Szédítően zárkózott

Vajon kevésbé vagyok introvertált, mint 1 éve?

2018. június 29. 10:20 - darvinisdead

Egy éves a blog, itt az ideje némi számadásnak. És a szokásos önelemzésnek.

A rövid válasz a fenti kérdésre: NEM.

A picit hosszabb válasz: NEM, de lényegesen jobban érzem magam.

Mikor 1 évvel ezelőtt az első posztomat kilőttem az éterbe, izgatottan vártam, hogy mit fog elindítani, milyen lesz a fogadtatása. Megírtam, pofozgattam, aztán reggelre beidőzítettem. Másnap kíváncsian nyitottam meg az oldalt, hogy lássam ki járt a házacskámban, hány egérkurzor vándorolt a címre, majd ragadt az oldalon, hányan kommenteltek alá, fölé vagy sehova. Eleinte 0 reakció érkezett, ezért napjában még néhányszor megismételtem a mozdulatsort, és vártam. Ahogy az lenni szokott, nem történt semmi. Egész nap döglődött a poszt, senki nem nyúlt hozzá, én pedig, ahogy telt az idő, kezdtem lemondani róla, temetni a kísérletet, és elgondolkodni egy hagyományos, lefűzött naplón, hátha azzal kevésbé csinálok bohócot magamból.

Órákkal később, amikor a melóból hazaértem, elkezdtem nézegetni a blog.hu-s beállításokat, próbáltam rájönni, mitől haldoklik a poszt, valamit rosszul állítottam be, vagy tényleg ennyire értékelhetetlen az írásom. Aztán ahogy ott kattintgattam a beállítások között, a bejegyzést is frissítettem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már 140-en látták. Gondoltam, itt valami nincs rendben, ráfrissítek még egyszer. Akkor már 160 megtekintést jelzett, és egy újabb másodperccel később megint ugrott a számláló. Én meg csak pislogtam, és próbáltam visszafejteni, honnan jönnek az emberek (jó eséllyel Index címlapról, de érdekes módon a blog.hu statisztikája szerint a hivatkozók között nem szerepelt az Index). Hát így indult a blogom története, de a fogadtatásnál sokkal érdekesebb, hogy engem, a saját viselkedésemet és a gondolkodásomat hogyan befolyásolta. Hát, egyrészt felerősített meglévő vonásokat, de ezzel párhuzamosan homlokegyenest ellentétes viselkedésmintákat is kiélezett.

Először is, abban az értelemben introvertáltabb lettem, hogy többször voltam tudatában annak, hogy engem azért zavar, feszélyez vagy épp szórakoztat valami, mert introvertált vagyok. Könnyebben engedtem el kimozdulós programokat, kissé tudatosabban és óvatosabban válogattam a társas események között (ha valahol szarul éreztem magam, akkor csak nagyon jó indokkal adtam hasonló összejövetelnek még egy esélyt), és egyre kevésbé éreztem magam furcsán az ilyen visszautasítások miatt. Hisz valójában másoknak sem érdeke, hogy elrontsam a bulit. Felismertem, hogy miben vagyok jó szakmailag, és inkább azokra a területekre feküdtem rá, ahol hosszú távon introvertáltként is jól tudom érezni magam, ne kelljen pl. mások arcába lógni heti 5x8 órában egy egyterű open office-ban (amit egyébként az emberiség elleni merényletnek tartok).

Csak úgy faltam a saját magamról való tudást!

Másrészt viszont elkezdtem levetkőzni az introvertált létből fakadó automatizmusokat, és időnként megpróbáltam feszegetni a korlátaimat, társas helyzetekbe dobni magamat, hogy legközelebb, amikor már nem önszántamból kerülök oda, akkor is helyt tudjak állni. Be kellett látnom, hogy ha később is azzal szeretnék foglalkozni, ami igazán érdekel (netán meg is szeretnék élni belőle), egyszerűen muszáj nagyobb társas rutinra szert tennem, és meg kell tanulnom kihozni a legtöbbet ezekből a helyzetekből. De itt nem a smúzolásra, meg a szakmai/vállalati fontosemberek körbetáncolására gondolok, mert attól alkatilag irtózom, hanem arra, hogy ne fosszam meg magam az ismeretségekben rejlő potenciális lehetőségektől. Persze erre nem 27 évesen döbben rá az ember, de mostanáig a kelleténél sokkal kevésbé figyeltem rá. Hála a blognak, mára ezen a téren is javult a helyzet.

Az alábbiakban a megkezdett gondolatmenetet folytatva bemutatok négy olyan területet, ahol viszonylag jelentős változást éltem meg az indulás óta:

1. (Ön)Tudatosság

Mindenek előtt világossá vált számorma, hogy valóban introvertált vagyok, ha nem is a leghardcore-abb fajtából, hogy én azért képes vagyok elviselni az embereket, sőt egyenesen igénylem a társaságukat, de nálam is eljön az a pont, amikor nyomasztóvá válik mások jelenléte (minél több az idegen vagy részleges ismerős, annál hamarabb). És innentől kezdve ennek megfelelően terveztem, választottam programok közül, és igyekeztem nem rágörcsölni, ha egy beszélgetésben nekem nem osztottak lapot. Olyankor egyedül vagy 1-2 ismerőssel kevergettem a paklit, ez is teljesen jól működött és működik. Ha pedig meg kell szólalni, igyekszem fejleszteni magamat, vagy keresni az olyan lehetőségeket, amikor inkább írásban kell megnyilvánulni, jegyzeteket készítek, egyenként igyekszem meggyőzni embereket, ha valamiben a többségtől eltérő véleményen vagyok. Ezek pofonegyszerű dolgok, amiknek a tudatosság az alapja - és ezekkel a bizonyos dolgokkal el is érkeztünk a 2. ponthoz.

2. Önvédelmi stratégiák

Rájöttem, hogy léteznek bizonyos stratégiák, amelyekkel felkészíthetjük magunkat társas helyzetekre, fogódzót adhatnak az életben, amikor nem épp a legkomfortosabb helyzetbe kényszerülünk. Ilyenekről persze a legtöbb introvertáltakról szóló könyvben lehet olvasni (pl.: The introverted leader c. opusz - de erről majd máskor külön is szót ejtek...), viszont azzal, hogy a blog miatt többet foglalkoztam ezzel az egész introvertált-extrovertált kérdéskörrel, jobban elmélyültem a témában. Ezért tudom, hogy egy nyilvános fellépésre hasznos jó előre felkészülni (na jó, ezt eddig is tudtam, csak most már komolyan is veszem), másoknak is határozottabban jelzem, hogy nem szeretem a váratlan látogatásokat, meglepetésként rám szakadó társas eseményeket. Vagy, hogy a nyilvános beszéd igen is fejleszthető, csak épp hosszú hónapok vagy akár évek kínkeserves munkája kell hozzá. A kényelmetlen társas kötelezettségeket pedig igyekszem minimalizálni, és ezáltal a saját frusztrált jelenlétemtől másokat is megkímélni. Lerövidíteni az ottlétet, ha az én pillanatnyi szociális amplitudóm túl kicsi hozzá. Rosszabb esetben menekülőutat, jobb esetben fogódzókat, biztonságot nyújtó rituálékat találni a kötelezően ajánlott szociális érintkezések során. Jegyzetelni, firkálgatni egy meetingen, begyakorolni bizonyos fordulatokat, sorvezetőt használni egy felszólalásnál stb. Apróságok, melyek aranyat érhetnek.

3, Nyitás

Ez a nyitás viccesen kétértelmű és kétirányú fogalom az én esetemben, főleg úgy, hogy ezt a blogot a mai napig név nélkül, részleges inkognitóban írom (persze ennek elég praktikus okai is vannak, vegyük csak az "Ezért fogom introvertáltként otthagyni a munkahelyemet" című bejegyzésemet). De hiába a titokzatosság, a viszonylagos zárkózottság, nálam paradox módon ez épp a nyitást erősítette. Egy-két közvetlen szerettemnek és a legjobb barátaimnak óhatatlanul beszámoltam erről az egész kísérletről, jobbára akarva, de néha akaratlanul is (a Facebook-oldal gondozása közben egy alkalommal véletlenül összehoztam egy kisebbfajta coming outot), volt aki meglepődött, annyira közvetlennek és társasági arcnak látott mindig, más inkább csak azon csodálkozott, hogy már ilyen régóta futtatom titokban a blogot. Viszont sokkal fontosabb, hogy ez beszédtéma lett az ismerősi körben, sikerült tematizálnom valamit, ami ha nem is tabu, de elég kibeszéletlen volt, és ennek jobbára én ittam meg a levét. Így a hozzám közel állók elkezdték megérteni, hogy miért nem vagyok mindig szociális hangulatomban, hogy néha el kell vonulnom, szükségem van a magányra, nem velük van bajom, és nem derogál a társaságuk. Röviden: nem csodabogár vagyok, csak introvertált. 

Coming ouch

4. Kudarcfeldolgozás

Személyes benyomás (vagyis nem reprezentatív kutatás eredménye), hogy az introvertáltak kudarckerülőbbek, ahogy a zárkózottság, úgy a félénkség is sokkal inkább jellemzi őket. Mivel nem mozognak olyan természetesen társas helyzetekben (hiszen nem is érzik szükségét az ilyen tapasztalatoknak), nem szeretnek vagy nem akarnak a figyelem középpontjába kerülni. Ezért pl. bennem nem alakult ki, ami egy extrovertáltban nagyobb eséllyel ki fog, vagyis hogy rezisztensebb lesz a kudarcra, arra, ha a megszólalása, véleménye nem arat osztatlan sikert. Engem az ilyesmi képes rettentően elbizonytalanítani. Pontosabban képes volt - de idővel ezt is megtanultam kezelni. Miközben magam körül azt láttam, hogy egy-egy extrovertált emberke a félresikerült poénok és hülyeségek után gond nélkül képes továbblépni, folytatni az anekdotázás, magyarázást, viccelődést vagy bármit, amivel éppen leköti a társaság többi tagját. Engem egy ilyen élmény lebénított, és elvette a kedvem a társalgás folytatásától. Ehhez képest ma már én is hezitálás nélkül vagy sokkal magabiztosabban mondok ki dolgokat.

Anno blog indításán is rengeteget vívódtam, tanulva a múltbéli kudarcaimból (amelyeknek egyik legszebb példája éppen egy másik blog volt), sokáig csak ültem rajta és halogattam. Aztán egy nap nyeltem egy nagyot és belevágtam.

De én például nem azért indítottam ezt a blogot, mert a feltűnési viszketegségtől hajtva bele akartam ordítani az online térbe, hogy "Heló! Én is itt vagyok!" (bármennyire is vonzó ez az olvasat egyeseknek), hanem azért, mert azt gondolom, van tehetségem az íráshoz, és úgy hiszem, sokan azonosulni tudnak azokkal a problémákkal, amelyekel introvertáltként én is nap mint nap szembesülök. És ha ezekkel a szövegekkel csak egy icipici segítséget vagy megnyugvást tudok adni másoknak, akkor máris megérte.

A lényeg: idővel szívósabb és elnézőbb lettem magammal szemben. Például onnan, hogy izgatottan lepörgettem egy-egy bejegyzést, és 180/90-es pulzussal vártam az első kommenteket, eljutottam oda, hogy leszarom, mit írnak egy cikk alá. Akit érdekel, az úgyis visszajön, akinek nem tetszett, de konstruktív akar lenni, az értelmes módon megírja, aki meg egy utolsó troll, az úgyis habzó szájjal fog elküldeni az anyámba, miközben nagy élvezettel odaír valami provokáló szöveget. Szíve joga, ha ez neki örömet okoz, csak szánni tudom érte. Én pedig motivációt gyűjtök általa, hogy a következő bejegyzésem még jobb legyen, és lehetőleg több elismerést gyűjtsön, mint trollkodást.

Egy jófajta trollkodás. Ennél van ám rosszabb fajta is.

De ez csak néhány fontos dolog, amit megtanultam, amivel több lettem az elmúlt évben. Emellett írtam kb. 250.000 karakternyi szöveget, gyakoroltam, milyen egy bloghoz tartozó Facebook-oldalt menedzselni, rengeteget szerkesztettem a saját szövegeimet, rendezgettem a gondolataimat és morfondíroztam a saját életem szempontjából kiemelkedően fontos kérdéseken. Szóval hiábavaló semmiképp se volt, és ezzel a tanulsággal folytatom a melót még legalább egy évig. Ezt vehetjük amolyan fogadalomnak - mint a tavalyit - aztán meglátjuk, mi lesz belőle. Remélem ez is bejön! :)

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://intro-vertigo.blog.hu/api/trackback/id/tr5814006352

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

OkoskaTo:rp 2018.06.29. 19:06:50

A nyugati társadalmak az extrovertáltságot istenítik, és az extrovertált többség diktatúrája uralkodik. Ez ugyanakkor nem feltétlenül a minőséget jelzi. Mint ahogy a Morning Shownak is nagyobb a hallgatósága, mint a jazznek.

Egyszerűen le kell szarni az extrovertált elvárásokat és sikeresség-mércéket, és belülről fakadó önbizalommal élvezni azt, amiben erős az ember. Mondjuk azt, hogy képes annyira elmélyedni egy feladatban, amennyire egy extro soha sem lesz képes.
Az intro nem az óriási kapcsolati hálója miatt lesz sikeres, viszont szakmai téren bármikor lehet elismert szakértő.

Anselmo 2018.06.29. 19:47:09

Én ugyanolyan introvertált vagyok, mint 1, vagy 10 éve. A poszt címe azt sugallja, hogy esetleg nem kéne. De sajnos ez semmit nem változik, továbbra is élénkebb a fantáziám, mélyebb összefüggésekben gondolkodok, és jobb a beleérző képességem, mint a környezetemnek :(

Sir Galahad 2018.06.30. 08:00:46

@OkoskaTo:rp: Olyan nincs, hogy a "többség diktatúrája". A többség uralmát demokráciának nevezzük, diktatúra a kisebbség uralma. Valóban, a nagy létszámú munkahelyek működése inkább az extróknak kedvez, egyszerűen azért, mert ők vannak többen. Egy intrónak, ha nem akarja magát folyamatosan rosszul érezni, érdemes más jellegű munkát választani.

HenGau 2018.07.03. 17:17:58

@Sir Galahad:
Intro is elég sok van. Irók, festők, az az művészek akik nem igénylik a harsány életet, és őket, mondván művész lelkek így lettek elfogadva.
Vagy ezen kívül van még sok egyéb munka ahol nem a zajos élet a dominál. Például gyárakban nem szokták tolerálni ha a melósok dumálnak. (kussolás, és meló van)
Stb.
Szerintem sokkal több intro van, csak mivel ők nem olyan harsányak, csendesebbek (régen úgy mondták, h zárkózott, magának való, stb), így sokan nem is tudják még mindig magukról, h azok.
(Csendes "többség", harsány kisebbség, sokáig ez volt, s talán még manapság is ez az elfogadottabb.)
:))