A nyaralás egy introvertált számára általában a kényelmes, elviselhető létből való intenzív kifelé mocorgást jelent. Szervezni kell, egy csomó vadidegennel kommunikálni, útbaigazítást kérni, megosztani az utasteret idegenekkel stb. De nyáron ezt a vakmerő húzást több különböző tényező együttállása is indokolja:

1, Rohadt meleg van

Most, mikor Norvégia kezd elsivatagosodni, a japánokhoz meg beköltözött az egyenlítői klímapokol, talán nem csoda, hogy itthon is leolvad az arcunk, különösen az utóbbi napokban. Ha valakinek nincs pöpec klimatizált otthona, akkor szinte kizárólag a vízparton képes elviselni ezt az embertelen időjárást. Bármennyire is megterhelő idegenek előtt fürdőruhában végigvonulni és megpróbálni nyilvánosan jól érezni magunkat, a túlélésért néha muszáj áldozatokat hozni. Vagy ha nem a túlélésért, hát mások túléléséért (lásd: alább).

2, Utazni kötelezően ajánlott

A középosztály számára (most mindegy, hogy alsó-/felső-) ez egy megkerülhetetlen szabadidős program. Amolyan társadalmi elvárás, ami a stabil munkahelyhez, saját lakáshoz, házassághoz és gyerekvállaláshoz hasonló permanens, csak valamivel kevésbé intenzív nyomásként nehezedik az emberre minden áldott tavasszal. 

Számolni sem tudom, hányszor hallottam az elmúlt hetekben a kérdést, hogy én hová megyek nyaralni. – Mert ugye megyek nyaralni? – tehették volna hozzá gyanakodva, hogy ugye nem akarom itt felrúgni a ki nem mondott szociális egyezséget, miszerint betömik a szánkat egy ezsébetutalványos nyaralással, mi pedig még a fejünket is elfordítjuk, ne is lássuk, hogy közben másoknál meg a legnagyobb hőségben elzárják a kutakat. (Ez hiába egy önkényesen kiemelt példa, az van, hogy a viszonylagos középosztálybeli jólét biztosításának egyik célja, hogy ne hőzöngjön a magyar társadalom a maximálisnál hárommal magasabb fokozatra tekert korrupció vagy a recsegve-ropogva pusztuló egészségügy miatt).

3, A barátaid, csajod/pasid, családod menni akar

Fajdalmasan könnyű kisebbségben maradni egy olyan felmerülő dilemmánál, amikor az egyik serpenyőben vidéki remetelét, a másikban kalandokkal teli nyaralás, tengerpart, belföldi turistaparadicsom szerepel. Hiába erőlteted, mindenkit megdelejezett a Magyar Turisztikai Ügynökség legújabb reklámfilmje a hattyúszaros, hullámzó Balatonról meg a nyomorult Széchenyi fürdőről, vagy a Wizzair akciós repülőjegyei, esetleg a Booking egyik otromba felugró hirdetése, ami a horvát tengerpartot promozzó aranyáron (de csak most, csak neked hiperakciós!).

Nyaralás? Menekülj, amíg lehet!

A fenti körülmények összjátéka nyomán csöppenhet bele az ember fia akaratlanul is egy nyaralásba - ahogy az velem is történt. Mit belecsöppentem? Én gyújtottam be a kondér alatt, és kezdtem el kavargatni a vizet, amibe három nap alatt szépen belefőttem. Ugyanis nekem kellett megszerveznem az egészet. Hogy ez mit jelent? Tömött, zsúfolt, belföldi turistacélpont, szülőkkel súlyosbítva. 

A turizmus, a lehúzás és egy száguldó luxusékszerdoboz: a MÁV IC

Egy népszerű vidéki pihenőhelyre mentünk, ahol mindent lehet két és fél nap alatt, csak épp pihenni nem - bár ez a legtöbb nyári célpontról elmondható. Annyit mondok, hogy nem Hévíz vagy Hajdúszoboszló, de már ezzel is túl sokat segítettem, magamat meg nem akarom azzal kompromittálni, hogy bevalljam. Elég annyi, hogy lefoglaltunk egy háromcsillagos kis apartmant, amiről ódákat zengtek a Google felhasználók, 4,9 csillagos volt az 5-ből ilyen képtelen hozsannákkal a véleményrovatban. Gondoltam, ezzel megfogtuk az isten lábát. Hát tévedtem.

Szóval visszafejtve az eseményeket és újraolvasva a véleményeket, azért rájön az ember, hogy mindenki az észveszejtő kajáktól volt odáig, amiről azért annyit érdemes tudni, hogy bár finom volt, én a 2,5 nap alatt kétszer találtam benne (jobb esetben) szempillát vagy hajszálat. Ráadásul az összes kajálást lepörgették egy fél óra alatt, ha nem értél le időben, nem kaptál reggelit, de fél óra alatt nem zabál meg mindent, mint egy jó kisgyerek, akkor csúnyán nézett a pincér. Ja és végig ordított a Retro rádió ilyen érfelvágós Máté Péter számokkal. Szóval a kaja, az nagyjából rendben volt, leszámítva, hogy külön kellett kérni, hogy mi 5-en hadd üljünk már egy asztalhoz, ne két szeparált asztalra terítsenek. És akkor kajálj felszabadultan nyilvános helyen introvertáltként.

Na mindegy, a valódi megpróbáltatások még csak itt kezdődtek. 

500 nap nyár? Bőven elég abból 90 is!

A szobánk pl. akkora volt, hogy mire megfordultál benne, leverted a hosszában szétkent-dzsuvafoltos plazmatévét, az egyébként törött fali tükröt, a térdkalácsod meg szilánkosra tört, mert beverted az ágy sarkába. Este meg ha kint mertél beszélgetni anyádékkal a ház előtti kis dohányzónál, jött a tulaj, hogy lassan zárnának, meg amúgy is tegnap nem zártuk kulcsra a kaput. - De itt ugye csendben maradhatunk? - kérdezem elképedt fejjel, erre elmenőben annyit bír visszaszólni, hogy nem. Mondjuk ezeknek semmi köze az introvertáltsághoz, ennek sokkal inkább a hazai vendéglátás nyomorúságos helyzetéhez van köze, ami nemhogy egy introvertált kényelmi igényeinek biztosítására nem alkalmas, úgy általában a kényelem biztosítására nem áll készen.

Lábjegyzet: Mi a gond a családi esemény műfajával?

A népes családi esemény az introvertált halála. Az egyik halála. Minél távolabb van az ismerősi ranglétrán és minél kevesebb embert ismer, annál szörnyűbb, de ha mindenkit ismer, és a mindenki sok embert jelent, az se egyszerűbb helyzet. Ilyen egy keresztelő, ilyen volt a locsolkodás rég, ilyen egy születésnap (lehetőleg kerek vagy 25-ös).

Vagy van az olyan esküvő, ahol az ember távoli rokon vagy ismerős, netán plusz egy fő. Gyakorlatilag semmi köze nincs a násznéphez, mégis össze van zárva velük minimum 4-5 órára, de lehet az 10-12 is. Utoljára gyerekkoromban tudtam ezt felhőtlenül élvezni, legalábbis visszanézve úgy emlékszem, persze az is lehet, hogy csak az idő szépített meg mindent (láttunk már ilyet). 

Számomra a szociális fordulópont egyébként 20 éves korom után jött el, 3+3,5 év kollégiumi lét épp elég volt, hogy megelégeljem embertársaimnak a privátszférámba történő erőszakos benyomulását. Pedig anno nem volt saját gyerekszobám, a tesómmal kellett osztoznom, és nem volt ezzel semmi baj, de amikor évente mással sorsoltak össze a kollégiumi diákbizottság Párkái közveszélyesnek tűnő, de ártalmatlan alakoktól idegesítő, öntörvényű és önveszélyes alakokig (mások példáját látva akár még ennél is rosszabbul járhattam volna...), már nekem is kicsit sok volt.

A nyaralás megtör és nyomorba dönt

Visszatérve az intro megpróbáltatásokra: hát a strand. Van a strand, ahol mindenki füdőcuccban mustrálja a másikat, a másiknak megy, lefröcsköl vízzel, hangoskodik, pocskol, a gyerekek visítoznak, és ezt a kakofón őrületet szorozd fel egy belföldi turistacélpont embertömegével. Ilyen volt a strand, hétvégén ugyebár, úgy pihentünk, mint a heringek, akik híresen jókat tudnak összezsúfolódva pihenni.

Természetes, hogy az alkoholba menekültem, mi mást tehettem volna, hála a helyi sörfőzde aranyáron mért kézműves söreinek (meglepő módon még svédországi belga cuccokat is árultak), a saját főzetüktől viszont nem estünk hasra. Az alkohol persze nem segít, csak átmeneti enyhülést hoz, és elfedi a problémát, ahogy elpárolog a szervezetedből, megint ott találod magad túl sok ember közt, a privátszféra nyomasztó hiányában. De egyszerűen nincs más logikus választás egy olyan strandon, ahol délután 1-kor elkezd vernyákolni egy DJ, aki percenként olyan vicceseket mond, hogy "ésakkor következik az Ádám család... vagyis az Adam's family!" Közben beindítják a szappanbuborék-ágyút, és csillámtetoválást lehet csináltatni a színpadnál.

A hétvégét jól jellemzi, hogy az egyetlen ígéretes programnak a holdfogyatkozás megtekintése tűnt (tudom, ez mennyire végtelenül szánalmasan hangzik), de abból se lett semmi, mivel pénteken egész este esett és/vagy totál felhős volt az ég. 

Szóval a MÁV, mikor az életedre tör

14 és 18 éves korom között napi kétszer utaztam a MÁV-val, életem egyik legfelhőtlenebb korszakában ingáztam vidéki városok között, majd egy évig hetente a Pest-halálfasza vonalon 3,5 órás menetidővel, szóval nekem ne jöjjön azzal senki, hogy milyen kényelmetlen volt levonatozni Velencefürdőre. Régebben nem is ültem fel az olyan provokációnak, hogy ki mennyire gyűlöli a MÁV-ot, persze az én seggem alatt is késett már 1-2-3 órákat, de ha azt vesszük, rendeltetésszerűen is egész sokszor működött. De ezúttal nálam is elszakadt a cérna.

És ez a pont valahol ott jön el, hogy észreveszed: a MÁV ezúttal tényleg az életedre tör. Ez volt a nyaralás végén a kegyelemdöfés, amikor már tényleg csak egy nyugodt (és persze túlárazott) hazaútra vágysz. Mikor közepesen másnaposan - mivel előző éjszaka megünnepeltétek a tesód névnapját - felülsz egy IC-re abban reménykedve, hogy így legalább 25 perccel hamarabb hazajutsz, és annyival tényleg hamarabba hazajutsz, de közben 10 évet öregszel, mert nem működik rajta az a rohadás klíma. Elsőfokú hőségriadó mellett. De neked azt mondja a kaller, hogy ne húzd le az ablakot, hiszen megy az a klíma, legfeljebb nem abban a kocsiban. Szóval akkor tényleg kezded elhinni (Itt kell lenned, hogy elhidd!), hogy a cél itt bizony az, hogy elpusztítsanak, szépen eltöröljenek a föld színéről, nem lehet ez más, mint valami alternatív népességszabályozás, a kormány legújabb titkos vállalása Brüsszel felé, az újabb uniós milliárdokért cserébe. A csendélet: 40 fokban némán izzad mindenki, és reménykedik benne, hogy valami csak történni fog a léghűtéssel vagy legalább elvisz minket egy kegyes szívroham, hisz még legalább 2 óra van hátra a menetidőből (SPOILER: végül lehúztuk az ablakot, de addigra nagyon sok embert vesztettünk).

-------

Szóval ez a hétvége apartmanostól, strandostól, MÁV-ostók fogott, megrágott, és kiköpött. Hogy a végén olyan szarul érezzem magam, hogy legalább két hétvége kelljen, hogy túltegyem magam rajta, és meg tudjam írni. Ehhez képest másnap persze dolgozni kellett. Hát kábé ilyen, mikor az introvertált nyaral.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.