Bocs, hogy eltűntem egy hétre, csak épp írótáborban voltam. Nem mintha író lennék, legfeljebb szeretnék majd azzá válni egyszer. Mindenesetre egy ilyen helyen rengeteget tanulhat az ember, például az írásról és más írókról úgy általában.

Vegyük azt a tézist, hogy a legtöbb író introvertált. Tényleg így van? Valószínűleg nem létezik megnyugtató válasz erre a kérdésre. Attól hogy valaki introvertált még nem lesz automatikusan jó író alkat, és attól, hogy valaki író, még nem lesz introvertált. De a saját tapasztalataim alapján is tudom, hogy vannak előnyei, ha az ember introvertáltként ragad klaviatúrát. Mintha létezne valamiféle rejtett korreláció az introvertáltság és az írásvágy között. Már csak azért is, mert az írás, az irodalmi igényű írás – legyen az líra, dráma, próza (és ide tartozik a tárcaújságírás vagy a naplóírás műfaja is) – magányos folyamat szemben például a forgatókönyvírással vagy a reklámcsinálással (utóbbiakon egy egész kreatívcsapat dolgozik). A szépírás nem párbeszédet, hanem elmélyülést, belemerülést igényel, a szöveggel való intimebb kapcsolatot, míg a másik kettő a drámai történettel, a reális emberi motivációkkal és reakciókkal való közvetlenebb viszonyt feltételez, ami a közös(ségi) munkán, a különböző nézőpontokon átszűrt ítéleteken keresztül hatékonyabban alakul.

Nem csoda, hogy például J. K. Rowling, az ünnepelt sikerszerző, a Harry Potter könyvek anyja bevallottan introvertált, és enyhén szólva sem szomjazza a nyilvánosságot. Az ő sorsa egyébként sok szempontból tanulságos, amit nagy valószínűséggel introvertált jelleme is befolyásolhatott, nem túl gyakori, hogy egy író 31-32 évesen, ha nem is nyomorogva, de nélkülözések közepette, szinte a semmiből robbanjon be a halhatatlanok közé. Ilyen idős korára a legtöbb írónak már megvan az a kapcsolati tőkéje, hogy valamennyire számon tartsák irodalmi körökben, amiből Rowling – vélhetően az extrovertáltaknál jobban működő társas jártasságok másként működése miatt (is) – látványosan kimaradt.

Lehetne még említeni, a mindenféle blogokon introvertált íróként jegyzett, ám valójában sokkal inkább szenvedélybetegséggel (alkoholizmus) és esetleg bipoláris zavarral küzdő Edgar Allen Poe-t (a horror atyját) vagy mondjuk a titokzatos életéről híres, amerikai Thomas Pynchont, akiről 1973 óta nem jelent meg nyilvános fotó. Utóbbi esetében sokkal inkább lehet ez egy művészeti akció, valamiféle performansz, mint az introvertáltság bizonyítéka, hiszen a titokzatossága ellenére, lehet ő akár a legtársaságibb ember is egész Közép-Nyugaton, csak épp valamilyen oknál fogva nem akarja nagy dobra verni, hogy ő az egyik legünnepeltebb kortárs író (ami az agresszív sajtójáról és bulvármédiájáról híres Egyesült Államokban talán nem is annyira meglepő).

Ilyen alapon vajon Banksy is introvertált? Vagy hogy egy még abszurdabb példát hozzak, Batman (alias Bruce Wayne) karaktere is annak számít?

Annyi már jó messziről látszik, hogy az alkotási folyamat fontos részét képezi az elzárkózás. A legtöbb sikeres szerző szinte összeolvad a szövegével. Sokszor ez már a hosszas előkészületekben is megnyilvánul. Rengetegen a kutatással kezdik. Elmerülnek történelmi korszakokban, korabeli feljegyzésekben és memoárokban, majd ezeket továbbgondolva a saját maguk által megkonstruált történetekben és karakterekben. Csak így lehetséges, hogy hiteles és jól működő írói-költői világokat teremtsenek.

Elvannak a saját kis világukban.

Hallottuk már? Sok esetben éppen művészlelkületű emberekre, csodabogarakra. Introvertáltakra. Nem véletlenül. Anno a bölcsészkaron ugyanezt éreztem: nehezen megközelíthető emberek laza vagy inkább semmilyen közösség, tessék-lássék nyitás és közeledés a másik felé. Amit én akkor némi szemellenzősséggel a meg nem értett zseni gőgjének véltem, nem volt más, mint vegytiszta introvertáltság. Ami ironikus módon rám éppúgy jellemző volt, mint másokra csak talán valamivel kevésbé.

Így írtok ti – így írunk mi

A személyiség mindenre, így az írásra is kihat. És introvertáltként tök más író leszel vagy másképp fogsz írni, mint extrovertáltként. Ezt már az írótáborban is megtapasztaltam. Mindenki máshonnan merít inspirációt. Ha valaki extrovertált, és elég intenzíven él, az is simán elég lehet, ha szimplán csak leírja, mi történt vele (vagy mi nem, ha utána kellően kiszínezi és továbbkölti. Ez gyakran már szóban, egy sör mellett a kocsmában sztorizgatva megtörténik, aztán már tényleg csak be kell pötyögni). Mások viszont gyakran a tragédiából, és annak feldolgozásából merítenek. Ez csak két jellemző példa volt, de a lehetőségek tárháza végtelen, mindenkinél sajátos módon működik ez a folyamat.

Ami viszont tapinthatóbb különbség, hogy az extrovertáltak inkább megélni és megosztani akarják a pillanatot és már ugranak is a következőre, hajszolják a társas élményeket. Az introvertáltak viszont megélik a pillanatot, aztán feldolgozzák, ízlelgetik azt. Emiatt talán kevesebb nagyszerű pillanatot tartanak számon, ám azok sokkal mélyebb nyomot hagynak bennünk és rajtunk.

„Az írás nem feltétlenül egy szégyellni való dolog – de lehetőleg csináld magadban és moss kezet utána.” – Robert A. Heinlein

A tábor alatt találkoztam jó pár introvertált íróval, de talán még többen voltak az extrovertáltak. Akkor mégis mit sikerült megállapítanom róluk? Ezen sokat gondolkodtam. Próbáltam felfedezni, milyen személyiségvonás jellemez leginkább egy írót vagy írni vágyót. Egész héten próbáltam kicsit ilyen szemmel is nézni a többiekre, illetve magunkra (persze nem ugráltam ki bokrok mögül, mint valami eszelős természetfotós, és tapogatózó mélyinterjú-kérdésekkel sem fárasztottam őket két fröccs között – pedig lehet, ez is megérne egy novellát…). Csak próbáltam megragadni az írói esszenciát – ami nyilván nem sikerülhetett, de talán egy picit közelebb kerültem a kortárs alkotó személyiségrajzához, ami érdekes felismerés volt.

A kulcsszó talán az érzékenység. A legtöbb ember, akivel találkoztam, jóval befogadóbb, jóval közvetlenebb és megértőbb volt az átlagnál. Ha találkoztunk, persze ott volt köztünk az a ki nem mondott sorsközösség, hogy mindannyiunknak az írás és az irodalom a szenvedélye. De ettől függetlenül is mindenki kíváncsi volt a másikra, mindenki empatikus volt, érezhetően értették az emberi lélek működését, amihez az íráson keresztül mágikus módon lehet közelebb kerülni. Nem létező alakok fejébe látunk, vagy ha épp (web)naplót vezetünk, akkor a sajátunkba. Ilyen varázslatos műfaj ez, pedig a végtermék csak pár karakter lesz, ami vagy jelent valamit, vagy nem. Kinek mit. El lehet dönteni.