(Disclaimer: Eléggé csapongó leszek, ezért elnézést, de túlságosan frusztráló a helyzet ahhoz, hogy kimért távolságtartással írjak erről a témáról.)

Néhány napja egy kortárs író, irodalomszervező, Kollár Árpád, egy nagyon személyes írást tett közzé, amelyben párhuzamot vont az ő határon túli „mássága”, illetve a múlt héten elfogadott pedolfiltörvény által kirekesztett LMBTQ emberek elnyomása között.

 „Sosem értettem, miért bélyegzik meg azt, aki más. Kisebbségből többségbe kerülve sem felejthetem, milyen érzés. Vannak barátaim, rokonaim, ismerőseim, akik utálják az úgynevezett másságot. Az úgynevezett melegeket. Nem értem őket, de megpróbálom nekik elmondani, milyen másnak lenni. Milyen, ha azért bántanak, amilyen vagy. Hátha megértenek belőlem valamit. Mert nem akarom, hogy mások rosszul érezzék magukat. Mert a homoszexualitás nem választás kérdése” – írta posztjában.

Én is más vagyok. Nem csak introvertáltként vagyok más, hanem vidékiként, sportos, bulizós  parasztgyerekként, kishitűként, kívülállóként, a jelenlegi kormánnyal és a mindenkori hatalommal szemben kritikusként (kiszakíttatva emiatt a nemzetből), így és még ezerféleképpen vagyok más, és a másságomat ezerféleképpen nagyítja fel ez az álszent, cinikus hatalom – és a cinikust nem győzöm hangsúlyozni, mert egy konzervatívnak hazudott, érdekelvű hatalmi véd és dacszövetségre nehéz, nagyon nehéz más kifejező jelzőt találni.

Most júniusban van a Pride hónap

Bárkit ki lehet rekeszteni a mássága miatt, egy introvertáltat is, csak ezt egyelőre még nem iktatták törvénybe. Ettől még nap mint nap tapasztaljuk a munkahelyen, tapasztaltuk az óvodában és az iskolában. A másság megbélyegzése egy mindenütt jelenlévő és ciklikusan ismétlődő társadalmi jelenség.

Össztársadalmi probléma – mondaná az ember, amennyiben morális lény.

Politikai lehetőség! – mondja erre egy a hatalmához ragaszkodó amorális lény, akit Magyarországon úgy hívnak, törvényalkotó.

És hiába találkozunk a kirekesztéssel már így is jóval többet a kelleténél, a parlament megszavazza ezt a törvényt, ami az alapvető emberi jogokat, a jogegyenlőséget, az emberi bánásmódhoz való jogot sérti. És itt nem arról van szó, hogy a politikai korrektség jegyében követelnék illő meg helyénvaló (bármit is jelentsen ez) bánásmódot a szexuális kisebbségeknek – itt az elnyomás vegytiszta formáját látjuk megvalósulni. Ez a törvény azt jelenti, hogy sehogyan sem lehet fogalmazni, nem lehet megnevezni és megjeleníteni a melegeket, a transzneműeket és más szexuális kisebbségek tagjait, mintha nem is léteznének. Mintha nem lenne már így eléggé elutasító a társadalom, mintha nem érezné így is szégyellnivalónak egy gyerek, amikor ráébred a saját másságára.

Értem én, kicsit túlzó meg cseppet demagóg ez az illusztráció, de a túlzásaival együtt is rámutat arra, hogy mennyire kártékony ez a törvény, ez a hangulatkeltés, ez az állapot.

Ezek a hatalmukat fitogtató (és ide nehéz szalonképes jelzőt találni...), pöffeszkedő alakok nem fogják fel, hogy emberi életekkel szórakoznak néhány pluszszavazatért cserébe? Hogy fiatalok életet nehezítik meg, vagy teszik tönkre? Nem számít az a néhány élet, a lábbal tiport emberi jogok tényleg nem számítanak? (Ahogy nem számított azoknál az iráni diákoknál sem, akikre rá lehetett varrni a koronavírus-járvány kirobbanását, és ennek farvizén kicsit migránsozni is lehetett, kitiltották őket az országból, megakasztották az orvosi tanulmányaikat, néhányuknak talán az életet is tönkre tették, csak hogy legyen bűnbak, akikre lehet mutogatni.)

Talán a sok meleg mellékszereplőtől meg attól a néhány felvilágosító órától, ahol arról hallanak, hogy nem beteg dolog a saját nemükhöz vonzódni, hogy a szexuális identitás kicsit összetettebb dolog annál, mint hogy üljenek a fiúk ölébe a lányok? Ahogy az alábbi cikk is rámutat, nincs bizonyítható kapcsolat a gyerekekben kialakuló szexuális irányultság és a felvilágosítás között. Egy dolgot viszont nagyon is segíthet a felvilágosítás: azt hogy egy fiatal kevésbé szorongjon és a hamarabb, bűntudat nélkül bújjon elő és élhessen teljesebb, boldogabb, az identitásának megfelelő életet.

Nekem ne mondja senki, hogy ez csak pár embert érint (a társadalom 10-15%-át érinti), nekem ne mondja senki, hogy ennek nem lesz következménye, mert csak egy olcsó politikai húzás, szimbolikus gesztus meg amúgy is betarthatatlan. Ettől még emberek fognak szenvedni miatta, láthatatlan emberek, akik bujkálnak, mert félnek és képtelenek megélni a saját azonosságukat. Ebbe emberek döglenek bele, a kirekesztésbe, saját identitásuk állandó megkérdőjelezésébe, a szégyenbe emberek halnak bele.

És akkor jön egy nagy tudású, intelligens és – legalábbis elméletben – kivételesen bölcs, az országot vezetni hivatott ember, és arról beszél, hogy nem érti, miért aggályos a melegeket a pedofilokkal összemosó törvény? És azzal magyarázza, hogy ez a 18 éven felüliekre vonatkozik meg a gyermekek védelméről szól? Az csak a 18 éven felülieket érinti, hogy a homoszexualitást ábrázoló műsorszám, film vagy sorozat csak éjszaka, este 10 után kerülhet adásba? (Ezzel egyébként sikerült az öncélú erőszakkal és a pornóval azonos kategóriába emelni a homoszexualitást...)

Ettől függetlenül és bármennyire is felháborító, dühítő és torokszorító ez az egész, az nem megoldás, hogy megosztjuk Lily Allen Fuck you című számát. És nem azért mert nem ér dühösnek lenni, hanem azért, mert ez nem visz előbbre. Zsigerből gyűlölni és elítélni a másikat nem visz előbbre, ez csak még jobban kettészakítja a közösséget.  

Rengetegen, akik csak szegről-végről hallottak erről a törvényről azt gondolják, hogy már megint a melegek hőzöngenek valami apróság miatt, hogy megint ők legyen a középpontban. És persze, hogy ez nonszensz, de akkor sem segíti a helyzet békés rendezését, ha törvényt megszavazókat meg támogatóikal elküldjük a picsába. Mert főleg ezek az emberek nem tehetnek róla, hogy ezt az olvasatot látják a (köz)médiában, úton-útfélen ezzel a magyarázattal találkoznak, és nem jut el hozzájuk annak a trasz- vagy meleg fiatalnak a története, aki egy törvény miatt nem tud teljes életet élni.

Jól jellemzi a helyzetet, hogy az ismerőseim közül (jó, persze, ez nem nevezhető reprezentatív mintavételnek, de akkor is) a nem meleg barátaim osztották meg Lilly Allen számát. Pedig ebben a helyzetben, ha valakinek, hát a szexuális kisebbségeknek a dühe és felháborodása lett volna érthető. Mégsem ők, hanem a liberális barátaim dühöngtek – és járulnak ezzel hozzá ahhoz, hogy megint kettészakadjunk, hogy a háborús logika és retorika uralja ezt a vitát is a másik megértésének szándéka nélkül.

A végére még egy kis érdekességként itt hagyom az általam régóta csodált Nádasdy Ádámmal készített Partizán-interjút, aki még csak nem is egy megveszekedett liberális, jóval távolságtartóbb az egész LMBTQ-mozgalommal kapcsolatban, mégis nagyon tanulságos dolgokat mond és szintén nagyon érzelmesen beszél a saját másságáról:

 Ha tetszett az írás, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.