Szédítően zárkózott

Van még bármi közünk egymáshoz?

2018. július 12. 08:00 - darvinisdead

Ha így folytatjuk, a hermetikus elszigetelődés borítékolható. Miért nem tudunk többé kijönni olyanokkal, akik picit is mások, mint mi?

Mi a közös bennünk? Valami biztosan. Általában valahogy mégsem a közös metszet dominál. Ellentétek viszonyrendszerében határozzuk meg egymást és magunkat: az ember alacsony vagy magas, szőke vagy barna, öreg vagy fiatal, introvertált vagy extrovertált. Ennek kapcsán van egy határozott feltevésem, ami részben a saját megfigyeléseimen, részben általános gazdasági-társadalmi jelenségeken nyugszik. A hipotézisem lényege az, hogy az utóbbi időben egyre jobban eltávolodtak (és távolodnak ebben a pillanatban is) egymástól az introvertáltak és az extrovertáltak. Hogy mire alapozom ezt? Nézzük:

Egyrészt (1)
Ki vagyok én? Férfi, huszonéves, vidékről származó budapesti lakos, (újság)író, hobbikosaras, kosárrajongó, elektronikus zene kedvelő, filmbuzi, könyvmoly. És introvertált. Megannyi azonosulási pont - a személyiség, az identitás építőkövei -, amelyek szépen irányba állítanak, innentől esélyes, hogy nem egy sales-esként vagy life coach-ként fogsz velem találkozni, hétvégén nagyobb valószínűséggel otthon nézek valami letorrentezett filmet, mint hogy a haverokkal elmenjek moziba, melóba menet a villamoson agyig tolt fülhallgatóval hallgatom a zenét, miközben Bukowskit, Hellert vagy épp Roth-ot olvasok. Mivel ismerem magamat, tudom, mi a nekem való, és rengeteg program, helyszín és tevékenység közül választhatok, anélkül, hogy meg kellene törnöm ezt a varázst. És egyre több lehetőségem van erre, mint ahogy egy extrovertált metálrajongó motorosnak is van egy csomó lehetősége, és szinte sehol sem fogjuk keresztezni egymás útját.

Másrészt (2) a 21. század kényelme azt is jelenti, hogy mindenki éldegélhet a saját kis buborékában, abból egész életében nincs szüksége kimerészkedni. Én könyv- és filmbuzikkal fogok lógni, a nyilvános helyzeteket meg szépen kibekkelem a fülesemmel, az ügyeimet online intézem, ha utazásra adom a fejem, saját szobát és saját hálófülkét foglalok. Tehát a konklúzió itt is ugyanaz, mint az előző pontban: ha a kedvem úgy tartja (márpedig miért ne tartaná úgy), az extrovertáltaknak elég, ha messziről integetek.

Egyenesen a buborékból.

Harmadrészt (3) van a kapitalista versenyt működtető radikális önmegvalósítás-eszmény, ami lényegében arról szó, hogy akkor mindent és azonnal, és a legjobbnak kell lenni, akár dolgokon, szándékokon vagy embereken átgázolva is meg kell mutatnia a világnak, ki a faszagyerek, hangosabbnak, szebbnek és elhivatottabbnak lenni másoknál - a többieknél (és nem mondjuk, másokkal együtt, egymást jobbá téve kellene eredményt elérni - varázsszó: a kooperáció... lenne, de általában csak üres szó marad).

Ezt a fajta kritikátlan elvet motivációs szövegként kihelyezni a nappalikba falvédőnek, a háziáldás helyére, sok otthonban jóval érvényesebb. A kialakult helyzeten a közösségi média sem segít, a tengerparton sütkérező, fesztiválon táncikáló vagy épp gasztroélményekben elmerülő, hegytetőkön pózoló boldogok vs. a magukat sehol nem reprezentáló semmilyenek, vagyis szükségszerűen boldogtalanok és sikertelenek között nincs átmenet, csak önelégültség és fennhéjázás, a másik oldalon pedig féltékenység, szorongás. Így élünk mi - közösségi életet.

De ha ez nincs is ott hestegben az Insta-fotók alatt (főleg, hogy utóbbi kategóriában nem készülnek fotók), azért érződik, a kommunikáció hiányát körüllengi a homályosság, ami nem látható az mindig gyanús, így nem lehet minden rendben annak az életével, aki kihagyja a világgá kürtölés, akarommondani a megosztás élményét. "Sharing is caring" - mondja a Telekom. "Sharing is profit" mondom én, és lelki eredetű népbetegségek forrása.

A zárójeles kitérő után visszatérve az ész nélküli versenyhez és versenyszférához (mennyire szép ez a kifejezés, nem árul zsákbamacskát, sőt, beismeri, hogy a munka, a létharc gyakorlatilag egy versenyistálló, és tök mindegy, hogy egyébként kijárunk-e a lovira, a végén úgyis mindig magunk ellen fogadunk): ezt az önmegvalósítás-eszményt gyakorlatilag abban a pillanatban megtapasztaltam, ahogy kiléptem az iskolapadból, és azóta egyre nagyobb erővel és egyre gyakrabban jelentkezik. Ha az ember van olyan szerencsés, hogy járhasson egyetemre, ott még csak ritkábban üti fel a fejét, bár az olyan lazábban összefűzött csoportokban, mint amilyen nálunk működött, azért egy-egy emberre viselkedésére már jellemző az a fajta gőg és felsőbbrendűség, ami megágyaz az individualista versenynek, amelyet később, a munkaerőpiacra kilépve bárki megtapasztalhat (és ami olyan szociális defektekhez vezet, mint a kapunyitási pánik; az már külön ironikus az én esetemben, hogy vélhetően ez is hozzájárult a blogom elindításához, szóval hosszabb távon még a jó irányba is lehet csatornázni ezeket a frusztrációkat, de erről máskor).

Szóval van ez a gazdasági-társadalmi világjelenség, ami alapjában távolítja el egymástól az embereket, vagy legalábbis finoman szólva nem a kooperációnak és az összetartás erősítésének kedvez (elég csak Amerikára, a kapitalizmus fellegvárára gondolni, ahol a szociális juttatások köre igen szegényes, az állam nem avatkozik bele, mindenki oldja meg magának az öngondoskodást. Ezért akkora a jólét, gondolhatjuk, de hajléktalanokból is pontosan ezért van annyi az utcákon, erről viszont sokan szeretnek megfeledkezni, ez már nem fér bele az amerikai álomba...). Ez a rendszer sokkal inkább az extrovertáltakra jellemző tulajdonságokat jutalmazza, mint az asszertivitás, hatékonyabb érdekérvényesítési képesség vagy a kiterjedt kapcsolati háló. (Az igazán abszurd és paradox az egészben, hogy mindeközben a világ leggazdagabb emberei közül legalább kettő - Bill Gates és Mark Zuckerberg - állítólag introvertált, míg az extrovertált és exhibicionista befektetők iskolapéldája, Elon Musk, hozzájuk képest sokadik csak a leggazdagabbak sorában.)

Szóval egyre nagyobb a távolsáááááá...!

Összefoglalva: többnyire leszarjuk a másikat, versengünk (a politikai korrektséggel, ez csak még inkább így van, elég a menekültválságra vagy Trump különutasságára és szociális érzéketlenségére gondolnunk), közben mi magunknak választunk identifikációs pontokat (amelyekből egyre több van), és ezekből a körökből az újféle kütyüknek, kényelmi újításoknak és technológiáknak köszönhetően egyre kevésbé kell kilépnünk (randizni már a mobilunkon is tudunk - vagy a mobilunk tud helyettünk - barátkozni Instán, focizni Xboxon, bulizni a Boiler Room csatornáján), így ha valami oknál fogva mégis összesorsol az élet nevű nagy nyerőgép egy introvertáltat és egy extrovertáltat, például egy képzésen vagy egy munkahelyen, képtelenek vagyunk bármit is kezdeni egymással.

De ilyen összeakadás egyes szakmákon belül is egyre valószínűtlenebb, egy csomó lista kering a neten, mondván ezek az ideális munkahelyek kimondottan introvertáltaknak, ha viszont extrovertált vagy, inkább ezek és csakis ezek a neked való helyek. Mindeközben, ha egy utazáson, továbbképzésen, szülői értekezleten mégis egymásba botlunk, egyszerűen nem értjük meg egymást.

Ennek eredményeként nyílik az olló, és egyre kevésbé átjárható az introvertáltak és az extrovertáltak világa.

És ez mindenkinek rossz: az introvertáltaknak is, mert rontja az esélyeinket, így számunkra egyre kevésbé lesz szükségszerű az alkalmazkodás, a társas stratégiák elsajátítása, de ez a másik oldalról is igaz: így nem tud és nem fog fejlődni a tolerancia (hogyan tolerálsz/értesz meg valamit, ha nem is találkozol vele?). Mintha egyfajta szociális válság szele csapta volna meg a világot, amikor áprilisban egy kanadai férfiban annyi szexuális frusztráció gyűlt össze, hogy járókelők közé hajtott, az eset következtében pedig egyre többen és többen nyilatkoztak világszerte a médiában, hogy szexuális félelmekkel és frusztrációkkal küzdenek. Persze csak homályos feltételezés a részemről, hogy ez az eltávolodás és bezárkózás az oka az emberek egymástól való látványos elidegenedésének (közben lehet, ugyanígy volt 100-150 éve is). Mindenesetre jobb lenne, ha a falak leomlanának, vagy legalább nem épülnének ilyen magasra.

Az már most látszik, hogy még rengeteg munka vár mindannyiunkra, hogy ezeket a távolságokat valahogy áthidaljuk, mielőtt túl késő lenne. De már a helyzet felismerése és a puszta szándék is közelebb visz az üdvösséghez.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://intro-vertigo.blog.hu/api/trackback/id/tr2214107151

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Renee Le Renard · http://senkisehivta.blogspot.hu/ 2018.07.12. 14:29:06

Ez rohadt jó cikk lett.

Ugyanakkor én sose hibáztatom a technológiát azért, amiért arra használjuk, amire. A marketingnek bedőlést is elsősorban egyéni döntésnek tekintem, hibának is csak akkor ha a személy annak tekinti.

Az extrovertáltakat sem akarom hibáztatni (már ha kénytelenek vagyunk személyiségtípusok közül két szélsőséges értéket kiragadni) meg egy kalap alá venni, de nem emlékszem pár üdítő kivételtől eltekintve olyanra, hogy az extrovertált többség nagy érdeklődést mutatott volna az introvertáltak iránt akár a social media megjelenése előtt is. Mi több, az internet előtti korszak jellemzően a nagy többség uralmáról szólt (prehryfarkas.hu/2016/10/13/a-szellem-kiszabadult-a-palackbol-avagy-a-kisebbseg-uralma-a-tobbseg-felett/ - bár megjegyzem, ezzel a cikkel sem értek feltétlen mindenben egyet, pont amiatt amiért a tieddel sem). A falaknak nem (bár milyen meglepő, szerintem az is egyéni döntés :P), de az árnyalódásnak és az egyéni hangok megjelenésének örülök, mert erre korábban NEM VOLT LEHETŐSÉG. Mert a többség nem adott rá.

Most meg van lehetőség meghallgatni egymást. Nem a technológia választ el minket, az csak eszköz ahhoz, hogy ha falakat akarsz húzni, felhúzhasd.