Szédítően zárkózott

Ezért hagyom, hogy anyázz, és ne hidd el, hogy introvertált vagyok

2019. május 09. 08:00 - darvinisdead

Hiszek a virtuális öntisztulásban, és abban is, hogy bárkinek joga van hülyeséget gondolni és mondani rólam.

Egy csomószor megkaptam már kommentben, hogy egy figyeleméhes kamuintrovertált vagyok, írom itt ezt a blogot, és reflektálatlanul belekiabálom a kínjaimat az éterbe, csak azért, hogy végre figyeljenek rám. Egy introvertált nem is ilyen, és különben is hülye vagyok, fogjam már be.

- üzenik nekem kedvesen

Az ember szeret hatást gyakorolni, ez szinte evolúciós ösztön. A vezetés még ma is a siker, vagyis a társadalmi felemelkedés záloga, ráadásul az ember kíváncsi természet, kíváncsi másokra és saját magára, hogy mit képes elérni, hol vannak a határai. Ha még mélyebbre ásunk, a vezetés, az irányítás régen a túlélést jelentette, a gyenge elhullott, az erős életben maradt, és utódot nemzett. Ezért érkezik pavlovi reflexként az a kellemetlen, gyomorgörcsszerű érzés, ha az embert gyengének tartják vagy ignorálják. Mert nem erre vagyunk programozva, ha megtörténik bekapcsol a vészcsengő. 

Ha egy introvertált alkatilag képtelen rá, hogy hatást akarjon gyakorolni, akkor miért kapom meg a posztjaim alatt ismeretlen introvertáltakról, hogy én nem is lehetek igazi introvertált? Hisz ezzel ők is hatást akarnak gyakorolni rám és a követőimre - a környezetükre. De ha introvertáltak, miért nem tartják meg maguknak a véleményüket? Ennyire figyeleméhesek? Akkor viszont a saját logikájuk szerint nem is lehetnek introvertáltak.

Valahogy így siklik félre ez az érvelés, és persze ott, hogy ha az alaptézis igaz lenne, nem lenne annyi introvertált tanár, színész, tréner és vállalatvezető sem. Pedig azért akad néhány – Bill Gates, Steven Spielberg, JK Rowling vagy épp Obama. És én se a reklámszakmában dolgoznék. De ott dolgozom, és még blogot is írok, mert szeretnék hatással lenni másokra, mivel hiszek benne, hogy értékes dolgok és hasznos gondolatok pattannak ki a fejemből. 

A fenti elvet hirdetők gyakorlatilag azt mondják, hogy ha introvertált vagy, kussolj. "Minden introvertált kussoljon!" Persze ezt introvertáltként ők maguk kiabálják bele az éterbe, fittyet hányva erre az ordas nagy önellentmondásra.

Szóval, attól, hogy intró vagy, ne maradj csendben. Részben ebből is fakad, hogy nem hiszek a kommentelők kitiltásában, inkább a virtuális öntisztulás híve vagyok, az értelmes hangok egy értelmes fórumon előbb-utóbb többségben lesznek. Ha mégsem lesznek, akkor sajnos nem sikerült eléggé értelmes fórumot létrehoznom. My bad.

Szólj hozzá!

5 nap tök egyedül vagy 4 napos családi utazás, esküvővel súlyosbítva?

2019. április 18. 12:50 - darvinisdead

Mondd, te mit választanál?

Az utóbbi hetekben volt szerencsém mindkét címben említett helyzetet kipróbálni, és elég érdekes tapasztalatokat szereztem. Ugyebár introvertáltként ez a dilemma elég egyértelműnek tűnik, egyedül lenni fasza, a többi ember jelenléte idegesítő, mindenféle családi törésvonalakkal súlyosbítva különösen megterhelő egy ilyen program, miért is lenne valaki annyira bolond, hogy ezt választja az otthonülés helyett? – kivéve akkor, ha az ember szociális introvertált. Igen, ezt az új, kifacsart kifejezést használom saját magamra, mert ez a helyzet: állandóan társaságban lenni (főleg sokáig és kevésbé otthonos társas helyzetekben) megterhelő számomra, de nagy szükségem van a számomra kedves emberek jelenlétére. Erre a fenti emberkísérlet is rámutatott.

De nézzük a konkrét tapasztalatokat!

Családi utazás. Szerinted ilyen? Vaaagy...

Először is, az 5 napos egyedüllét úgy jött össze, hogy a barátnőm elutazott síelni a barátaival, senki nem vitte magával a csaját, csávóját, kutyáját, macskáját, így én is kapva kaptam az alkalmon, hogy otthon maradjak. Gondoltam, majd feloldódok otthon a legális magány idillijében. Annyit tudni kell, hogy már évek óta együtt élünk, és szerintem kb. 2 éve volt utoljára, hogy ennyi időt külön töltöttünk, de azért 2-3 napok előfordulnak.

A várakozásaimhoz képest a valóság teljes erővel pofán csapott. Merthogy miután vagy 2 napot rászántam régen látott barátokkal való találkozásra, a többi napon (és főleg estén) otthon ültem egyedül, és szinte képtelen voltam bármit is kezdeni magammal. Sorozatokat pörgettem, telefonálgattam és bámultam a plafont, teljesen lebénított a magány.

Ehhez képest mi történt a családi utazáson? Valamiért a szokottnál sokkal jobban viseltem a többiek állandó jelenlétét. Kiegyensúlyozottabb voltam, mint az otthon, egyedül töltött napokban. Pedig a család itt nem az én szüleimet és testvéremet, hanem a barátnőm családját takarta, vagyis nem volt meg az az otthonosság, bensőséges ismerősség, mint amikor pl. hazautazom vidékre. De vélhetően annak okán, hogy ebben a pár napban sikerült közelebb kerülnöm hozzájuk, még a privátszféra hiányát is jobban viseltem. Persze a vége felé örültem, hogy hazaértük, de sokkal kevésbé éreztem megterhelőnek, mint a korábbi családozásokat. Vagyis kiderült: ebben is lehet ám fejlődni, ha esélyt adunk neki – és saját magunknak.

...inkább ilyen?

Szóval a legfőbb következtetés számomra az volt, hogy az egyedüllétre nekem csak annyira van szükségem, mint másnak arra, hogy időnként kiszellőztesse a fejét. Nem létszükséglet, de a közérzetem és a lelki békém szempontjából kulcsfontosságú. Vagyis nem az van, hogy naphosszat egyedül akarok ücsörögni egy zárható szobában, de néha jól esik visszavonuni egy saját, privát - vagyis nem nyilvános - térbe. 

Ez alapján sokkal kényesebb az a társas egyensúly, amiben jól érzem magam, mint azt korábban hittem. Se tök egyedül, se túl sok ember között nincs meg a tökéletes komfortérzetem, mindkettőt el tudom ugyan viselni, csak épp nem akarom.

Persze a családi utazáson megvoltak a szokásos kellemetlen tapasztalatok is, a feszengés, a felesleges körök, a fárasztó kötelességérzet, hogy részt kell venni mindenben, de ezeket meg kell próbálni elengedni, különben jön a rágörcsölés és a frusztráció. Inkább úgy voltam vele, ha befáradtam, szépen elvonultam a szobámba.

Visszatérve tehát az eredeti kérdésre, hogy én melyik szitut választanám: hát, az arany középutat. Ami nagyjából az otthonlét a barátnőmmel, időnként egy-egy találkozó a barátaimmal, és családozás kisebb dózisokban, max fél- vagy inkább egynapos együttlét egyhuzamban. Valami ilyesmi. Aztán azt a néhány túlcsorduló családi eseményt meg kibírom valahogy. Tuti recept persze nincs, ezzel mindenkinek saját magának kell tisztába kerülnie a társas korlátaival és szükségleteivel. Ezért is hasznos mindkét címbeli helyzetet kipróbálni, ha van rá lehetőség, nekem ezáltal sikerül valamivel jobban megismernem magamat.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

Szólj hozzá!

Introvertált vagy? Akkor ezt gondolja rólad a világ

2019. március 07. 10:17 - darvinisdead

Régen imádtam egyedül játszani és játékokat kitalálni. A játékaimból egész világokat, moziuniverzumokat építettem fel, jóval azelőtt, hogy a szuperhősfilmek farvizén a Marvel, a DC és a Disney közös univerzumba hozták volna a szuperhősöket és fantasztikus karaktereket; nálam a Tini Nindzsa teknőcök már akkor megfértek a Toy Story meg a GI Joe mellett. Jean-Claude Van Damme mozifilmeket játszottam újra, csatákat vívtam, focimeccseket, autóversenyeket játszottam le tök egyedül – és rettenetesen élveztem. Aztán később rájöttem, hogy a közösségi móka egészen más minőséget jelent, de attól még a mai napig fontos számomra az egyedüllét. 

A szüleim persze forszírozták, hogy menjek ki, és játsszak másokkal, mint ahogy a szülők ezt általában forszírozni szokták. És itt kezdődtek a furcsaságok, egész pontosan az a fura szégyenérzet, ami sokszor csak évekkel, évtizedekkel később tudatosul az emberben, ha egyáltalán. Rám is hatással volt, csak épp felnőttként jöttem rá:

Menj ki szépen játszani a többiekkel, mint egy RENDES gyerek!

– mondja az egyszeri szülő, aki anno ugyancsak a szüleitől tanulta ezt, ők meg a nagyszülők példáját vették át. Így öröklődik generációról generációra a konvenció, aminek a levét mi, introvertáltak isszuk meg. 

A percepció persze változik, vagy legalábbis árnyalódik, két generációval ezelőtt a nagyszüleim talán még az introvertált szó jelentését sem ismerték. Ma már ehhez képest köztudott, hogy vannak zárkózottabb gyerekek, sőt, léteznek speciális nevelési igényű kicsik, akiknek különleges elbánásra van szükségük, a lényeg, hogy a szülői és vele együtt a társadalmi felfogás sokat árnyalódott, pl. elfogadottabbá vált, hogy egy gyereket nem kell rugdosni azért, hogy közösségbe járjon, ha mondjuk nem akar. Szóval vannak biztató jelek. 

Ha már szülők: az introvertáltakkal kapcsolatos többségi hozzáállásra látni egy szemléletes példát a Tully (magyarosan: Pszichoanyu) című filmben. A történetben a Charlize Theron által játszott anyuka kisfiával kapcsolatban hangzik el az álpolkorrekt iskolaigazgatótól a peculiar (magyarul: különös, furcsa, speciális) jelző. Mondjuk a filmben a gyerek tényleg viselkedészavaros (düh és érzelemkitörésekkel), de vajon mi nem épp ilyen hozzáállással szembesülünk a hétköznapokban? Mintha beilleszkedési zavarosak lennénk, miközben a társadalom nyitottságának hiánya predesztinál minket arra, hogy hibásnak érezzük magunkat.

Ez a rossz értelemben vett kitűnés, a normától való eltérés a mi keresztünk, amire úton-útfélen emlékeztetnek bennünket. Van persze ellenpélda is, egyfajta pozitív diszkrimináció – vagy inkább önfényezés?

Merthogy a Google szerint például leginkább királyak vagyunk (awsome) meg okosabbak (smarter), ami persze hízelgő, de utána sorban jönnek az olyan jelzők, mint a bunkó, az unalmas vagy épp az önző, szóval így szoktak ránk keresni, vagy legalábbis ilyen jelzős szerkezetekkel szoktak minket a leggyakrabban azonosítani online. introverts_are2.jpgA Google szerint...

De ha az internet másik szegletét nézzük, a nem mindig kíméletes UrbanDictionary.com definíciós oldalon is egész tisztességes meghatározásokat találni az introvertáltakról, semmi kirekesztő, megbélyegző, sőt, csupa empatikus leírással találkozni, talán még érzékenyítő haszna is van, pont a felületes sztereotípiákat igyekszik lebontani a legtöbb definíció.

Ha pedig tovább keresgélünk az interneten, hamar kiderül, hogy vannak különféle altípusai az introvertáltaknak (hol 4-féle, hol többféle), vannak kimondottan az introvertáltaknak való munkák, cikkek melyek listázzák az ilyen melókat, listák amelyek listázzák a melókat bemutató cikkeket és így tovább, de az is kiderül rólunk, hogy jó, sőt, másoknál jobb vezetők vagyunk.

Szóval az internetes tartalmak egyre nagyobb százaléka kezdi árnyaltabban láttatni az introvertáltakat, de a hétköznapi érintkezések szintjén azért még mindig messze nem járt csúcsra az elfogadás. Egy introvertált gyerek számára kihívást jelent érvényesülni az osztályközösségben, később a főiskolai/egyetemi csoportban, majd a munkahelyen, a nyugdíjasklubban, gyakorlatilag bárhol emberek között. Introvertáltnak lenni sokak számára még mindig egy nehezen elfogadható furcsa, freak dolog, pedig tök jó lenne már túllépni ezen.

Ja és időnként érezhetően magunkat is rosszul ítéljük meg: vagy nincs önbizalmunk és magyarázkodunk – hogy miért nem beszélünk annyit, hogy nem is vagyunk bunkók, hogy milyen egyéb előnyeink vannak (a sok hátrány mellett) például egy munkahelyen (lásd fentebb: jobb vezetők vagyunk).

A másik eset, hogy átesünk a ló túloldalára, és azt bizonygatjuk, hogy mindenkinél jobbak vagyunk – különösen az extrovertáltaknál (éééss máris visszajutottunk a Google ajánlásaihoz)! Ez viszont tökre kontraproduktív, pont olyan kirekesztés, mint aminek a lebontása mindannyiunk érdeke. Persze lehet egy önvédelmi stratégia, hogy mindenkit lenézünk a picsába magunk körül, válaszul arra, hogy a szociális érvényesülésben jókora hátránnyal indulunk, de érdemes tisztában lenni vele, hogy ilyen attitűddel introvertáltként is konzerváljuk a kirekesztést, a megbélyegzést és a megosztottságot. 

A lényeg talán annyi, hogy bármelyik gyerek lehet RENDES – erre minden gyereknek másképp van igénye. És ez igaz ránk, felnőttekre is. Ezért aztán tényleg nem érdemes ferde szemmel nézni ránk – én nekünk se egymásra.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

23 komment

Egy önjelölt írásfüggő vallomása

2019. február 22. 16:00 - darvinisdead

Ezért írok én - ezért zuhanok neki a szövegeknek újra és újra, bámulom a borzasztó, üres lapot, és küzdök vele az őrület határán egyensúlyozva, vagy épp teljes eufóriában. Ez az írás.

Valamit be kell vallanom: egyáltalán nem vagyok grafomán.

Nincs íráskényszerem, mégis több tízezer karakternyit körmölök hetente. Még csak nem is írok gyorsan (közel nem megy gépírói tempóban, ha ugyan létezik még olyan), de legalább pontosan se, félórákat-órákat tudok a szerkesztéssel elpepecselni, mégis nekiülök minden áldott héten, szinte minden nap, kivétel nélkül.

Akkor mi a titok? Az, hogy a végeredmény kárpótol. Sokszorosan. Az alkotás élménye, a teljesség felé vezető út, ahogyan egy szöveg elnyeri a végső formáját - számomra ez egy kivételes, lebilincselő élmény. Ahogy az egymás mögé dobált szavak, mondattöredékek értelmet nyernek az páratlan, erre csak a szavak képesek: létrehozni valamit a semmiből, ilyet a kémia nem tud. A tiszta teremtés - ez a nyelv sajátja, egy varázslat, ami írásban még látványosabb, mert ugye a szó elszáll, egy blogposzt viszont... hát ugye az is. Épp ezért van a szövegeknek egyfajta hierarchiája. A legkevesebbet a mondott szó éri, aztán a nyilvánosan mondott szó, aztán az online leírt szó, végül a kinyomtatott szó. Egy Facebook- vagy blogposzt megírásához nem kell engedély, nem kell különösebb fáradozás, hogy megjelenhessenek a mondataid. Ellenében egy folyóiratban való megjelenésért, ne adj isten, egy könyv megírásáért és kiadásáért már nagyokat kell fáradozni, akkorákat, hogy az a legtöbb ember képességeit meghaladja, vagy szimplán nem éri meg nekik, csak néhány szent bolond feccöl ebbe ennyit. Egyszer én is ilyen szent bolond szeretnék lenni, persze ez nem szeretés kérdése, bizonyos szempontból már most bolond vagyok, persze szentnek semmiképp se mondanám magamat, ilyesmit én nem ambícionálok, elég, ha olvasnak.

Mi, akik ezzel az időrabló, fáradtságos tevékenységgel töltjük a napjainkat (legalábbis azt kell gondolnom, hogy ezzel nem vagyok egyedül) nem kisebb célért csináljuk, mint hogy az örökkévalóságból elcsíphessünk egy darabkát. Nem hírnevet akarunk, hanem valami maradandót létrehozni, ezért ez a nagy hajcihő. És ha nem jön össze, akkor is alkottunk valamit, amit az emberek olvastak, és lehet - csak lehet - hogy néhányuknak még tetszett is az a valami. A szerkesztőnek biztosan, ha kitette vagy megjelentette, és már az is visszajelzés. Apró buksisimi, de jól esik, akkora hülyeséget talán csak nem mondtuk, vagy ha igen, akkor legalább valaki mással együtt vagyunk hülyék, és nem egyedül. Azt is sokkal jobb, mint magunkra maradni a hülyeségünkkel.

Persze az írás lehet csapda, lehet valami veszélyes sötét (okkult?) dolog is - a hatalom számára különösen az szokott lenni -, de én most pszichésen értem, hogy ha valamit elfed a sok szövegelés, és valójában kimagyarázni szeretnénk magunkat a sok szarságból, ami körülvesz, egy körrel belebb bújunk a csigaházban, és arra koncentrálunk, amiben jobban el tudunk veszni. Az írás számomra is menedék, megnyugtatóan ismerős terep, de szeretném azt hinni, hogy én nem bújok az írás mögé, inkább kiteljesedek benne. Ha akarom, fel tudom függeszteni, nem telepszik rám, nem rángatja a kezem, még ha néha ő is az erősebb. 

Tény, hogy nem vagyok valami nagy kalandor. Én a szövegekben kalandozom, és azt vallom, hogy sokkal jobb bent ülni lehúzott redőnyök mellett, mint kimenni és a használt levegőt újra cserélni. Ezért szeretek írni, döbbenek rá, az előző mondatot körmölve, a szavak sokkal meghízhatóbbak, mint az emberek (a saját írói képességeimről ugyanez nem mondható el, de hát egy kis frusztráció meg már igazán nem oszt, nem szoroz).

Én is kicsit ilyen vagyok, szeretek mindig új dolgokba belevágni, csak a régieket ne kelljen befejezni, sokkal jobb az úgy nekem, ha mindig stimulál valami, és a végérvényességgel, a dolgok állásával nem kell szembenéznem. Jó ez így, csak akkor nem az, amikor mégis valaminek a végére érek, mert akkor rögtön három másikat húzok be a helyére. Sziszifuszi? Az bizony.

Most, amíg ezt a bejegyzést írom, most is három mások írással kellene foglalkoznom inkább, de félek, hogy azok még nem jók, ennél meg azt érzem, hogy jó, mert igaz és őszinte, szinte semmi szerkesztgetés csak automatikus írás, mintha József Attila lennék, neki is hogy bejött ez a terápia.

Is it though?

Épp tegnap olvastam egy posztot a WMN-ról, egy munkafüggő nő írta, aki rengeteget túlórázik önként, és rájött, hogy ez egy valódi, kőkemény függőség, amivel más dolgokat próbál elfedni. Furcsa ez, mert én tuti nem vagyok munkafüggő, de az írással mégis nagyon hasonló a viszonyom, ha abból indulok ki, mennyi gyötrődést okoz. Nem kellene annyira szeretnem, mint amennyire kötődöm hozzá. A nap végén valahogy mégis azt érzem, hogy kárpótol, csak azt nem tudom, milyen értelemben, de ezen már nem is szoktam agyalni, inkább megnyitok egy új doksit a wordben, és már pörögnek is a karakterek, a kérdés meg ott lóg a levegőben, amíg ezernyi másik végleg el nem homályosítja. Ez vagyok én: a befejezetlen írás maga, egy félkész szöveg az egész életem, úgy érzem, nem merek hozzányúlni, hogy rendesen ráncba szedjem, azzal a végérvényességet kockáztatnám, nem visz rá a lélek, hogy az utolsó mentést megtegyem, hisz egy szövegen mindig lehet még dolgozni, akkor meg mit akarok? A tökéletesség kergetése fog a sírba vinni, a szükségszerű tökéletlenségben keresgélek valamit, ami nincs.

Ennek a szövegnek sem találom a végét, hiába próbálom, mindig továbbszalad a villogó kurzor, nem érem utol, ahogy magamat sem - hát ilyen mocskos egy ambivalens viszonyom van nekem az írással meg a szövegekkel, kegyetlenül nehéz és felszabadító egyszerre, mágikus, a teljesség ígéretét hordozó, de sohasem teljes, és persze könyörtelen. Hiába, én csinálom tovább (nem is tudnák mást), hátha nem fog a sírba vinni, legfeljebb a sírig kísérni. Meglátjuk.

2 komment

Ezért blogolok névtelenül

2019. január 31. 08:15 - darvinisdead

Lassan két éve blogolok inkognitóban, itt az ideje, hogy lehulljon a lepel, és töredelmesen bevalljam, mi értelme a titkolózásnak. Egyelőre még én se tudom, de a bejegyzés végére talán kiderül!

Blogolni több okból is jó, ahány blog, annyi érv, szóval csak itt a blog.hu-n több ezer érvet találni, ezzel most nem is, inkább csak a hogyannal akarok foglalkozni - Miért jó névtelenül blogolni? Mi ebben a jó? Kiknek jó ez? (Tudjukkiknek!) Véletlen? Nem hinném…

Nézzük hát szépen sorban, egyesével!

1. Nem bukhatok akkorát

Persze ez valahol a csalódástól való félelemről is szól, legalábbis én az elején féltem, vajon érdekelni fog-e ez bárkit, elég jók-e az írásaim, van-e relevanciája annak, amiről írok, ez a téma vajon megél-e, vagy elpazarolt idő az egész (nyilván nem az, az ilyesmi egyébként sem olvasottság függvénye kell, hogy legyen, már önmagában az írás aktusának kielégítőnek kell lennie, különben nincs értelme csinálni). 

Hiába nem kellene, hogy számítson, de egy olvasott blogot akartam, olyat, amit van értelme kifelé irányítani, különben naplót is írhatnék (gondoltam akkor). Pedig nem az volt a célom, hogy én majd ezzel sikeres legyek, minél többen kövessenek stb. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy nem szeretek veszíteni. Kiskoromtól kezdve erős versenyszellem dolgozik bennem, az iskolában a jó jegyekre hajtottam, hogy bizonyítsak a szüleimnek, a bátyámmal folyton összemértek, ennek is meg kellett felelnem. Aztán kiderült, hogy jó alkatom van a sporthoz, onnantól a versenyeken kellett bizonyítanom és így tovább. Vélhetően ezért is dolgozom ma a reklámszakmában, ahol minden egyes tender egy ügyfél megszerzéséért vívott verseny. A blogolás pedig mások figyelméért vívott verseny - ne legyünk naivak, erről is szól, de nem szabad, hogy csak erről szóljon.

2. Nem kell félni a következményektől! (Muhhahha - sátáni kacaj)

Amúgy ez csak részben igaz, és egy ilyen tényező sok szempontból visszafelé is elsülhet. Ha nincs tétje, a szöveg fókuszt veszt, parttalan ömlengéssé válik (mint ez is itt, höhö), és végképp nincs értelme az Indexre szabadítani a karaktereket. 

Egyébként, ha szakmailag nézzük, van némi haszna: olyasfajta következményektől nem kell tartanom (már ha tényleg képes vagyok fenntartani a névtelenséget), hogy majd emiatt kirúgnak, megköpködnek, megkeresnek és megvernek stb. A másik, hogy sokkal szabadabban írhatok. Gyakran hozok személyes példákat, akár olyan dolgokat is, amiket nem szeretném, ha az ismerőseim konkrét személyekhez, a szüleimhez, a barátnőmhöz stb. tudnának kötni. Így őket se teszem ki a nyilvánosságnak, nem teregetek ki semmit, ami másoknak kényelmetlen lehet. Ez így fair. 

3. Belesírhatom a bánatomat a nagyvilágba 

A napló és a személyes blog mindig terápia is egy kicsit. Egyszemélyes párbeszéd. Nincs más, csak én és a monitor. Én magam vagyok minden saját magammal kapcsolatos titkok tudója, és így közelebb kerülhetek ezekhez. A pszichológus is valami ilyesmiről - erről is - szól: a feltárulkozásról, önismeretről, önfelfedezésről, csak én itt csetlő-botló turistaként a hosszabbik utat járom végig (vagy valameddig), nem kapok magam mellé egy helyismerettel rendelkezi, profi expertet. Persze, nem akarom elvenni mások kenyerét és kisebbíteni más szakmák jelentőségét. Az írás nem tudja helyettesíteni a pszichoterápiát, de jól ki tudja egészíteni. 

4. Nem kell bloggerré válnom

Nem vagyunk egyfélék. Úgy értem, saját magunkon belül sem. Szélsőséges és hektikus a viselkedésünk, egy rakás különféle dolog érdekel minket, sokszor egymásnak ellentmondó személyiségjegyek kavarognak bennünk: szertelen-rendszerető, nyitott-zárkózott, érett-éretlen stb. - ezek mind egyszerre vagyunk! Számomra a blogolás is a sokféleségem egyik megnyilvánulási formája. A blogger énem a személyiségem egy része, és én nem feltétlenül szeretném, hogy összekeveredjen a többivel. 

Ahogy Tandori Dezső, az egyik legzseniálisabb kortárs költőnk is inkább Nat Roid néven jelentette meg a krimijeit, így én sem szeretném összekeverni az újságírói, reklámszövegírói és irodalmi minőségű munkámmal az itteni írásgyakorlatnak (is) beillő elmélkedéseket és gondolatokat. Jobb ezt külön fiókban tartani, mert az emberek hajlamosak összemosni vagy csak összekapcsolni dolgokat, amelyek egyébként nem tartoznak össze. 

Én például baromira nem szeretném (legalábbis egyelőre), hogy engem civilben ezzel a bloggal azonosítsanak. És nem azért, mert nem vagyok büszke az írásaimra, vagy nem vállalnám azokat mások előtt. Mert bár a privát énem benne van, az írói énem egy része is benne van ezekben a posztokban: vannak dolgok, amiket kimondanék, de leírni nem fogok, vagy nem úgy fogok, mert sokkal megfontoltabb vagyok írásban és gondosabban fogalmazok. Mégsem annyira gondosan, mintha egy szépirodalmi szövegen dolgoznék - ám ezt itt nem is annak szánom, szeretnék minél kevesebb embert kizárni belőle, hogy ha van benne tanulság - már ha egyáltalán van - az többekhez is eljuthasson.

5. Mert bármikor úgy dönthetek, hogy kilépek belőle

A meglepetés erejét nem szabad lebecsülni! Még mindig mondhatom, hogy inkább hagyom az egészet a picsába, és holnaptól nem blogolok, nyoma sem marad az egésznek. De azt is csinálhatom, hogy bevallom, igazából én vagyok Batman, Centauri vagy maga Soros György, esetleg Kis Jóskának hívnak, megosztom a bejegyzésemet a saját Facebook-oldalamon, és lehet, épp az ismerőseimtől kapok majd egy rakás pozitív megerősítést, és emiatt lesz kedvem folytatni az írást, vagy erről eszembe jut egy másik jó ötlet, pl. egy tumblr vagy egy coub elindítása. Önkifejezni mindig jó dolog, a rajz és/vagy zeneóra óta tudjuk, hogy ezekkel azért nem lehet nagyon mellélőni.

 

Konklúzió nincs, vagy ha van is, csak annyi, hogy blogolni jó! Aztán ha nem jön be, lehet menni pszichológushoz, kirándulni, közösségbe, önkénteskedni, alkotni, tanítani, tanulni, nevelni, önmegismerni vagy bármilyen más épületes dolgot csinálni, mert nem gondolom, hogy a blogolás a legnemesebb dolog, amit egy egyén tehet, de nem is a legalantasabb, de nem ám. Szóval írjatok - vagy ne. Ahogy akarjátok...

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

4 komment

Pusztulunk bele a magányba és még introvertáltak is vagyunk

2019. január 17. 08:30 - darvinisdead

Életemben először Budapestre felköltözve lettem úgy igazán magányos. Pedig még azt se mondhatom, hogy különösebben magamra maradtam volna, itt voltak körülöttem a barátaim, a testvérem, de az a szoros háló, ami otthon a családom és az osztálytársaim révén körém szövődött kibomlott, és csak néhány köteget találtam, amiben ideig-óráig bele tudtam kapaszkodni. Valahogy így találkoztam én azzal a mély, metafizikai magánnyal, ami egy régen volt ideális állapot hiányából táplálkozik, néha gyötrő, néha észrevehetetlen, de azóta is az életem része.

És a magányommal, az emiatt érzett szorongásaimmal nem vagyok egyedül. Sőt! A nyugati társadalom (és nagyvonalúan ide sorolom magunkat is) mentális állapota cefetül fest: a depresszió ma már népbetegség, a fejlett országok lakói soha nem látott mennyiségben tömik magukba az antidepresszánsokat. Bár az orvosok többsége biológiai okokkal magyarázza a depressziót (pl. hajlam), Johann Hari legújabb könyve, az Elveszett kapcsolatok (Lost Connections) vitába száll ezzel. A szerző maga is hosszú éveken át küzdött a depresszióval, de ő úgy tapasztalta, hogy a gyógyszerek csak átmeneti megoldást nyújtanak - ezért máshol kereste az okokat, és állítása szerint meg is találta - a társadalomban.

Az egyik legfontosabb probléma szerinte a közösség hiánya, röviden: a magány.

És valahol itt jövünk mi, introvertáltak a képbe mint ilyen szempontból halmozottan hátrányos helyzetű csoport, amelyik természetéből adódóan még jobban ki van téve az elszigetelődés veszélyének.

Különösen, ha valaki a kelleténél jobban belehelyezkedik az introvertált pozícióba. Gondolok itt arra, hogy élből elutasít minden közösségi alkalmat, mérlegelés nélkül kivonja magát programok, társas helyzetek alól, pusztán azért, mert legutóbb volt egy rossz tapasztalata - és nem mondjuk azért, mert minden alkalommal társas szorongást érez. Egyszerűen csak így kényelmesebb. Ilyen is előfordulhat.

De egy tényleges - és nem rosszul (ön)diagnosztizált - introvertált számára is kínzóvá válhat a magány, ha minden alkalmat lemond, minden lehetőséget eldob magától. Ez a végletesség sem egészséges, hiába a társas helyzetekkel szembeni idegenkedés, a teljes visszavonulás sokkalta veszélyesebb. Ha csak megszokásból, automatikusan legyintünk mindenre, az introvertáltság egy idő után kifogássá válhat. Pedig az már régen rossz, ha pajzsként tartjuk magunk elé.

A depresszió is egy bénult állapot (persze az már patologikus mértékű bénultság), viszont nem szabad hasonló mértékű tehetetlenségbe süppedni egy téves alapállásból, ami az introvertált önmeghatározást tekinti hivatkozási alapnak.

Az introvertáltságból egyszerűen nem következhet az izoláció, nem szabad, hogy az következzen belőle!

Persze ezt mondani könnyű, próbálkozni viszont… próbálkozni viszont érdemes, nem csak az egészségünkért, hanem úgy amblokk a saját magunkért. Érthetőbben: a kihagyott ziccerekért és az elbaltázott lehetőségek ellenében érdemes. Mert az elvesztett barátságokat, a túl sokáig halogatott közeledéseket egyszer még bánni fogjuk.

Egy introvertált is képes barátkozni - én is képes vagyok rá, csak épp nem tömött fesztiválokon fogok idegeneket leszólítani, hanem egy közeli ismerősök által szervezett összeröffenésen találkozom új emberekkel, és lehet, hogy ott megtalálom az új legjobb barátomat - te pedig megtalálod a lelki társadat, vagy csak egy jó fej valakit.

Hányszor előfordult, hogy váratlan helyről jött egy új barát, egy jó ember az életembe! Találkoztunk, és pillanatok alatt egymásra hangolódtunk, pedig tényleg nem vagyok egy szociokurva, aki bármilyen helyzetből kidumálja magát, sztorizásból várat épít. Ezek inkább csak adódnak, a kölcsönös szimpátia mágikus pillanatai. Na, de első körben esélyt kell adni nekik.

Nem akarok hazabeszélni, meg totál idealista álmokat dédelgetni erről az egészről, de talán az ilyen fórumoknak, mint ez a blog meg a hozzá tartozó oldal, annyi értelme van, hogy ha nem is képes betölteni egy hagyományos, zárt, közvetlen kapcsolatot nyújtó közösség funkcióját, de legalább egy virtuális (sors)közösséget létrehoz, ahová bárki becsatlakozhat, így erősíti a valahová tartozás érzését, és csökkenti a kitaszítottság képzetét. A közösség, az, hogy ezeket a cikkeket bizonyos tekintetben hasonló emberek olvassák, az itt felvetett témák iránt valakik érdeklődnek, azt az üzenetet közvetíti, hogy nem vagyunk egyedül. És ez a tudat megnyugtató. A semminél talán ez is több.

Ez a vége? A bejegyzésnek biztosan

2 komment

Miért kell szégyenkeznem minden karácsonykor?

2019. január 03. 08:15 - darvinisdead

Idén is túléltük a karácsonyt, behúzhatjuk az újabb strigulát. Ez nem kis teljesítmény, tekintve, hogy az egyik prominens ünnepünk az utóbbi években mintha kezdene őrületbe fordulni (persze soha nem a nyugalomról szólt, az csak mítosz). Az egyre agresszívebb reklámdömping, a Black Friday akciók még nagyobb nyomást helyeznek az emberekre (különösen a szülőkre): költsenek többet újabb és jobb ajándékokra, vegyék meg, üssék le, rendeljék meg – a vásárlás könnyebb, a választás nehezebb mint valaha, közben persze a munka ugyanannyi (sőt!), hiába a sok céges karácsony meg a tengeren túlról az életünkbe beleerőltetett secret Santa (értsd: mikuláshúzás) intézménye, ami csak egy újabb terhet ró a népre.

És akkor még nem beszéltünk a vég nélküli zabálásokról, a családi programokról és konfliktusokról, jövés menésről, állandó készültségről, elintéznivalókról, égő gyomorról, alváshiányról és találkozók miatti kitettségről...

(vagy micsoda)

Persze a karácsony sem csak sötét ármány, fájdalom és szenvedés, de most főleg ezekről fogok beszélni.

Merthogy a karácsony=kötelesség. Ez az egyik legnehezebb benne, hogy számos kötelezettséget ró az emberre, miközben az egésznek nincsenek megteremtve a társadalmi keretei. Ez igaz az ajándékozástól a hazautazáson át a családozásig szinte mindenre. Se időnk, se pénzünk, se energiánk, a legkevésbé pedig kedvünk nincs - vagy legalábbis mire oda kerülünk nem marad - arra, hogy önfeledten ünnepeljük a karácsonyt. Mire sikerül feldíszíteni a fát, kicserélni a lerohadt LED-eket a szar, olcsó, kínai izzósoron, megegyezni abban, hogy idén melyik csúcsdísz passzol a legjobban a fához, összeállítani és elkészíteni a karácsonyi menüt, ami egyszerre húsimádó, vegetáriánus, vegán, laktóz-, glutén- és jóindulat-mentes, az ember már rég csak túlélni szeretné az egészet. Így pedig nem lehet élvezni egy ünnepet. Nem utalnak rá ki extra szabadságot, csak szökőévente sikerül nyugodt körülmények között letenni a lantot december huszonvalahanyadikán, és karácsonyi bónuszról a legtöbb munkahelyen csak álmodhatnak. Boldog Karácsonyt!

És ha az ember introvertált, a karácsony kellemetlen hozadékai csak hatványozódnak.

Az én személyes kálváriám az egyhetes családolással vette kezdetét - semmi kettesben (nemhogy egyedül) töltött békés rákészülés, dec. 22-én indult a vonat - tömött IC, ahogy kell - pedig az első félidőben még csak ötösben kezdtük el felzabálni egymás idegeit, majd jött a folytatás, amikor nyolcasban folytathattuk, ráadásul azt már nem a szülői házban - legalábbis nem az enyémben - töltöttük, ami csak még nehezebbé tette számomra az állandó társalgási kényszert. A pálinka és a sör volt az én Xanaxom, persze tudjuk jól, ha ilyesmihez kényszerből kell nyúlni, az már régen rossz (főleg itthon), szerencsére nem is nyúltam hozzá annyiszor, mint ahányszor igény lett volna rá.

Mindeközben történt egyszer, hogy karácsony másnapján a család összeült a nagymamámnál, sütizés, kedélyes csevely, gyereknézés - a szokásos. És míg a "felnőttek" a nappaliban beszélgettek, a két tizenéves unokatesókám szinte egész este a szomszéd szobában üldögélt, amit kicsit furcsálltam, pedig nem először fordult elő.

Aztán két nappal később, amikor már az én barátnőm szüleinél gyűlt össze az ő családja, és a sok beszélgetés végén nekem kellett zúgó fejjel, idő előtt elvonulnom, én magam szégyenkeztem önkéntelenül. Nem értettem miért, és csak utólag döbbentem rá, hogy a srácok reakciója is teljesen természetes volt, cseppet sem kellett volna furcsállnom. Vajon miért is kellene nekik ott ülni a többiekkel, ha nincs kedvük hozzá?

Miért az az elfogadott, és miért az a kötelező norma, hogy mindenkinek közös helyiségben kell tartózkodnia és szinte megállás nélkül társalognia?

Persze, megértem én, ha valaki minden előjel nélkül totálisan és látványosan kivonja magát a családi programok alól, azt legalábbis ferde szemmel nézik, de miért kellene mindent a konstans együttléthez igazítani? Főleg ha valaki egyszerűen nem így van kalibrálva. Ha a társadalom ebben csak egy kicsivel több rugalmasságot mutatna, az már üdvözítő lenne sokak számára. Nem kellene sutyorogni, kérdőn vagy rosszallóan nézni - helyette viszont meg lehetne beszélni. De jellemzően nem ilyen dolgok kerülnek elő a vacsoraasztalnál, hanem olyan üres témák, mint a munkahelyi státusz, a szilveszteri/újévi tervek vagy irodai és családi anekdoták, amik nem rejtik magukban a komoly beszéd és a konfliktus veszélyét. És ez baj. A helyzet nem fog egyik napról a másikra megváltozni, de talán egyik évről a másikra sikerülhet neki.

Valahol egyébként az igazi karácsonyi csoda az, hogy a sok nyomorúság, fel nem ismert és ki nem beszélt probléma ellenére az ünnepbe így is képes belefészkelni magát a meghittség, és abban a 3-4 napban mindig eljön egy-egy olyan pillanat, amikor felvillan a szeretet, felszámolja vagy legalábbis megtöri az ellentéteket, és ha csak annyi időre is, mint egy felvillanó csillagszóró, érezzük, hogy a körülöttünk lévők fontosak, az emberi kapcsolatoknál pedig nem nagyon létezik értékesebb dolog a földön. Ezért csináljuk végig újra és újra. Ki így, ki úgy. De a végén azért nem bánjuk meg, hogy idén is hazalátogattunk.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

4 komment

Miért nem egyből a szolidaritást kriminalizálják?

2018. december 07. 08:30 - darvinisdead

Ma december 7-e van. Mikulásról, meg boldog ünnepekről kellene írnom, de arról éppenséggel nem tudok. Nincs miből. Hiányzik az idill, az utóbbi hónapok eseményei egy jókora űrt hagytak maguk után, bennem mindenképp, és azt hiszem, a társadalomban is.

Nincs két hónapja, hogy elfogadták a törvényt, ami azokat az embereket büntette, akiknek az volt a legnagyobb bűnük, hogy nincs semmijük. Azt is mondhatjuk, hogy lassan már két hónapja, de még mindig friss az élmény, nehéz felocsúdni belőle, főleg, hogy csak a napokban kopogtatott be a tél Magyarországra, sőt, úgy igazán majd ezután fog, de már a saját bőrünkön tapasztaljuk, milyen érzés huzamosabb ideig a szabadban lenni, úgy hogy nincs hajlék a fejünk felett. Ehhez képest a hajléktalanok számára no go zóna lett az aluljáró, szinte az egyetlen biztonságos és meleg hely a városban ahová visszahúzódhattak. Mindez egy olyan törvény értelmében, ami a hajléktalanok érdekeire hivatkozva űzte ki a hajléktalanokat a városközpontból...

Most tekintsünk el attól, hogy azóta betartatják-e a törvényt vagy sem, úgy látom, sok helyen a hajléktalanok visszatérhettek a föld alá. Ettől függetlenül néhányukkal addigra példát statuáltak: emlékezhetünk, hogyan hurcolták őket vezetőszáron bíróság elé, a Pilisi Parkerdő Zrt. emberei hogyan dózerolták le figyelmeztetés nélkül néhány ember viskóját, otthonát - ezek a képek beleégtek a kollektív tudatunkba, az enyémbe legalábbis biztosan.

Hogy jön most ide ez az egész? Nagyon is ide kapcsolódik, ha ez elsőre nem is egyértelmű. Mindannyiunkra tartozik. Általában itt a blogon sokat írok a szolidaritás fontosságáról, lehet kissé túl sokat is, pedig semmiképp sem szeretném elkoptatni ezt a nagyon fontos kifejezést. De tény ami tény, szolidaritásra hatalmas szükség van, főleg mi introvertáltak tudnánk erről mesélni. Illetve most már főleg a hajléktalanok tudnának.

A hajléktalantörvény kapcsán én például az egyéni igényeket, a járókelők kényelmi igényeit is megértem, de egy ember szabad élethez, és emberhez méltó lakhatási körülményekhez való joga szerintem előbbre való. Ami nekünk egy büdös aluljáró, az másnak az élet.

Akkor tulajdonképpen mit jelent ez a törvény?

Mit jelent belerúgni a földön fekvőbe?

Hol érint ez minket?

A közöny nagyon veszélyes dolog. Ami alól egy vállrándítással kivonjuk magunkat, könnyen elérhet bennünket.

"Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna." 
Martin Niemöller német teológus

És láthatóan van, akinek semmi sem drága. Hiába okoz mérhetetlen károkat a társadalomnak, hogy módszeresen leépítik az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásának értékét, egy pillanatra sem merül fel a keresztényinek hazudott erkölcs számára, hogy ez elfogadhatatlan.

Mit gondolnak, mit üzennek azzal, hogy hajléktalannak lenni bűn, egyesek puszta léte lehet bűn, vagyis legálisan szankcionálható, hogy valaki - gyakran önhibáján kívül - úgy él, ahogy?

A hajléktalanok ügye megosztó, legfeljebb egy kisebbség érzi át, milyen elviselhetetlen és megalázó (nem beszélve arról, hogy a jogállamisággal szembemegy, alkotmányellenes), hogy embereket a puszta anyagi helyzetük, a puszta létük alapján büntetnek és elítélnek. De amíg egy kisebbség ennyire kiszolgáltatott, és a társadalom egy kicsit sem zár össze az ő megaláztatásukat látva, mi a garancia arra, hogy holnap nem másik kisebbség jut hasonló sorsra? Ma a hajléktalanok, holnap a liberálisok (lipsik), illetve a liberális tanárok már ma, a nem lojális, nem eléggé """nemzeti érzelmű""" (és ezt nem győzöm elég idézőjelbe tenni) művészek már ma, holnapután majd a furcsák, nem csak a másként gondolkodók, de a másként viselkedők is. Ha egy nem eléggé konform kisebbségek vegzálása, kriminalizálása belefér, elfogadott, sőt támogatott, akkor miért ne rugdoshatna meg valaki az utcán egy introvertáltat. Azok úgyis olyan furák, gyanúsak meg templomba se mind jár. Túlzás, de 1-2 éve még nem éreztük volna ugyanúgy túlzásnak, hogy majd egyszer másként gondolkodónak bélyegzett egyetemet fognak bezárni, listázni fogják az MTA kutatóit?

Jó, ha tudjuk: az, hogy egy csoportot a bőrszíne, származása vagy önhibáján kívüli élethelyzete miatt törvényileg szankcionálnak, az a fasizmus előkapuja.

Ez ellen csak egyféle védekezés létezik: a már említett szolidaritás. Az, hogy felemeljük a hangunkat másokért, ahogy mások is felemelik a hangjukat értünk. Hogy ha valaki Kárpátiás pólót akar hordani, hordhasson Kárpátiás pólót, amíg ez nem jár együtt azzal, hogy mások ellen uszít, mert azoknak mondjuk más a bőrszínük, én pedig hadd menjek el a Pride-ra ha úgy tartja kedvem, addig amíg nem uszítok békésen tüntető kopaszok ellen (kicsit abszurd példa, de miért ne lehetne ilyen).

Hála az égnek, hogy miközben ezt a posztot írtam, kijött noÁr legújabb klipje, amiben azt a keserűséget és felháborodást énekli meg, amit az embertelenséggel szemben érez. Mert mégis csak beteg az a világ, ahol az utcán élést kriminalizálják, az önkormányzati lakásokat elkótyavetyélik (egy jó részüket hagyják üresen állni), családokat lakoltatnak ki a családok évében, és mindeközben a család szerepéről konzultálnak sok milliárd forintból.

Akit érdekel és felháborít ez az egész, az az Utcazene az utcán élőkért eseményre váltott szimbolikus jeggyel segíthet. És persze hétfő este személyesen is kifejezheti a szolidaritását. Higgyétek el, jó buli lesz.


Én biztosan ott leszek, remélem találkozunk!

15 komment

Amikor elő kell lépni introvertáltként

2018. november 22. 08:30 - darvinisdead

Nem könnyű, sőt baromi nehéz, de nem lehetetlen. Néha meg kell próbálni, vagy legalábbis érezzük, hogy érdemes. Ilyenkor jön jól, ha egyáltalán képesek vagyunk rá.

Legutóbb kimaradt egy alkalom, már ami a blogposztokat illeti, de most nagyon sok minden összejött főleg a melóban, mellette pályázatok, ügyintézés (vagyis meló 2.0) terén, közben egy utazásra készülök, mert sikerült elég jól szerepelni egy szakmai versenyen, aminek a döntője már nemzetközi megmérettetés lesz. Az indulás jogát egy nyilvános fellépéssel, egy prezentációval nyertük el, ami számomra maga volt a pokol - és itt el is érkeztünk a mai témánkhoz, ami (nem, nem a pokol, hanem) a nyilvános fellépés. 

Gyakran megtörténik, hogy elő kell lépni introvertáltként. Ez lehet egy fellépés, egy kiállás vagy egy találkozó, egy váratlan helyzet a munkahelyen, az utcán vagy az életben. Bármilyen elcsépelten is hangzik, ezekkel a helyzetekkel szembe kell nézni, és érdemes rájuk felkészülni. 

Mintha csak én lennék nyilvános megszólalás előtt.

Számomra például azért is fontos ez, mert hiába vagyok introvertált, szeretek emberekkel lenni, sőt, kíváncsi természet lévén nyitott vagyok az újra, például szeretek megismerni új, és lehetőleg jó fej embereket. Ez viszont gyakran összeakad a természetemmel, ezért csak módjával és óvatosan vetem bele magam közösségi szitukba és ismerkedem új emberekkel (erre jók pl. az olyan biztonságos helyzetek, amikor egy ismerős vezet be egy új társaságba, amikor már van egy bizalmasom az adott közegben). 

Lehet, hogy furcsa introvertált vagyok, de én nagyon is keresem az emberi társaságot, csak épp nagyon megválogatom, kivel szeretek együtt lógni. Elég szűk a prominensek köre, szigorúak a bekerülési feltételek, de ha valakit megismertem és megkedveltem, azt igyekszem megbecsülni. Nekem is szükségem van mások társaságára, különben egyedül érzem magam - másrészt az egyedüllétre is szükségem van, mert huzamosabb ideig emberek között lenni engem is kimerít. 

Utóbbihoz némi adalék, hogy én nem vagyok az a multitasking-bajnok, amit egy open office meg úgy általában egy sor társas helyzet megkövetelne, hogy olvasom a leveleket, közben lazán lököm a poénokat ide-oda, és fél kézzel még három excelt is feltöltötök tartalommal és még meg is formázom. 

Én sokkal inkább egy merengő, elmélyülten gondolkodni, töprengeni vagy akár álmodozni szerető ember vagyok – engem így huzaloztak, ilyen a természetem. Jogsim sincs még (egyáltalán nem biztos, hogy van összefüggés a kettő között, de engem például kifejezetten megrémít, hogy vezetés közben egy csomó dologra kell odafigyelni, nem tudsz semmiben elmélyülni - csak a vezetésben, ami viszont a mindenre odafigyelés (értsd: a semmiben sem elmélyülés) ideáltipikus esete. Igazi fából vaskarika :), és eléggé tartok az autózástól, ahogy a bringázástól is Budapest utcáin, többször is előfordult , hogy annyira elméláztam a nyeregben, hogy majdnem koccoltam, borultam vagy ütköztem, pedig még koncentrálni is próbáltam. Talán kicsit ez is összefügg azzal, hogy nem szeretek szociálisan túltelített helyzetekbe kerülni, ahol úgy érzem, nincs nálam a kontroll, ahol nem tudok mindenre odafigyelni és reagálni, talán ez is az introvertáltságomból fakad vagy épp fordítva: ráerősít arra.  

intro_protest2.jpgMár-már nevetségesen komoly dolgokról van itt szó kérem szépen!

Ugorjunk vissza a kezdeti problémához: azokhoz a helyzetekhez, amikor introvertáltnak lenni hátrányt jelent, legalábbis sokan annak érezzük. Pedig néha egyszerűen muszáj kilépni a biztonságos elzárkózás állapotából. Nem jókedvünkben vagy mazochizmusból, hanem mert így adódik. Például ha van egy kicsi, nagy vagy bármilyen ötleted, azt általában saját magadnak kell eladnod. Ez, ha ügynökségnél dolgozol, lehet egy reklámötlet, ha multinál, egy folyamatfejlesztési javaslat, ha tervezőmérnök vagy, egy módosítási ötlet az adott konstrukción, ha filmes, egy filmterv, ha álmodozó, egy startup terve stb. És első körben személyesen neked kell eladnod az ötletet! Nem lesz más helyetted, aki kiáll és elmondja, amit te szeretnél, hogy miért hiszel az ötletben, nem fognak érvelni helyetted. Ez mindig egy társas helyzetben fog lejátszódni. Még ha egy félreeső szobában, emberektől távol is szeretnél dolgozni, el kell menned egy interjúra, ahol meg akarnak majd ismerni téged. Vannak már helyek, ahol nem így megy, de a munkaadók, leendő partnerek, befektetők többsége fontosnak tartja a személyes találkozást, az első benyomást. De annak tartja vagy fogja tartani a (leendő) párod, férjed vagy feleséged is.

Szóval bele kell tanulni. És mire fut ki ez az egész írás? Hát arra, hogy érdemes megpróbálni, mert hiába volt számomra pokoli az az 5 perc, amíg kiálltam emberek elé, simán megéri a jutalom, hogy most sokkal nagyobb színpadon van esélyem bizonyítani. Ilyenkor meg kell ragadni a kínálkozó alkalmat. Persze nem kell feltétlenül erre vágyni, minden áron kiállni, szerepelni, előlépni, de vannak helyzetek, amikor megéri. És ahhoz, hogy egyáltalán el tudjuk dönteni, hogy megéri-e nekünk vagy sem, előbb képessé kell válnunk arra, hogy az ilyen helyzetek elől ne meneküljünk, ne utasítsuk el őket zsigerből (hiába nem komfortos számunkra).

Mert nem szabad kifogásként magunk elé tartani, hogy mi introvertáltak vagyunk. Ez a lényeg, és aki egy cseppet sem vágyik a fenti dolgokra (előlépni, kiállni, véleményt mondani, véleményt formálni, akár konfrontálódni, előadni vagy hangot adni egy gondolatnak), az vélhetően nem is fog ezzel törődni. Ez az írás a többieknek szól, akik érzik magukban az elhivatottságot a fentiekre, de valami visszatartja őket. Azt a valamit kemény munkával le lehet küzdeni. Néha meg kell tudni szólalni, néha elő kell tudni lépni – és ez nem kell szeretni, de ha vágyunk valamire, érdemes tenni érte!

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

4 komment

A közösségi média tényleg introvertálttá tesz?

2018. november 02. 09:00 - darvinisdead

Most akkor jó vagy rossz a Facebook? Segít nekünk vagy csak még mélyebbre taszít minket a zárkózottság mocsarába? Fogós kérdés viszonylag egyértelmű válasszal.

Ne csináld, mert úgy maradsz! - mondogatták a szüleim kiskoromban, amikor hülyéskedve kancsalítottam (felénk úgy mondtuk: kancsítottam). Azóta erről a tanácsról is kiderült, hogy egy tévhiten alapul, de azt gondolom, általánosságban is elmondható: attól, hogy csinálsz valamit, egyáltalán nem biztos, hogy úgy maradsz. Ugyanúgy igaz ez a közösségi médiára, mint a kancsalításra. Pedig sokan ezzel ijesztgetnek a közösségi média kapcsán, mondván, a túl sok facebookozás miatt lesz valaki zárkózott, a sok pötyögés elkorcsosítja a szociális képességeinket, stb.  

Az ember hajlamos szélsőséges és egyoldalú következtetésekre jutni. Mivel narratív állatok vagyunk, a tudásunk jó része történetek formájában létezik, és persze vonzódunk az izgalmas történetekhez.

A Facebookról is mindenkinek van egy története, mindenkinek él egy narratíva a fejében, hogy mire jó, vagy miért rossz. Ez a történet 6-7 éve még egy pozitív sztori volt, időnként már-már hurráoptimista felhangokkal, és egy szebb jövő ígéretével. Hiszen a Facebook demokratizálta a véleménycserét és a kommunikációt, az Arab tavasz idején pedig elnyomott népek számára segített, hogy lerázhassák magukról elnyomóikat, forradalmakat robbantottak ki a segítségével (bár ezek a felszabadulási kísérletek hosszabb távon szinte kivétel nélkül kudarcba fulladtak).

Ma már persze a többség sokkal szkeptikusabb, különösen mióta kiderült, hogy egy cég 87 millió Facebook-felhasználó adatait lopta el, és a Facebook ezt titkolta. A közhangulat ma sokkal Facebook-ellenesebb, teszem hozzá, teljes joggal, ettől függetlenül az érdemeit sem szabad elvitatni, és ami talán még fontosabb: nem szabad a nyakába varrni olyan dolgokat, amikről nem tehet.

Pedig sokan vádolják azzal a közösségi médiát, és különösen a Facebookot, hogy zárkózottabbá, kvázi „introvertáltabbá” teszi az embert: odaköti a képernyő(k) elé, a lájkok révén állandó jutalmat ígér, függőséget okoz és hasonlók.

Az alapprobléma ezzel, hogy introvertált nem lesz valaki. Vagy introvertált az ember vagy nem, ez viszonylag korán eldől, és nem lehet kinőni, nem lehet levetkőzni (és nem is szabad megpróbálni).

A másik a Facebook mint kommunikációs eszköz szerepének félreértelmezése. A Facebook épp olyan vívmány, mint anno a könyvnyomtatás vagy a rádiózás. Forradalmasította az életünket, de ettől még nem lesz szükségszerűen jó vagy rossz. Egyszerűen csak egy viszonylag új eszköz, aminek a használatát még mindig tanuljuk.

Gondoljunk bele, 3-4 évvel ezelőtt ki hitte volna, hogy a Facebook hathatós közreműködésével mindent elárasztanak majd az álhírek? Hogy hatékony, optimalizált és morálisan finoman szólva megkérdőjelezhető Facebook-kampányok választásokat fognak eldönteni? 

Én viszont hiszek benne, hogy minden hátulütője ellenére jól is lehet használni a Facebookot, és nem csak a fake news, hanem értékes gondolatok terjesztésében is segíthet. Nekem legalábbis valami ilyesmi lenne a célom:

A társadalom minél nagyobb százalékával megértetni, mit jelent introvertáltnak lenni, és minél több introvertáltat meggyőzni arról, hogy teljesen normális dolog introvertáltként létezni. Ez egy adottság, és nem valami hiba, defektus vagy betegség.  

Ahogy a Huffington Post egyik cikke is írja, a közösségi média például gyakorlást jelenthet a személyes (vagy csúnya szóval interperszonális) kommunikációra. Sok introvertáltnak ez nehézséget jelent, pedig ez is tanulható, és sokak számára tanulandó készség, hiszen az életükhöz, munkájukhoz elengedhetetlen (mégiscsak egy emberek és emberek alkotta intézmények által szervezett társadalomban élünk, vagy mi).

Ugyebár itt is a használaton múlik minden. Ha valaki a közösségi médiába menekül, és kizárólag passzívan használja (csak olvas, videózik, fotókat nézeget), idővel zárkózottabbá válhat. De ha tudatosan használja, könnyebbé válhat számára a másokkal való kapcsolatteremtés, akár élőszóban is!

A hollandiai Twente Egyetem egyik kutatásából például az derült ki, hogy a közösségi média javítja az introvertált hallgatók csoportos tanulási teljesítményét és növeli az önbizalmukat.

"A városi levegő szabaddá tesz" - szállóigévé vált mondás a középkorból. Hogy jön ez ide? Sehogy, csak rímel a poszt címére!

Ezen kívül egy csomó közösség létezik a Fb-on kimondottan introvertáltak számára, ahol a gondolataikat szabadon megoszthatják egymással, megbeszélhetik a problémáikat, társaságra és akár otthonra is találhatnak, amennyire egy ilyen laza közösséget otthonnak lehet nevezni. Mindenesetre a csoportok révén tartozni lehet valahová, és ez már önmagában jó dolog.

Szóval innen is nézhetjük a kérdést, és én hajlanék rá, hogy inkább innen nézzem. Ettől még az egészséges szkepticizmust és kritikai attitűdöt nagyon is kívánatosnak tartom - különösen a mások személyes adataival seftelő multicégekkel szemben -, de olyasmivel ne vádoljuk a Facebookot, amiről nem tehet. Mert ha ezt tesszük, azzal a tisztánlátásunkat is beáldozzuk, és így a valódi problémákat nem fogjuk észrevenni.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

Szólj hozzá!