Nem vagyok benne biztos, mi lehetett az életem első meghatározó közösségi élménye - mint ahogy abban se vagyok teljesen biztos, mik lehettek az életem első meghatározó élményei úgy általában. Azt hiszem, olyan 4 éves koromból vannak az első maradandó emlékképeim. Szaladgálás az udvaron, a nagyapám halvány emléke, a kép, ahogy a nagymamám mesél nekem, meggyszedés a családdal, játék az oviban (ez késői ovit jelent, nem jártam kicsoportba, a középsővel kezdtem), játék a tesómmal talán.
De nem csak ezek vannak.
Életem első meghatározó élményei között van az is, hogy egyedül játszom. Hogy homokozom, hogy a féltve őrzött G. I. Joe-val játszom, amit anyukám a piacon vett, aztán kb. 10 perc alatt el is rontom a gyenge műanyagkatonát, utána pedig vígasztalhatatlanul szomorú vagyok miatta.
De az igazság az, hogy hiába az emlékezetes magán- és magányélmények, mégsem ezek voltak a legmeghatározóbbak. Hanem azok, amikor a szomszéd kislánnyal játszottam - mert a bátyámmal ellentétben köztünk sokkal kisebb volt a korkülönbség - hogy fogócskázom az ovis pajtásokkal, hogy rúgjuk a bőrt, elesünk, hasad a bőr, nem csak a labdán, a térdünkön is, homokozás, salakfoci, csigagyűjtés, mászkálás a kanálisparton.
Kiskoromban határozottan szociális gyerek voltam, ahogy később is, csak épp később a szociális lényegemhez hozzátartozott egy annak látszólag ellentmondó vonás is: kissé társtalannak éreztem magamat.
Nem tudom megfogalmazni, miért, de nem mindig tudtam vagy akartam kapcsolódni másokhoz. Lehet hogy volt emögött valamifajta gőg, különcség vagy fennsőbbségérzet (esetleg vágy), de az is lehet, hogy az igazságérzetem nem nyugodott, és kicsit már akkor is úgy működtem mint ma, hogy nem tudtam érdekből és merő praktikumból barátkozni valakivel, nem lettem volna képes jópofizni csak azért, mert abból előnyöm származhat, még akkor sem, ha az előny jelentős volt, ha az adott ismertség a közösséghez való tartozás egyik előfeltetele volt.
Ezzel a melankóliával már inkább csak az általános iskola felsőben, 10 éves korom után szembesültem, aztán jött a gimi, - és a dolgok hihetetlenül szerencsés együttállása nyomán jött vele egy olyan meghatározó, mély és testvéries közösség, ami máig meghatározó számomra - hogy utána az egyetem kötetlensége kiürítse az igazán jelentős szociális kapcsolataimat. De ez már egy másik sztori. A lényeg, hogy a korai emlékeim a családomhoz, egy-egy különlegesen jó barátomhoz vagy épp a testvéremhez, az azt követőek pedig az osztálytársaimhoz és barátaimhoz, a legutóbbiak pedig a barátnőmhöz kötődnek leginkább. Vagyis...
Nem tudom megfogalmazni, miért, de nem mindig tudtam vagy akartam kapcsolódni másokhoz. Lehet hogy volt emögött valamifajta gőg, különcség vagy fennsőbbségérzet (esetleg vágy), de az is lehet, hogy az igazságérzetem nem nyugodott, és kicsit már akkor is úgy működtem mint ma, hogy nem tudtam érdekből és merő praktikumból barátkozni valakivel, nem lettem volna képes jópofizni csak azért, mert abból előnyöm származhat, még akkor sem, ha az előny jelentős volt, ha az adott ismertség a közösséghez való tartozás egyik előfeltetele volt.
Ezzel a melankóliával már inkább csak az általános iskola felsőben, 10 éves korom után szembesültem, aztán jött a gimi, - és a dolgok hihetetlenül szerencsés együttállása nyomán jött vele egy olyan meghatározó, mély és testvéries közösség, ami máig meghatározó számomra - hogy utána az egyetem kötetlensége kiürítse az igazán jelentős szociális kapcsolataimat. De ez már egy másik sztori. A lényeg, hogy a korai emlékeim a családomhoz, egy-egy különlegesen jó barátomhoz vagy épp a testvéremhez, az azt követőek pedig az osztálytársaimhoz és barátaimhoz, a legutóbbiak pedig a barátnőmhöz kötődnek leginkább. Vagyis...
...hiába, ha mérleget vonok, az életem legszebb emlékei szinte mind társas kapcsolatokhoz és közösségi élményekhez kötődnek.
Hogy párat említsek: a gimnáziumi lét tokkal-vonóval, osztálykirándulások, utazások, városok felfedezése mindig valakivel együtt, fesztiválok, koncertek, kirándulások, otthonülések, nagy beszélgetések - mozizások, meccsnézés sokadmagammal. A csapatsportok, sportnapok, szerelmek, randik, első, második és sokadik találkozások - ezek mind-mind ide tartoznak.
Ettől függetlenül rengeteg csodás élmény és maradandó pillanat a magány állapotában ért - mint egyedül utazni egy ismeretlen vidéken; egyedül állni a gólvonalon, szemtől-szemben a csatárral, megérezni hová jön a labda, és kivédeni a büntetőt; magányosan futni kilómétereket, végül megnyerni a versenyt; az éjszaka békéjében befejezni egy saját írást, blogposztot, egy jelentős és személyes alkotás végére pontot tenni, majd érezni az elégedettséget - egy olyan teljességet, amit csak a belső mércének való megfelelés adhat...
Ettől függetlenül rengeteg csodás élmény és maradandó pillanat a magány állapotában ért - mint egyedül utazni egy ismeretlen vidéken; egyedül állni a gólvonalon, szemtől-szemben a csatárral, megérezni hová jön a labda, és kivédeni a büntetőt; magányosan futni kilómétereket, végül megnyerni a versenyt; az éjszaka békéjében befejezni egy saját írást, blogposztot, egy jelentős és személyes alkotás végére pontot tenni, majd érezni az elégedettséget - egy olyan teljességet, amit csak a belső mércének való megfelelés adhat...
De akkor is, ez utóbbiak, legalábbis úgy érzem, nem vehetik fel a versenyt azokkal, amiket másokkal is képes voltam megosztani. Mert a magány mögött mindig ott egy pici űr, amire néha szükségünk van, de időről-időre be kell tölteni ezt az űrt valamivel, különben a hiány, az elmagányosodás és a társtalanság krónikussá válik.
Persze ez egy organikus kettősség, az egyik nem működik a másik nélkül (nálam legalábbis) - szociális stimuláció után szociostopra, békére, feltöltődésre van szükségem. Ennek ellenére, legyen bármekkora közhely is, az ember társas lény, genetikailag arra vagyunk kódolva, hogy ne teljes elszigeteltségben éljünk, nem tesz jót sem az egészségünknek, sem a közérzetünknek, de a társadalmi lehetőségeinket is alaposan beszűkíti.
Valamilyen szinten még ezt olvasni is közösségi élmény: közösségi szintről indul a diskurzus, valamiképp közös élményeken keresztül próbálok megragadni egy-egy jelenséget, amivel vélhetően sokan szembesülünk nap mint nap, és a közös tapasztalat teszi könnyebbé ezeknek a megemésztését és megértését. Csoportidentitást adunk-veszünk nap mint nap, nem kell ehhez fizikailag is jelen lenni - elég ha a szöveg, az olvasás, az arra adott reakció alakít ki egyfajta szimbolikus közösséget, már ennek is van (lehet) értelme. Ezért is vagyok én egy olyan fura introvertált, aki mélységesen pártolja a közösséget. Azt mondom, nem érdemes lemondanunk róla.
Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.
Persze ez egy organikus kettősség, az egyik nem működik a másik nélkül (nálam legalábbis) - szociális stimuláció után szociostopra, békére, feltöltődésre van szükségem. Ennek ellenére, legyen bármekkora közhely is, az ember társas lény, genetikailag arra vagyunk kódolva, hogy ne teljes elszigeteltségben éljünk, nem tesz jót sem az egészségünknek, sem a közérzetünknek, de a társadalmi lehetőségeinket is alaposan beszűkíti.
Valamilyen szinten még ezt olvasni is közösségi élmény: közösségi szintről indul a diskurzus, valamiképp közös élményeken keresztül próbálok megragadni egy-egy jelenséget, amivel vélhetően sokan szembesülünk nap mint nap, és a közös tapasztalat teszi könnyebbé ezeknek a megemésztését és megértését. Csoportidentitást adunk-veszünk nap mint nap, nem kell ehhez fizikailag is jelen lenni - elég ha a szöveg, az olvasás, az arra adott reakció alakít ki egyfajta szimbolikus közösséget, már ennek is van (lehet) értelme. Ezért is vagyok én egy olyan fura introvertált, aki mélységesen pártolja a közösséget. Azt mondom, nem érdemes lemondanunk róla.
Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.
