Szédítően zárkózott

A 3 legkínosabb élményem introvertáltként

2017. október 05. 07:30 - darvinisdead

Vajon mi a rosszabb: vadidegenek arcába mászni vagy egy idióta jelmezben ácsorogni a Nyugatinál?

Hát ez egy hosszú lista lehetne... ezért inkább kiválasztottam hármat, hátha akkor családregény helyett olvasható terjedelemben tudok írni a legneccesebbekről, talán segít. Vagy nem, de legalább tudtok majd röhögni egy jót.

lovag.jpgErre majd még visszatérünk...

Köztudottan rosszul viselünk bizonyos helyzeteket. Egyszerűen kevesebbet társas ingert tudunk feldolgozni, de óhatatlanul belefutunk olyan helyzetekbe is, amikor a csernobili katasztrófa sugárdózisának megfelelő szociális terhelést kapunk. Számomra így működhet egy nyilvános szereplés, egy csúnya konfliktushelyzet (abban az értelemben, mint amennyire egy mosóporreklámban gondot jelent egy makacs folt, csak nálam többnyire hiányzik a megnyugtató feloldás) vagy egy váratlanul rám rontó megnyilatkozási kényszer. De a legrosszabb ezek kombinációja, egy halálos elegy, aminek a végén újabb mélyponttal egészül ki a kínos pillanatok bakancslistám. Izzadó tenyerek, lesápadások, elvörösödések, elszólások és lefagyások kísérték az alábbi szenvedéstörténeteket. Olvassátok szeretettel:

1, „Bocsi, van 2 perced…?”

Az első diákmelóm, amit Budapestre költözve egyetemistaként elvállaltam, rögtön befért a top3 legszarabb élményem közé. Azért ez egy erős kezdés! És kicsit talán a folytatás is bele volt kódolva, valahogy a diákmelók terén mindig sikerült beszaladnom abba a bizonyos sötét és sűrű rengetegbe. Ennél a melónál az egyik környezetvédelmi szervezet keresett aktivistákat. Akkor még sejtésem sem volt ez milyen kínlódással fog járna, ráadásul csillogó szemű egyetemistaként szimpatizáltam mindenféle világjobbító ideológiával, mondom mi nekem való, ha nem ez? És belevágtam.

Először az NGO magyarországi főhadiszállására kellett mennünk, ahol meglepő módon nem egy kámzsába bújtatott Soros György várt minket a kezében szüzek vérével csurig töltött áldozati kehellyel, hanem pár egyetemista korú szociális munkás, akik egy 1,5 órás intézménytörténeti beszámolóval és egy rövidke tréninggel kellőképpen feltüzeltek, a kellemetlen utcai helyzetekre is megpróbáltak felkészíteni. Miért, itt lesznek utcai helyzetek? - kérdezte valaki, és azzal a lendülettel lelépett, utólag belátom, neki volt igaza.

A nap végén következett a vizsga, amikor is 8-10 vadidegentől kellett aláírást szereznünk a Nagyvárad téren. Akinek sikerült, hivatalosan is padavan lett, így másnap mehetett igazi aláírásokat kunyerálni. Sorra jártuk a metrómegállókat, és szólítgattunk le gyanútlan és gyanakvó embereket. Végtére is, a munkámat tekintve semmivel sem voltam jobb, mint egy házaló ügynök, csak én valamivel vállalhatóbb cél érdekében dolgoztam, mint részvényesek gazdagabbá tétele. Ettől függetlenül három-négyszer napi 8 órán át talpon lenni, és ismeretleneket leszólongatva megpróbálni rávenni őket, hogy aláírjanak egy papírt, és fizessenek  legalább 1 éven át (!) havi rendszerességgel valami olyanért, amiért korábban eszükben sem volt... hát, nem életem élménye.

Aktivistáskodni veszélyes

Persze ilyenkor volt, aki annyira az arcomba mászott, hogy épp csak fenyegetőzni nem kezdett, vagy csak minden finomkodás nélkül elküldött az anyámba. Utólag magamba nézve azért én se voltam klasszisokkal jobb, ahogy görcsösen igyekeztem szerencsétleneket meggyőzni, akik csak szerettek volna háborítatlanul továbbhaladni. Mindezt azért, hogy meglegyen a napi beszervezett támogatói célszám, a norma, és megkapjam a fizumat, netán bónuszt is. Merthogy az adományozó járókelőkkel ellentétben egy-egy aktivista ezt fizetség ellenében csinálja, és a többségük – legalábbis, mikor én ott voltam – nem nagyon utalgat a saját szeretett szervezetének vagy más NGO-nak. Nem mondom, hogy álszentség, de felmerülhet a gyanúja.

Mentségemre szóljon, hogy alig múltam 18, kellett a pénz, és csak 3 napig csináltam. Szerencsére azalatt nem sikerült teljesítenem a minimális normát, így nem maradhattam. Hát bánja a halál.

pozitívum: egy jó cél érdekében csinálhattam hülyét magamból.

 

2, A végzetes rajzpályázat 

A média igazi nagypálya, ahol nagyban játszanak, ott mindig észnél kell lenni, és ha valaki benne marad, az valamihez nagyon ért. Lehet, csak a seggnyaláshoz, lehet, a bohóckodáshoz vagy a politikához, de valamihez nagyon. Hol máshoz, ha nem egy neves médiaceleb mellett tanulhatja meg egy médiaszakos hallgató a kommunikáció csínját-bínját? Na igen, csak nem biztos hogy megéri. De én ugye fogalmatlanul kapva kaptam az alkalmon, amikor egy haverom beajánlott gyakornoknak, a tévés műsorvezető frissen alapított ügynökségéhez. Állítólag mindenféle nagy ötletre vevő volt, legalábbis ez volt a retorika. Az emberünk tényleg hatalmasakat vizionált, az volt a vesszőparipája, hogy a levegőből csináljunk pénzt, ha már valaki 12 évvel ezelőtt, reklámfelületként értékesített egy üres, egymillió pixeles honlapot, pixelenként egy, vagyis összesen egymillió dollárért. 

Így néz ki a sok-sok éve létrehozott 1 millió dolláros honlap. Minden egyes pixelét eladták.

Mi végül egy azóta már nagyra nőtt jótékonysági rendezvény lebonyolításában segítettünk neki. Idén már sokadik alkalommal rendezték meg, akkor még csak először. Ehhez mérten volt béna és amatőr, és ezen a mi tapasztalatlanságunk sem segített. Az esemény szubjektív fénypontjaként a mesternek valami dolga akadt, erre figyelmeztetés nélkül a kezembe nyomta a mikrofont, és kirugdosott a terén álldogáló 70-100 ember elé, hogy közhírré tegyem, milyen eredménnyel zárult az a bizonyos, meglehetősen kamuszagú rajzpályázat, amit a médiamenővel közösen találtunk ki. Láttam a fején, hogy élvezi a helyzetet, hogy tudja, most megszopatott, és tényleg, hebegve-habogva hirdettem ki a kötelezőt, aztán letakarodtam a színpadról. Nem tűnhet annyira szörnyűnek, de ott az emberek előtt, a főnök rosszindulatú vigyorát látva beégni nem a legnagyobb dicsőség.

pozitívum: bár nem kellett volna (gyakornokok voltunk), a tulaj pedig tipikus médiageciként viselkedett velünk, végül hozzánk vágott némi kápét

 

3, Lovagi torna

Nem is kell olyan messzire mennünk, talán 2010 környékére. Új évtized, új kormány, új focivébé, új remények - mi kell még? Hát egy jó állás, hogy nyárra maradhassak Pesten, mert a koli nyárra kétszer annyi, mint év közben, persze még így is bagóért adják, bármilyen más szálláshoz képest. Jó munkát már akkor sem találtam, de egy borzalmasat igen, én pedig kapva kaptam az alkalmon. Ez a kétségbeesett önbizalomhiány egyik első jele, ha inkább megpróbálod biztosra a legszarabbat, minthogy egyáltalán esélyt adnál másnak. De ha egyszer olyan kurva jól hangzott, hogy lovagként (!) kell dolgozni. Vagyis bohócként. Igen, én voltam az a balfasz, akit a Nyugati-Opera-Nagymező háromszögben láttál, ahogy tetőtől talpig (na jó, csak derékig) bádogpáncélban szórólapozik a középkori étteremnek. Hát nem ezzel szoktam kezdeni az önéletrajzomat. 

"Jó, legyen döntetlen..." - küzdöttem, mint Fekete lovag a józan ésszel

Felejthetetlen élmény volt, ahogy első alkalommal végigsétáltam a tömött belváros utcáin egy idióta lovagjelmezben, hogy mindenki megbámuljon, de lehetőleg még le is fényképezzen. Néha azt kívántam, bárcsak lett volna egy jobb, egész arcot fedő sisak, aztán rá kellett jönnöm, hogy az a nyári, cirka 40 fokban nem lett volna életszerű. Az egész olyan súlyos volt, hogy nem tudok egyetlen mélypontot kiemelni, a diákmunkák Marianna-árka volt ez. De a legrosszabb, hogy tényleg nem éreztem annyira megalázónak, valószínűleg mert az arcomnak legalább egy része nem látszódott. Szendvicsember voltam a szó legnemesebb – lovagi – értelmében. De a sok fotózást meg a majomkodást egy már én is nehezen viseltem.

pozitívum: végtelen csapolt (értsd: vizezett) gyömbér az étteremben

 

Visszatekintve már inkább csak vicces, hogy milyen naivan bólintottam rá minden szarra, ami szembe jött. Pedig sokunk máig belecsúszik abba a hibába, hogy minden hülyeséget szó nélkül magára vállal. Mert megszokta, mert nem bízik benne, hogy többre képes vagy jobbat érdemel, esetleg csak nem akar feleslegesen konfliktust vállalni. Ezek a legjobb példák, arra, hogy utólag sem késő értelmezni a helyzetet, visszagondolni rá, mi volt a gond, hol csúszott hiba a számításba. Ahogy érettebb lettem, ezek az élmények is hozzásegítettek, hogy felismerjem, milyen vagyok, mi való nekem, és mitől irtózom. Persze ennek lett volna kevésbé fájdalmasabb módja is, de ezzel akkoriban, 18-20 éves kis suttyóként nem lehettem tisztában, vagy csak nem érdekelt.

Egyébként a fenti számozás nem jelent sorrendet, egyébként sem tudnék relációt felállítani közöttük, tekintve, hogy mindegyik tök más szempontból volt iszonyú kellemetlen. Majd ti eldöntitek, melyik hangzott borzasztóbban.

Ja, és ami a legfontosabb: ne csináljátok utánam!

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://intro-vertigo.blog.hu/api/trackback/id/tr312929545

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Torz 2017.10.05. 18:37:04

Oké, hogy ezekben a helyzetekben sz*R volt lenni, de visszagondolva nem poénként éled meg inkább?

PeniValdes · http://asikerutjain.blog.hu/ 2017.10.05. 19:32:59

introként ilyeneket miért vállaltál?

commentes nikk 2017.10.05. 20:07:33

Mi köze ennek az introvertáltsághoz? Meg egyáltalán, ez most valami új toleranciakategória, vagy mi a jó frász az, hogy valaki introvertáltként határozza meg magát? Az emberek már tényleg nem tudnak kínjukban mit kitalálni, hogy kicsit érdekesebbnek, különlegesebbnek láthassák magukat.

Sir Galahad 2017.10.05. 21:19:33

Tetszett a poszt, mert a szerző nem a külvilágot okolja azért, hogy introvertáltként, kellő önismeret híján inkább extrovertáltaknak való munkát vállalt. És levonta a tanulságot.

Dr. Trejo 2017.10.05. 22:28:48

Ilyet szól: "fog járna".
Egy introvertált ezt sosem írná le, mert a posztjának első ellenőrzésekor javítaná.
Egy magár introvertáltnak hazudó pöcs leírja...

Akármiértis 2017.10.05. 22:36:14

Gondolom csak később derült ki az introvertáltság. Ezek még kognitív tréningnek is erősek.. :) De a pozitív cél mindenképp jó kiindulópont.

eszterkovin 2017.10.05. 23:21:20

A WWF-nél én is dolgoztam ugyanígy három napot. Hasonló élményeim voltak amiket írtál. Annyi elég is volt.

Serivor 2017.10.06. 01:34:20

Én az ilyeneket betudtam személyiségfejlesztésnek. Kellettek ahhoz, hogy pár évvel később, amikor kellett, ki tudtam állni egy csomó ember elé prezentációt tartani.

Osz Apo 2017.10.06. 07:38:11

Introvertalt blog... Befosok. Mi lesz a kovetkezo? Egy greenpeace-es hentes kalandjai?

2017.10.06. 11:27:38

@Osz Apo: Nem muszáj elolvasni.

apaduhosagya · http://apaduhosagya.blog.hu/ 2017.10.06. 14:26:06

@PeniValdes: pedig tök jók ezek, introként pont az ilyen szitukkal lehet fejlődni. kicsit olyan mint a Monk a flúgos nyomozós sorozat. ott is mindentől félt a főszereplő de mégis belement minden, számára szar szituba.

PeniValdes · http://asikerutjain.blog.hu/ 2017.10.06. 14:52:06

@apaduhosagya: ezzel nem értek egyet. ki kell lépni a komfortzónából,de ne akarj úgy 400 m-t lesprintelni,hogy előtte még nem is gyalogoltál.
egyébként a lovagosnál felmerült bennem, hogy az nem is annyi extro..