Nem, nem miatta fejlődöm, és nem, nem tesz jobb és sikeresebb emberré a komfortzónán kívüli lét. Félek tőle, kényelmetlen, és minden porcikám ellene van, hogy erre a ködös fogalomra hivatkozva és motivációs könyvek hangzatos kiemelésein csüggve belevessem magam halálosan idegen szituációkban, amelyekből a legszívesebben menekülnék. Nincs kedvem érdektelen vagy harsány emberekkel beszélgetni, számomra érdektelen témákról, csak hogy gyakoroljam az interperszonális kommunikációt (a bullshit-o-méter kiakadt!); nem akarok alacsony megtérülés reményében több konfliktust vállalni, csak azért, hogy a konfliktuskezelésben nagyobb jártasságra tegyek szert, és úgy általában nem akarok konfrontálódni, ha nem muszáj; nem akarom önként előtérbe tolni az arcom, megjátszani magam, mintha az ott fent a pódiumon én lennék, és nem csak egy szerep, a hozzá tartozó kényelmetlen jelmezzel, inggel, öltönnyel és néha nyakkendővel. Semmi vágyam napi 16 órát nyomás alatt dolgozni és tanulni, hogy önmegvalósítsak – vagy inkább megvalósítsam valaki másnak a vágyát, aki írt erről egy motivációs könyvet.
A coaching az új vallás, és mint minden vallásnak, ennek is megvannak az egészen leegyszerűsítő és ostoba változatai. Ahol üres frázisokat puffogtatnak, és faék-egyszerű ökölszabályok uralkodnak – na, ott érdemes elkezdeni gyanakodni. És a komfortzóna fogalma épp ilyen – üres – az évek alatt előbb elhasználódott, majd szépen kiürült. Most már szinte bármire rá lehet sütni. A munkádra, a magánéletedre, a külsődre, a belsődre, a szabadidődre, az álmaidra és a vágyaidra. Minden ott kezdődik, a komfortzónán túl. Hol? – kérdem én.
„life begins at the end of your comfort zone” – 21 millió Google találat. Tizenhat-kibaszott-millió!
Tanuld meg a komfortzóna helyes használatát végre: ne használd!
Számoljunk le egyszer és mindenkorra a komfortzóna mítoszával, ne röhögjenek a kezüket dörzsölve a coachok, lélekguruk és egyéb semmirekellő távgyógyítók. Maradjunk az istenverte tudományok területén, a pszichológia és a szociálpszihológia világában, a bestsellerré váltható ködös bullshitek univerzuma helyett. Igen, a vállalati kultúra nyelvezete még itt is felüti a fejét, ahogy a sok nárcisztikus áltudós beleszeret a saját maga által kreált fogalmakba, aztán szépen lenyomja a hasonló blődségekkel csillogó szemű droidokká lobotomizált emberek torkán. Félreértés ne essék, nem az olvasóközönség hibája, hogy minden hangzatos, színes-szagos és hatásvadász „elméletet” bevesznek, hanem azoké a véleményvezéreké, akik reflektálatlanul nyomatják a hülyeségeket, akik a saját népszerűségükkel visszaélve erre kondicionálják az embereket. Kasza Tibik és Schobert Norbik által megkonstruált valóságban él több százezer vagy millió magyar, ehhez képest mondjuk a komfortzónás életigazságokat szerencsére csak tizedennyien fogyasztják.
Tökéletes összhangban: hazug kép, egy hazug ígérethez
A tömegkultúra régóta fogékony a komfortzónán túli narratívákra, a valószínűtlenre, az extremitásra és különösen a sikeres önmegvalósítók történeteire. Reklámok, mesébe illő self made man sztorik – mind-mind erre játszik rá, de ezt ismerjük. A baj az, hogy már az életvezetési tanácsadók és motivációs szakértők jó része is erről áradozik. A komfortzóna elmélete elfogadottá vált, kanonizálódott, és kezd beépülni a kollektív tudatba. Közhelyszámba megy, hogy minden, mi jó, a komfortzónán kívül kezdődik. Csak épp egy szó sem igaz belőle. Vagy legalábbis nem ilyen egyszerű a képlet.
Tudjátok, mi kezdődik még a komfortzónán túl? A stressz, a sztrók meg az életveszély.
Ahogy a legtöbb leegyszerűsítő életigazságnak, valójában ennek is legalább annyi oldala van, mint egy ikozaédernek. Tönkrement családok, túlhajszolt életek, idegösszeomlások, stresszbetegségek, hegygerinceken készített selfie-k miatti halálos balesetek jelzik útját.
Tudjátok ki feszegette még a határait? Ki kergetett valamit, ami messze a komfortzónáján túl szökdécselt, jobban mondva magasodott? Erőss Zsolt, a hegymászó, aki pár éve fent maradt a Kancsendzöngán.
Érdemes megnézni a róla szóló, A Hópárduc talpra áll című dokumentumfilmet (volt szerencsém hozzá 4-5 éve az egyik Filmhéten) egészen megrázó és tanulságos. Természetesen meginterjúvolták benne Erőss feleségét is. A nő vallomásából kitűnik, hogy a férje a hegymászás megszállottja volt, aki egyszerűen nem tudott leállni, hiába szerette volna ezt a család. A film Erőss emberfeletti akaratereje mellett ezt a konokságot is pedzegeti, de kész válaszok helyett inkább csak különféle olvasatokat talál (hit, küldetéstudat, meggyőződés, sorsszerűség – főleg ilyen és hasonló értelmezések sejlenek fel). A történet végét már ismerjük (bár ez már a dokumentumfilm elkészülte után történt): a távoli, elérhetetlen dolgok iránti vágy lett Erőss Zsolt végzete.
Egy tragikus sors. Kinek hős, kinek bolond.
Miről is szólnak ezek a határfeszegetős (mit feszegetős? határkitágítós/eltörlős!) motivációs üzenetek? Ezek hordozzák a jóléthez hozzászokott, egyúttal a vallástól és a közügyektől elidegenedett, így fogódzók nélkül maradt ember számára készült (egyik) legújabb posztmodern ideológia, és mint ilyet, fenntartással, sőt, gyanakvással kell kezelni, mert a világkép amit nyújt, pofátlanul torz és leegyszerűsítő. Dobd be a gyereked a medencébe, és megtanul úszni! – ez az ostobaság a komfortzónás bölcsességek esszenciája. Te vajon behajítanád a saját gyerekedet? Akkor meg miért akarnál önként jelentkezni, hogy te legyél az a bizonyos gyerek?
A komfortzónás igazságcsokor kicsit olyan, mint egy piros pirulának álcázott kék pirula: ígér neked fűt-fát, azzal kecsegtet, hogy felnyitja a szemed, de ha beveszed, azzal gyakorlatilag minden marad a régiben, csak épp kapsz egy instant és egyszerű világmagyarázatot transzcendens humbugba csomagolva. Valójában a pénztárcádat nyitja fel, esetleg az önértékelésedet bolygatja meg. Lehet, hogy fogódzót ad, nagyobb magabiztosságot és rádöbbenéseket, de mindez csupán többé-kevésbé egységbe rendezett és jól előadott féligazságokra, na meg közhelyekre épül. Ezek a panelek ugyanúgy a kommunikációs ipar termékei, mint a reklámok és a politikai hirdetések; vagy éppen az Oravecz Nóra brand, esetleg a Szabadon ébredők Facebook-oldal. Itt nem fogsz egzakt, tudományosan bizonyított tényeket, és ezeken alapuló összefüggéseket találni, pedig a rendszer működtetői tökéletesen kihasználják ezeket. Ezért a sok bullshit, ezért van ott sok coach neve előtt a Dr-előtag, ezért az idegen hangzású, felvett név, a többoldalas CV a weboldalakon – ők is tisztában vannak azzal, hogy a tekintéllyel szembeni engedelmesség egy szociálpszichológiai közhely. Az emberek sokkal inkább hisznek egy doktornak, mint egy földmérőnek, még akkor is, ha földtani kérdésről van szó. Az ilyen és hasonló fogásokkal az életvezetők jó része persze folyamatosan él és visszaél, anélkül, hogy rámutatna azok létezésére.
Uhh, most akkor mi van?
A komfortzónába vetett feltétlen hit megeszi lelket
De talán a legkomolyabb probléma a komfortzónaizmussal, hogy az esztelenségig feltornázza az emberek elvárásait, ami iszonyatosan kontraproduktívvá válhat.
Daniel Kahnemann Gyors és lassú gondolkodás című könyvében arról ír, hogy a fiatalok által kitűzött céloknak életre szóló hatása van: a későbbi boldogságérzetet leginkább a magunkkal szemben támasztott elvárások teljesülése vagy meghiúsulása befolyásolja. A Kahnemann által hivatkozott kutatásban a felsőfokú tanulmányaikat 1976-ban megkezdő, mintegy 12 ezer alany vett részt. Ekkor, vagyis 17-18 éves korukban egy skálán kellett pontozniuk, mennyire fontos számukra, hogy nagyon jó legyen az anyagi helyzetük, majd 20 évvel később felmérték, mennyire elégedettek az életükkel. Az eredmény meghökkentő volt: azok, akik két évtizeddel korábban több pénzt akartak, de nem érték el, nagyságrendekkel elégedetlenebbek voltak másoknál.
Vagyis a felnőttkori elégedetlenség egyik biztos receptje, ha fiatalon nagyon nehezen elérhető célokat tűzünk ki magunk elé.
A felmérés szerint például azok jártak és járnak igazán rosszul, akik valamilyen előadőművészetben szeretnének kitűnni, ott a legmagasabb a kudarcráta.
És nem ez az egyetlen tudományos mű, ami hasonló jelenségről szól. Sonja Lyubomirsky orosz pszichológus Boldogságmítoszok címmel írt sikerkönyvet. Művében sorra veszi, hogyan determinálja és konzerválja a kultúra, hogy adott mércék szerint akarjuk az életünket boldognak vagy boldogtalannak értékelni. Egy másik könyvében pedig gyakorlatokat ajánl, amelyek boldogságorientáltabb szemlélet elsajátításában segítenek.
Szóval nem én vagyok az első aki a komfortzóna és a hozzá tartozó fogalmi holdudvar mítoszát támadja, de a fentiek nyomán még mindig csak hajszálrepedések keletkeztek ezen az elfuserált elméleti alkotmányon. Viszont remélem, hogy ezek után talán könnyebben sikerül majd elültetni a kétely csíráját, és egyre többen kezdenek el gyanakodni, na meg a grandiózus, jó eséllyel elérhetetlen célokkal akaratlanul is megvalósított önsorsrontás helyett inkább egy kevésbé űzött, de boldogabb életet választanak. Nem mindenkiből lehet Steve Jobs, Banksy vagy Al Pacino, de emiatt tényleg nem éri meg becsavarodni – valami ilyesmi lehet a tanulság. Én pedig ezen felbuzdulva ahelyett, hogy a kényelmes kis otthonomat hátrahagyva most azonnal kistoppolnék valamelyik tengerpartra, inkább megyek vissza aludni.
