését, ahogy megpróbál rámenni a recepcióslányra. És hát fájdalom, de nem kötelezhet senki, hogy részt vegyünk ezeken az erőltetett, jópofáskodást mímelő bulikon, ahonnan az elmaradásunk mindig gyanakvást szül, vagyis a részvétel nem csak kötelező, de valójában kötelezően ajánlott.

7. Pakolás

- Tudsz segíteni levinni valamit?
- Persze. Micsodát?
- Á semmiség, gyere, mutatom – mondja, én meg követem. Megyünk le a lépcsőn, végig a folyosón, ki az udvarra, be a lépcsőházba, le a pincébe.
- Ez meg mi az ISTEN? – kérdezem remegő hangon, ahogy meglátom a 250 kilós napernyőtalapzatot.
- Ugyan már, neked ez meg se kottyan! – legyint. – Még keresünk valakit, ketten simán elbírjátok – magyarázza, majd odahoz egy feleakkora embert, mint én. Persze kettőnk közül így is én kapok sérvet.

Bónusz: ha rendes munkaviszonyod sincs, hanem mondjuk katásként beszámlázol, vagyis semmilyen kártérítésre nem vagy jogosult, ha levitetnek veled egy aknafedőt, te meg mondjuk sérvet kapsz.

8. Eltűnt / kihajigált ételes dobozok

Az ételes dobozok az irodaházak félpár zoknijai: hiába vigyázunk rá, mint az életünkre, mindig eltűnik, nyoma vész és soha többé nem kerül elő. Bármilyen óvintézkedést megtehetünk, az asztalunkhoz szigszalagozhatjuk, odaszögezhetjük, de hiába, valaki ellopja, a takarító elviszi, még az acélszéfből is el fog tűnni, ez az ételesdoboz megnemmaradás törvénye, amit több fizikus is megfogalmazott már, de egyikük se merte leírni. Egy gondosan dokumentált, majd utólag letagadott eset szerint egyszer mosogatás közben a mosogatógépből tűnt el egy ételesdoboz. Otthon legalább nincs ilyen gond, és még az Office Bisztróban sem kell sorban állni. 

ún. tudományos levezetés by Barney Stinson

9. Túlóra

- Bent tudsz maradni egy kicsivel tovább? Köszíííí! – hangzik fel a pokoli szólam, időről időre, tán nincs ember a földön, aki ne hallotta volna, egyes vállalatoknak már-már hitvallásul szolgál ez a kérésnek álcázott utasítás, de a legprofibb elnyomó mechanizmusokat működtető cégeknél nem is kell, hogy elhangozzon, ott már a munkarend bejáratott része a túlóra, számolnak vele, és az állását féltő munkavállaló mindezt kussolva tűri, normális dolgozói érdekvédelem híján nem is tehet mást.

Pedig milyen jól esne a kérdést hallva felkelni az íróasztaltól és a nehéz monitort egy finom és elegáns mozdulattal a ránk törő középvezető lábára ejteni, esetleg a klaviatúrát egy lendületes mozdulattal behelyezni az orrüregébe, mintha COVID-szűréshez vételeznénk mintát, a Shift billentyű segítésével.

Na, otthon ehhez képest a véget nem érő műszak van, bejáratott munkarend híján a reggeltől estig dolgozás, meg te úgyis ráérsz, szóval ez se sokkal jobb, legfeljebb annyival, hogy direkben nem kapod arcba a parancsot. Már ha egyáltalán még megvan a munkád...

10. Háttérzaj

És ha mindez nem lenne elegendő, itt egy szuper microsite – a mizofóniások rémálma – ami az irodában fellelhető idegesítő zajokat felidézve segít megbecsülni az otthonunk viszonylagos nyugalmát.

További kitartó home office-olást mindenkinek! Korábbi hasonló irodai listák ITT és ITT.

Ha tetszett az írás, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Mivel az Arcanum adatbázis szabadon böngészhető, egy csomó érdekességet kibányászhatunk rég elfeledett, századelős periodikákból, így azt is megtudhatjuk, mit gondolt a magyar sajtó 100 évvel ezelőtt az introvertáltakról. Csodabogaraknak vagy inkább rossz természetű, mogorva figuráknak tartották őket?

Az első feljegyzéshez az 1920-as évekig kell visszamennünk. Ugyebár ekkoriban az introverzió Jung-féle elmélete még relatíve újdonságnak számított (a svájci pszichoanalitikus 1921-ben alkotta meg), és korántsem térképezték fel olyan mértékben ezt az egész fogalomkört, mint manapság.

Egy 1925-ös Népszava cikk például a különféle embertípusokat mutatja be más és más teoretikusok felosztása alapján. Eszerint a német filozófus Nietsche két típusba sorolta az embereket: úrlelkűek (ez nagyjából az übermenschként elhíresült embertípus) és szolgalelkűek csoportjába, előbbi parancsolni utóbbi „csak engedelmeskedni és követni tud.” Jungnál ehhez képest „az egyik karakter szoros kapcsolatban áll a külvilággal" (extravertált), külső impulzusokat hajszol. "A másik típus fölfogása lassú, de amit fölfogott, azt alaposan földolgozza, lelki világa kevésbé színes, de mégis egyénibb" – jellemzi a szöveg az introvertáltakat.

Az egy évvel későbbi, 1926-os Nemzeti Újság korabeli pszichológusokat idézve sorolja a különféle embertípusokat, Jung elméletéhez érve konkrét példákat is említ: „Sancho Panza, aki urának minden bolond tettébe belenyugszik, ha egy közmondást talált igazolásul, persze extrovertált típus. Arany János, ki magáról alig ír, de más tipikus alakokat teljes beleéléssel jellemez, szintén extrovertált. Már Don Quijote, ki csak a saját fejére hallgat, introvertált. Petőfi, a lelkes hangulatember szintén introvertált.”

A bekezdés utolsó mondata pedig egyszerűségében is remek, és manapság, amikor mindenki a saját igazát és felsőbbrendűségét bizonygatja, különösen aktuális:

 „Zsenik és törpe emberek lehetnek mindkét oldalon.”

Ha alaposabban megnézzük, a korabeli szövegek kicsit össze-vissza magyarázzák a fogalmakat, bár tekintve, hogy egy friss és még kevéssé elterjedt elméletről beszélünk, a bizonytalanság érthető.

„Jung extravertált és introvertált típusa a külső hatások szerint igazodó és a maguk lábán járó ifjak közt levő különbséget emeli ki” – írja a Szent Margit Leánygimnázium 1928-as értesítője, mintha az introvertáltak az extrovertáltaknál önállóbbak lennének, pedig a befelé fordulás nyilván nem ezt jelenti.

Érdekesség, hogy bizonyos korabeli szerzők, morális értékeket rendeltek az introvertált-extrovertált tipológiához. Egy 1935-ös könyvismertetőben jelent meg az alábbi jellemzés: „Az ó-típusú ember szociális érzékenysége fejlettebb, társadalma szervezettebb, hajlamos ez a típus ravaszságra, jellege extrovertált. Az új típus individualisztikus, rideg, becsületes, jellege introvertált”.

Vagyis az introvertált ember rideg, érzéketlen, mégis becsületes, működik az erkölcsi iránytűje, míg az extrovertáltak, legalábbis a szöveg szerint ravaszkodóak (vagyis kétes erkölcsűek), de szociálisan érzékenyek – ami mégiscsak elég fura ellentmondásnak tűnik, hisz a morál és a szociális érzékenység általában egy tőről fakad, érzelmi intelligencia és empátia függvénye mindkettő.

Különleges intelmek extrovertált lányoknak

Különleges kordokumentum egy 1933-as újságcikk, amely lányoknak szóló intelmeket tartalmaz. A szöveg címzettjei az extrovertált jellemmel bíró lányok, akiknek legtöbbje bár hivatásában könnyen boldogul, de „lelküknek állandó feltárásával, érzelmeik továbbadásával végül bensőleg ellaposodnak, üressé válnak”. De ha időnként magukba szállnának, azzal lelki életük minőségileg javulna. A tanács egészen előkelő körből, Habsburg–Tescheni Mária Anna főhercegnőtől érkezett, aki maga szignózta a lányoknak szóló újságcikket!

Az extrovertált magyar lányokhoz szóló intelem: nézzetek magatokba!

Nagyon érdekes látlelet az Élet és Tudomány egyik, 1964-es példánya, amelyben „Vezetés a kis közösségekben” címen kínáltak vezetési tanácsokat az olvasóknak, akik gondolom vállalatvezetők és más vezető funkcionáriusok lehettek. Gyakorlatilag egy korabeli HR-kisokost olvashatunk, amely arra is kitér, mit érdemes tudni az introvertált és az extrovertált kollégákról (vagy „elvtársakról”, tekintve, hogy a 60-as években járunk):

„Az extrovertált (…) kerüli az egyedüllétet, szívesen dolgozik csoportban, keresi a társaságot, könnyen ismerkedik, jól alkalmazkodik a társadalmi követelményekhez, realista, közvetlen, kedves, leleményes, jó humorérzéke van stb. 'Az introvertált (…) visszahúzódó természetű, egyedüllétre vágyik, szorongó, egymagában szeret dolgozni, elsősorban saját lelkivilága foglalkoztatja, elfordul a külső realitásoktól stb. (…) Míg például ugyanaz a kritikai megjegyzés teljesen hatástalanul pereg le egy extrovertált, szangvinikus, erős ideg- rendszerű emberről, addig napokig tartó lelki gyötrődést okozhat az introvertált, melankolikus, gyenge idegrendszerű személyben.”

Vagyis már akkoriban is élt és virult az a sztereotípia, miszerint az introvertált beteg lelkű, szorongó és gyötrődő ember, aki a társas érintkezésben is inkompetens, míg az extrovertált élből közvetlen, leleményes és jó humorú – csupa-csupa pozitív jellemvonást társul hozzá. Ha már a munkásokkal (legalábbis papíron) szolidáris szocialista rendszerben is ilyen megvetéssel beszéltek az introvertált munkavállalókról, nem csoda, hogy később a dolgozókat pusztán munkaerőnek tekintő kapitalizmus sem fordult megértéssel az introvertáltak felé, és velük szemben az extrovertáltakat favorizálta.

De a fenti megfogalmazás még mindig szinte hízelgő ahhoz képest, ahogy Erdős Jenő az állatvilágról értekezve hozza be ezt a fogalomkört: „A felingerelt kutya még órák elteltével is fel-felmorog — : tehetetlen, introvertált, önemésztő dühösködéssel.” Vagyis itt már nem csupán dehonesztáló a jelző, a kontextus egyenesen dehumanizálóvá teszi, az introvertált kutya kérlelhetetlenül ellenséges, vad, kvázi veszett. A dolgot némiképp árnyalja, hogy időben jóval korábban, 1941-ben járunk.

Juhász Gyulától Holden Caufieldig

Általában művészekkel kapcsolatban kerül elő a fogalom, az említett Petőfin és Aranyon kívül Berzsenyi Dánielt jellemzik introvertáltként, de megemlítik Csontvárynál, Juhász Gyulánál, vagy épp Szabó Lőrincnél („teljesen introvertált egyéniség, akiben az élet drámája nem kívüle a külső világban játszik, hanem belül, a lélek mélyén”), de egy 1963-as cikk Salinger nagysikerű Zabhegyezőjének főhősét, Holden Caulfieldet hozza példaként.

A ’65-ös Népsport (a mai Nemzeti Sport elődje) érdekes motivációs különbségekről ír a különböző személyiségtípusok kapcsán: „bizonyos vizsgálódások” szerint az introvertáltaknál a büntetésnek nagyobb az ösztönzőereje, míg az extrovertáltaknál a jutalom hat ösztönzőbben – bár valószínűleg ezeknek az elméleteknek sincs sok közük a valósághoz, főleg ma, amikor a progresszív pedagógia módszertan már egy cseppet meghaladottnak tekinti a fenyítés eszközét.

Viszont a magyar sajtótörténet se csak hülyeségekkel meg előítéletekkel van tele, tök előremutató megközelítésekre is találni példát. A Család és Iskola már 1965-ben egészen árnyaltan látta az egyes gyerekszemélyiségek közti különbséget. Az extrovertált gyerkőc szereplési vágyát például nem szabad letörni, írják, de azt sem szabad engedni, hogy „affektáló majmocskává torzuljon” – ami bár nem túl szelíd megfogalmazás, de lényegben arra céloznak, hogy nem szabad hagyni, hogy túlzottan narcisztikussá váljon. Az introvertáltaknál pedig törekedni kell arra, hogy ne szigetelődjenek el a többiektől, ugyanakkor „lehetővé kell tennünk, hogy időnként félrevonuljon és nyugalomban művelhesse azt a foglalatosságot, amit ő keres magának.” Igazán korszerű gondolat, ami akkoriban egyenesen forradalmi lehetett, és azt hiszem elég szép végszó ennek az összeállításnak.

Szóval így alakult az introverzió fogalmának sajtóreprezentációja a századelőtől a 60-as évek közepéig. Volt honnan fejlődni, és eljutni oda, ahol ma tartunk – ezért is becsüljük meg, hogy ma már egy sokkal elfogadóbb és civilizáltabb korban élhetünk (még akkor is, ha most épp nem a legszebb napjait éljük).

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Azt hiszem, nem kell bemutatnom, mi a helyzet koronavírus fronton: ott tartunk, hogy tegnap már jó páran arra fogadtak volna nagyobb összegben, hogy Orbán Viktor a kijárási tilalmat fogja bejelenteni az ikonikussá váló, lenémított Facebook-videójában. Röviden: se ki, se be. Ma már több mint javallott otthon maradni, ez a túlélésünk záloga, mondják sokan. Úgy értem a kollektív túlélésünké, hogy ne 4-5%-os (vagy még magasabb) halálozási aránnyal zárjuk a koronavírus-járványt. Hogy jusson minden súlyos betegnek kórházi ágy és lélegeztetőgép.

És bizony, ez a helyzet az életmódunk radikális átalakulását hozta magával, ahogy azt pár nap alatt mi is megtapasztalhattuk. Mit lehet ilyenkor tenni? Mit kezdjünk azzal, amikor egyrészt fizikailag a négy fal közé szorulva kezdünk el levegőért kapkodni és új ingerekért könyörögni, másrészt a koronavírus lassú, láthatatlan és idegőrlő közeledésének hírei záporoznak ránk a médiából? A halálhírek, a bejelentések a növekvő esetszámokról, és a vészjósló előrejelzések szinte bekúsznak a bőrünk alá, míg mi otthon ülünk, tehetetlenül. Nagyon nehéz ezzel bármit is kezdeni.

Ilyenkor viszont a kényszerhelyzetből meg kell próbálni kihozni a legtöbbet. Először is érdemes nem beleőrülni, ebben nagyjából 10-ből 9 mentálhigiéniás szakember egyetért, és tök jó, hogy egyre több közösségi és kulturális kezdeményezés teremt lehetőséget arra, hogy a bezártságot értékes kulturális javak (filmek, színdarabok, irodalmi művek) fogyasztásával töltsük.

10-ből 9 - ez jó arány!

De ha már részesei lehetünk a bezártság felszabadító… izé, szóval, ha már a körülmények rabjai vagyunk, megpróbálhatjuk hasznosítani az időnket, akár egy valódi elítélt, aki a letöltendő alatt kitanul egy új szakmát: legyen belőlünk Ambrus Attila! És most nem arra gondolok, hogy mindenki tegye le a fazekasmester-vizsgát...

Ha például extrovertált vagy, ez a szitu ideális alkalmat nyújt arra, hogy egy kicsit belehelyezkedj introvertált embertársaid élethelyzetébe. Hisz számunkra az elvonulás nemhogy büntetés, hanem elemi szükséglet. Mire is kényszeríti ez az újfajta berendezkedés az extrovertáltakat? Arra, amit főleg introvertáltaknak szoktak tanácsolni a különféle tréningeken és motivációs alkalmakon: hogy kimozduljanak a komfortzónájukból. Vagyis inkább ne mozduljanak bele a komfortzónájukba...

Végre nem nekünk, introvertáltaknak kell a komfortzónánk határait feszegetni! Persze ez sem igaz teljesen, úgy a második-harmadik hét után mi is a falat fogjuk kaparni, erre jobb, ha mindenki felkészül, egész nap otthon ülni keserves és frusztráló tud lenni, főleg tavasszal, amikor annyira hívogat a jó idő és a napsütés.

Most egy időre mindenki jobban magára lesz utalva, a világunk internalizálódik, vagyis mindenkinek meg kell tanulnia kicsit introvertáltabbá válni: a külső ingerek helyett befelé figyelni, és felfedezni a képzelet, a fantázia, az érzelmek, a gondolatok és a külvilág részleteinek gazdagságát! Ettől persze senkiből nem lesz egyik napról a másikra introvertált, de talán az élete bizonyos értelemben tartalmasabbá válhat, észrevehet és megtanulhat élvezni olyan dolgokat, amiket addig nem. Elkezdheti végre belakni a saját otthonát, amit eddig csak átmeneti térként használt, előveheti a sarokban porosodó könyveket, rendbe rakhatja a lelakott erkélyt, és megismerkedhet a szomszédokkal (persze szigorúan csak 2 méter távolságból!).

Az élmények, különösen a társas élmények hajszolásának mindenesetre egy időre vége, és ez nem feltétlenül baj, sőt – az utóbbi időben a jóléti társadalom eljutott arra a szintre, hogy úgy tűnt, képes lesz a bolygó és vele együtt az egész emberiség jövőjét feláldozni a fogyasztás oltárán (reméljük, a jövő idő használata indokolt, és még nincs túl késő...). Olyan mintha a pazarló és mértéktelen húsfogyasztás és a tömegturizmus ezzel a járvánnyal felfalta volna önmagát (nem azt mondom, hogy isteni csapást kell sejteni emögött, de ettől még nagyon szimbolikus az egész).

Élmények helyett (a Nighthawks címe világhírű amerikai festmény egyik parafrázisa)

Annyi biztos, hogy ha szeretnénk megóvni egymást, most egy időre el kell szoknunk az emberektől és a nagy összejövetelektől. De épp ezért észnél is kell lenni, különösen, ha az ember introvertált, mert az új helyzetben az új emberektől és a váratlan, kiszámíthatatlanabb emberi reakcióktól is el fogunk szokni, ami mondjuk egy pörgős irodai közeg állandó velejárója. Számomra a diploma után elemi tapasztalat volt, hogy ebbe is bele kell tanulni, mivel ott már nincs meg a gimnázium és az egyetemi csoport akolmelege. És hát ez adja a helyzet szomorúságát is, hiszen valahol ezektől lesz szép az élet, különösen egy extrovertált számára – a meglepetés ereje ott van a szerelemben, az egyszeri és megismételhetetlen élményekben (és ehhez nem kell feltétlenül a Fülöp-szigetekre utazni!), a színházban, egy felejthetetlen estében vagy a nagy egymásra találásokban, amikor életre szóló barátságok köttetnek.

Szóval egyéni szinten sem lesz könnyű ez a két vagy ki tudja hány hónap (a gazdasági nehézségekről nem is beszélve…), de meg kell próbálni kihúzni valahogy, erősnek maradni együtt, mégis külön, és észrevenni az otthonmaradás szépségeit.

Foci nyelven szólva: legalább próbáljuk meg kihozni ikszre!

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Az idei év egy különleges esztendő. Na nem észbontó civilizációs változásokat vizionálok helyből, nem is a végítélet óráját igyekszem beharangozni (legyen szó, a globális felmelegedés okozta kataklizmáról vagy az emberiséget kipusztító koronavírusról), hanem arra gondolok, hogy új évtized kezdődött, ami a nagy várakozások, az összegzések és a latolgatások ideje.

Ilyenkor mindenki hajlamos elgondolkodni azon, hogy mit is várhatunk az új évtizedtől. 10 év hosszú idő, elegendő arra, hogy a világot forradalmasítsa egy új technológia (okostelefon), a fogyasztási szokásokat felforgassa valami új vívmány (streaming) és elterjedjen egy totálisan újfajta hadviselés (dezinformáció és kiberhadviselés). Érdemes tehát elgondolkodni: vajon mire számíthatunk a most következő 10 évben?

Ehhez persze előbb nem árt tudni, hogy mi volt eddig, milyen jellegzetességek határozták meg a ’10-es éveket, mi jellemezte a korszellemet ezidáig. 

2008 – a jogsim éve, a prosperitás vége

Az előző évtized nehezen indult, egy válság utórezgései két vállra fektették a gazdaságot és gallyra vágták a keményen dolgozó kisembereket, rajtuk csattant ugyanis a pénzéhes bankok és hitelintézetek felelőtlen működése (amihez a kormányok is mosolyogva asszisztáltak). Innen kellett kilábalni, és végül sikerült is, nélkülözés helyett a a fogyasztás jellemezte az évtizedet, a gazdaság azóta is hasít, Kína előretört, a Magyar reformok működnek! (ja, nem, az egy reklámkampány volt), és úgy általában a ma élő emberek jóléte minden korábbi állapotot felülmúl, csakhogy közben nő a népesség és világzerte nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek...

De amiről igazán szólt a 2010-es évek – különösen a nyugati világban – az valami egészen más. Egy elidegenedett, vallástalan világban szükség volt valamire, amiben hinni lehetett. Az egyház viszont a rengeteg botrány miatt hiteltelenné vált, vagy legalábbis sokat vesztett addigi vonzerejéből (erről is szól egyébként a remek A két pápa című film, ajánlom!), szükség volt tehát egy újfajta vallásra, amit az emberek többsége önmagában talált meg. A fókusz befelé, a testi-lelki és mentális egészségünkre irányult, a központi kérdés az lett, hogyan tudunk még teljesebb és kiegyensúlyozottabb életet élni.

Ehhez viszont nem az orvostudományon és a gyógyszeriparon keresztül vezetett az új, főleg hogy az egészségüggyel szemben szkepticizmus is minden addigi képzeletet felülmúlt (oltásellenesség, homeopátia vs. gyógyszerek), mondhatni mára ez az egyik vezető halálok. A nyugati tudomány helyett inkább a keleti misztikumok felé fordult az emberi érdeklődés, és ennek következtében lett az új korszak hívószava a spiritualizmus. Ide tartozik a jógadémon megidézésétől kezdve, a spirituális vezetőkkel folytatott szeánszokon át a sima coaching alkalmakig, sőt az életvezetési tanácsadással foglalkozó influencerek fogadóórájáig egy csomó dolog.

Ennek a világnak az alsó fertálya, vagy Start Wars-nyelven fogalmazva a sötét oldala pedig az ostoba, népbutító spiritualizmus, ami kitermelte és felfuttatta a telejósdát, az asztroshow-t, az ékszertévét és az egyéb lehúzásra utazó, kereskedelmi torzszülötteket. (Bár az energizálás, már a 2000-es években is nagyot ment, komplex iparággá inkább csak 2010 után nőtte ki magát a műfaj).

Erre hozta a napokban a legszemléletesebb (legrosszabb) példát Schobert Norbi, aki Magyarország egyik legnagyobb elérésű influencereként mondott akkora kártékony ostobaságot, amitől még napokig csilingelt az internet. Szerencsére ő egy merőben 2010-es képződmény, és reméljük ez az ügy is hozzájárult ahhoz, hogy mihamarabb lejárjon a szavatossága. Arra viszont  jó volt, hogy rámutasson, manapság milyen könnyű vagy legalábbis mennyivel könnyebb leleplezni egy ilyen megnyilvánulás népbutító, primitív voltát.

De van ennek egy felső fertálya is, legalábbis remélem, nem mintha egyértelmű lenne, ez hová is vezet, kollektíve jó-e vagy sem, ezt nem az én tisztem eldönteni, mindenesetre vannak azok a vívmányok, amik nem ennyire sötétek és ellentmondásosokat.

Ilyen például az önfejlesztés, a TED-speechek és a homemade önképzés lehetősége, ami szintén a lelki-szellemi kiteljesedést szolgálja, amikor a gép előtt ülve bárkiből pókeres, bróker vagy programozó válhat (na jó, bárkiből azért nem…). Én például az internetről tanultam meg mellúszni (de most komolyan! Legalábbis félig!), amikor a véleményvezérkedés alulról szerveződik (influencerek) és a nép egyszerű gyermekeiből lesznek a legnagyobb világsztárok (pl. Ed Sheeran). Valamiképp ide sorolható ez a blog is, ami az önmegértést, egy egészségesebb önkép kialakítását célozza, közben számomra is nagyon jó kis szelep, amin keresztül le tudom vezetni, az introvertált léttel járó feszültséget és frusztrációt, ki tudom beszélni a problémákat stb.

NA DE MI LESZ VELÜNK EZUTÁN?

- teszi fel a kérdés, az egyszeri világvégerettegő, különösen akkor, amikor tényleg minden hétre jut egy lángokba borult földrész meg egy világjárvány.

A válasz szerintem már most eléggé borítékolható, legalábbis felbecsülhetjük, miből lesz a cserebogár helyett a korszellem 2020-tól. Például táptalajt kaphat az aktivizmus, mivel már 2019-ben ellepték az utcát a dühös fiatalok, akik egyre többen lesznek és egyre dühösebbek, hiszen épp az ő jövőjüket füstöli el röhögve a világelit, anyuka és apuka hathatós közreműködésével. A klímaharcosság (és a nemzetközi helyzet!) egyre fokozódik, de a hisztérikus hangvétel csillapodik majd, idővel egy sokkal józanabb és egészségesebb diskurzus fogja kísérni a folyamatot, az érvek letisztulnak, végül a tudomány lesz az erősebb. Igen.

Ez az évtized a tudomány reneszánszát hozhatja el, hiszen az álhírek korszakában csak a validált információk jelentenek biztos fogódzót, ezért felértékelődnek. Magyarországon a tudomány helyzete erre egy jó példa: hiába akarják elnyomni, bekebelezni és államosítani, teljesen még itt sem sikerülhet, kutatókra, oktatásra van és lesz is igény, legfeljebb az egyetem Bécsbe költözik, a kutató pedig eligazol oda, ahol nyugodtan dolgozhat, aztán majd visszatér, ha már itt is lehet. Nyugat-európai, illetve világszinten pedig végképp lehetetlen volna becsukni a tudományt (és hülyeség is lenne - tegyük hozzá - egyik államnak sem érdeke kiszolgáltatnia magát), ezért sem gondolom, hogy ez nem egy földtől elrugaszkodott, hurráoptimista jóslat.

Valószínűleg pont a környezettudatosság miatt kicsit vissza is kell venni a nagy befelé fordulásból, és szó szerinti, illetve átvitt értelemben is jobban fókuszálni saját környezetünkre és arra, hogy az egyes tevékenységeink milyen hatással járnak. Az élet tisztelete, étkezésre lefordítva pedig a veganizmus egyre több embert fog megérinteni. A kisközösségek, helyi kollektívák reneszánszát hozhatja el ez a kor, amikor a fogyasztás és a termelés is helyben, kisközösségi szinten válik sokkal fenntarthatóbbá (ez sem nagy találmány, tekintve hogy sokan sokfelé megírták már). Valahogy így fog kinézni az a bizonyos korszellem, nekünk pedig nincs is más dolgunk, mint felülni rá, vagy épp hozzátenni/elvenni belőle azt, amit igazán fontosnak tartunk.

 Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Hát persze, hogy idén is elkövettem azt a hibát, hogy az egyik ajándék beszerzését az utolsó pillanatra hagytam – pedig életemben először még a Black Friday-t is kihasználtam (mondjuk nem vagyok rá büszke, sőt…), csak hogy hamarabb megszabaduljak a terhektől, és ne kelljen az utolsó napokban embereket kerülgetni. De egy fontos elem kimaradt, és csak a vidéki utazás előtti utolsó napon, ráadásul hétvégén, jutott rá időm, hogy elmenjek egy plázába, ahol egy terminálon keresztül eladók, árusok és egyéb nyomulós idegenek közbenjárása nélkül tudjam kinyomtatni a fotókat.

Pedig minden évben megfogadom, hogy többé nem megyek karácsonyi plázának még a közelébe se. Aztán ezt elfelejtem, és minden december huszonvalahanyadikán szembe jön a valóság és lekever nekem egy méretes pofont. Valószínűleg az agyam próbálja elnyomni az előző évek bevásárlásainak traumatikus élményét, mert tényleg minden alkalommal őszintén meg tudok lepődni azon, hogy milyen pokoli tud lenni a zsúfoltság egy plázában. Vánszorgó szatyros emberek a fotocellás ajtóknál, a mozgólépcsőnél zombiként támolygó párok, akik mintha élveznék, hogy jólöltözött tereptárgyként akadályt képezhetnek. Pedig számomra olyan nehéz elképzelni, hogy létezik emberi lény, amelyik nem azért küzd ösztönösen, hogy minél előbb kiszabaduljon abból a katlanból. Merthogy a pláza pokla nem csupán szűkös, de forró is ilyenkor, a kapitalizmus logikája igyekszik mindent elkövetni azért, hogy az ember szarul érezze magát fizikailag, és cserébe a fogyasztással vigasztalódjon.

Hömpölygő karácsonyi tömeg az Allee-ban, a második emeletről nézve

Én például már tíz perc után átizzadt pólóval lihegtem, és nyomkodtam vadul az egyik fotónyomtató gép érintőképernyőjét. Aztán kicsivel később, mivel már indulás óta pisilnem kellett, a legrosszabbra felkészülve elindultam a vécék felé. Ám az igazi meglepetés még hátra volt, ugyanis a plázában, ahol egy gombostűt nem lehetett leejteni, a férfivécé tök üres volt. És akkor hirtelen rájöttem, hogy hát persze hogy az, amikor az ember a lelkét is kiizzadja a sok rohangálástól, tolakodástól, stressztől meg frusztrációtól, és mire eljuthatna a vécékig, már vagy rég összecsinálta magát vagy végérvényesen kipárolgott a szervezetéből minden folyadék. Az már csak haszonelvű hab a tortán, hogy a plázákban tényleg az egészségügyi határérték háromszorosáig tekerik a fűtést, így az ember egy helyben ülve is szarrá izzadja magát, vagy ha nem akarja, beáll a sorba, fizet a ruhatárért a pénz mellett az idejével (és persze a fogyasztás pszichológiája itt is belép a képbe: ha már annyi időt töltünk a plázában, hogy sorban állunk, leadjuk pénzért a ruhánkat, akkor már nem csak egy üzletbe fogunk benézni, hanem jó eséllyel egy nagyobb bevásárlásra is rászánjuk magunkat, hogy a végén úgy érezzük, megérte vesződni a kabáttal…). 

És természetesen a karácsonyi csúcsban minden... sokkkal... las... sabb... Rengeteget kell várakozni, az eladók kevesen vannak, türelmetlenebbek, egy idő után mi is azok leszünk, tök kellemetlen és keserves az egész, mégis szinte lehetetlen megúszni. Mindeközben a háttérben szólnak azok a bugyuta és fájdalmasan unalmas karácsonyi dallamok végtelenítve - így próbál a pláza vezetősége ünnepi hangulatot teremteni a túlélésért vívott közelharc közepette, ami inkább groteszk, mint meghitt.

Számomra úgy, hogy előre gondolkodtam (bár láthatóan nem eléggé), és célirányosan az önkiszolgáló fotónyomtatáshoz mentem, alsó hangon fél óráig tartott, hogy elindítsam a folyamatot, fizessek majd 4 órával később még vissza is kellett mennem a kész képekért. Ezután kifelé menet még egy újságoshoz is elugrottam, és emiatt önmagában kikeveredni is vagy 10-15 perc volt. Karácsonyi pláza, pusztulat a neved!

És az ok az megintcsak a fogyasztás és profit, a nagy monopolyjátszma, mert ha az embernek sikerül valahogy megértetnie és elfogadtatnia a családjával, hogy mindenki jobban jár, ha idén/jövőre/azután (de akkor már tényleg!) nem ajándékozunk, akkor is lesz valami, ami az utolsó pillanatra marad, ha nem ajándék, akkor a nagybevásárlás vagy valamit befizetni, elintézni, postára vinni, mert nonstop készültségben kell állni az irodában, a gyárban vagy egyéb munkahelyen, az ünnepek közeledte nem hatja meg a profitot, a termelés nem áll le. Így marad a rohangálás vagy épp a karácsonyi duplaműszak, hogy nyűgös introvertáltakat kelljen kiszolgálni - csak hogy ne saját magamat helyezzem áldozatszerepbe, mert az igazi áldozatok azok, akik még az utolsó pillanatban is a szalag vagy épp a kassza melett görnyednek.

Szóval elég jó lenne új alapokra helyezni ezt az egész karácsonyozást, mert egyrészt hamarosan meg fogunk tőle zakkanni, másrészt már rég nem arról szól, amiről valójában kellene, észre se vettük, de a karácsony egy rohanó, őrült, stresszes idegen testté változott a naptárunkban, amire jóval többet kell készülni, mint amennyit kapunk tőle, már ha egyáltalán nem egy agyfasz lesz az a valami, amit kapunk. 

Jövőre tehát a mottó: minimál karácsony, hogy a békés ne csak üres jelszó legyen. Addig is mindenkinek sikeres túlélést kívánok a rokonlátogatásokhoz, a plázánál talán az sem lesz rosszabb, bár ki tudja. És még akkor is, ha egyelőre a karácsonyi nagy reform távoli álom csupán, idén ajándékozzunk egymásnak kicsivel több teret, megértést és türelmet!

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

És most a száraz november alatt megspórolt pénzből veszek egy házat! 

Ezzel a szöveggel akartam megünnepelni, hogy többszöri próbálkozás után végre sikerrel abszolváltam az alkoholmentes hónapot. Ennek az alulról szerveződő kezdeményezésnek az a lényege, hogy az átmeneti megtisztulást szorgalmazza egy olyan társadalomban, ahol Zacher Gábor becslése szerint 800 ezer alkoholbeteg él, vagyis Magyarországon az alkohol mindmáig az egyik legveszélyesebb és legtöbb kárt okozó tudatmódosító, ezért sem árt, ha kiderül, mi hányadán állunk vele.

Egyrészt ez, vagyis az alkoholhoz fűződő kapcsolatom alaposabb megértése motivált. Másrészt az utóbbi időben munka és javarészt kiszámítható életvitel mellett, az egyetemi-kollégiumi kilengésekkel leszámolva (már nem dorbézolástól dorbézolásig tartottak a napjaim) is azt vettem észre, hogy az életemben egyre sunyibban foglal teret az alkohol, ártatlanul lopódzva egyre közelebb és közelebb a rendszerességhez. Vagyis az utóbbi időben már bőven volt példa arra, akár hetente többször is, hogy a melóból hazaérve, rekreációs céllal leültem iszogatni és akár 3-4 sört is bevertem, miközben írtam, filmet néztem vagy épp olvasgattam. Ami, tekintve hogy a korábbi években azért erre nem volt példa, elég jelentős elmozdulás.

Én, munka közben

Szóval kezdett riasztóan mindennapossá válni az alkoholfogyasztásom, és szerettem volna utánanézni, hogy ez így mennyire oké, mennyire vált számomra (lét)szükségletté az alkohol.

Az előző években, mikor a száraz novemberrel próbálkoztam, mindig volt valami, amire fogva megszakítottam az alkoholböjtöt (néha többször is), de idén elhatároztam, hogy nem adom magam ilyen könnyen, mindezt próbálván úgy elérni, hogy ne zárjam ki magam a társas összejövetelekből, vagyis ne könnyített pályán mozogva abszolváljam a kihívást.

Fontos megjegyezni, hogy azért az én esetemben egy esti program és az italozás, főleg a sörözés, sörkóstolás kéz a kézben jár, különösen a sörforradalom óta (és mióta nem kollégista vagyok, és nem kell az Ászok-Kozel-Kőbányai szentháromságnál maradnom), így kimondottan macerásnak tűnt a teljesen alkoholmentes hónap.

Tovább súlyosbítja a helyzetemet, hogy szabolcsi vagyok, vagyis nálam a társas események még a tinikorom derekán menthetetlenül összefonódtak az alkoholfogyasztással, és ez a mai napig nem sokat változott jellegében, legfeljebb arányaiban (kevesebbet bírok inni és jobban fáj a másnap). Szintén nem a sikeres kimenetel felé mutatott, hogy introvertáltként számomra különösen adja magát, hogy egy társas szituban némi alkohol segítségével próbáljak meg oldódni, lelazulni-feldobódni, hogy könnyebb legyen vegyülni és kezelni tudjam a társas helyzetekben sajnálatos módon kiütköző szorongásomat. Szóval ilyen hendikeppekkel, és két-három kudarcos próbálkozással indultam neki ennek a száraz novembernek, aminek néhány napja ünnepélyesen a végére értem. 

A poszt kiemelt nyitómondata, bár jól hangzik, nyilván nem igaz (pedig az alkoholizmus leszokással együtt egy budapesti lakás áráért lehet megérné), de tény, hogy ha a sok kicsit összeadjuk, már egy szemmel látható összeget képes megspórolni az ember, különösen a hétvégi sörözéssel elszabaduló kontója nem fog hiányozni, de ha szeretjük a drágább, kisüzemi söröket vagy jó borokat, pálinkákat, brandyket, viszkiket, tudom is én, az tényleg sokat tud dobni a kísérlet végső pénzügyi mérlegén. És ez a kis bónusz, különösen karácsony előtt, jól fog jönni.

Ami érdekes, hogy november 30-án éjfélkor nem rohamoztam meg a hűtőt, nem ittam ki a körúti kocsmákat, és azt se terveztem, hogy december 1-én hideg sört fogok reggelizni.

Vagyis a hosszabb szünet, nem éheztetett - vagyis szomjaztatott - ki, hanem épp ellenkezőleg, csökkentette a sörivási igényemet, a megszokásból sörivás elvesztette megszokottság-jellegét, így már nem igazán sóvárgok egy-egy hideg korty után, főleg, hogy miután megtapasztaltam, hogy másnap fáradtabb leszek tőle, kevésbé leszek energikus és így még a kosár vagy a foci is rosszabbul megy. Szóval most úgy érzem, kétszer is meggondolom, vagy legalábbis jobban elgondolkodom rajta, hogy igyak-e egyáltalán.

A másik fontos tapasztalatom az volt, hogy nem szégyen lelépni idő előtt valamilyen társas mulatságról. Ha nem érzem jól magam valahol, akkor az nem azért van, mert nincs hozzá hangulatom, hanem mert nem nekem való. Nem valószínű, hogy idővel vagy egy-két sör után jobb lesz, egyszerűen el kell fogadni, hogy helyből szar volt a koncepció. Mert ha valahol jól érzem magam, jó fej emberekkel vagyok és jó a hangulat, akkor ott alkohol nélkül is jó lesz a hangulat, ahol meg nem, ott meg a pia sem segít. Vagyis az alkohol katalizál dolgokat, de nem képes megváltoztatni a dolgok előjelét. Képes tompítani, ha rossz az élmény, de egy elbaszott estéből nem fog kellemes mulatságot varázsolni.

Ami tény, hogy alkohol nélkül nincs, ami megdobja az ember ingerküszöbét, vagyis a novemberi estéken sokkal riasztóbbnak és elviselhetetlenebbnek tűnt a Kazinczy utcában kurjongató és vihorászó turisták tömege meg az egész bulinegyed fejfájdító zsongása, a sok artikulálatlan üvöltözés, tolakodás, nyomulás meg bömbölő zene a belvárosban.

Nagyjából ennyi, én így éltem túl ezt a hónapot, és összességében nagyon hasznos tapasztalat volt. Egy percig se bánom, hogy bár volt közte pár kényelmetlen pillanat, végigcsináltam. A tanulságot egyébként a 24.hu videójának végén is tök jól levonja a száraz november egyik szervezője, aki szerint, ha valaki végigcsinálja ezt a 30 napot, annak utána az alkohol már nem lesz ugyanaz. Ha nem is fog senki megvilágosodni tőle, de legalább egy kicsit másképp fog gondolkodni erről az egészről.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Bár nem rajongok feltétel nélkül a TED-előadásokért, néha hasznos, ha egy jó szónok 10-15 percbe sűrítve mesél egy fontos, közérdekű témáról. Ezekben a beszédekben az a legjobb, hogy pörgősek, könnyen fogyaszthatóak és  bármikor le tudjuk állítani őket (egy zsúfolt előadóteremből kimenekülni sokkal macerásabb lenne).

Persze a műfaj legjobb darabjait nem érdemes átugrani, nem is nagyon lehet, mivel a képernyő elé szögezik az embert. Főleg, hogy általában nagy tudású, az adott témát jól ismerő szakértők beszélnek valamiről, szóval nettó értékes tudást sűrítenek abba a néhány percbe, amíg a színpadon állnak. Szerencsére az utóbbi években a TED sorozat előadói is felfedezték maguknak a személyiség, azon belül is az introverzió-extroverzó témáját, most ezek közül válogattam ki a szerintem legjobb darabokat. 

1. The Power of Introverts (Susan Cain)

Talán már közhelyszámba megy megemlíteni, de Susan Cain beszéde egy forradalmi tett volt a maga nemében. Az ő előadása nyomán lett a közbeszéd része az introvertáltságról folyó vita, és tette széles körben ismertté az olyan fogalmakat, mint az extroverzió, az introvertált és az extrovertált, tette mindezt közérthető, logikus módon.  Illetve, ami még fontos, sok introvertált - köztük például én is - ekkor értette meg jobban saját magát, egy igazi homlokra csapós AHA! élmény volt először végignézni.

A beszéd azóta is állandó hivatkozási alap, amit az elejétől a végéig kötelező látnia egy introvertáltnak, hogy kicsit jobban megértse a saját helyzetét. Igazi reveleatív előadás, rövid és frappáns, végig leköti az embert - és az egésznek egy újabb réteget ad, hogy egy introvertáltat hallunk profin szónokolni, aki maga is elismeri, mennyire nem komfortosak számára az ilyen nyilvános szereplések. Szóval már a megszólalása reménykeltő egy, a mai világban nehezen érvényesülő introvertált számára, aki szeretne például riporter, énekes vagy mondjuk tanár lenni, vagyis olyan szakmák felé húzza a szíve és az érdeklődése, ami hemzseg a nyilvános helyzetektől.