Szédítően zárkózott

Ezért fogom introvertáltként otthagyni a munkahelyemet

2017. július 06. 07:50 - darvinisdead

Rá kellett jönnöm, hogy nekem ez már nem pálya. Mivel én nem tudok, a cégkultúra pedig nem fog megváltozni, marad az útkeresés. De vajon máshol, másként jobb lesz?

Volt egy emlékezetes beszélgetésem az előző főnökömmel. Átszellemülten, a meggyőződéstől csillogó szemekkel győzködött arról, hogy ne állítsak korlátokat magam elé, nem igaz, hogy nem lehet belőlem még nála is rátermettebb reklámos. Olyan, aki mindig csípőből húz valami újat, aki bármikor elkápráztatja az ügyfelet vagy az aktuális közönségét. Sőt, odáig ment, hogy ez az erő mindenkiben ott motoszkál. Nem, nem volt gyakorló life coach vagy jógi. Rosszabb: ő ezt komolyan gondolta. Persze, hogy ennyire ferdén látta a jövőmet, ő volt az egyik legextrovertáltabb, akivel ebben a szakmában együtt dolgoztam.

Pedig az elvi lehetőségeimről nem mondott akkora hülyeséget, valóban elérhetnék sok mindent szakmailag, de ha egyszer a közeg ennyire regresszív, és szisztematikusan elveszi a kedvemet a reklámcsinálástól, úgy nehéz. Amíg a munkanap tobzódik a számomra diszkomfortos helyzetekben, de legalább hiányoznak belőle a felüdülést adó, jólesően kiszámítható (lásd: pl. emberi) tényezők is, garantáltan másra fogok vágyni. Nem mintha introvertáltként nem tudnék, és nem akarnék fejlődni, hogy jobban működjek társas helyzetekben. Erre nagyon is szükség van, de ehhez tisztában kell lennem a gyengeségeimmel és a korlátaimmal. 

És egy hangzatos, corporate-szagú motivációs beszéd éppenséggel nem az önelemzést segíti.

Ha körülnézek (és minél feljebb nézek, ez annál inkább érvényes) azt látom, hogy jó néhány, a szakmában már 10-20 éve dolgozó, magát cinikusra koptatott, többé-kevésbé kiégett ember kávécigizik a dohányzóban. Gyűlölik az ügyfelet, gyűlölik a konkurenciát, gyűlölik azt, aki sikeresebb náluk, és kicsit magukat is gyűlölik.

Persze ezen nehéz csodálkozni, ha azt vesszük, hogy 10-15 éve, a reklám aranykorában még felváltva utazgattak az Adriára és Dél-Amerikába reklámfilmeket forgatni, azóta viszont a fillérbaszás marketinges alapvetés lett, a bérek bezuhantak, a piaci viszonyok kiszámíthatatlanok, a technológia környezet pedig hatalmasat változott, a digitalizmus mindent felzabált, ami a vágóasztalon manuálisan összemontírozott storyboardok romantikájából megmaradt. Ilyen mértékű szociostressz és bizonytalanság közepette viszont még kevésbé fogom azt látni, hogy a kellő nyitottsággal fordulnának az olyan megértést igénylő esetekhez, mint a normától való eltérés, legyen szó generációs vagy épp személyiségbeli másságról. Én pedig néha mindkettőt feszítőnek érzem házon belül, amire nem nagyon találnak valid válaszokat, de legalább nem is keresnek. Amióta itt vagyok, már jó néhány fiatal elhúzott a vérbe, és csak azért nem akadtak többen, mert a hasonló cégeknél még rosszabb a helyzet, legalábbis a klasszikus munkafeltételek terén.

Nincsenek mentorok, nincsen tehetséggondozás, nincs tudástranszfer, és nincs kölcsönös érdeklődés, emberi nyitottság. Helyette egy hatalmas egoverseny van, ahol ember embernek farkasa, a kooperáció pedig veszélyeztetett állatfaj. Mindenki a saját sikerének a kovácsa, szokták mondani, de ha közben egy csónakban evezünk a ladik kurvára léket fog kapni, ha valaki egy hatalmas üllőn a saját sikerét kalapálja. Alig akad olyan, akire felnézzek, aki motiváljon, akkor meg miért én lapátoljam másoknak a bevételt, és váltsam aprópénzre a kreativitásomat, hogy a végén egy marketinges csettinthessen a nyelvével? Ez az egyik oldal.

Néha tényleg azt érzem, hogy már csak Don Draper önelégült vigyora hiányzik az irodából.

A másik, hogy mégsem vagdoshatom el az összes szálat, ami a vállalati kultúrához fűz, mert nem lenne semmi értelme. Ha sikerül is önállósodnom, és magam mögött hagyhatom ezt a számomra fojtogató légkört, közvetve akkor is kötődni fogok hozzá, sőt, úton-útfélen érintkeznem kell vele. Nem tudom magam kiszakítani a piacgazdaságból, nem indulhatok meg fejjel az alaszkai vadonnak, mint az Into the wild romantikus főhőse. Például alvállalkozóként heti szinten vagy napi szinten tartanom kell a kapcsolatot hagyományos cégekkel, meg kell értenem őket, sőt bizalmat kell ébresztenem bennük, ha azt akarom, hogy hosszú távon velem dolgozzanak. Képesnek kell lennem számomra kényelmetlen helyzetekben is helyt állni, a saját dolgomat könnyítem meg ezzel.

Azért nem eszik annyira forrón azt a kását.

Meg ugye, ki tudja, ha innen el is megyek, lehet, néhány hónap múlva már egy másik ügynökség ajtaján fogok kopogtatni, mert az önállósodás nem jött össze. Egyáltalán nem biztos, hogy alkalmas vagyok megbízatások után szaladgálni, és megszervezni a saját időbeosztásomat, közben az egyik héten napi 16 órát dolgozom, a másikban 0-24-ben koplalok. Ez egy nagy bungee jumping az ismeretlenbe, legalábbis nekem. Az én introvertált, kockázatkerülő fejemmel egy hatalmas vállalás.

De épp ezért indítottam ezzel a bejelentéssel a blogomat. Mert a nyilvános elköteleződés valami mellett, nagyságrendekkel növeli az esélyét, hogy utána annak megfelelően viselkedünk. Cialdini a Hatás című könyvében beszél erről a szociálpszichológiai jelenségről: ha egy elköteleződés aktív (vagyis cselekéssel jár együtt), nyilvános, erőfeszítést igényel és szabadon választott, annak meglesz a hatása. Ennek az egyik legerősebb eszköze, ha írásban kötelezzük el magunkat valami mellett. Hasonló módon sikerült például elérni, hogy a koreai háborúban a kínai fogolytáborokat megjárt amerikai katonákat ideológiailag elbizonytalanítsák, vagy hogy emberek könnyebben leszokjanak (erről részletesebben lásd a lenti keretest).

Az én vállalásomat pedig jó pár ezren látták, láttátok, szóval van kinek bizonyítanom, hogy szavahihető és következetes vagyok. Hamarosan meglátjuk, meddig kell zuhannom, hogy visszarántson az a gumikötél. Remélem, nem sokáig. 

Elköteleződés a történelemben és a hétköznapokban

A kínaiak által felügyelt észak-koreai hadifogolytáborokban sokkal nagyobb arányban vették rá a rabokat, hogy társaikról valljanak, és ehhez egyáltalán nem volt szükségük kínzásokra. Módszerük a pszichológiai hadviselésre épült, és egészen új minőséget jelentett a II. világháborúhoz képest. Nem tettek mást, csupán kisebb szívességeket kértek a raboktól apró előnyökért cserébe. Például azt, hogy írjanak egy listát arról, mi az amit nem kedvelnek az Egyesült Államokban. Majd ezt a listát aláíratták velük, és megmutatták a társaiknak – nyilvánossá tették. Később arra kérték őket, hogy egy vitán érveljenek az USA módszerei ellen. Mire a rabok észbe kaphattak volna, a fejükben elültették a kétely csíráját, és rávették őket, hogy ezt továbbadják, így külső nyomásként is hatott rájuk, hogy ennek megfelelően viselkedjenek, vagyis következetes énképet sugározzanak. Véleményüket leíratták velük, mert az írásbeli elköteleződés még erősebbnek bizonyult.

De Cialdini könyvében azt is említi, hogy a nyilvános elköteleződés akár a fogyókúrában is segíthet, ha valaki leírja magának, hogy milyen konkrét eredményeket vár a fogyástól, majd minél több embernek megmutatja meg a szöveget. Egy másik esetre is hivatkozik, amikor egy San Diego-i nő hasonló módon szokott le a cigiről: egy-egy levelezőlapot küldött a legközelebbi ismerőseinek, amin megígérte nekik, hogy többé nem gyújt rá. És működött! Persze ez a módszer önmagában nem tesz csodát, nem váltja ki a fogyáshoz vagy leszokáshoz vezető irdatlan pszichés erőfeszítéseket. De már azzal is rendkívüli szolgálatot tesz, hogy megkönnyíti az ember dolgát. (Forrás: Robert B. Cialdini: Hatás - A befolyásolás pszichológiája)

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://intro-vertigo.blog.hu/api/trackback/id/tr7612643847

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ColT · http://kilatasgaleria.blog.hu/ 2017.07.06. 19:06:04

A helyedben nem munkahelyet, hanem munkakört is váltanék.
Ha ennyire nem lehet a marketingben érvényesülni, felesleges erőltetni. Van egy csomó magányosabb terület, ahol nincs ekkora fúrás, lehet önállóbban tevékenykedni, és a céges kultúra sem mindenhol ennyire erős. (Céges kultúra... pf., a jópofizást kultúrának nevezni...)

2017.07.07. 08:46:06

Te nem introvertált vagy, hanem csicska.

Zabalint 2018.08.24. 11:51:42

Egy dolgot válaszolj meg kérlek:
Introveltáltként hogyan gondolhattad valaha komolyan, hogy neked a marketing ideális szakterület? Épp az ami legjobban emberekről, kommunikációról szól.