Szédítően zárkózott

Ivós játék introvertáltaknak!

2018. október 18. 08:35 - darvinisdead

Introvertáltként számos olyan társas helyzetbe futhatsz bele, amit épp ésszel és tiszta tudattal nehéz elviselni, de szerencsére itt egy ivós játék, ami az alkohol révén segít elviselni az oly pokoli szituációkat.


Tehát a szabályok:

Igyál ha...

1. ...azt kérik mosolyogj a kamerába.

Tipikus helyzet, belépő szint, bármilyen közösségi összejövetelen, kiránduláson találkozhatsz vele. Mióta a legolcsóbb telefonokon is van kamera, rosszabb a helyzet, mint a VHS-korszakban: egy rossz mozdulat, és fent találod magad az Instán, a Facebookon vagy a Google Drive-ban cirka 200 ismerőssel megosztott családi albumban. Be kell látni, a 21. század egyik legfontosabb hard skill-je a mosolygás, akinek nem megy, az idővel csúful kihullik a közösségi rostán. Szerencsére az alkohol nem csak a gátlásokat oldala, de fokozza a jókedvet is, így végre felszabadultan vigyoroghatunk a kamerába, még akkor is, ha kicsit már keresztbe áll a szemünk.

2. ...neked kell beszédet mondani (régies, vidéki gyerekváltozat: ha neked kell locsolóverset mondani - de ilyen esetben csak kólát igyál!

Ez ritkábban fordul elő, de annál fájdalmasabb. Kiállni egy csomó ember elé, vásárra vinni a bőrödet és a szónoki képességeidet, na ez nem egy introvertáltnak való vidék. Csak hosszas felkészülés, esetleg néhány pirula Xanax árán abszolválható biztonsággal. Egyébként marad az izzadó tenyér, a remegő hang meg a rettegés. És persze borítékolható, hogy épp a te kezedben romlik majd el a mikrofon. Úristen, mikrofon? Igen, az is előfordulhat, hogy kihangosítanak, hadd hallják még többen, mit összemekegsz és -bénázol. Sokkal cukibb, amikor a gyereket rugdossák ki előre a felnőttek, hogy a nagymamának/szomszéd néninek szavalja el a zölderdőbenjártamot. De vajon a gyerek is olyan aranyosnak találja? Ha introvertált, valószínűleg pont annyira, mintha kínpadra szólítanák. Egy kis lelki nyomorgatás persze még senkinek sem ártott, sőt, hozzájárul a növésben lévő szervezet egészséges fejlődéséhez, nem igaz?

3. ...ha megérkezel egy új munkahelyre, és váratlanul felszólítanak, hogy pár szóban mutasd be magad.

A beszéd tipikus, munkahelyi változata, amikor jobbára minden előjel nélkül kell kiállnod az emberek elé, és frappánsan, pár szóban bemutatnod magad. Ilyenkor jó, ha magadnál tartasz egy kétdekást, mert ezt tényleg nem lehet máshogy bírni - vagy előre betanulsz egy szöveget, ami univerzálisan, minden helyzetben és munkahelyen alkalmazható (az is mókás, amikor az állásinterjúról felrántva körbevezetnek. Mindenki nagyban dolgozik, nem tudnak rólad semmi, és perpill nem is akarnak, de neked mind a 80 potenciális munkatársnak vigyorogva be kell mutatkoznod egyetlen perc alatt. Egy perc és nyersz!)

4. ...ha az asztalodra, és ezzel együtt minden mozdulatodra rálátnak.

Csodálkozunk, hogy a felső-középosztályban is ennyi alkoholista van? Másképp hogy is lehetne elviselni, hogy napi 8 (heti 40, havi 160) órában megfigyelés alatt állsz? Igen, egy irodában a munkaállomás fekvése az egyik legfontosabb szempont, már ha az ember ép ésszel akar hazatérni a napi mókuskerékből. De a nyugodalmas munkára egyre kevésbé van lehetőség, különösen manapság (és igen, most érkeztünk el a vesszőparipámhoz!) az open office korában, amikor munkahely személytelenített terek összefüggő egységéből áll, megszűnik a privát szféra, és minden mozdulat és megnyilatkozás nyilvánossá válik - na arra varrjon gombot egy introvertált, aki mindezt szeretné józanul végigülni! (Máris revideálom magamat, nem is tűnik akkora hülyeségnek az a fodrászbúraszerű dizájntalálmány, amit introvertált irodistáknak fejlesztettek ki.)

5. ...ha le kell menni a boltba, és megszólít a beszédes szomszéd.

Itt ugye lehetőség szerint érdemes terepszemlét tartani az ablakból, és jó előre meghúzni a flaskát, hisz nem tudhatjuk, vajon tényleg megszólít-e minket az a szószátyár gazember. Egy biztos: nem érdemes a dolgot a szerencsére bízni, különben hirtelen azon vesszük észre magunkat, hogy közben ránk estelegett, de még mindig szóval tartanak minket az a szószátyár gazember. Már a friss kenyér is keményre száradt a kezünkben, bezzeg mi kínunkban leadtuk az összes folyadékot, kilátástalanul döcög a beszélgetés, nem tart sehová, de a szomszédnak mindig eszébe jut még egy dolog. Mi pedig bánjuk, hogy nem ittunk eleget, persze ahhoz, hogy ezt kibírjuk, nincs akkora mennyiség, ami elég lehetett volna.

6. ...ha elköszönsz valakitől, aztán ugyanabba az irányba indultok el.

Bárkivel előfordulhat, és mindenkivel elő is fordult már. Szó bennszakad, hang fennakad, hisz már elköszöntünk, vagyis mindent elmondtunk, amit szerettünk volna, nincs több téma, és egy cseppet sem voltunk felkészülve arra, hogy újra kell kezdeni egy lezárt beszélgetést. A gépezet hangosan kattog, az izzadtságszag megüli a levegőt, a feszültség... nem is, a feszengés szinte tapintható. Többet nem is mondok, ez a miniképregény magáért beszél:

7. ...ha a vacsoraasztalnál azt kérik, mesélj, mi újság veled, és minden szempár rád irányul.

 Jó étvágyat, pontosabban: egészségedre!

8. ...ha egy régi ismerőssel találkozol, és nem ismered meg.

És ez még ki is derül, és utána beszélgetnetek kell, mert például egymás mellé szól a jegyetek vagy csak hirtelen kínos lenne otthagyni a másikat. Általában jó oka van annak, hogy nem emlékszünk valakire, és a másikkal szembeni érdektelenség idővel sem változik jelentős mértékben. Szóval ott álltok, te lebuktál, hogy a másik még arcról sincs meg, mindketten szarul érzitek magatokat, de közben nem is vágysz a társaságára, bénítólag hat rád a jelenléte, ami rá is bénítólag hat, pedig épp egy felszabadult beszélgetést kellene imitálnotok. Érthető, hogy az első kérdés, ami az eszedbe jut: Nem iszunk valamit? 

9. ...ha táncolnod kell/felkérnek táncolni.

Ezt gondolom nem kell magyarázni. A szituáció magában hordozza, hogy nem te mész oda önként és kezdesz el táncolni, hanem külső kényszerként nehezedik rád a tánc, mint olyan. Esküvő, szalagavató és egyéb bálok, illetve ki tudja még milyen alkalmak, de egy közös bennük: egyiket se lehet józanul kibírni.

10/A ...ha megkérnek, hogy mesélj el egy régi, kínos sztorit magadról.

Mondjuk, ilyenkor az is megoldás, hogy nem meséled el. De mi van akkor, ha...

10/B ...kiderül rólad egy kínos sztori, és megkérnek, hogy TE meséld el.

Ilyenkor jobb, ha saját kezünkbe vesszük az események alakítását, minél hálátlanabb a feladat, annál jobban járunk, ha mi végezzük el a piszkos munkát, és nem adjuk mások kezébe a sorsunkat, közben egyúttal pucolhatjuk is a szennyest. Gondoljunk bele: mi a jobb, ha egy régi, letolt gatyás sztorit a köcsög haverunk mesél el, vagy ha mi? Na ugye! Mindezt persze józanul nem lehet végigcsinálni.

10/C ...ha megkérnek, hogy egy random sztorit inkább TE mesélj el, mert te olyan jól adod elő (nem igaz).

Jobbára azt sem tudod, miről van szó, mikor váratlanul megkapsz egy ilyen nemes felkérést, és az is teljes homály, miért gondolják, hogy te olyan jól elő tudod mesélni. Borítékolható, hogy ilyen helyzetben, ha elvállalod, egy kínlódás lesz a mesélésből, ha meg visszautasítod, akkor egy nem kevésbé kellemetlen huzavona kerekedhet belőle. Nincs tehát nyertese a történetnek, leszámítva persze az alkoholforgalmazókat.

Disclaimer: a fenti játékot senki ne vegye komolyan, nem érdemes a kellemetlen helyzeteket alkoholfogyasztással tompítani, ahogy az alábbi poszt is bizonyítja, ez amúgy sem jelent valódi megoldást.

2 komment

Egy introvertált inkább macskás vagy kutyás?

2018. október 04. 12:33 - darvinisdead

Már ha egyáltalán van értelme a kérdésnek. Kultúrtörténetileg mindenképp van - és valószínűsíthető választ is találni rá!

Alighanem az emberiség végső kérdéseinek egyike ez, alig kettővel a "Mi az élet értelme?", a "Van-e élet a halál után?", "Mi a szerelem?" és a "Mi ez a viszkető, piros folt itt a ...?" című örökbecsű kérdések után. Meg ugye egy ilyen dilemma mindig jó apropó egy kis hógolyócsatára, hogy egymásnak feszüljenek az ösztönös, már-már állati meggyőződések, ami sokak számára az identitás egyik legkisebb, szinte már oszthatatlan egysége. Egy ilyen kérdés pillanatok alatt éket tud verni a végletekig pacifista, normális körülmények között békésen egymás mellett élő állattartók közé... de én korántsem összeugrasztani, hanem inkább összehozni szeretném a feleket, hogy közösen beszéljük meg, egyáltalán van-e a fenti kérdésnek relevanciája. Meggyőződésem, hogy van, és hogy nagyon is fontos, épp ezért, mérlegelést igénylő döntés az, hogy milyen házikedvencet választ magának az ember. Mert ha rosszul választ, annak legalább ketten (de inkább többen) még hosszú éveken át ihatják majd a levét.

Nézzük, mit mond a történelem? 

Az egyiptomiaknál például már megjelent a kutya és a macska is, méghozzá isten képében. Anubiszt farkas, vagyis gyakorlatilag kutya képében ábrázolták, ő volt a halottak istene. Thot-ot íbiszként és kutyafejű páviánként is ábrázolták, ő volt az írás, a bölcsesség és a tudományok istene (ezek az introvertáltakhoz eléggé közel álló területek, szóval eddig inkább 1:0 a kutyáknak); Básztet volt a macskaistennő, a vidámság és a zene istene (abszolút extrovertált erényekhez passzoló tematika, 2:0 a kutyáknak). Ennek megfelelően Egyiptomban szent állatként tisztelték a macskákat, később az ókori Görögország felvirágzásával ez a kultikus tisztelet megszűnt, majd később a középkorban több helyütt Európában egyenesen üldözték a macskákat, a sátánt látták benne. Egy biztos: a történelem során se a kutyából se a macskából nem vált olyan hobbiállat, mint manapság, így nem is tudjuk őket egyértelműen hozzárendelni az introvertáltakra vagy épp extrovertáltakra jellemzőbb életmódokhoz. 

Kultúra

A kultúra nem sokat állít ebben a kérdésben, inkább csak benyomásokra, szubjektív listákra és feljegyzésekre alapozhatunk. Lehet csak az én fejemben él, de például a macskás író képe számomra sokkal élénkebb, mint pl. a kutyás íróé, pedig utóbbira is van jó néhány példa - akár J.K. Rowling vagy Stephen King, esetleg a további 217 ezer találat valamelyike, amit a Google feldob a "kutyás írók" szóösszetételre - utóbbi szám egyébként 100 ezerrel több, mint a "macskás írók" találati száma.

Ami viszont sokkal jellemzőbb irodalmi-filmes toposz, az a magányba belebolondult macskás vénkisasszony alakja, ami ugyebár a zárkózottakat és az introvertáltakat sújtja, illetve tovább sulykolja, hogy mennyire "nem egészséges" dolog keresni az egyedüllétet, kerülni az embereket satöbbi.

Valamiért a macskákat érezhetően sokkal szívesebben hozzuk összefüggésbe a remeteléttél. Vélhetően azért is, mivel egy macskát nem kell naponta sétáltatni, kiengedni, nem igényel annyi elfoglaltságot, mint egy kutya (ettől még igényelhet, de a kutyával mindez szükségszerűen együtt jár, példának okáért nem tudja elvégezni a dolgát odabent, mint a macska).

De ha a kétféle állattartás különbségeit vesszük figyelembe, abból is az jön le, hogy kutyázni sokkal szociálisabb tevékenység. Az ebeknek nagy a mozgásigényük, rendszeresen le kell vinni őket sétálni, a kutyafuttatóban más kutyusokkal és kutyásokkal lehet találkozni, de a kutyatartókra általánosságban is jellemzőbb egy összetartóbb közösség, az utcán, fórumokon, nyilvános kutyatalálkozókon sokkal szívesebben mozognak együtt, mint a macskások (ha belegondolunk, viszonylag ritka a Fb-on meghirdetett macskatalálkozó).

És az állati nézőpontjáról se feledkezzünk meg(!), hiszen például a kutya - pontosabban a farkas! - génjeibe van kódolva, hogy közösségi lény: az ősidőktől fogva falkában él, az ő dolga megvédeni a többieket. A kutya már csak táplálkozásából adódóan se tudna meglenni az ember nélkül, a macska viszont vígan el tud egerészni, vadászni, zsákmányolni, akár városban is (azaz képesek zsírban és fehérjében gazdag étrenden élni), nincs annyira kiszolgáltatva az embernek, ráadásul sokkal később háziasították, mint a kutyát. Ez a folyamat - a macska háziasítása - lényegében még alig kezdődött el.

Ráadásul, bár ennek már végképp semmik köze az intro-extro személyiségtípusokhoz, hiába a megtévesztően ártatlan külső, a macska egy veszedelmes gyilkológép. Az iszonyatosan cuki afrikai feketelábú macska pl. egy BBC dokumentumfilm szerint konkrétan a föld leghatékonyabb gyilkológépe ragadozója: 10 vadászatéból 6 sikeres.

Introvertált vagyok, kutyám van és utálom a macskákat
- (forrás: Gyakorikérdések.hu) -

Mivel ezt az egész kutatást véresen komolyan gondolom, tudományos igényességgel eredtem a rejtély nyomába, és megpróbáltam a legmegbízhatóbb szakmai forrásokat is felkutatni - így a címben megfogalmazott kérdést feltettem Gyakorikérdések.hu-ra is! A kérdés egész komoly hullámokat vetett, és számomra, vagyis egy igazi Gyakorikérdések-szűz számára meglepő aktivitást váltott ki a közösségből.

Ez összesen 15 választ jelent, és volt ott gyakorlatilag minden: introvertált, aki utálja a macskákat; introvertált, aki rühelli a macskákat (mert a finom különbségekre is figyelni kell); olyan intro, aki a kutyáját és a macskáját is imádja; és olyan intro, aki macskás, és el se tudja képzelni az életét kutyával. Szóval első blikkre tényleg minden volt, aztán elkezdtem egyesével megnézni a válaszokat, és azt hittem, hogy hát megint csak beigazolódik a régi "igazság" (értsd: sztereotípia), de a második oldalra átkattintva rájöttem, hogy nem egészen. Ugyanis a korai macskás kommenteket szépen ellensúlyozták a későn aktivizálódó kutyás válaszadók. Olyannyira, hogy a 15 válaszadó közül pontosan 3-an mondták, hogy mindkettő, azaz kutya/macska egyformán jöhet, 6-an mondták, hogy macskásak, míg szintén 6-an mondták, hogy intróként kutyások. (Fun fact: hozzátartozik a történethez, hogy pár válaszadó el is bizonytalanodott, hogy akkor ő kutyásként introvertált-e - ennyire megingathatatlanok ezek a vélt összefüggések, valaki inkább a saját magának tulajdonított személyiségvonásokat vitatja el, mintsem elfogadja, hogy ő introvertáltkén nagyon is lehet kutyás).

gyakori.png

Még egy kis személyes adalék a témában

Introvertáltként sokkal hajlamosabb vagyok a szélsőségekre és következetlenségre (mint ahogy arról egyszer már hosszabban is értekeztem), a hangulatom egész nagy amplitudóval lengedez egyszer pozitív másszor negatív irányba - ilyen értelemben a macskák szeszélyessége hozzám közelebb áll, ebből persze nem szeretnék általános érvényű következtetést levonni . Főleg, hogy személy szerint jobban kötődök a kutyákhoz - miután ők is jobban kötődnek hozzám -, bár saját kutyusom nincs, csak keresztkutyám. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy ha most választanom kellene egy háziállatot, hiába a kutyaszeretet, inkább macskát választanék, egyszerűen azért mert kényelmesebb lenne, jobban passzolna a jelenlegi életvitelemhez, és kisebb mértékű elköteleződést jelentene. 

Érdekes egyébként, hogy a kutyák jellemrajza a hűséggel, a játékossággal, az aktivitással (több szaladgálás, szociálisabbak nem csak az emberekkel, de a többi kutyával, vagy néha más állatokkal is) sokkal jobban megfeleltethető egy extrovertált személyiségtípusnak. Közben a macskákat a passzivitással, a lustasággal hozzák összefüggésbe, ami az introvertáltakkal szemben is gyakran megfogalmazott vád. Lehet, a macskákat is épp annyira félreérti a társadalom, mint az introvertáltakat. Talán pont ezért talált így egymásra ezt a két hátrányosan megkülönböztetett társaság.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

1 komment

Miért zabál fel minket a mélabú?

2018. szeptember 20. 08:00 - darvinisdead

Egyesek hajlamosabbak rá, mások kimaradnak belőle, és ez a történelem kezdete óta így van.

A korábbi posztjaimban már sokszor körüljártam, mit jelent introvertáltnak lenni: befelé fordulás, belülről szerzett energiák, egyedüllét - ilyen és hasonló kifejezések kapcsolódnak hozzá, de egyértelműen lehatárolt meghatározást nem sikerült adni. Az introvertáltságot inkább csak körülírni lehet, épp úgy ellenáll a kőbe vésett definícióknak, mint például a melankólia fogalma.

Mi a melankólia? Rezignáció, elmélkedés, búskomor töprengés, szomorúság, unalom, közöny? Ahány kor és kultúra, annyiféle értelmezés létezik. Számomra talán a mélabú tűnik a legtartalmasabb szinonimának, de még ez is jócskán leszűkítő, messze nem képes lefedni egy ilyen sokarcú létállapot és jelenség minden árnyalatát.

Annyi talán kijelenthető, hogy a melankolikus ember az introvertált személyiségtípus rokona, talán egyenesen előfeltétele. Mindenesetre abban, hogy jobban megértsük az introvertáltakat - és magunkat - sokat segíthet a melankólia megismerése. A fogalom eszmetörténetét Földényi F. László térképezte fel Melankólia című kiváló könyvében. Az esszékötet az ókortól napjainkig vizsgálja a melankólia fogalmát és felfogását, mindeközben számos, az introvertáltakra is vonatkoztatható (vagy legalábbis számomra elgondolkodtatóan ismerős) jelenségről ír.

“Miért, hogy mindazok, akik kimagaslóak a filozófiában vagy a politikában vagy a költészetben vagy a művészetekben, melankolikusak?” 

A fenti idézet Arisztotelésztől származik (idézi: Földényi). Az egyik legnagyobb ókori filozófus a melankolikust kivételes embernek tartotta, akit gyakran gyötör, nyomasztó súlyként nehezedik vállára ez a kivételesség. (Fontos, hogy Arisztotelész ezt még akkor mondta ki, amikor a politizálás erénynek minősült! - persze ezt ma már nehéz elképzelni...)

A kiválóság, a rendkívüliség és a melankólia fogalma itt fonódik össze először, pontosabban innen indult, hogy kacskaringós úton eljusson oda, hogy a 17. századi romantika korában a szerelemmel és a hallállal való intim, de ellentmondásos viszonnyal (a haláltól való viszolygás és az arra való, reménytelen vágyakozás együttes érzése); később, a 20. században pedig a világ szétesése miatt érzett hiánnyal és ürességgel hozzák összefüggésbe.

De a melankólia értékelésében már az ókorban sem volt teljes egyetértés: míg Arisztotelész szerint a melankolikus időtálló művek előállítására képes, addig Hippokratész szerint a melankólia betegség. És bár a korszak felfogása szerint rokonítható az őrülettel, vagyis az extázis, az önmagunkból való kilépés és emberfeletti teljesítmények köthetők a melankolikusokhoz (pl. Héraklészt is melankolikusnak tartották - a hőst, aki hiába vitt véghez isteni dolgokat, félig ember volt, és soha nem találta a helyét a halandók között).

caspar-davis-friedrich-the-wanderer-above-the-sea-of-fog-artprint.jpgCaspar David Friedrich, a történelem legmelankolikusabb festőjének Vándor a ködtenger felett c. festménye

"A bölcsesség ismerője, a jós, az őrült, tehát a melankolikus, nem az elkülönülés iránti vágya miatt magányos, hanem azért, mert nem élhet másként: aki átlát valamin, annak rendkívüli erőfeszítésébe kerül, hogy behunyja a szemét, és úgy tegyen, mintha azon túl semmi se lenne. (…) Aki a létezés belső rejtélyeibe pillant, az előtt a szavak elveszítik jelentőségüket, megrepedeznek, és leleplezik saját esendőségüket. A melankolikus hallgatásra kényszerül” – foglalja össze Földényi, mit jelentett a korszakban melankolikusnak lenni. És egy töprengésre hajlamos introvertált számára ma is mennyire közeliek, mennyire ismerősek ezek a gondolatok!

 

De nem ez volt a többségi vélekedés. A melankolikusok elfordultak a világtól, megkérdőjelezték a civilizáció eredményeit - a rendet - és ezen éleslátás birtokában visszavonultak a közélettől. Nem véletlen, hogy ez riasztóan hatott egy nem melankolikus átlagember számára, akikből irigységet és megvetést váltott ki a melankólia. A hellenizmusban vagy csodálkoznak rajtuk vagy kigúnyolják őket. Galénosz görög orvos és filozófus szerint a melankólia a has felső részének, az úgynevezett hypochondriumnak a megbetegedéséből fakad - később a melankóliát ezért eredeztetik a hipochondriás, beképzelt betegségekből.

Majd jön a sötét középkor és az olyan nézetek és kommentárok, mint amikhez hasonlók az itteni bejegyzésekre is gyakran érkeznek. Egy késő középkori kézirat szerint a melankolikus sárgás-zöldes színű bőre van; kicsi, mélyen ülő szeme, állandóan a földet bámulja, válla hajlott, szexuálisan gyenge, lusta, nehéz felfogású, unalmas, ritkán nevet, csal, lop, hálátlan… stb. A melankolikus megkérdőjelezi a(z isteni) rendet, a tökéletességet, vagyis “a melankolikus felesleges dolgokon töri a fejét, tartja a középkori közvélemény több mint egy évezreden át”. Ebből a feleslegességből egyenesen következik, hogy a melankolikus haszontalan, azaz lusta. “A lustaságot a középkorban az ördög vánkosának nevezték, és a lustaságra hajlamos embereket melankolikusnak tartották” - írja Földényi.

Dante az Isteni színjátékban a Styx sáros vizébe száműzi a melankolikusokat, akik túl sokat méláztak sötét dolgokon, Aquinói Szent Tamás intelmei pedig a melankólia elleplezését szolgálják, a szomorúság leplezését - és a meglévő világrend tartósítását célozzák.

Visszatérő vádak ekkor a melankolikusokkal szemben, hogy betegek – vagy megvetni valóan gyengék, haszontalan és hitvány tagjai a közösségnek.

Nem ismerősek valahonnan ezek a vádak? Dehogynem! Innen a kommentszekcióból:

"Elmondtam a véleményemet, az önmagát, különlegesnek azaz introvertáltnak minősítő, narcisztikus emberekről. Áruljátok már el nekem, mi közöm van ezekhez a gyogyósokhoz,(túl érzékenyekhez, az autistákhoz, a melegekhez,alkoholistákhoz, füvezőkhöz és az egyéb emberi roncsokhoz stb.), semmi, nem érdekelnek."egy kommentelőm

-------- -------- -------

"Jajj jajj sajnáljatok olyan rossz nekem. Szánalmas feltünési viszketegségben szenvedő hulladék vagy inkább. Holnap vegyél kötelet magadnak akkor majd a hírekben is bennt leszel." – egy másik kommentelőm

Nincs új a nap alatt, de míg a középkorban ennek oka az isteni parancsolattal való szembehelyezkedés (hisz, aki melankolikus nem képes átérezni az isteni üdvöt, az nem képes teljes szívvel hinni, veszélyezteti az egész keresztény világképet), ma már sokkal inkább a különbözőség elutasítása, a xenofóbia áll emögött, vagyis az egyre instabilabb világ még kisebb egységekre való töredezése, illetve az ettől való félelem (introvertált-extrovertált, akár ambivertált, feminista, pacifista, baloldali, jobboldali, nemzeti, lokálpatrióta, székely deszkás, metálos, technós, melós, irodista, home office-ista stb. - egyre több egység, és kategória, ami a meglévő, jól megszokott rendet felrúgja és a homogén többség integritását sérti).

A középkor után jön a reneszánsz majd az újkor, ami meghaladja a melankolikusokat megbélyegző, és őket a társadalomból kirekesztő elképzelést, hogy aztán a polgári világ ismét megpróbálja megszelídíteni a rendet tagadó, és ezáltal a modern intézmények létjogosultságát, a polgári társadalom vívmányait megkérdőjelező melankóliát.

Kicsit összecsaptam a történet végét, de egy majd 300 oldalas esszékötetről beszélünk (amit mindenkinek ajánlok elolvasásra). A lényeg, hogy ma van egy jelenség, egy pszichológiai fogalom, ami legalább annyira problematikus és sokszor homályos, vagy legalábbis nem megértett, mint volt egykor a melankólia. Bár az introverzió egyre ismertebb és elismertebb - még a tudomány is megtalálta magának (Jung óta létező és elfogadott kategória) - a társadalom egy igen nagy részének még mindig befogadhatatlan, hogy egyesek másképp működnek, mint egy "ideáltipikus" egyén (szociális, kommunikatív, kiegyensúlyozott stb.). Ezek a reflexek pedig ilyenkor automatikusan működésbe lépnek: mindig lesz, aki rásüti, hogy betegség, lesz aki emberi gyengeségnek fogja tartani. Számunkra egy a fontos: lehessen róla vitatkozni, és ennek révén meg némi gondolkodás árán legyen egyre inkább érthető, miért viselkedünk mi így (ahogy egyes helyzetekben mások számára kevésbé elvárható vagy elfogadott), és erre a társadalom miért reagál úgy ahogy (meglepetéssel, el nem fogadással, megbélyegzéssel). Amíg ez feldolgozási folyamat halad és fejlődik akkor nagyjából jó irányba mennek a dolgok.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

2 komment

A csend nem azt jelenti, hogy nincs mit mondanunk

2018. szeptember 06. 08:00 - darvinisdead

A hallgatás pedig nem elhallgatás. Ideje ráébredni, hogy a merengésen, néma szemlélődésen nincs miért megütközni.

A csenddel az a legnagyobb baj, hogy a társadalom a hiány felől közelíti meg: ilyen értelemben a csend a közlés hiánya. A hiány pedig, mint tudjuk, bizonytalanságot kelt és gyanakvást ébreszt. A csenddel nehéz szembesülni, épp a társas kapcsolatok egyik legfőbb alapját képező egyértelműség hiányzik belőle. Egyáltalán nem orientál, és helyet hagy a kételynek. Olyan, mint az irónia, csak még szélesebbre feszíti az értelmezés kereteit. Túlságosan elbizonytalanít.

A csendeseket épp ezért mindenféle vad és irreális vádakkal illetik, személyükhöz hajlamosak kellemetlen tulajdonságokat társítani. „Sunyi, lapít, meghúzza magát, hallgatózik, süketnéma, értetlen, lassú, ostoba” - ilyen és ehhez hasonló megjegyzések rendre előfordulnak, ha valaki nem szólal meg, sőt, feltűnően csendben van. Persze nem mindenki gondol ilyenkor rosszra, de a kelleténél gyakrabban kerülnek el a fentiekhez hasonló, rosszmájú feltételezések. Pedig az introvertált csendje egészen mást jelent.

Az hogy csendesek vagyunk, nem azt jelenti, hogy hallgatózunk

Csend és hallgatás között is van ám különbség - ugyanúgy, ahogy a magány, az egyedüllét és a társtalanság mást és mást jelenthet. Egy introvertált számára az egyedüllét szükséglet, míg a túlzott magányba, ha nincs mellette senki, ugyanúgy képes belerokkanni, mint egy extrovertált. És persze magány nélkül is tud valaki társtalan lenni - legyen az illető akár extrovertált, akár introvertált.

Az én esetemben például a csend sokkal inkább egy belső elmerülés kísérőjelensége. Ez a belső elmerülés az a pillanat, amikor nem kifelé, nem a külső eseményekre és ingerekre koncentrálok, hanem befelé - amikor gondolkodom, elképzelek valamit vagy intenzíven újraélek egy emléket. Nevezhetjük merengésnek, vagy valami olyan létállapotnak, ami rokon a melankóliával.

De ez egyáltalán nem jelent depressziót, szenvedést, önpusztítást, és nem szükségszerű, hogy egyéb negatív képzettársításokat vonjon maga után. Valahogy a társadalom mégis úgy van huzalozva, hogy aki nem beszél, aki nem elég hangos, aki nem feltűnő és nem demonstrálja a jelenlétét folytatólagosan, az a közvélekedés szerint szenved, társtalan, magányos (hogyan is lehetne másképp?). Gyerekkorunktól ebben szocializálódunk. "Miért nem mész játszani a többiekkel?" - hangzik az anyai kérdés, és mögötte felsejlik, a nyomasztó társadalmi elvárás, no meg az aggodalom, hogy ezzel a gyerekkel valami nincs rendben, valami szokatlan (deviáns?) a viselkedésében.

Akkor mégis mi lehet a csend? Például megtermékenyítő erő. Nem véletlen, hogy gyakorlatilag ezen a címen (A csend ereje) született meg az introvertáltak bibliája Susan Cain tollából. Ő volt az első, aki kimondta és leírta, hogy a csend igen is helyén való, sőt, iszonyatos kreatív erő rejlik benne, a fantázia, a képzelet mind táplálkozhat a csendből.

Mihez járulhat még hozzá a csend?

"Solitude is a catalyst for innovation" - Susan Cain

Vagyis: „Az egyedüllét előmozdítja az innovációt.”

Itt ugye nem közvetlenül a csendről esik szó, mégis szinte azt is kihallani belőle (hogy egy szemléletes képzavarral éljek). A csend a teremtés, az elmélyült gondolkodás előfeltétele. Számvetés, analízis és a szikra, amiből kipattan az új ötletet. Azért ez az eseményláncolat általában nem beszéd közben vagy hangzavarban szokott lejátszódni.

Amint ebből is látszik, Susan Cain-nek elég sokat köszönhetünk: többek között a csend emancipációját.

Ha ő nem foglalkozik a csenddel, most talán engem se érdekelne a téma, és velem együtt akár több (száz)ezer introvertált siklana át azon az egyáltalán nem mellékes körülményen, hogy a csend bizonyos társas helyzetekben szinte tabunak számít. És hogy ez mennyire nincs jól. Ha erről nem beszélünk, a csend gyanús marad - egy kifogásolható viselkedésforma, ami lehetőséget ad a bántó megkülönböztetésre. Ezért is jobb, ha letakarítjuk róla az oda nem illő jelentésrétegeket, és mindenkinek megadatik a csendhez való jog. Csak ennyit akartam mondani.

(Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.)

Szólj hozzá!

Idióta innovációk introvertáltaknak

2018. augusztus 23. 08:15 - darvinisdead

Mert megérdemeljük. Vagy mégsem?

Jó látni, hogy az emberekben szüntelenül buzog a vállalkozókedv, és a legabszurdabb találmányban is üzleti potenciált látnak, miközben a fogyasztási szempontból legkevésbé megragadható csoportok környékén is piaci rést sejtenek. Így pl. olyan, nem túl homogén csoportok esetében is, mint amilyen az introvertáltaké.

Ez történik: időről-időre felbukkan egy-egy startup, ami halálosan komolyan veszi magát, és megpróbál az introvertáltakra szabott termékekkel és szolgáltatásokkal bankot robbantani, miközben teljesen félreérti az introvertáltakat, és meg sem próbálja beleélni magát a helyzetükbe vagy csupán az alapítók képtelenek az empátiára (vagy simán csak asimovi értelemben vett androidok).

Pedig az introvertáltak célcsoportként nem működnek valami jól, hiszen csak egy nagyon tágan értelmezhető vonásban hasonlítanak (és nem azonosak - fontos különbség!) - mind befelé fordulnak inkább, és onnan nyerik az őket működtető energiákat. De ezen túl embere válogatja, hogyan állnak például a társas összejövetelekhez, a szerepléshez a barátokhoz, a munkához. Egy ilyen diverz csoport esetén pedig tök nehéz valami olyan dolgot kitalálni, amihez a többség kapcsolódni tud, ami szinte mindenkinek hasznos és megfelel. Pedig a fenti vívmányok ilyesmire törekszenek, persze meglehetősen kevés sikerrel.

Egy üzleti szempontból ideális célcsoport jellemzője, hogy bizonyos, jól megragadható attribútumokat tekintve azonos emberek alkotják. Hát az introvertáltaké pont nem ilyen, ezért nem marad más számunkra, mint hogy az ilyen ingoványos talajra tévedő vállalkozók és vállalkozások ügyetlenkedésén harsány kacajjal szórakozzunk. Lássuk a felhozatalt!

1, Privacy pod

A privát szféra-burok (vagy szándékosan rossz fordításban magányhüvely) jó példája az introvertáltak meg nem értésének. Egy introvertált célja nem légmentesen elzárnia magát másoktól, hanem szeretne elvonulni és nyugalomban lenni, erre pedig két köbméter lefóliázása nem nyújt megoldást. A cucc jelen állapotában semmiben sem különb egy sátortól, legfeljebb jobban szigeteli a hangot és a levegőt (értsd: levegőtlen), előbbit pedig egy közepes árszínvonalú fejhallgató is tudja. Másrészt a használóját beteszi a kirakatba - de szó szerint, hiszen a burok használat közben műanyag vitrinné változik. Pedig általában is jellemző a legtöbb introvertáltra, hogy nem rajong érte, ha bámulják. Na egy ilyen hordozható gumiszobában garantáltan bámulni fogják, sőt, ha gyanútlanul beállít vele mondjuk a Deák térre, vadul fotózni és videózni is.

2, Introvert cafe

Az étteremről már többször is megemlékeztem, mivel felesleges és kontraproduktív, egyszerű látványossággá, freak showá silányítja, azt ami egyeseknek kézzel fogható probléma, pl. nehézséget jelent számukra nyilvánosan étkezni (és az open office-kifőzde-gyorsétterem háromszögben esélyük sincs máshogyan). Erre jelenthetne megoldást a fenti étterem, ami valójában sokkal inkább elbagatellizálja a problémát. Nem tudom, pl. hosszú távon kin segít, ha nem látja a pincért, miközben rendel (ugyanakkor találkozik vele, legalábbis a videó szerint), ráadásul láthatóan turistalátványosságnak tervezték a helyet, az meg nem épp introvertáltbarát, ha egy placcot ellepnek a mindent fotózó, videózó, az újdonságoktól hangosan izgalomba jövő turisták. Ennyit a nyugodt vacsoráról, és a ragyogó, világmegváltó ötletekről.

3, Curved body pillow

Egy alvó alkalmatosság, amit a Buzzfeed ajánl, és állítólag ezzel többé nem kell mindenféle emberekkel megosztani az ágyunkat (mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy ez univerzális cél). Az ún. hajlított testpárna állítólag nagyon kényelmes, bár ez elsőre nem látszik rajta. A fenti illusztráció alapján annyi biztos, hogy még egy terhes anyuka is belefér, bár emiatt van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem igazán introvertáltak, hanem kismamáknak fejlesztették ki. Mindegy, kuckózni vágyó és az érintéstől irtózó emberek számára ideális társ. Az órási C-betű alig kevesebb, mint 13 ezer forintért rendelhető is Amazonról.

4, Office helmet

Hát ha a privacy pod miatt hülyének néztek, emiatt garantáltan annak fognak. Vajon mennyire életszerű, hogy az egyébként tényleg borzasztó open office-ok egyikében valaki berendeli az Ikeából ezt a praktikus kis sisak/paraván kombinációt, összerakja, majd nagy komolyan beledugja a fejét, hogy majd akkor a kollégái békén hagyják (és nem mondjuk röhögve szénné fotózzák, hogy munka közben úgy néz ki, mint az Űrgolyhók törpe Darth Vadere). A bútort Tomoko-nak hívják, és Anna Salonen, illetve Yuki Abe finn dizájnirodája követte el. Egyébként a szerkezet elvileg zajszűrős. Ja, hogy mintha már feltalálták volna a zajszűrős fejhallgatót, ami idióta megjelenés nélkül ugyanezt tudja (illetve többet, hisz még zene is szól belőle)? Persze az exhibicionista introvertáltaknak jó lesz, de belőlük sajnos viszonylag kevés van.

5, Mermaid blanket

Már a neve is csábító: ki ne szeretné az éjszakát egy kishableány takaróba burkolózva tölteni? Képzeljük el a beszélgetést, amint egy sör/bor mellett azt ecseteljük a barátainknak vagy egy családi vacsorán büszkén meséljük az anyánknak, mekkora világbajnok szundiban volt részünk az új kishableány takarónknak köszönhetően. De valójában az elnevezésen túllépve jönnek csak az igazán súlyos, szerkezeti problémák a termékkel. Pl. a zsákszerű kialakításnak köszönhetően mellkastól lefelé eléggé akadályoz a szabad mozgásban, amit nem biztos, hogy minden felhasználó díjazni fog (kivéve, ha titkon kotorékebeknek fejlesztették). Ugyanitt jegyezném meg, hogy fő tulajdonsága egy mezei hálózsákkal vagy egy, a seggünk és lábunk alá begyűrt takaróval is tökéletesen reprodukálható, így nem kell érte potom 65 dollárt, vagyis cirka 18 ezer forintot fizetni, mint a fenti csodáért. De hát könyörgöm, kishableány takaró - bármennyi pénz megér!

Persze lehet ezt jól csinálni, ha némi önirónia is keveredik az eszetlen kúlság és komolykodás közé, így a gyártónak máris nyert ügye van. Mondjuk azt sajnos nem tudom, valóban elkezdték-e árulni ezeket az intróknak szóló termékeket, de ha igen, a biznisz tuti sikersztori lehetett. A kreativitás, az okos humor, és az önnön esendőségünkkel való szembenézés mélyen bele van gravírozva az alábbi cuccokba:

 intro_stuffs.jpg

Szappan és gyertya introvertáltaknak - "Mert most komolyan, úgyse mész sehova/nem jön át senki, igaz?"

Pár kivételtől eltekintve úgy tűnik, az üzleti áttörés még várat magára, de addig is rengeteg sorozat, kiváló könyvek egyedül űzhető programok, társasjátékok és Spotify-playlistek (ezernyi más dologgal egyetemben) állnak minden introvertált rendelkezésére!

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

6 komment

Mikor az introvertált nyaral

2018. augusztus 09. 16:24 - darvinisdead

Na az kemény. De az örökkévalóságot mégsem ülhetjük ki otthon.

A nyaralás egy introvertált számára általában a kényelmes, elviselhető létből való intenzív kifelé mocorgást jelent. Szervezni kell, egy csomó vadidegennel kommunikálni, útbaigazítást kérni, megosztani az utasteret idegenekkel stb. De nyáron ezt a vakmerő húzást több különböző tényező együttállása is indokolja:

1, Rohadt meleg van

Most, mikor Norvégia kezd elsivatagosodni, a japánokhoz meg beköltözött az egyenlítői klímapokol, talán nem csoda, hogy itthon is leolvad az arcunk, különösen az utóbbi napokban. Ha valakinek nincs pöpec klimatizált otthona, akkor szinte kizárólag a vízparton képes elviselni ezt az embertelen időjárást. Bármennyire is megterhelő idegenek előtt fürdőruhában végigvonulni és megpróbálni nyilvánosan jól érezni magunkat, a túlélésért néha muszáj áldozatokat hozni. Vagy ha nem a túlélésért, hát mások túléléséért (lásd: alább).

2, Utazni kötelezően ajánlott

A középosztály számára (most mindegy, hogy alsó-/felső-) ez egy megkerülhetetlen szabadidős program. Amolyan társadalmi elvárás, ami a stabil munkahelyhez, saját lakáshoz, házassághoz és gyerekvállaláshoz hasonló permanens, csak valamivel kevésbé intenzív nyomásként nehezedik az emberre minden áldott tavasszal. 

Számolni sem tudom, hányszor hallottam az elmúlt hetekben a kérdést, hogy én hová megyek nyaralni. Mert ugye megyek nyaralni?  tehették volna hozzá gyanakodva, hogy ugye nem akarom itt felrúgni a ki nem mondott szociális egyezséget, miszerint betömik a szánkat egy ezsébetutalványos nyaralással, mi pedig még a fejünket is elfordítjuk, ne is lássuk, hogy közben másoknál meg a legnagyobb hőségben elzárják a kutakat. (Ez hiába egy önkényesen kiemelt példa, az van, hogy a viszonylagos középosztálybeli jólét biztosításának egyik célja, hogy ne hőzöngjön a magyar társadalom a maximálisnál hárommal magasabb fokozatra tekert korrupció vagy a recsegve-ropogva pusztuló egészségügy miatt).

3, A barátaid, csajod/pasid, családod menni akar

Fajdalmasan könnyű kisebbségben maradni egy olyan felmerülő dilemmánál, amikor az egyik serpenyőben vidéki remetelét, a másikban kalandokkal teli nyaralás, tengerpart, belföldi turistaparadicsom szerepel. Hiába erőlteted, mindenkit megdelejezett a Magyar Turisztikai Ügynökség legújabb reklámfilmje a hattyúszaros, hullámzó Balatonról meg a nyomorult Széchenyi fürdőről, vagy a Wizzair akciós repülőjegyei, esetleg a Booking egyik otromba felugró hirdetése, ami a horvát tengerpartot promozzó aranyáron (de csak most, csak neked hiperakciós!).

Nyaralás? Menekülj, amíg lehet!

A fenti körülmények összjátéka nyomán csöppenhet bele az ember fia akaratlanul is egy nyaralásba - ahogy az velem is történt. Mit belecsöppentem? Én gyújtottam be a kondér alatt, és kezdtem el kavargatni a vizet, amibe három nap alatt szépen belefőttem. Ugyanis nekem kellett megszerveznem az egészet. Hogy ez mit jelent? Tömött, zsúfolt, belföldi turistacélpont, szülőkkel súlyosbítva. 

A turizmus, a lehúzás és egy száguldó luxusékszerdoboz: a MÁV IC

Egy népszerű vidéki pihenőhelyre mentünk, ahol mindent lehet két és fél nap alatt, csak épp pihenni nem - bár ez a legtöbb nyári célpontról elmondható. Annyit mondok, hogy nem Hévíz vagy Hajdúszoboszló, de már ezzel is túl sokat segítettem, magamat meg nem akarom azzal kompromittálni, hogy bevalljam. Elég annyi, hogy lefoglaltunk egy háromcsillagos kis apartmant, amiről ódákat zengtek a Google felhasználók, 4,9 csillagos volt az 5-ből ilyen képtelen hozsannákkal a véleményrovatban. Gondoltam, ezzel megfogtuk az isten lábát. Hát tévedtem.

Szóval visszafejtve az eseményeket és újraolvasva a véleményeket, azért rájön az ember, hogy mindenki az észveszejtő kajáktól volt odáig, amiről azért annyit érdemes tudni, hogy bár finom volt, én a 2,5 nap alatt kétszer találtam benne (jobb esetben) szempillát vagy hajszálat. Ráadásul az összes kajálást lepörgették egy fél óra alatt, ha nem értél le időben, nem kaptál reggelit, de fél óra alatt nem zabál meg mindent, mint egy jó kisgyerek, akkor csúnyán nézett a pincér. Ja és végig ordított a Retro rádió ilyen érfelvágós Máté Péter számokkal. Szóval a kaja, az nagyjából rendben volt, leszámítva, hogy külön kellett kérni, hogy mi 5-en hadd üljünk már egy asztalhoz, ne két szeparált asztalra terítsenek. És akkor kajálj felszabadultan nyilvános helyen introvertáltként.

Na mindegy, a valódi megpróbáltatások még csak itt kezdődtek. 

500 nap nyár? Bőven elég abból 90 is!

A szobánk pl. akkora volt, hogy mire megfordultál benne, leverted a hosszában szétkent-dzsuvafoltos plazmatévét, az egyébként törött fali tükröt, a térdkalácsod meg szilánkosra tört, mert beverted az ágy sarkába. Este meg ha kint mertél beszélgetni anyádékkal a ház előtti kis dohányzónál, jött a tulaj, hogy lassan zárnának, meg amúgy is tegnap nem zártuk kulcsra a kaput. - De itt ugye csendben maradhatunk? - kérdezem elképedt fejjel, erre elmenőben annyit bír visszaszólni, hogy nem. Mondjuk ezeknek semmi köze az introvertáltsághoz, ennek sokkal inkább a hazai vendéglátás nyomorúságos helyzetéhez van köze, ami nemhogy egy introvertált kényelmi igényeinek biztosítására nem alkalmas, úgy általában a kényelem biztosítására nem áll készen.

Lábjegyzet: Mi a gond a családi esemény műfajával?

A népes családi esemény az introvertált halála. Az egyik halála. Minél távolabb van az ismerősi ranglétrán és minél kevesebb embert ismer, annál szörnyűbb, de ha mindenkit ismer, és a mindenki sok embert jelent, az se egyszerűbb helyzet. Ilyen egy keresztelő, ilyen volt a locsolkodás rég, ilyen egy születésnap (lehetőleg kerek vagy 25-ös).

Vagy van az olyan esküvő, ahol az ember távoli rokon vagy ismerős, netán plusz egy fő. Gyakorlatilag semmi köze nincs a násznéphez, mégis össze van zárva velük minimum 4-5 órára, de lehet az 10-12 is. Utoljára gyerekkoromban tudtam ezt felhőtlenül élvezni, legalábbis visszanézve úgy emlékszem, persze az is lehet, hogy csak az idő szépített meg mindent (láttunk már ilyet). 

Számomra a szociális fordulópont egyébként 20 éves korom után jött el, 3+3,5 év kollégiumi lét épp elég volt, hogy megelégeljem embertársaimnak a privátszférámba történő erőszakos benyomulását. Pedig anno nem volt saját gyerekszobám, a tesómmal kellett osztoznom, és nem volt ezzel semmi baj, de amikor évente mással sorsoltak össze a kollégiumi diákbizottság Párkái közveszélyesnek tűnő, de ártalmatlan alakoktól idegesítő, öntörvényű és önveszélyes alakokig (mások példáját látva akár még ennél is rosszabbul járhattam volna...), már nekem is kicsit sok volt.

A nyaralás megtör és nyomorba dönt

Visszatérve az intro megpróbáltatásokra: hát a strand. Van a strand, ahol mindenki füdőcuccban mustrálja a másikat, a másiknak megy, lefröcsköl vízzel, hangoskodik, pocskol, a gyerekek visítoznak, és ezt a kakofón őrületet szorozd fel egy belföldi turistacélpont embertömegével. Ilyen volt a strand, hétvégén ugyebár, úgy pihentünk, mint a heringek, akik híresen jókat tudnak összezsúfolódva pihenni.

Természetes, hogy az alkoholba menekültem, mi mást tehettem volna, hála a helyi sörfőzde aranyáron mért kézműves söreinek (meglepő módon még svédországi belga cuccokat is árultak), a saját főzetüktől viszont nem estünk hasra. Az alkohol persze nem segít, csak átmeneti enyhülést hoz, és elfedi a problémát, ahogy elpárolog a szervezetedből, megint ott találod magad túl sok ember közt, a privátszféra nyomasztó hiányában. De egyszerűen nincs más logikus választás egy olyan strandon, ahol délután 1-kor elkezd vernyákolni egy DJ, aki percenként olyan vicceseket mond, hogy "ésakkor következik az Ádám család... vagyis az Adam's family!" Közben beindítják a szappanbuborék-ágyút, és csillámtetoválást lehet csináltatni a színpadnál.

A hétvégét jól jellemzi, hogy az egyetlen ígéretes programnak a holdfogyatkozás megtekintése tűnt (tudom, ez mennyire végtelenül szánalmasan hangzik), de abból se lett semmi, mivel pénteken egész este esett és/vagy totál felhős volt az ég. 

Szóval a MÁV, mikor az életedre tör

14 és 18 éves korom között napi kétszer utaztam a MÁV-val, életem egyik legfelhőtlenebb korszakában ingáztam vidéki városok között, majd egy évig hetente a Pest-halálfasza vonalon 3,5 órás menetidővel, szóval nekem ne jöjjön azzal senki, hogy milyen kényelmetlen volt levonatozni Velencefürdőre. Régebben nem is ültem fel az olyan provokációnak, hogy ki mennyire gyűlöli a MÁV-ot, persze az én seggem alatt is késett már 1-2-3 órákat, de ha azt vesszük, rendeltetésszerűen is egész sokszor működött. De ezúttal nálam is elszakadt a cérna.

És ez a pont valahol ott jön el, hogy észreveszed: a MÁV ezúttal tényleg az életedre tör. Ez volt a nyaralás végén a kegyelemdöfés, amikor már tényleg csak egy nyugodt (és persze túlárazott) hazaútra vágysz. Mikor közepesen másnaposan - mivel előző éjszaka megünnepeltétek a tesód névnapját - felülsz egy IC-re abban reménykedve, hogy így legalább 25 perccel hamarabb hazajutsz, és annyival tényleg hamarabba hazajutsz, de közben 10 évet öregszel, mert nem működik rajta az a rohadás klíma. Elsőfokú hőségriadó mellett. De neked azt mondja a kaller, hogy ne húzd le az ablakot, hiszen megy az a klíma, legfeljebb nem abban a kocsiban. Szóval akkor tényleg kezded elhinni (Itt kell lenned, hogy elhidd!), hogy a cél itt bizony az, hogy elpusztítsanak, szépen eltöröljenek a föld színéről, nem lehet ez más, mint valami alternatív népességszabályozás, a kormány legújabb titkos vállalása Brüsszel felé, az újabb uniós milliárdokért cserébe. A csendélet: 40 fokban némán izzad mindenki, és reménykedik benne, hogy valami csak történni fog a léghűtéssel vagy legalább elvisz minket egy kegyes szívroham, hisz még legalább 2 óra van hátra a menetidőből (SPOILER: végül lehúztuk az ablakot, de addigra nagyon sok embert vesztettünk).

 

-------

Szóval ez a hétvége apartmanostól, strandostól, MÁV-ostók fogott, megrágott, és kiköpött. Hogy a végén olyan szarul érezzem magam, hogy legalább két hétvége kelljen, hogy túltegyem magam rajta, és meg tudjam írni. Ehhez képest másnap persze dolgozni kellett. Hát kábé ilyen, mikor az introvertált nyaral.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

50 komment

Az introvertált legjobb barátja: az extrovertált?

2018. július 26. 10:45 - darvinisdead

Tapasztalatból mondom: az extrovertáltak jól kiegészítik az introvertáltakat.

Néhény éve pár haverral bemásztunk az egykor szebb napokat megélt Olimpia Hotelbe, a normafán álló elhagyatott kísértetszállóba. Azóta a hotel megszűnt létezni (legalábbis az Index erről cikkezett még tavaly, és állítólag idén március 4-én megkezdődött a bontás). A lényeg, hogy egyik este négyen vagy öten kimentünk a placcra, és mindenféle akciófilmes fortélyt bevetve megkerestük a szálló kerítésének leggyengébb pontját, majd bemásztunk a rohadó épület udvarára. Dacolva a veszélyekkel (pl. az egyik szobában pislákolt a villany, a telek távolabbi feléről kutyaugatást hallottunk) átsegítettük egymást a dróton, majd körbejártuk az épületet. A holtelbe végül nem másztunk be, de így is az egekbe szökő pulzussal lopakodva jártuk körül a mocskos, békalencsével benőtt medencét és a kiszolgálóépületeket, majd a garázs melletti résen át elhagytuk a tetthelyet. Iszonyú jó és izgalmas volt, bár utólag visszanézve semmilyen különösebb kockázatot nem vállaltunk az akcióval, de így is egy olyan élménnyel gazdagodtam, amibe a mai napig képes vagyok beleborzongani.

Hogy jön ide ez az egész?

Erre is egy extrovertált barátom bujtott fel.

A megboldogult Olimpia Hotel kísértetszállóként.

Valahogy rajta keresztül jött be az életembe ez az egész urbexes dolog, ami később ugyan kifulladt, de azért volt még pár csúcstámadásunk hasonló épületekkel, és azóta vagyok szerelmes az úgynevezett Thomassonokba is. Ezek olyan városi képződmények, amelyek elvesztették eredeti funkciójukat, és azóta céltalanul meredeznek az ég felé, állnak ki a földből vagy vezetnek a semmibe. Budapesten is van belőlük jó pár, de számomra Berlin (azon belül is szigorúan a keleti oldal!) a Thomassonok igazi otthona.

Általánosságban is igaz, hogy az életemben a legemlékezetesebb kalandok, hülyeségek, éjszakai fürdőzések és bulik közül jó néhányat extrovertált haveroknak, barátoknak és barátnőknek köszönhetek, egy csomószor ők rángattak bele olyan dolgokba, amikbe egyedül aligha vágtam volna bele. A jó értelemben vett spontaneitásukkal, impulzivitásukkal utólag visszagondolva egészen hajmeresztő helyzetekbe csöppentem, amik mesélnivaló élményekké szelidültek. Mintha beavatott lettem volna, az egyik jó barátommal olyan otthonosan tudtam magam érezni idegen társaságban is, mintha világéletemben extrovertáltként jártam-keltem volna a világban. Ilyankor az ő jelenléte tette meghitté a helyzetet, a jól bejáratott közös poénok, na meg a rongyosra hivatkozott kulturális referenciapontok engem is olyan magabiztossággal vérteztek fel, amivel egy rém idegen társaságban egyébként aligha mozognék.

Olyan volt nekem egy ilyen extrovertált barát/barátnő, mint egy útitárs, aki segít eligazodni egy kissé ijesztő, ismeretlen világban, egymást erősítve tudtunk keresztüllépkedni az éjszakán, közben remekül szórakoztunk. Ők voltak az én különbejáratú kísérőim, csak ezek a túrák általában nem a természetbe, hanem a város mélyére indultak. De ismerhetjük az ilyen útitársak irodalmi archetípusát is: Danténál Vergilius, de akár Goethénl Mephisto-ját is említhetném bizonyos fenntartásokkal. Túlzó előképek persze, de én sosem bántam, ha megkísértettek.

És az ilyen barátok részéről én alig tapasztaltam túlzott harsányságot, nagyképűséget vagy más hasonló, az extrovertáltaknak tulajdonított szterotípikus tulajdonságot. Persze jókora mázli és emberismeret is kellett, hogy kellően empatikus és érzékeny emberekkel hozzon össze az élet, akiknél nem jelentkeznek ezek a tünetek (melyekről tudjuk, hogy elsősorban nem az extro-intro beállítottságtól, hanem a szimpla seggfejségtől függnek). Másrészt ugyanezt a komplementer hatást a munkahelyeimen nem tapasztalatam; a racionalizált, így jellegénél fogva rideg és állandó versengéssel terhelt irodai közegben szinte esélytelen, hogy ilyen mértékű intimitás alakuljon ki két vagy több ember között (kivételek persze akadnak, de nem ez a jellemző).

 

Pedig nem csak az interneten lehet (extrovertált) barátokra lelni.

De mint kiderült, nem csak nálam volt ez így. Csak hogy még egy példát említsek a közvetlen környezetemből, a bátyám is inkább introvertált, bár nálam kevésbé retten meg a társas helyzetektől. Pontosabban ő már elég sokat dolgozott azon, hogy kevésbé legyenek számára megterhelőek a társas helyzetek. Jártasságot szerzett - talán ez a legpontosabb kifejezés. Régről viszont neki is vannak olyan barátai, akik hasonlóan kísérgették és segítették eligazodni egy-egy társas helyzetben, sőt, az egyikükkel rendszeresen keveredett őrült éjszakai kalandokba a Piaftól, a hajnalig nyitva tartó lakáskocsmákon át egészen a Berlini klubok soha veget nem érő vibrálásáig. Ott is működött ez a katalizációs folyamat, ami igazán széppé teszi az introvertáltalk-extrovertáltak közti dinamikát. Mi visszahúzzuk őket a földre, ők pedig gyakran segítenek picit elemelkedni a talajtól, épp csak annyira, hogy valami különleges, valami szokatlan szülessen belőle.

Összességében nagyon is reménykeltő ez a jelenség, ami ha nem is lebontja, de rést üt azon a vélekedésen, miszerint az introvertáltak és az extrovertáltak alkatilag képtelenek megérteni egymást és kooperálni. Azért sem mellékes körülmény ez, mert akár így van, akár nincs (és én hiszem, hogy nincs), kénytelenek vagyunk együtt élni, közös valóságon kell osztoznunk, előbb-utóbb meg kell tanulnunk egymás rigolyáit és amennyire lehet, elfogadni a különbözőségünket. Mint Sylvia Löhken (A csend ereje szerzője) is elmondta egy friss interjújában, kutatások szerint az emberek kb. 30-50%-a introvertált, vagyis a nagy többség még mindig inkább a skála extrovertált végéhez húz. Nekünk, introvertáltaknak is meg kell hát tanulnunk érvényesülni, önazonosnak maradni, és úgy együtt élni az extrovertáltakkal.

Szerencsére az együttélés és az emberi kapcsolatok minősége, legalábbis saját tapasztalataim szerint az intro-extro beállítottságnál univerzálisabb értékazonosságokon nyugszik. Találkozzunk bárkivel, bármilyen személyiségtípussal, a szűk keresztmetszet úgyis mindig az elfogadás, a tolerancia, az empátia és persze a szimpátia lesz. De nálam a múltbeli példák azt mutatják, a személyiség is számíthat, és akár az ellentéteken keresztül is segítheti a társas folyamatokat. Nyitottnak maradni - talán ez a kulcs, aztán a többit már úgyis mindenki érezni fogja.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

Szólj hozzá!

Van még bármi közünk egymáshoz?

2018. július 12. 08:00 - darvinisdead

Ha így folytatjuk, a hermetikus elszigetelődés borítékolható. Miért nem tudunk többé kijönni olyanokkal, akik picit is mások, mint mi?

Mi a közös bennünk? Valami biztosan. Általában valahogy mégsem a közös metszet dominál. Ellentétek viszonyrendszerében határozzuk meg egymást és magunkat: az ember alacsony vagy magas, szőke vagy barna, öreg vagy fiatal, introvertált vagy extrovertált. Ennek kapcsán van egy határozott feltevésem, ami részben a saját megfigyeléseimen, részben általános gazdasági-társadalmi jelenségeken nyugszik. A hipotézisem lényege az, hogy az utóbbi időben egyre jobban eltávolodtak (és távolodnak ebben a pillanatban is) egymástól az introvertáltak és az extrovertáltak. Hogy mire alapozom ezt? Nézzük:

Egyrészt (1)
Ki vagyok én? Férfi, huszonéves, vidékről származó budapesti lakos, (újság)író, hobbikosaras, kosárrajongó, elektronikus zene kedvelő, filmbuzi, könyvmoly. És introvertált. Megannyi azonosulási pont - a személyiség, az identitás építőkövei -, amelyek szépen irányba állítanak, innentől esélyes, hogy nem egy sales-esként vagy life coach-ként fogsz velem találkozni, hétvégén nagyobb valószínűséggel otthon nézek valami letorrentezett filmet, mint hogy a haverokkal elmenjek moziba, melóba menet a villamoson agyig tolt fülhallgatóval hallgatom a zenét, miközben Bukowskit, Hellert vagy épp Roth-ot olvasok. Mivel ismerem magamat, tudom, mi a nekem való, és rengeteg program, helyszín és tevékenység közül választhatok, anélkül, hogy meg kellene törnöm ezt a varázst. És egyre több lehetőségem van erre, mint ahogy egy extrovertált metálrajongó motorosnak is van egy csomó lehetősége, és szinte sehol sem fogjuk keresztezni egymás útját.

Másrészt (2) a 21. század kényelme azt is jelenti, hogy mindenki éldegélhet a saját kis buborékában, abból egész életében nincs szüksége kimerészkedni. Én könyv- és filmbuzikkal fogok lógni, a nyilvános helyzeteket meg szépen kibekkelem a fülesemmel, az ügyeimet online intézem, ha utazásra adom a fejem, saját szobát és saját hálófülkét foglalok. Tehát a konklúzió itt is ugyanaz, mint az előző pontban: ha a kedvem úgy tartja (márpedig miért ne tartaná úgy), az extrovertáltaknak elég, ha messziről integetek.

Egyenesen a buborékból.

Harmadrészt (3) van a kapitalista versenyt működtető radikális önmegvalósítás-eszmény, ami lényegében arról szó, hogy akkor mindent és azonnal, és a legjobbnak kell lenni, akár dolgokon, szándékokon vagy embereken átgázolva is meg kell mutatnia a világnak, ki a faszagyerek, hangosabbnak, szebbnek és elhivatottabbnak lenni másoknál - a többieknél (és nem mondjuk, másokkal együtt, egymást jobbá téve kellene eredményt elérni - varázsszó: a kooperáció... lenne, de általában csak üres szó marad).

Ezt a fajta kritikátlan elvet motivációs szövegként kihelyezni a nappalikba falvédőnek, a háziáldás helyére, sok otthonban jóval érvényesebb. A kialakult helyzeten a közösségi média sem segít, a tengerparton sütkérező, fesztiválon táncikáló vagy épp gasztroélményekben elmerülő, hegytetőkön pózoló boldogok vs. a magukat sehol nem reprezentáló semmilyenek, vagyis szükségszerűen boldogtalanok és sikertelenek között nincs átmenet, csak önelégültség és fennhéjázás, a másik oldalon pedig féltékenység, szorongás. Így élünk mi - közösségi életet.

De ha ez nincs is ott hestegben az Insta-fotók alatt (főleg, hogy utóbbi kategóriában nem készülnek fotók), azért érződik, a kommunikáció hiányát körüllengi a homályosság, ami nem látható az mindig gyanús, így nem lehet minden rendben annak az életével, aki kihagyja a világgá kürtölés, akarommondani a megosztás élményét. "Sharing is caring" - mondja a Telekom. "Sharing is profit" mondom én, és lelki eredetű népbetegségek forrása.

A zárójeles kitérő után visszatérve az ész nélküli versenyhez és versenyszférához (mennyire szép ez a kifejezés, nem árul zsákbamacskát, sőt, beismeri, hogy a munka, a létharc gyakorlatilag egy versenyistálló, és tök mindegy, hogy egyébként kijárunk-e a lovira, a végén úgyis mindig magunk ellen fogadunk): ezt az önmegvalósítás-eszményt gyakorlatilag abban a pillanatban megtapasztaltam, ahogy kiléptem az iskolapadból, és azóta egyre nagyobb erővel és egyre gyakrabban jelentkezik. Ha az ember van olyan szerencsés, hogy járhasson egyetemre, ott még csak ritkábban üti fel a fejét, bár az olyan lazábban összefűzött csoportokban, mint amilyen nálunk működött, azért egy-egy emberre viselkedésére már jellemző az a fajta gőg és felsőbbrendűség, ami megágyaz az individualista versenynek, amelyet később, a munkaerőpiacra kilépve bárki megtapasztalhat (és ami olyan szociális defektekhez vezet, mint a kapunyitási pánik; az már külön ironikus az én esetemben, hogy vélhetően ez is hozzájárult a blogom elindításához, szóval hosszabb távon még a jó irányba is lehet csatornázni ezeket a frusztrációkat, de erről máskor).

Szóval van ez a gazdasági-társadalmi világjelenség, ami alapjában távolítja el egymástól az embereket, vagy legalábbis finoman szólva nem a kooperációnak és az összetartás erősítésének kedvez (elég csak Amerikára, a kapitalizmus fellegvárára gondolni, ahol a szociális juttatások köre igen szegényes, az állam nem avatkozik bele, mindenki oldja meg magának az öngondoskodást. Ezért akkora a jólét, gondolhatjuk, de hajléktalanokból is pontosan ezért van annyi az utcákon, erről viszont sokan szeretnek megfeledkezni, ez már nem fér bele az amerikai álomba...). Ez a rendszer sokkal inkább az extrovertáltakra jellemző tulajdonságokat jutalmazza, mint az asszertivitás, hatékonyabb érdekérvényesítési képesség vagy a kiterjedt kapcsolati háló. (Az igazán abszurd és paradox az egészben, hogy mindeközben a világ leggazdagabb emberei közül legalább kettő - Bill Gates és Mark Zuckerberg - állítólag introvertált, míg az extrovertált és exhibicionista befektetők iskolapéldája, Elon Musk, hozzájuk képest sokadik csak a leggazdagabbak sorában.)

Szóval egyre nagyobb a távolsáááááá...!

Összefoglalva: többnyire leszarjuk a másikat, versengünk (a politikai korrektséggel, ez csak még inkább így van, elég a menekültválságra vagy Trump különutasságára és szociális érzéketlenségére gondolnunk), közben mi magunknak választunk identifikációs pontokat (amelyekből egyre több van), és ezekből a körökből az újféle kütyüknek, kényelmi újításoknak és technológiáknak köszönhetően egyre kevésbé kell kilépnünk (randizni már a mobilunkon is tudunk - vagy a mobilunk tud helyettünk - barátkozni Instán, focizni Xboxon, bulizni a Boiler Room csatornáján), így ha valami oknál fogva mégis összesorsol az élet nevű nagy nyerőgép egy introvertáltat és egy extrovertáltat, például egy képzésen vagy egy munkahelyen, képtelenek vagyunk bármit is kezdeni egymással.

De ilyen összeakadás egyes szakmákon belül is egyre valószínűtlenebb, egy csomó lista kering a neten, mondván ezek az ideális munkahelyek kimondottan introvertáltaknak, ha viszont extrovertált vagy, inkább ezek és csakis ezek a neked való helyek. Mindeközben, ha egy utazáson, továbbképzésen, szülői értekezleten mégis egymásba botlunk, egyszerűen nem értjük meg egymást.

Ennek eredményeként nyílik az olló, és egyre kevésbé átjárható az introvertáltak és az extrovertáltak világa.

És ez mindenkinek rossz: az introvertáltaknak is, mert rontja az esélyeinket, így számunkra egyre kevésbé lesz szükségszerű az alkalmazkodás, a társas stratégiák elsajátítása, de ez a másik oldalról is igaz: így nem tud és nem fog fejlődni a tolerancia (hogyan tolerálsz/értesz meg valamit, ha nem is találkozol vele?). Mintha egyfajta szociális válság szele csapta volna meg a világot, amikor áprilisban egy kanadai férfiban annyi szexuális frusztráció gyűlt össze, hogy járókelők közé hajtott, az eset következtében pedig egyre többen és többen nyilatkoztak világszerte a médiában, hogy szexuális félelmekkel és frusztrációkkal küzdenek. Persze csak homályos feltételezés a részemről, hogy ez az eltávolodás és bezárkózás az oka az emberek egymástól való látványos elidegenedésének (közben lehet, ugyanígy volt 100-150 éve is). Mindenesetre jobb lenne, ha a falak leomlanának, vagy legalább nem épülnének ilyen magasra.

Az már most látszik, hogy még rengeteg munka vár mindannyiunkra, hogy ezeket a távolságokat valahogy áthidaljuk, mielőtt túl késő lenne. De már a helyzet felismerése és a puszta szándék is közelebb visz az üdvösséghez.

1 komment

Vajon kevésbé vagyok introvertált, mint 1 éve?

2018. június 29. 10:20 - darvinisdead

Egy éves a blog, itt az ideje némi számadásnak. És a szokásos önelemzésnek.

A rövid válasz a fenti kérdésre: NEM.

A picit hosszabb válasz: NEM, de lényegesen jobban érzem magam.

Mikor 1 évvel ezelőtt az első posztomat kilőttem az éterbe, izgatottan vártam, hogy mit fog elindítani, milyen lesz a fogadtatása. Megírtam, pofozgattam, aztán reggelre beidőzítettem. Másnap kíváncsian nyitottam meg az oldalt, hogy lássam ki járt a házacskámban, hány egérkurzor vándorolt a címre, majd ragadt az oldalon, hányan kommenteltek alá, fölé vagy sehova. Eleinte 0 reakció érkezett, ezért napjában még néhányszor megismételtem a mozdulatsort, és vártam. Ahogy az lenni szokott, nem történt semmi. Egész nap döglődött a poszt, senki nem nyúlt hozzá, én pedig, ahogy telt az idő, kezdtem lemondani róla, temetni a kísérletet, és elgondolkodni egy hagyományos, lefűzött naplón, hátha azzal kevésbé csinálok bohócot magamból.

Órákkal később, amikor a melóból hazaértem, elkezdtem nézegetni a blog.hu-s beállításokat, próbáltam rájönni, mitől haldoklik a poszt, valamit rosszul állítottam be, vagy tényleg ennyire értékelhetetlen az írásom. Aztán ahogy ott kattintgattam a beállítások között, a bejegyzést is frissítettem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már 140-en látták. Gondoltam, itt valami nincs rendben, ráfrissítek még egyszer. Akkor már 160 megtekintést jelzett, és egy újabb másodperccel később megint ugrott a számláló. Én meg csak pislogtam, és próbáltam visszafejteni, honnan jönnek az emberek (jó eséllyel Index címlapról, de érdekes módon a blog.hu statisztikája szerint a hivatkozók között nem szerepelt az Index). Hát így indult a blogom története, de a fogadtatásnál sokkal érdekesebb, hogy engem, a saját viselkedésemet és a gondolkodásomat hogyan befolyásolta. Hát, egyrészt felerősített meglévő vonásokat, de ezzel párhuzamosan homlokegyenest ellentétes viselkedésmintákat is kiélezett.

Először is, abban az értelemben introvertáltabb lettem, hogy többször voltam tudatában annak, hogy engem azért zavar, feszélyez vagy épp szórakoztat valami, mert introvertált vagyok. Könnyebben engedtem el kimozdulós programokat, kissé tudatosabban és óvatosabban válogattam a társas események között (ha valahol szarul éreztem magam, akkor csak nagyon jó indokkal adtam hasonló összejövetelnek még egy esélyt), és egyre kevésbé éreztem magam furcsán az ilyen visszautasítások miatt. Hisz valójában másoknak sem érdeke, hogy elrontsam a bulit. Felismertem, hogy miben vagyok jó szakmailag, és inkább azokra a területekre feküdtem rá, ahol hosszú távon introvertáltként is jól tudom érezni magam, ne kelljen pl. mások arcába lógni heti 5x8 órában egy egyterű open office-ban (amit egyébként az emberiség elleni merényletnek tartok).

Csak úgy faltam a saját magamról való tudást!

Másrészt viszont elkezdtem levetkőzni az introvertált létből fakadó automatizmusokat, és időnként megpróbáltam feszegetni a korlátaimat, társas helyzetekbe dobni magamat, hogy legközelebb, amikor már nem önszántamból kerülök oda, akkor is helyt tudjak állni. Be kellett látnom, hogy ha később is azzal szeretnék foglalkozni, ami igazán érdekel (netán meg is szeretnék élni belőle), egyszerűen muszáj nagyobb társas rutinra szert tennem, és meg kell tanulnom kihozni a legtöbbet ezekből a helyzetekből. De itt nem a smúzolásra, meg a szakmai/vállalati fontosemberek körbetáncolására gondolok, mert attól alkatilag irtózom, hanem arra, hogy ne fosszam meg magam az ismeretségekben rejlő potenciális lehetőségektől. Persze erre nem 27 évesen döbben rá az ember, de mostanáig a kelleténél sokkal kevésbé figyeltem rá. Hála a blognak, mára ezen a téren is javult a helyzet.

Az alábbiakban a megkezdett gondolatmenetet folytatva bemutatok négy olyan területet, ahol viszonylag jelentős változást éltem meg az indulás óta:

1. (Ön)Tudatosság

Mindenek előtt világossá vált számorma, hogy valóban introvertált vagyok, ha nem is a leghardcore-abb fajtából, hogy én azért képes vagyok elviselni az embereket, sőt egyenesen igénylem a társaságukat, de nálam is eljön az a pont, amikor nyomasztóvá válik mások jelenléte (minél több az idegen vagy részleges ismerős, annál hamarabb). És innentől kezdve ennek megfelelően terveztem, választottam programok közül, és igyekeztem nem rágörcsölni, ha egy beszélgetésben nekem nem osztottak lapot. Olyankor egyedül vagy 1-2 ismerőssel kevergettem a paklit, ez is teljesen jól működött és működik. Ha pedig meg kell szólalni, igyekszem fejleszteni magamat, vagy keresni az olyan lehetőségeket, amikor inkább írásban kell megnyilvánulni, jegyzeteket készítek, egyenként igyekszem meggyőzni embereket, ha valamiben a többségtől eltérő véleményen vagyok. Ezek pofonegyszerű dolgok, amiknek a tudatosság az alapja - és ezekkel a bizonyos dolgokkal el is érkeztünk a 2. ponthoz.

2. Önvédelmi stratégiák

Rájöttem, hogy léteznek bizonyos stratégiák, amelyekkel felkészíthetjük magunkat társas helyzetekre, fogódzót adhatnak az életben, amikor nem épp a legkomfortosabb helyzetbe kényszerülünk. Ilyenekről persze a legtöbb introvertáltakról szóló könyvben lehet olvasni (pl.: The introverted leader c. opusz - de erről majd máskor külön is szót ejtek...), viszont azzal, hogy a blog miatt többet foglalkoztam ezzel az egész introvertált-extrovertált kérdéskörrel, jobban elmélyültem a témában. Ezért tudom, hogy egy nyilvános fellépésre hasznos jó előre felkészülni (na jó, ezt eddig is tudtam, csak most már komolyan is veszem), másoknak is határozottabban jelzem, hogy nem szeretem a váratlan látogatásokat, meglepetésként rám szakadó társas eseményeket. Vagy, hogy a nyilvános beszéd igen is fejleszthető, csak épp hosszú hónapok vagy akár évek kínkeserves munkája kell hozzá. A kényelmetlen társas kötelezettségeket pedig igyekszem minimalizálni, és ezáltal a saját frusztrált jelenlétemtől másokat is megkímélni. Lerövidíteni az ottlétet, ha az én pillanatnyi szociális amplitudóm túl kicsi hozzá. Rosszabb esetben menekülőutat, jobb esetben fogódzókat, biztonságot nyújtó rituálékat találni a kötelezően ajánlott szociális érintkezések során. Jegyzetelni, firkálgatni egy meetingen, begyakorolni bizonyos fordulatokat, sorvezetőt használni egy felszólalásnál stb. Apróságok, melyek aranyat érhetnek.

3, Nyitás

Ez a nyitás viccesen kétértelmű és kétirányú fogalom az én esetemben, főleg úgy, hogy ezt a blogot a mai napig név nélkül, részleges inkognitóban írom (persze ennek elég praktikus okai is vannak, vegyük csak az "Ezért fogom introvertáltként otthagyni a munkahelyemet" című bejegyzésemet). De hiába a titokzatosság, a viszonylagos zárkózottság, nálam paradox módon ez épp a nyitást erősítette. Egy-két közvetlen szerettemnek és a legjobb barátaimnak óhatatlanul beszámoltam erről az egész kísérletről, jobbára akarva, de néha akaratlanul is (a Facebook-oldal gondozása közben egy alkalommal véletlenül összehoztam egy kisebbfajta coming outot), volt aki meglepődött, annyira közvetlennek és társasági arcnak látott mindig, más inkább csak azon csodálkozott, hogy már ilyen régóta futtatom titokban a blogot. Viszont sokkal fontosabb, hogy ez beszédtéma lett az ismerősi körben, sikerült tematizálnom valamit, ami ha nem is tabu, de elég kibeszéletlen volt, és ennek jobbára én ittam meg a levét. Így a hozzám közel állók elkezdték megérteni, hogy miért nem vagyok mindig szociális hangulatomban, hogy néha el kell vonulnom, szükségem van a magányra, nem velük van bajom, és nem derogál a társaságuk. Röviden: nem csodabogár vagyok, csak introvertált. 

Coming ouch

4. Kudarcfeldolgozás

Személyes benyomás (vagyis nem reprezentatív kutatás eredménye), hogy az introvertáltak kudarckerülőbbek, ahogy a zárkózottság, úgy a félénkség is sokkal inkább jellemzi őket. Mivel nem mozognak olyan természetesen társas helyzetekben (hiszen nem is érzik szükségét az ilyen tapasztalatoknak), nem szeretnek vagy nem akarnak a figyelem középpontjába kerülni. Ezért pl. bennem nem alakult ki, ami egy extrovertáltban nagyobb eséllyel ki fog, vagyis hogy rezisztensebb lesz a kudarcra, arra, ha a megszólalása, véleménye nem arat osztatlan sikert. Engem az ilyesmi képes rettentően elbizonytalanítani. Pontosabban képes volt - de idővel ezt is megtanultam kezelni. Miközben magam körül azt láttam, hogy egy-egy extrovertált emberke a félresikerült poénok és hülyeségek után gond nélkül képes továbblépni, folytatni az anekdotázás, magyarázást, viccelődést vagy bármit, amivel éppen leköti a társaság többi tagját. Engem egy ilyen élmény lebénított, és elvette a kedvem a társalgás folytatásától. Ehhez képest ma már én is hezitálás nélkül vagy sokkal magabiztosabban mondok ki dolgokat.

Anno blog indításán is rengeteget vívódtam, tanulva a múltbéli kudarcaimból (amelyeknek egyik legszebb példája éppen egy másik blog volt), sokáig csak ültem rajta és halogattam. Aztán egy nap nyeltem egy nagyot és belevágtam.

De én például nem azért indítottam ezt a blogot, mert a feltűnési viszketegségtől hajtva bele akartam ordítani az online térbe, hogy "Heló! Én is itt vagyok!" (bármennyire is vonzó ez az olvasat egyeseknek), hanem azért, mert azt gondolom, van tehetségem az íráshoz, és úgy hiszem, sokan azonosulni tudnak azokkal a problémákkal, amelyekel introvertáltként én is nap mint nap szembesülök. És ha ezekkel a szövegekkel csak egy icipici segítséget vagy megnyugvást tudok adni másoknak, akkor máris megérte.

A lényeg: idővel szívósabb és elnézőbb lettem magammal szemben. Például onnan, hogy izgatottan lepörgettem egy-egy bejegyzést, és 180/90-es pulzussal vártam az első kommenteket, eljutottam oda, hogy leszarom, mit írnak egy cikk alá. Akit érdekel, az úgyis visszajön, akinek nem tetszett, de konstruktív akar lenni, az értelmes módon megírja, aki meg egy utolsó troll, az úgyis habzó szájjal fog elküldeni az anyámba, miközben nagy élvezettel odaír valami provokáló szöveget. Szíve joga, ha ez neki örömet okoz, csak szánni tudom érte. Én pedig motivációt gyűjtök általa, hogy a következő bejegyzésem még jobb legyen, és lehetőleg több elismerést gyűjtsön, mint trollkodást.

Egy jófajta trollkodás. Ennél van ám rosszabb fajta is.

De ez csak néhány fontos dolog, amit megtanultam, amivel több lettem az elmúlt évben. Emellett írtam kb. 250.000 karakternyi szöveget, gyakoroltam, milyen egy bloghoz tartozó Facebook-oldalt menedzselni, rengeteget szerkesztettem a saját szövegeimet, rendezgettem a gondolataimat és morfondíroztam a saját életem szempontjából kiemelkedően fontos kérdéseken. Szóval hiábavaló semmiképp se volt, és ezzel a tanulsággal folytatom a melót még legalább egy évig. Ezt vehetjük amolyan fogadalomnak - mint a tavalyit - aztán meglátjuk, mi lesz belőle. Remélem ez is bejön! :)

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

4 komment

Az a kifogásom, hogy introvertált vagyok

2018. június 14. 08:00 - darvinisdead

A lehetőség ritkán kopogtat be, de ha be is kopogtat, mi meg az ágy alá bújva várjuk, hát abból nem lesz világmegváltás.

És neked, mi a kifogásod?

- kérdezi Michael Jordan egy legendás Nike reklámban. Igen ő az a csávó, akit vita nélkül minden idők legjobb kosárlabdázójának tartanak, a hivatkozott szpot pedig egy motivációs videó, ami elsősorban fiataloknak és újonc kosarasoknak szól, viszont én most nem egy motivációs székfoglalóra készülök (legalábbis nem akadémiai szintűre), inkább egy jelenségről szeretnék írni, ami mindenkivel előfordult már, ez nem más, mint az önfelmentés.

Introvertáltnak lenni például nem kifogás, de nem is szabad, hogy kifogássá váljon. Magamon is érzem néha, mennyivel egyszerűbb mindenféle mondvacsinált indokokra hivatkozva lemondani programokat, otthon maradni nyugiban befordulni a fal felé, és olvasni egy könyvet/megnézni egy filmet vagy írni egy cikket/posztot/novellát és békésen elmerülni a szövegben. Ilyenkor pajzsként tartom magam elé, hogy introvertált vagyok, miközben lehet, épp baromi nagyot veszítek ezen a kis pszichológiai játszmán.

Egy biztos: a kényelmes alternatíva mindig vonzóbb, mint a nyűgnek érzett, fárasztó smúzolással egybekötött jópofizás. Mondjuk egy gyökerekkel teli bulin, vacsorán vagy szakmai összejövetelen egyébként is ritkán fog az emberrel világmegváltó dolog történni. De hasonlóan felületes indokkal hajlamosabbak vagyunk visszadobni olyan programot is, ahol igen is, történhetne, de nem fog, miután nem vagyunk ott - nincs kivel menni, egy haver lemondta az utolsó pillanatban, szociálisan lemerített a nap, satöbbi.

Ágyban, párnák közt... (ez a poszt szinte ordított egy cuki cicáért!)

A négy fal között maradni sokszor legalább annyira veszélyes, mint körültekintés nélkül előmerészkedni - csak épp soha nem fog kiderülni, mit veszített az ember. Ettől annyira alattomos a sors, a különféle lehetőségmátrixokról fogalmunk sincs, csak azzal szembesülünk, ami ténylegesen megtörténik. Vegyünk egy példát: lehet, hogy végre találkoznál egy hozzád hasonlóan gondolkodó emberkével (az esélye mondjuk 1000 az 1-hez), de te inkább a kanapét választod. Kiruccanni, belevágni az ismeretlenbe, kibújni a dupla hevederzáras komfortból megerőltető? Igen, határozottan az. Mégis, biztos megvan az érzés, amikor nehezen veszed rá magad valamire, és mikor végre összeszeded magad és kibújsz a hálószobából, monitorszobából, lakásból, csigaházból, valahogy mégis egy elégedett mosollyal végződik az eleinte foghúzásszerű élménynek induló program. Én legutóbb egy olyan tipikus jópofizós bulit hagytam ki az újdonsült munkahelyemen - ahol az ünnepelttel soha előtte nem találkoztam, mégis elvárták volna, hogy menjek… - erre utólag kiderült, hogy az egyik jó haverom is ott volt a bulin, akivel lassan már 2 éve próbálunk összehozni egy találkozót. A sors iróniája.

Ilyen szempontból is nagyon inspiráló Susan Cain ronggyá hivatkozott TED-előadása. Mit is csinált ő? Kiállt egy nagy teremnyi ember elé, és elmondta nekik, hogy ő introvertált, és hogy mit jelent annak lenni. Pedig minden bizonnyal szívesebben töltötte volna az idejét egy jó könyv olvasgatásával. De az elhatározás és a küldetéstudat hatalmas erő - és ennek hála ő igen is, tudott változást elérni, amiért sokan hálásak lehetünk neki. Persze az, hogy ki meddig megy el, egyénfüggő, mindenkinek a saját belátására van bízva. Én se hiszem, hogy érdemes átesni a ló túloldalára, és feltétel nélkül hinni a komfortzóna mítoszában (értsd: a határok feszegetését a megszállottságig, hivatásszerűen űzni) - de hasznos tisztában lenni azzal, hogy a lehetőség ritkán kopogtat be, de ha be is kopogtat, mi meg az ágy alá bújva várjuk, hát abból nem lesz világmegváltás.

elbujunk_a_lehetoseg_elol2.jpg@introvertdoodles tudja a tutit!

Szóval ne bújjunk egy önmeghatározás mögé, nem éri meg. És persze tudom, hogy az introvertáltak közül is van olyan, akinek tök evidens, hogy a személyisége, és az abból adódó igények egy jó része, pl. a társas helyzetek kerülése nem kifogás, hanem szinte már fiziológiai szükséglet. De nem hogy az emberek, megkockáztatom, hogy még az introvertáltak többsége is rendszeresen ellöki magát lehetőségektől, mert ez tűnik könnyebb vagy kevésbé kockázatos útnak. Pedig a kiszámíthatóságon túl is van ám élet, csak adni kell neki egy(-két) esélyt. Persze csak szépen lassan. És módjával.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

13 komment