Idén is túléltük a karácsonyt, behúzhatjuk az újabb strigulát. Ez nem kis teljesítmény, tekintve, hogy az egyik prominens ünnepünk az utóbbi években mintha kezdene őrületbe fordulni (persze soha nem a nyugalomról szólt, az csak mítosz). Az egyre agresszívebb reklámdömping, a Black Friday akciók még nagyobb nyomást helyeznek az emberekre (különösen a szülőkre): költsenek többet újabb és jobb ajándékokra, vegyék meg, üssék le, rendeljék meg – a vásárlás könnyebb, a választás nehezebb mint valaha, közben persze a munka ugyanannyi (sőt!), hiába a sok céges karácsony meg a tengeren túlról az életünkbe beleerőltetett secret Santa (értsd: mikuláshúzás) intézménye, ami csak egy újabb terhet ró a népre.

És akkor még nem beszéltünk a vég nélküli zabálásokról, a családi programokról és konfliktusokról, jövés menésről, állandó készültségről, elintéznivalókról, égő gyomorról, alváshiányról és találkozók miatti kitettségről...

(vagy micsoda)

Persze a karácsony sem csak sötét ármány, fájdalom és szenvedés, de most főleg ezekről fogok beszélni.

Merthogy a karácsony=kötelesség. Ez az egyik legnehezebb benne, hogy számos kötelezettséget ró az emberre, miközben az egésznek nincsenek megteremtve a társadalmi keretei. Ez igaz az ajándékozástól a hazautazáson át a családozásig szinte mindenre. Se időnk, se pénzünk, se energiánk, a legkevésbé pedig kedvünk nincs - vagy legalábbis mire oda kerülünk nem marad - arra, hogy önfeledten ünnepeljük a karácsonyt. Mire sikerül feldíszíteni a fát, kicserélni a lerohadt LED-eket a szar, olcsó, kínai izzósoron, megegyezni abban, hogy idén melyik csúcsdísz passzol a legjobban a fához, összeállítani és elkészíteni a karácsonyi menüt, ami egyszerre húsimádó, vegetáriánus, vegán, laktóz-, glutén- és jóindulat-mentes, az ember már rég csak túlélni szeretné az egészet. Így pedig nem lehet élvezni egy ünnepet. Nem utalnak rá ki extra szabadságot, csak szökőévente sikerül nyugodt körülmények között letenni a lantot december huszonvalahanyadikán, és karácsonyi bónuszról a legtöbb munkahelyen csak álmodhatnak. Boldog Karácsonyt!

És ha az ember introvertált, a karácsony kellemetlen hozadékai csak hatványozódnak.

Az én személyes kálváriám az egyhetes családolással vette kezdetét - semmi kettesben (nemhogy egyedül) töltött békés rákészülés, dec. 22-én indult a vonat - tömött IC, ahogy kell - pedig az első félidőben még csak ötösben kezdtük el felzabálni egymás idegeit, majd jött a folytatás, amikor nyolcasban folytathattuk, ráadásul azt már nem a szülői házban - legalábbis nem az enyémben - töltöttük, ami csak még nehezebbé tette számomra az állandó társalgási kényszert. A pálinka és a sör volt az én Xanaxom, persze tudjuk jól, ha ilyesmihez kényszerből kell nyúlni, az már régen rossz (főleg itthon), szerencsére nem is nyúltam hozzá annyiszor, mint ahányszor igény lett volna rá.

Mindeközben történt egyszer, hogy karácsony másnapján a család összeült a nagymamámnál, sütizés, kedélyes csevely, gyereknézés - a szokásos. És míg a "felnőttek" a nappaliban beszélgettek, a két tizenéves unokatesókám szinte egész este a szomszéd szobában üldögélt, amit kicsit furcsálltam, pedig nem először fordult elő.

Aztán két nappal később, amikor már az én barátnőm szüleinél gyűlt össze az ő családja, és a sok beszélgetés végén nekem kellett zúgó fejjel, idő előtt elvonulnom, én magam szégyenkeztem önkéntelenül. Nem értettem miért, és csak utólag döbbentem rá, hogy a srácok reakciója is teljesen természetes volt, cseppet sem kellett volna furcsállnom. Vajon miért is kellene nekik ott ülni a többiekkel, ha nincs kedvük hozzá?

Miért az az elfogadott, és miért az a kötelező norma, hogy mindenkinek közös helyiségben kell tartózkodnia és szinte megállás nélkül társalognia?

Persze, megértem én, ha valaki minden előjel nélkül totálisan és látványosan kivonja magát a családi programok alól, azt legalábbis ferde szemmel nézik, de miért kellene mindent a konstans együttléthez igazítani? Főleg ha valaki egyszerűen nem így van kalibrálva. Ha a társadalom ebben csak egy kicsivel több rugalmasságot mutatna, az már üdvözítő lenne sokak számára. Nem kellene sutyorogni, kérdőn vagy rosszallóan nézni - helyette viszont meg lehetne beszélni. De jellemzően nem ilyen dolgok kerülnek elő a vacsoraasztalnál, hanem olyan üres témák, mint a munkahelyi státusz, a szilveszteri/újévi tervek vagy irodai és családi anekdoták, amik nem rejtik magukban a komoly beszéd és a konfliktus veszélyét. És ez baj. A helyzet nem fog egyik napról a másikra megváltozni, de talán egyik évről a másikra sikerülhet neki.

Valahol egyébként az igazi karácsonyi csoda az, hogy a sok nyomorúság, fel nem ismert és ki nem beszélt probléma ellenére az ünnepbe így is képes belefészkelni magát a meghittség, és abban a 3-4 napban mindig eljön egy-egy olyan pillanat, amikor felvillan a szeretet, felszámolja vagy legalábbis megtöri az ellentéteket, és ha csak annyi időre is, mint egy felvillanó csillagszóró, érezzük, hogy a körülöttünk lévők fontosak, az emberi kapcsolatoknál pedig nem nagyon létezik értékesebb dolog a földön. Ezért csináljuk végig újra és újra. Ki így, ki úgy. De a végén azért nem bánjuk meg, hogy idén is hazalátogattunk.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)