Azt hiszem, nem kell bemutatnom, mi a helyzet koronavírus fronton: ott tartunk, hogy tegnap már jó páran arra fogadtak volna nagyobb összegben, hogy Orbán Viktor a kijárási tilalmat fogja bejelenteni az ikonikussá váló, lenémított Facebook-videójában. Röviden: se ki, se be. Ma már több mint javallott otthon maradni, ez a túlélésünk záloga, mondják sokan. Úgy értem a kollektív túlélésünké, hogy ne 4-5%-os (vagy még magasabb) halálozási aránnyal zárjuk a koronavírus-járványt. Hogy jusson minden súlyos betegnek kórházi ágy és lélegeztetőgép.

És bizony, ez a helyzet az életmódunk radikális átalakulását hozta magával, ahogy azt pár nap alatt mi is megtapasztalhattuk. Mit lehet ilyenkor tenni? Mit kezdjünk azzal, amikor egyrészt fizikailag a négy fal közé szorulva kezdünk el levegőért kapkodni és új ingerekért könyörögni, másrészt a koronavírus lassú, láthatatlan és idegőrlő közeledésének hírei záporoznak ránk a médiából? A halálhírek, a bejelentések a növekvő esetszámokról, és a vészjósló előrejelzések szinte bekúsznak a bőrünk alá, míg mi otthon ülünk, tehetetlenül. Nagyon nehéz ezzel bármit is kezdeni.

Ilyenkor viszont a kényszerhelyzetből meg kell próbálni kihozni a legtöbbet. Először is érdemes nem beleőrülni, ebben nagyjából 10-ből 9 mentálhigiéniás szakember egyetért, és tök jó, hogy egyre több közösségi és kulturális kezdeményezés teremt lehetőséget arra, hogy a bezártságot értékes kulturális javak (filmek, színdarabok, irodalmi művek) fogyasztásával töltsük.

10-ből 9 - ez jó arány!

De ha már részesei lehetünk a bezártság felszabadító… izé, szóval, ha már a körülmények rabjai vagyunk, megpróbálhatjuk hasznosítani az időnket, akár egy valódi elítélt, aki a letöltendő alatt kitanul egy új szakmát: legyen belőlünk Ambrus Attila! És most nem arra gondolok, hogy mindenki tegye le a fazekasmester-vizsgát...

Ha például extrovertált vagy, ez a szitu ideális alkalmat nyújt arra, hogy egy kicsit belehelyezkedj introvertált embertársaid élethelyzetébe. Hisz számunkra az elvonulás nemhogy büntetés, hanem elemi szükséglet. Mire is kényszeríti ez az újfajta berendezkedés az extrovertáltakat? Arra, amit főleg introvertáltaknak szoktak tanácsolni a különféle tréningeken és motivációs alkalmakon: hogy kimozduljanak a komfortzónájukból. Vagyis inkább ne mozduljanak bele a komfortzónájukba...

Végre nem nekünk, introvertáltaknak kell a komfortzónánk határait feszegetni! Persze ez sem igaz teljesen, úgy a második-harmadik hét után mi is a falat fogjuk kaparni, erre jobb, ha mindenki felkészül, egész nap otthon ülni keserves és frusztráló tud lenni, főleg tavasszal, amikor annyira hívogat a jó idő és a napsütés.

Most egy időre mindenki jobban magára lesz utalva, a világunk internalizálódik, vagyis mindenkinek meg kell tanulnia kicsit introvertáltabbá válni: a külső ingerek helyett befelé figyelni, és felfedezni a képzelet, a fantázia, az érzelmek, a gondolatok és a külvilág részleteinek gazdagságát! Ettől persze senkiből nem lesz egyik napról a másikra introvertált, de talán az élete bizonyos értelemben tartalmasabbá válhat, észrevehet és megtanulhat élvezni olyan dolgokat, amiket addig nem. Elkezdheti végre belakni a saját otthonát, amit eddig csak átmeneti térként használt, előveheti a sarokban porosodó könyveket, rendbe rakhatja a lelakott erkélyt, és megismerkedhet a szomszédokkal (persze szigorúan csak 2 méter távolságból!).

Az élmények, különösen a társas élmények hajszolásának mindenesetre egy időre vége, és ez nem feltétlenül baj, sőt – az utóbbi időben a jóléti társadalom eljutott arra a szintre, hogy úgy tűnt, képes lesz a bolygó és vele együtt az egész emberiség jövőjét feláldozni a fogyasztás oltárán (reméljük, a jövő idő használata indokolt, és még nincs túl késő...). Olyan mintha a pazarló és mértéktelen húsfogyasztás és a tömegturizmus ezzel a járvánnyal felfalta volna önmagát (nem azt mondom, hogy isteni csapást kell sejteni emögött, de ettől még nagyon szimbolikus az egész).

Élmények helyett (a Nighthawks címe világhírű amerikai festmény egyik parafrázisa)

Annyi biztos, hogy ha szeretnénk megóvni egymást, most egy időre el kell szoknunk az emberektől és a nagy összejövetelektől. De épp ezért észnél is kell lenni, különösen, ha az ember introvertált, mert az új helyzetben az új emberektől és a váratlan, kiszámíthatatlanabb emberi reakcióktól is el fogunk szokni, ami mondjuk egy pörgős irodai közeg állandó velejárója. Számomra a diploma után elemi tapasztalat volt, hogy ebbe is bele kell tanulni, mivel ott már nincs meg a gimnázium és az egyetemi csoport akolmelege. És hát ez adja a helyzet szomorúságát is, hiszen valahol ezektől lesz szép az élet, különösen egy extrovertált számára – a meglepetés ereje ott van a szerelemben, az egyszeri és megismételhetetlen élményekben (és ehhez nem kell feltétlenül a Fülöp-szigetekre utazni!), a színházban, egy felejthetetlen estében vagy a nagy egymásra találásokban, amikor életre szóló barátságok köttetnek.

Szóval egyéni szinten sem lesz könnyű ez a két vagy ki tudja hány hónap (a gazdasági nehézségekről nem is beszélve…), de meg kell próbálni kihúzni valahogy, erősnek maradni együtt, mégis külön, és észrevenni az otthonmaradás szépségeit.

Foci nyelven szólva: legalább próbáljuk meg kihozni ikszre!

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.