Szédítően zárkózott

Introvertált coming out: mondjam vagy ne mondjam?

2017. szeptember 07. 08:00 - darvinisdead

Érdemes kibeszélni? Vagy jobb magunkban tartani, hogy introvertáltak vagyunk? Ez is természet, na és persze helyzetfüggő. De bizonyos dolgokat mindenképp érdemes tisztázni.

Miért nem mész ki játszani? – kérdezte anyám, amikor kissrác koromban már vagy 3 órája a kedvesen együgyű kis képregényeimet rajzoltam vagy alig pár oldal hiányzott a Nagy Indiánkönyv egyik fejezetéből.

Mert nem volt kedvem, remekül éreztem magam, éppen valami nagyszerű dolgot csináltam, amibe teljesen belefeledkeztem. Nem kényszer volt, nem ez jutott, hanem én választottam, rengeteget lógtam a barátaimmal is, de az egyedül átélt élményekre is szükségem volt.

Később már focikapusként is különösen szerettem azokat a pillanatokat, amikor a másik térfélen pattogott a labda, én pedig hátul maradtam. Ott álltam a kapuban, a pálya végén, messze a többiektől, magamra utalva, egyedül. A játék tőlem távol zajlott, mégis mindent tökéletesen láttam és átláttam. Szemlélődtem. Ilyenek vagyunk mi introvertáltak: örök szemlélődők. A természetünknél fogva szeretünk elemezni, begyűjtjük az információkat és csendben feldolgozzuk, akár még egy adrenalinnal terhelt focimeccs közepén is.  

Amit mindig is szerettél volna elmondani, de sosem merték megkérdezni

Számunkra ez természetes, mások nem értik. Egyesek nem is akarják megérteni. Állandó, kiirthatatlan vád például, hogy egy introvertált arrogáns vagy legalábbis bunkó, amiért nem hangolódik rá azonnal arra, aki beszélgetni próbál vele. Sőt adott esetben tolakodónak tartja az illetőt, a bratyizását meg a kommunikációs kényszert, és ezt még kifejezésre is juttatja. Ez van, nem ömlik belőlünk a szó, nehezebben szólítunk meg valakit, szeretünk a háttérben maradni, de ez számunkra így van rendjén.

Nem szabad, hogy az ilyen hülye reakciók, az állandó félreértések miatt beléd fészkelje magát a kétség, hogy nem vagy elég jó. Sajnos a tolerancia mifelénk ritkán látott jelenség. Van, és jó eséllyel mindig is lesz, akinek élből ellenszenves az introvertált nézőpont:

Ezmiez, a sikertelen emberek bibliája? :D – egy kommentelőm a blogról

Na, velük nem szabad foglalkozni!

A leghangosabbak mindig találnak maguknak céltáblát, de az ilyen provokációt el kell engedni. Ha magyarázkodni kezdesz miattuk, akkor máris győztek, elérték a céljukat, figyelsz rájuk – eteted a trollt – így a piszkálódás vagy rosszabb esetben a bullying máris sikeres volt.

Ezért fontos gondosan mérlegelni, milyen helyzetben lépsz arra a végtelenül ingoványos talajra, hogy elmagyarázd: te bizony introvertált vagy.

Nem véletlen, hogy a legtöbben inkább töredelmes posztokban szokták az ilyesmit bevallani. Élőben ugyanis sokkal nehezebb ügy, épp azért, mert annyira bagatell, szinte elbeszélhetetlen, hangosan kimondva egy jelentéktelen apróságnak tűnik, nem mérhető össze egy igazi, szexuális coming outtal, egy szenvedélybetegség beismerésével vagy egy nemi erőszakra történő visszaemlékezéssel. Többek között erre mondja Clint Eastwood, hogy mi már egy puhapöcs generáció vagyunk. Hiába, nem születhet mindenki háborús veteránnak.

 – Anyám, én introvertált vagyok. – képzeld el a bejelentést, és neked is röhögnöd kell, pedig ez is tud épp olyan feszítő lenni, mint egy kibeszéletlen múltbeli trauma, főleg a mai társadalomban, ahol a szociális képességek ennyire felértékelődtek.

A beszédhelyzet nehézségén túl, ott van a másik oldal, és a részükről tapasztalható elutasítás. Értetlenkednek? Szemétkednek? Vagy a hátad mögött megszólnak miatta? Akkor rég nem érdemes belemenni, mit jelent ez az introvertáltság dolog, akinek ezt meg kell magyarázni, azt jó eséllyel nem különösebben érdekli, vagy ha igen, nem fogja megérteni.

És mi a legjobb megoldás? Ha megírod egy blogon! 

Vicceltem, ha zavar, ha belül emészt, akkor tenni kell valamit. Vagy idomulsz a különféle viselkedést megkívánó szociális helyzetekhez, vagy megpróbálod elfogadtatni magad, és azt, hogy belőled sosem lesz extrovertált. Az ideális megoldás pedig valahol a kettő között van. A közeg úgysem lesz mindig támogató, előbb-utóbb eljön az a szituáció, amikor nem tudod magad körülvenni ismerősökkel. Ez lehet egy új melóhely, egy új társaság, ahova bevonódsz vagy egy új lakóközösség, akiket nem kerülgethetsz éveken át. Meg kell tanulni ezeket a szerepeket, különben pokoli nehéz lesz. A második pont megértetni, hogy normális dolog, az hogy te szeretsz elvonulni, nem veszel részt minden kerti partin és családi ebéden meg csapatépítő ivászaton.

Rólam például a legközelebbi ismerőseim, a legjobb barátaim, a tesóm és a barátnőm tudják, hogy introvertált vagyok. Persze segít, hogy jó néhányan közülük is azok.

A szüleim ellenben nem tudják, de gondolom, sejtik, ha egyáltalán tisztában vannak a fogalommal. Viszont nem látom értelmét egy nagy családi beszélgetésnek, ahol részletekbe menően kitárgyaljuk a személyiségprofilomat. Egyrészt mert már nem élünk egy helyen, ritkán találkozunk, és akkor nincsenek félreértések, súrlódások a viselkedésem miatt, így nincs miért előhozakodnom vele, nem kérdőjelezik meg a képességeimet, egyszerűen nem várnak magyarázatot.

A melóhelyen hasonló a helyzet, mint máshol: egy jó főnök magától észreveszi, és a helyén kezeli a személyiséged. Sőt, ha tényleg jó vezető, akkor kölcsönösen előnyös módon kihasználja, és épít az erősségeidre – mint pl. az alaposságodra, megfontoltságodra, az önállóságodra stb. Egy szar főnök viszont jó eséllyel pont leszarja, akár felhívod rá a figyelmét akár nem. Sőt, akár még kontraproduktív is lehet, mert ha kellően nagy seggfej, akkor rád száll, és elkezd szívatni vele.

Én egyszer beszéltem erről az egyik főnökömnek, akkor úgy hivatkoztam rá, mint egy olyan személyiségvonásra, ami a reklámszakmában inkább hátrányt jelent, de épp azon vagyok, hogy fejlődjek benne, ezért is jelentkeztem ügynökséghez (corporate nyelven: fejlesztendő területként azonosítottam…). Csak félig hazudtam neki, tudtam, hogy született extrovertáltként az ő szemében ez komoly hiányosság. De magától is felismerte, milyen vagyok elfogadta, és a motivációm imponált neki. Valahogy így lehet erre főnökként normálisan reagálnia.

Ami biztos, az hogy introvertált vagy, nem lóghat a levegőben, világosan kell látnod ebben a kérdésben, neked is tudnod kell róla, és valamennyire a külvilágnak is. Ha ezt az elfogadtatási folyamatot jól csinálod, és minden rendben megy, hasonló ív fog kirajzolódni:

1. Rájössz, megérted  

2. Tudatosabban viselkedsz  

3. Másokkal is megérteted

Ez a fajta coming out, bár soha nem lesz olyan fájdalmas, mint bevallani, hogy meleg/biszex/transzszexuális vagy, mégis, van, akinek legalább annyira fontos és nehéz, ezért kell beszélni róla. Hogy egyre többen és többen értsék meg, egyre többen viszonyuljanak hozzá kellő megértéssel.

És ha beszélni nehéz róla, írni mindig lehet.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://intro-vertigo.blog.hu/api/trackback/id/tr5012806420

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KUNTYI 2017.09.08. 12:54:26

kíváncsi vagyok, lécci válaszolj: ez azt jelenti hogy maszturbálni jobban szeretsz mint dugni?
az introvertáltakat régen antiszociálisnak hívták?

Robert Mate2848 2018.08.16. 08:17:27

@KUNTYI: nem ez azt jelenti hogy mikor te bevàllalod hogy seggbe dugjanak azért hogy a tömeg elfogadjon, akkor én azt kihagyom :)