Szédítően zárkózott

Minek udvariaskodni, amikor lehetünk suttyó parasztok is?

2018. május 25. 08:00 - darvinisdead

A "dobj vissza kenyérrel" társas esete: annyival könnyebb néha bunkónak és rosszindulatúnak lenni, de vajon megéri?

A Medium.com-ra egy bizonyos Paul Ford írt egy jó kis publicisztikát (igaz, nem mostanában), amiben a szerző lényegében coming outol: bevallja, hogy ő bizony udvarias. És tényleg arra a banális dologra kell itt gondolni, hogy ő másokkal szemben előzékenyen viselkedik, ahelyett hogy mondjuk bunkó lenne. Ford a cikkben részletezi, hogy milyen előnyei származtak abból, hogy így viselkedett. Az egész egy fura hóbortként indult nála, etikettkönyveket olvasott, aztán ez a viselkedésforma beépült a mindennapjaiba, és hirtelen odafigyelt arra, hogy jól nevelt legyen másokkal.

Kevesen vették észre rajta, de azok nagy ritkán szóvá tették, és ennek ő nagyon örült. Vicces, mert tényleg úgy ír róla, mint valami rejtett szuperképességről. De jóval érdekesebb, amikor azt ecseteli, mit adott ez neki. Például barátokat. Sok olyan ember lett később a barátja, akivel szörnyű volt az első találkozása, tényleg ki nem állhatta az illetőt, de ezt nem mondta meg, sőt, adott naki egy újabb esélyt, így kiderült, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mint hitte. Vagy valakit elkönyvelte magában egy kibírhatatlan alaknak, de később rájött, hogy rosszul ítélte meg. Vagy még abszurdabbat mond: rosszul emlékezett rá. Mert ilyen is van. De nem csak barátokat, hanem annál sokkal többet is szerzett.

Pont így!

Leírja, hogy egyszer találkozott egy nővel, randiztak, és beszélgettek. A nő pár perc után elmesélte neki, hogy nemrég kiműtöttek a méhéből egy hatalmas cisztát, amiben szőrszálak és konkrétan fogdarabok voltak. Pedig Ford eddig a pontig jól érezte magát, de a nem mindennapi vallomás valamelyest talán érthető okokból megölte a közöttük addig jól működő kémiát. Ettől függetlenül nem vágta sutba udvariasságát, a nőt hazakísérte, elváltak, később egyszer még találkoztak is, és ennyi. Egy évvel később újra összefutottak. És ha már úgy adódott, beültek meginni valamit. Ford számára kiderült, hogy mikor először találkoztak, a nőnek egy nagyon rossz napja volt, ráadásul egy nagyon félresikerült évben. Azóta házasok és van két gyerekük. 

Szóval ekkora tud lenni az udvariasság hatalma - a türelem, a megértés vagy épp az önkritika (önreflexió) - ha például tudatában vagyunk annak, hogy csak szar kedvünk van, éhesek/fáradtak vagyunk és mondjuk ezért húzzuk fel magunkat valakinek a viselkedésén. Vagy legalább utólag rájövünk erre.

Az udvariasság lényegében azt jelenti, hogy nem rúgunk bele másokba, és nem rúgunk el magunktól másokat. Más szavakkal: adunk esélyt az embertársainknak, hogy bebizonyítsák, nem suttyók, nem seggfejek és nem feltétlenül kellemetlen minden egyes másodperc, amit velük kell tölteni. Hisz mindannyian tapasztaltunk már hasonlókat, és utána jobb esetben nem találkoztunk az illetővel. Jobb esetben - gondoljuk mi. De mi van, ha nem ez a jobb eset? Ennek lehetőségével játszik el Ford, és érdemes nekünk is megfontolni, hogy vajon mennyi esélytől, ígéretes vagy hasznos kapcsolattól taszítjuk el magunkat a rosszul megválasztott viselkedésforma, az interperszonális normák könnyelmű felrúgása miatt. Pedig néha tényleg csábító bunkónak lenni, de amikor mi állunk rossz végén ennek a...z egyenletnek, akkor kicsit talán másképp látjuk és érezzük. És ehhez még csak hazudni sem kell, elég csupán hallgatni, nem közölni egy, a másik fél számára egyébként sem hasznos információt. Mert abból, hogy Seggfej vagy! senkinek a jelleme nem fog fejlődni. Sem attól, hogy egyszer találkozunk, majd nem keressük többé az illetőt.

Ha több embert érdekelne az udvariasság, a mi életünk is sokkal könnyebb lenne - és mi is könnyebbé tehetnénk másokét. De talán a valódi kulcsszó itt az érzékenység. És a tapintat. Mindkettő az udvariasság előfeltétele. 

Hát mennyire cukik már! Nem megéri?

Tapintatból nem fogsz valakinek az arcába mászni, és rátukmálni valamit, amire láthatóan nincs szüksége (jellegzetes példa az eladói nyomulás egy ruha- vagy cipőboltban). Ugyanígy tapintatból nem küldesz a másik felé lesajnáló pillantásokat, vagy nem érzékelteted vele, hogy ő a te viszonyrendszered szerint különösen, az átlagtól eltérően viselkedik. Olyan csendes...

Ismerős igaz? Ez egy klasszikus introvertált példa, de még csak annak sem kell hozzá lenni, elég egy rosszul megválasztott kifejezés, egy elcsúszott hangsúly vagy félreértett gesztus, az ember máris belecsúszik abba az ítéletmezőbe, ahonnan csak az udvariasság tudja kirángatni.

A valódi kérdés így hát az, hogy vajon meddig tart ez a tapintat, hol a tolerancia határa?

Mondjuk szimpla udvariasságból nem tolerálhatunk egy labilis seggfejet, aki ordibál az emberekkel meg köpködi őket - mégis, az elv furcsaságait jól példázza, hogy általában sokkal elfogadottabb az, ha túl harsány valaki, mint az, ha szokatlanul csendes. Legfeljebb utóbbi esetben a kritika is halkabb, inkább csak suttognak róla, elvétve kerül elő egy-egy négyszemközti beszélgetésen. Ez viszont a másik véglet, a felszínes áludvariasság, az udvariaskodás tipikus esete.

A tolerancia működésére érdekes példa a dohányzás nálunk, szemben mondjuk Németországgal, Ausztriával. Itthon a közmegegyezés szerint (amit egyébként a törvény erejével nyomtak le az emberek torkán - teszem hozzá, szerintem helyesen) a nem dohányzókat védi a tolerancia, a dohányosok nem gyújthatnak rá akárhol - ami tudjuk jól, néhány éve még korántsem volt így. Ehhez képest tőlünk nyugatabbra kocsmákban és klubokban, vagyis egy csomó nyilvános helyen egyáltalán nem tilos a dohányzás, így a többségnek ehhez kell alkalmazkodnia - legalábbis ha szórakozni akar.

A lényeg talán úgy foglalható össze, hogy az elutasítás, a rosszindulat egy negatív összegű játszma: csak elvesz az életünkből, míg az udvariassággal (legalábbis egy ésszerű határig) többet lehet nyerni, mint hinnénk. Ez egy jó stratégia, és még képmutatónak sem kell lenni hozzá. Elég csak néhány szabályt  követni, azt sincs kőbe vésve, elég hozzávetőlegesen igazodni. És a végén szinte biztos, hogy nem maradunk magunkra.

Ha tetszett az írás, netán még hasznos is volt, a hozzá tartozó Facebook-oldalt itt tudjátok követni.

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://intro-vertigo.blog.hu/api/trackback/id/tr8813754372

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mildi 2018.05.26. 16:04:49

ez empátia, nem udvariasság :)
az udvariasság kliséhalmazok gyűjteménye.

Bence Aradi · http://aradib.blog.hu 2018.05.26. 19:33:53

Hogy kell udvarias szavakba csomagolni azt, hogy a szerző pöcs?

HenGau 2018.05.27. 13:05:29

@Bence Aradi:
Mért kell személyeskedni??
Mért nem lehet azt írni, megfogalmazni, h mivel nem ért egyet? Például.

HenGau 2018.05.27. 13:17:44

@mildi:
Nem mindenkiben van empátia. :))

Akkor előveszi az udvariasságát, önuralmát (ha van) olyanja. :))

Egy Asperg -ben például nincs empátia, szociális érzékenység. Állítólag. :))

HenGau 2018.05.27. 13:23:13

Jó a cikk, egyetértek. Szinte mondhatni, ... tapasztalat.
A bunkósság sosem "kifizetődő".